25. fejezet - A menekülés útja

Drága Olvasóim!

• Köszönök ismét mindent, a kommentekre pedig válaszolok, amint tudok.
• Ehhez nem fűznék most nagyon mást, szerintem ez lesz a legmegosztóbb fejezet, és elképzelhető, hogy néhányotok utána megutálja ezt az egészet... Hát, most erre csak azt tudom mondani, hogy muszáj így lennie, és nagyon remélem, hogy azért lesznek olyanok, akik megértik azt is, hogy miért.

Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy

Izgulok, a fejem zsong, fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Ha lehetne, átugornám azt a részt, amikor csak állunk, és egyikünk se szól egy szót se. Nem vagyok erre kíváncsi. Azt a pillanatot akarom, amikor már vége, amikor már az egész elmúlt.
Azt kívánom, bárcsak egy álom lenne, amiből mindjárt felébredek. Bárcsak meg se történt volna. Minden olyan hirtelen történt, minden olyan abszurd... sose gondoltam bele igazán, mi lesz ezután. Pedig valahogy mindig sejtettem, hogy ez elkerülhetetlen. Előbb vagy utóbb be fog kövezkezni. És az a legrosszabb, hogy eddig bármennyire is próbáltam meggyőzni magamat, hogy amit csinálok, az rendben van, elég most Harry mélyzöld tekintetébe pillanatanom, és látom, hogy nincs. Mert akkor nem lenne ennyire ijedt.
Sok minden van, ami elvonhatná a figyelmemet arról az egyperces csendről, ami hosszú éveknek tűnik. A hideg csempe a talpam alatt. A barna lakk, ami kezd kissé lepattogzani a körmömről. A kék törülköző, amin sötétebb foltok vannak, ott, ahol még nem száradt meg teljesen. A kósza tincs, ami kiszökik a fülem mögül, és előre hullik. Harry.
Viszonylag mégis hamar reagál. Egy árva szót sem szól, csak közelebb jön. Meredten ácsorgok, nem tudom mit akar tenni. Nem bírok ránézni, szégyellem magamat előtte. Lehajtom a fejem, megvárom, hogy teljesen elém érjen.
És akkor olyat tesz, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Soha. Fél kezével letörli az arcomat, megtisztít a könnyektől, amik a pániktól mintha elapadtak volna. Aztán a mellkasára húz, izmos karját a derekamra csúsztatja, és magához ölel.
A karjaim csak zsibbadtan lógnak mellettem, úgy állok ott, akár egy rongybaba. Azt hiszem, ha nem viszonzom, akkor el fog engedni.
Márpedig én pontosan ezt akarom.
Nem tudom miért, és nem tudom, hogyan lehet annyi erőm, hogy erre képes legyek. De van. Mert abban a momentumban lehetlen másra gondolnom, minthogy eresszen el, és hagyjon egyedül.
Mert valami megtört bennem.
Mert akkor és ott, a lelkem egyetlen megoldást talál, ami elfogadható számára. A menekülés útját.
Engedtem, hogy túl közel kerüljön, engedtem, hogy függjek tőle. Olyan hülye voltam, hogy beleszerettem. Ez pedig mindkettőnk számára rosszat jelent. Mostantól.
- Sajnálom - töröm meg végül a hallgatást. A szavam halk, gyenge és nyomasztó.
- Nem kell - suttogja.
Pedig pontosan kell. Harry bármennyire is bármennyire is próbál a mentőövem lenni, ez nem történhet meg. Nem, mert nem tud segíteni, magamat csak én menthetem meg.
Nem tudja már kitörölni az emlékezetemből, hogy azon kívül, hogy sajnálkozva nézett rám, volt még valami. Amivel még inkább nehezebb lenne megbírkózni. Megrettent. Tőlem.
Nem véletlenül utálom azt a kérdést, hogy "Mi jár a fejedben?". Ha őszinte lennék, és elmondanám, a legtöbb ember őrültnek nézve vagy megriadna. Pontosan azért, mert a gondolataim nem boldogak. És senki se szereti azokat az embereket, akik nem boldogak.
Erőtlenül fonom köré a kezemet, meg akarom tartani a látszatot.  Előtte. Muszáj, csak így tudok majd elmenni. Ha már most megsejti, hogy megpróbálom átverni, akkor még inkább ragaszkodni fog ahhoz, hogy mellettem maradjon.
Beszívom az illatát, megjegyzem. Elraktározom az agyam egy részébe, hogy amikor már újra egyedül leszek, emlékezzek rá.
- Kár volt eddig halogatni, hogy beszéljünk - ismeri be gyötrelmesen. - Belen, neked segítségre van szükséged. Keresnünk kéne egy... - Elhallgat.
Orvost? Pszichiátert? Szakembert? Valakit, aki nem te vagy? Valaki, aki kezelni tudja a betegségem? Mégis melyikre gondoltál, Harry?
- Tudom - hazudom, lesütöm a szemem. - Ha visszaértünk Londonba, ígérem megteszem. Úgy rendben van?
Kicsit eltávoldok tőle, hatalmas szemeimet rámeresztem. Mindent beleadok, hogy meggyőző legyek. Hinned kell nekem. Csak így tudlak itt hagyni. Kérlek, Harry, könnyítsd meg! Hidd azt, hogy igazat mondok.
Bizonytalanul méreget, hezitál. Sejti, hogy valami nincs rendben.
Hiszen nem így kellett volna történnie. Sírnom, üvöltöznöm vagy hisztiznem kellett volna, azt kiabálva, hogy "semmi bajom", miközben őrülten csapkodok magam körül. Vagy le kellett volna tagadnom, ostoba magyarázatokat kitalálnom. De semmiképpen se rögtön beismernem, hogy valami tudom, hogy ez így nem jó. Aztán azt megígérni, hogy még egy doktort is keresünk...
Az igazság az, hogy ez nem is olyan nagy ügy, nem is érdemes vele foglalkoznom. És Harrynek se kellene. Hiszen hány ember csinálja ezt rajtam kívül? Csak egy kicsit fogyózok, na és? Minden lány arra vágyik, hogy vékony lábai, lapos hasa legyen. Mind, kivétel nélkül, elégedetlenek vagyunk legalább egy kis részünkkel. Nem vagyok más. Nem vagyok rosszabb.
