Interjú + rész érkezése

Sziasztok Drágáim!

Ez a bejegyzés két részből áll, egyrészt szeretnék információkat megadni a fejezetek érkezéséről, illetve meghoztam az interjút is, amit a drága szerecsendio készített velem. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni, megtiszteltetés, hogy rám gondolt! 

A közeljövőben nem igazán leszek itthon, mert elutazom, így arra a döntésre jutottam, hogy a 18. rész a hét elején fog érkezni, hétfő-szerda (június 30. - július 2.) között valamikor, a 19. pedig szombaton, július 19.-én. Tehát egy hét ki fog maradni sajnos, amiért bocsánat, de így fogom tudni rendesen megoldani. :)
Remélem jól telik a nyaratok, élvezzétek ki, és pihenjetek sokat!

Millió puszi, Azy

Shooting star hunters (Interjú bejegyzése)

szerecsendio: Először is szia. Köszönöm, hogy elvállaltad az interjút, bevallom már nagyon szerettem volna egy ilyen kérdezz-feleleket. Ez az első, vagy már volt hasonlóban részed? Ha igen, akkor most is hasonló érzés, vagy teljesen másmilyen?

Azy: Neked is szia! Jaj, igazán nincs mit, én lehetek hálás, amiért felkértél. Szeretném rögtön meg is köszönni, rengeteget jelent számomra. Szerencsére már volt részem hasonlóban. Azt hiszem mindig is ugyanolyan érzés lesz, ugyanúgy meglep, mint az első alkalommal, ugyanolyan boldog vagyok miatta.

szerecsendio: Ha jól tudom, eddig két blogot is sikerült befejezned. Sosem félsz, hogy egyszer elfogy az ihlet? Hogy egyszer az egyik vége, tényleg az írás végét jelenti majd?

Azy: De, sajnos már rengetegszer gondolkoztam azon, hogy egyszer csak nem lesz több történet, ami eszembe jutna... Ilyenkor általában azzal nyugtatgatom magamat, hogy egyenlőre még van ihletem úgyhogy felesleges ezen rágódni. Azonban azt hiszem, ha valamikor befejezem a blogolást/írást, az leginkább az idő hiánya miatt fog megtörténni.

szerecsendio: Az első történetedben Zayn-Deon, a másodikban Louis-Norina, a harmadikban Harry-Belen. Mindig olyan különleges nevekkel rukkolsz elő. Mennyi ideig keresgélsz, mire megtalálod a tökéleteset, az igazit?

Azy: Az a helyzet, hogy most őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy Deon nevét én találtam-e ki, vagy nagyon ismeretlenül, de létezik... Inkább az utóbbira szavaznék, viszont tévedhetek, mert már tényleg olyan régen volt, hogy nem emlékszem. Mindegy, már csak azt tudom, hogy rengeteg időmbe telt, míg kiválasztottam. Norina nevére egy naptárban figyeltem fel, úgyhogy ez nem volt hosszú folyamat, szinte a véletlen műve. Belen pedig... Nem tudom, ha lehetne, ezt lecserélném valami másra, mert így utólag nem annyira tetszik, mint először, pedig eléggé sokáig gondolkoztam ezen is.

szerecsendio: Vicces, hogy ezt mondod, mert nekem az övé tetszik a legjobban, ahogy az eredeti színésznő is a kedvenceim közé tartozott. Sajnáltam is, hogy lecserélted. Régebben meglehetősen gyakran váltottál designt. Ez mégis miért van így? Sosem vagy elégedett, vagy csak szimplán ráunsz egy idő után?

Azy: Haha, tényleg? Ezt nem is tudtam! Ameddig én csinálom a designt, addig sosem vagyok vele elégedett, mindig változtatnék utólag rajta egy kicsit és bevallom; rá is unok. De amikor más készíti el nekem, akkor mindig beleszeretek, nagyon ritkán váltom le.

szerecsendio: Sosem értettem, miért mondod azt, hogy nem vagy vele elégedett. Az egyik blogom fejlécét is te készítetted és ha tehetném, szívesen rendelnék tőled. Azon még nem gondolkoztál, hogy a tehetségedet mondjuk rendelésekre is használhatnád? (Természetesen mindez csak feltételezés, most ne vedd figyelembe az időhiányt).

Azy: Jaj, nagyon aranyos Tőled, hogy ezt mondod, örülök, ha tényleg tetszik! Még régebben tagja voltam a Starlit Fantasy Of Our Dream blognak, ahol valamennyire kipróbálhattam magamat, de rájöttem, hogy nálam ezerszer jobbak is vannak, így felesleges ezzel foglalkoznom. Hivatalosan nem akarok fejléceket vállalni, ha valaki mégis rendel és tőlem szeretne, akkor természetesen nem mondok nemet!

szerecsendio: A napokban pont láttam azt az oldalt és nézegettem a cikkeiket. Találtam is egyet, amit még te írtál Miley Cyrus személyiségi és stílusbeli változásáról. Azóta már talán egy év is eltelt. Még mindig úgy gondolod, hogy nem ment messzire?