Látom rajta, hogy meg akarja tudni, hogy a szemébe hazudok-e. Talán azért is kérdez végül meg mást. Mélyen legbelül nem is akarja hallani a választ.
- Ugye tudod, hogy őrülten szeretlek? - néz rám komolyan.
Kár lenne már azzal áltatnom magamat, hogy Harry csak a média és látszat miatt csinál mindent. Ahhoz ő ugyanis túl jó.
Egyszerű kérdés, mégis hatalmasat üt. Ez az egy, amiben biztos vagyok. Viszont még ez sem elég ahhoz, hogy meggondoljam magam.
- Igen - rebegem, alig lehet hallani. - De hidd el, én téged még annál is jobban.
Ez most nem olyan, nem-édes-én-jobban-szeretlek dolog.  Tényleg így gondolom, és muszáj ezt tudnia. Mert ha már egyedül lesz, és rádöbben arra, hogy mit tettem, az okát is ismernie kell.
Halványan elmosolyodik, ezzel is kicsit oldva a feszülséget. Megint közel húz, puha puszit nyom a homlokomra.
- És azt is, hogy tökéletes vagy? - motyogja a hajamba.
Erre már nem válaszolok, félek, hogy megremegne a hangom. A pulcsijába fúrom az arcom, ujjaim ragaszkodóan kapaszkodnak belé.
Ne folytasd, környögöm. Már így is elégg fáj számomra ez az egész.
- Fogalmam sincs, miért teszed ezt magaddal, miért...
Nem akarom, hogy folytassa.
- Menj előre - vágok közbe határozottan. Összeszedem minden erőm, mielőtt még befejezhetné a mondatot. - Én is megyek mindjárt utánad. - Eltávolodok tőle, álacot öltök. Látszik rajta, hogy nem akar itt hagyni, főleg nem azután, ami történt. Márpedig nekem rá kell bírnom. - Nem fogok... semmit csinálni, ne aggódj! - erődködöm.
Harry belátva, hogy talán tényleg szükségem lehet néhány szabad percre, amiben rendbe szedem magam, bólint egy aprót. A kezei lehullanak rólam, de tekintete az enyémbe fúrdódik. Mivel nem állom, és inkább leszegem a fejem, sóhajt, és elindul kifele.
Amint beázórdik mögötte az ajtó, az összes bent tartott levegő egyszerre szakad ki a tüdőmből, mintha már egy pillanatig se bírtam volna tovább. Remegő kezekkel túrok a hajamba, amik utána az ajkaimat találják meg. Szakadatlanul tépkedni kezdem azon kívül, hogy fogaimmal is minduntalan harapom. Nem kell sok, hogy megérezzem a vér vasas ízét, így inkább gyorsan abbahagyom.
A csuklómon lévő hajgumival ügyetlen mozdulatokkal összefogom a rakoncátlan tincseimet. A mosódkagyló fölé hajolok, megmosom az arcom, majd a fogaim is. Szárazra törlöm a bőröm, mélyet szívok a levegőből. Összeszedem magam, most erősnek kell lennem. Ha egy pillanatra is megtörik az álca, amit felépítettem, akkor vége. Újra elgyengülök, és mivel biztos, hogy nem tudom és nem is akarom azt tenni, amit Harry szeretne, csak mindkettőnkek megnehezítem a gondjait.
Nem tölthetek vele már sok időt, akkor akaratlanul is olyan ragaszkodó leszek, hogy hagyom, hogy mellettem maradjon. Márpedig ennek tilos megtörténnie.
- Csak nyugalom - suttogom saját magamnak, próbálom a légzésemet egyenlítesíteni. - Minden menni fog.
Kimegyek a fürdőszobából, látom, hogy Harry ahelyett, hogy már feküdne, mintha mi se történt volna, az eredeti ágy keretén ücsörög. Előrehajol, kezeit összekulcsolja, térdén támasztja meg a könyökét. Előre bámul, annyira gondolkozik valamin, hogy szinte meg se hallja, amikor mögé érek.
Leülök mellé, mire összerezzen. Hamar rendezi vonásait, kiegyenesedik, fél kezét a vállamra teszi, így automatikusan a vállára dőlök.
Mindketten furcsán kezeljük a kialakult szituációt. Ő nem akar rám támadni, mert attól fél, hogy akkor elmenekülök. Én pedig nem mentőzök, beleegyezek abba, amit mond. Legalábbis ő ezt hiszi.
Hát nem érzed, hogy minden túl könnyű így, Harry? Hát nem érted, hogy én nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mint egy beteget? Nem vagyok az.
- Túl jutunk majd ezen - szólal meg, hangja rekedtes. - És minden rendben lesz.
Biztosan  magát akarját nyugtatgatni azzal, hogy én rendben leszek. Mert persze sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem lennék számára teher. Vajon örül, hogy kiderült vagy jobb volt addig, ameddig nem tudott semmit?
Mivel egy árva szó sem hagyja el a számat, nem beszél ő sem többet. Úgyis felesleges, nem nagyon lehet ilyenkor bármit is mondani. Már az is, hogy minden rendben lesz, túl sablonos. Álszentség, hiszen a szíve mélyén ő se gondolhatja, hogy ez így igaz.
Hiszen alig pár perc alatt minden megváltozott.
Megmozdul mellettem, amiből arra következtetek, hogy fel akar állni. Meg is teszi, ezért vele egyidőben én is kinyújtózom. Végig simít az alkaromon, halvány mosolyt ereszt meg, és egy másodperc töredékig, mintha tényleg hinnék neki. A csillogó, mélyzöld íriszek, amik az enyémbe fúródnak, leírhatatlan békét árasztanak, és egy kis ideig képesek rábírni, hogy bízzak Harry-ben. Bízzak benne annyira, hogy tudjam, mindent megfog tenni, hogy tényleg rendben legyek.
- Szeretlek, Belen.
És pont ezért veszélyes ez az egész.

Még akkor is ez jár a fejemben, amikor már az ágyban fekszünk, és Harry elaludt. Az én szemeim bár csukva vannak, éber vagyok. Órákon keresztül csak fekszek mellette, szándékosan nem hozzábújva. Halkan lélegzik, mellkasa fel-le emelkedik. A barna takarót a hóna alá gyűrte, tenyerével megtámasztja az arcát. Legszívesebben megcsókolnám, mégsem teszem, mert nem akarom felébreszteni.
Halkan, nagyon halkan kúszok ki mellőle. Fogalmam sincs, mit fogok mondani, ha megint felkel, de próbálok úgy mozogni, hogy erre esély se legyen. Lábujjhegyen sétálok el a földön heverő táskámig, óvatosan húzom ki a cipzárt. Lennie kell valahol egy tollnak. Muszáj.
Hamarosan rá is találok a zsebkendők, hullámcsattok tömkelében, amin kívül még az iratok, egy dezodor, a parfümöm, és még rengeteg minden helyet kapott. A kedvenc tollam, ezzel írtam régen a naplómat is, ezért szinte mindig magammal hordozom.
Mivel üres lapot nem találok, a spirálos, kis alakú hátidőnaplóm egy papírját tépem ki. Leülök az apró dohányzóasztal elé, pont oda, ahová még úgy ahogyan beérkezik kintről a sápadt, téli fény. Már hajnalodik. És mire feljön a nap, én már sehol se leszek.
Írni kezdek.