Azy: Hűha! Nem igazán, már vannak dolgai, amikkel nem értek egyet, még akkor is, ha én nagyrészt elfogadom, hogy olyan, amilyen. Engem nem zavar, ha esetleg túl... közönséges, sőt már néha gusztustalan. Ha ő így boldog, akkor csak nyugodtan, semmi közöm az életéhez. Nekem az nem tetszik, hogy Selenából űz gúnyt a koncertjein.

szerecsendio: Azt mondod, semmi közöd az életéhez és szerintem ez valamilyen szinten igenis érett felfogás. Senki sem örülne, ha az életébe vájkálnának és ilyesmi. Te már csak tudod. Milyen érzés volt, amikor a "rajongóid" túl messzire mentek? Értem itt az Ask.fm-es dolgokat, például amikor megvádoltak azzal, hogy nem is az vagy, akinek mondod magad.

Azy: Nem tudtam eldönteni, hogy ideges legyek vagy szomorú. Először nem is akartam rá válaszolni, mert ezzel tulajdonképpen saját magamat "buktattam le", viszont aztán nem bírtam ki. Dühös voltam a stílusa miatt és azért, mert az egész ráadásul alaptalan. A többi pedig... Igazából fogalmam sincs, miképpen szerzik rólam (a sokszor téves) információkat, de örülök, hogy annyi szabadidejük van, hogy utánam kutakodjanak.

szerecsendio: Amikor elkezdted a blogolást, gondoltad volna, hogy ilyen híres leszel?

Azy: Ezzel rögtön vitába szállnék. Nem gondolom magamat híresnek, egyszerűen csak - hála az égnek -, rengeteg olyan édes ember van, aki mellettem áll és támogat. Ez az ő érdemük.

De ettől függetlenül soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Emlékszem, amikor A legjobb ellenséget elkezdtem, még azon gondolkoztam, hogy vajon 10 olvasó össze fog-e jönni. Leginkább csak a legvégén fogtam fel, hogy mégis mekkora csoda történt.

szerecsendio: Eddig mindkét befejezett történetedbe írtál férfi szemszögből. A másik kettőnél is tervezed, vagy úgy gondolod, hogy bőven elég, ha az olvasók a lányok oldaláról szemlélik majd a dolgokat?

Azy: Igazából csak a második történetemnél írtam férfi szemszögből, A legjobb ellenségnél ez kimaradt. Az Angyal az éjben című blogomnál azért volt lehetséges, mert semmi olyan titok nem volt, amit Louis tartogatott volna, így nem lőttem le semmit. Az összes többinél nem lehet tudni, hogy a férfi szereplő mit miért csinál, és ezt szeretném megtartani.

szerecsendio: Ó, ezek szerint rosszul emlékeztem. Bocsánat. Mit gondolsz, melyik szemszög hiteles megalkotása a nehezebb?

Azy: Ugyan, semmi gond! Szerintem egyértelműen a férfi szemszög, hiszen sokkal nehezebb azonosulni vele, emellett még arra is figyelni kell, hogy az érzései kifejezése közben ne legyen túl nyálas az egész. Számomra ez keményebb, bár biztos vagyok benne, hogy vannak olyan bloggerek, akik ezt is kirázzál a kisujjukból.

szerecsendio: Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, remélem nem lettek olyan szörnyűek a kérdéseim. Még utoljára annyit kérhetnék, hogy csatolj egy képet, ami megmutatja, mit tartasz a legfontosabbnak az életben? S kérlek fejtsd is ki, miért azt választottad, amit.

Azy: Én pedig még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy egyáltalán érdemesnek találtál arra, hogy kérdezgess! A kérdéseid tökéletesek voltak, ne aggódj!

Az, hogy mit tartok a legfontosabbnak az életben, eléggé nehéz kérdés, és ilyen fiatal fejjel nem is merek rá válaszolni teljesen. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban szerintem úgy érdemes élni, hogy a legtöbb dologhoz pozitívan állunk, megbecsüljük azt, amink van, és nem kesergünk minden miatt, hanem próbálunk együtt élni a hibáinkkal. És azért ezt a képet választottam, mert egyrészt egyszerű, mint a mondanivalója - "Az élet szép" -, és ráadásul franciául van, a világ egyik legszebb nyelvén.

17. fejezet - Álombeli csoda

Drága Olvasóim!

• Az első: Még valamennyire időben sikerült összehoznom ezt a részt, remélem, azért így is lesz olyan, aki meg tudta várni. Ez.. nem is tudom milyen rész lett, én nagyon megszerettem, már csak azért is, mert ennek a végén történik valami olyasmi, amivel egy kisebb időszakot le lehet zárni.
• A második: Kicsit borzalmasan néz ki most a blog, mivel sikeresen elbaltáztam a kódokat, de nem sokáig marad így, aggodalomra semmi ok!
• A harmadik: Készült velem egy interjú is, amit hamarosan külön bejegyzésbe ki fogok rakni, illetve majd az Interjúk oldal alatt is olvashatjátok. 
• A negyedik: Megint csak iszonyatosan nagy hálával tartozom nektek, amiért írtok, és támogattok a véleményetekkel, ennél hálásabb már nem is lehetnék, imádlak Titeket, nagyon szépen köszönök mindent! 

Millió puszi, Azy

Hiába erőlködöm, egy kis idő után máris fent vagyok. Teljesen felesleges lenne egy újabb próbálkozás a visszalvással, hiszen egészen pontosan tudom, mi az oka mindennek. Hogyan lennék képes megnyugodni, amikor mellettem fekszik? Egyik részem azt tanácsolja, hogy illetlenség kihasználni a helyzetet, ki kéne kászálódnom mellőle, viszont a másik foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy meg se mozduljak. Ébredjen fel előbb ő, higgye azt, nem is vagyok tudatában annak, mi történik.
Csendesen nézelődök, észreveszem az apró dolgokat is, amikre eddig nem figyeltem fel. A nap a redőny kis résein keresztül bejut, a megvilágított részen látszanak a csillogó porszemek. Az ágynemű fehér, össze van gyűrve, Harry fél lába kilóg alóla. A szobában nem lett rend, mindenhol ruhák hevernek. A plafon nagyon magasan van, el sem érném még a szekrényről se. Sötét parkettája van, ami tökéletesen illik a hasonló bútorokhoz. A szőnyeg vajszínű. Van egy polc, ahol díjak vannak, és még egy, ahol képek. Ő a fiúkkal egy gálán, szinték velük egy bohóckodós kép, amit Niall készített magukról. Több másik a családjáról, nagyon sok a nővérével, és anyukájával. Látok olyanokról is, akiket nem ismerek, azt hiszem ők még az gimis barátai. Festmények nincsenek. A falra akasztott fekete óra reggel fél kilencet mutat. 

Ameddig én nyugodtan fedezem fel a szobáját, Harry egy kis nyűglődés után résnyire nyitja a szemeit. Sajnos túl későn reagálok, és már nevetséges lenne gyorsan lehunyni a szemeimet. Látta, hogy fent vagyok. Ezért tehát nincs más választásom, mint menteni a menthetőt, vagyis úgy tenni, mintha én is pár pillanattal előtte ébredtem volna fel.