Harry! 

Mielőtt még elmondanám, hogy miért ezt a levelet olvasod, ahelyett, hogy velem beszélnél, tudnod kell néhány dolgot. Tudnod kell őket, mert azt hiszem csak így leszel képes majd tovább lépni.  
Viszont előbb a legfontosabbat: szeretlek. Ez legyen az, amit soha, ismétlem SOHA ne felejts el. Tilos. Annyira szeretlek, mégha az, amit tettem, nem is pont ezt bizonyatja. Ami történt, az nem a Te hibád. Te mindent megtettél, amit csak lehetett, rendben? Hiszen Te vagy a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam. Te vagy az egyetlen, aki megtudta, hogy... 
Nem érdemellek meg. Mert annyira önző voltam, hogy még a te szerelmed se képes arra, hogy megmentsen. Hiába szeretsz, hiába vagyok számodra tökéletes... nem a te dolgod, hogy megjavíts valamit, ami már ezer miszlikre szakadt. 
Lenne egy kérésem: Bocsáss meg! Most talán még nem tudod miért, de megfogod. Ezért zártam be az ajtót... Nem szabad látnod. Ha mégis valahogyan ez bekövetkezne, hunyd le a szemed. Képzelj egy világot, amiben nem vagyok benne, ahol nem ismertél meg. Akárhányszor csak szenvedést akarnék okozni az emlékekkel, tedd ezt. Segíteni fog. Egy idő után az lesz az igazi világod. És ígérem, boldogabb leszel. 
Talán nem volt okom rá. Hiszen minden az enyém volt, amit bárki csak kívánhat magának. Ezért voltam önző. Emelett gyenge, mert nem találtam más megoldást. Bár, az igazság az, hogy nem is kerestem. Nem is akarok keresni. 
Amikor rájössz mindenre, akkor gyűlölni fogsz. És megértem, hidd el. Ismerlek, haragudni fogsz magadra, ha így érzel, de nem kell. Talán egyszer el fog múlni, talán nem. Bármit is gondolj rólam utána, egy percig se bánd. Én választottam ezt az utat, és ez ezzel jár. 
Tévedtem, két kéresem lenne. A családom, Lola és Lorena, azok, akiket mind még magam mögött hagyok... 
Azt hittem sok mindent képes leszek írni. De úgy érzem, elfogytak a szavak. Itt már nincs mondanom. 
Harry, szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig is foglak. Az életemnél is jobban. 

Belen

Halálosan nyugodt vagyok. Az üvegasztalon hagyom a levelet, félbehajtom. Lassú léptekkel kerülöm ki a bútort, elindulok a bőröndöm felé. Kiveszem a kis dobozt, a kezeim közé zárom. A fürdőszobához megyek, de mielőtt belépnék, még utoljára rá pillantok. A könnyek szúrják a szemet, mégsem gyengítenek el. Becsukódik mögöttem az ajtó. A zár kattan. A tenyerembe öntöm a fehér gyógyszereket.
Vége lesz. Szabad leszek. Megmenekülök mindentől.
Csak egyet nem tudtam.
Nem megmenekülök, hanem el.