- Jó reggelt - motyogja álmosan. Te jó ég, Harry rekedt reggeli hangjánál még sose hallottam szexibbet!
- Neked is - mímelek egy kamu ásítást, próbálok nem foglalkozni a vonzerejável.
- Mióta vagy fent? - hunyorog rám, de ajka sarkában már ott van egy fél oldalas mosoly.
- Nem rég ébredtem - hazudom, fáradtan túrok a hajamba. - Hogy kerültünk ilyen... - ráncolom a szemöldökömet, keresem a megfelelő szót.
- Helyzetbe? - ment ki, még mindig nem lehet levakarni róla a mosolyt. Ha így folytatja be fog görcsölni a szája. A kérdése csak egy bólintással felelek. - Elaludtál, így jutott volna a föld, de sajnálom, ragaszkodom az ágyamhoz - mondja. Már felvilágosítanám, hogy tulajdonképpen arra értem, miképpen kerültünk olyan helyzetbe, hogy én a mellkasán fekszem, ő pedig az egyik karjával finoman húz magához. Bár, lehet, hogy ezt inkább nem kéne firtatni, kínos lenne.
- Hát oké - suttogom halkan, bármennyire is nem akarok, de el kell tőle távolodnom, hiszen nem vagyunk együtt, furán venné ki magát, ha még egy ebben a... nos pózban maradunk.
Felülök, kinyújtózom, finoman megdörzsölöm az arcomat, bármennyire is kenődött el a szemfestékem, nem kell tovább rontani a helyzetet.
- Lefürödhetek esetleg valahol? - pillantok hátra Harry-re, aki kihasználva a szabad teret, oldalára fordult, közel van hozzá, hogy visszaaludjon.
- Balra - irányít el még mindig rekedtes hanggal, utána a fejére húzza a takarót.
- Köszönöm - indulok a megfelelő irányban, majd miután megvan, magamra csukom a fürdőszoba ajtaját.
Hűha! Annyira hasonló az enyémhez. Világos kék csempék, hatalmas zuhanykabin, sarokkád, nagy tükör. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy végülis ennyire a személyes dolgaiba kapok bepillantást, de aztán meggyőzöm magamat, hogy már régen túl vagyok ezen a részen. Elvégre már aludtam itt, igaz, akkor a vendégszobában. Azon az estén a dolgozószobájába is "betörtem", és megláttam a firkáit, egy dalnak a vázlatait. Úgyhogy felesleges ezen aggódnom.
A tükörbe nézve megrettenek, a szemfestékem nem csak hogy kicsit szétkenődött, hanem rendesen elfolyt! Még belegondolni is rémes, hogy Harry így látott, és ezen mosolygott, és mégsem mondott semmit! Én megölöm!
Gyorsan letörlök az arcomról mindent, az alapozótól kezdve az utolsó szempillafestékig. Amikor végzek végre normálisan nézek ki. Az ujjammal gyorsan fogat mosok, utána a kis szekrényben talált szájvízzel kiöblítem a számat. Leveszem a kissé gázos ruháimat, még fájdalommal, de a kendőtől is megválok. A hajamat lófarokba kötöm, szerencsére azt nem kell megmosni, és amúgy se szeretnék órákat tölteni itt, csak gyorsan emberi külsőt varázsolni magamnak. Lezuhanyozok, bár férfi tusfürdővel, hiszen itt nincsen női.
Egy idő után végre tisztának érzem magamat, így kiszállok. A baj csak az, hogy egyedül egy tiszta törölközőt találok, ezért azt tekerem magam köré.
Kicsit viszolyogva, de kénytelen vagyok kimenni a fürdőből. Óvatosan dugom ki a fejemet, el sem engedem az anyag szélét.
- Harry - szólok rá, mert háttal nekem fekszik.
- Hm? - mormolja, hála az égnek még arra sem veszi a fáradságot, hogy rám nézzen.
- Hát.. öhm - köszörülöm a torkomat. - Tudom, hogy hatalmas bunkóság, de azt hiszem szükségem lenne néhány ruhára - nyögöm ki végül.
És pontosan ez kell ahhoz, hogy teljesen éberré tegyem. Furcsállva fordul meg, olyan, mintha nem egészen értené, hogy miről is beszélek. Azonban amint megpillant, mindent megért. Szélesen vigyorodik el, le sem tagadhatná, hogy élvezi a helyzetet.
- És ha nem adok? - ül fel az ágyban, kíváncsian néz rám, arra vár, erre mit lépek.
- Akkor visszaveszem a koszos ruháim, és büdös leszek - vonom fel a szemöldökömet. Nem nyertél.
- Keresek valamit - válaszolja kicsit csüggedten, kiszáll az ágyból, a szőnyegen lévő ruhák közé megy. Először egy fekete melegítőnadrág akad a kezébe, de azt nem nekem szánja, ő veszi fel. Így már csak a hasa látványa az, ami kikészíthet, remek. Utána talál egy szürke pulcsit, amin nagy zöld betűkkel virít, hogy GAP.
- Basszus, ez de régi - emeli ki. - Nem is emlékeztem, hogy még megvan.- Mivel fogalmam sincs, hogy szívesen adná-e nekem az ősi darabot, így inkább csendesen várom, hogy mit mond. - Ez jó lesz? - fordul végül felém.
- Tökéletes - mosolyodom el.
- Akkor várj még - kutat tovább, és rövidesen kihalászik egy fehér ujjatlan pólót, a pulcsi alá, és egy nevetségesen nagy melegítőt nekem is. Végül az összeset a kezembe adja.
- Köszönöm - veszem el fél kézzel, de mielőtt még bezárkózhatnék felöltözni, muszáj megkérdeznem. - Mégis miért nem szóltál, hogy egy panda vagyok? - forgatom meg a szemeimet.
- Az édes kis fekete sminkedre célzol? - vigyorog rám.
- Mégis mire másra?!
- Engem nem zavart - rántja meg lazán a vállát. - De azért jobb vagy így smink nélkül - jegyzi meg, miközben indul vissza az ágyhoz.
Még jó, hogy nem lát, mert erre már nem tudok mit mondani. Határozottan egy bóknak hangzott. Elakad a szavam, inkább becsukom az ajtót, és a ruhákra koncentrálok. Minden röhejesen nagy rám, mégsem bánom, mert Harry illatot áraszt magából. Mélyen beszívom, elraktározom, hogy majd akkor is emlékezzek rá, amikor már vissza kell adnom. A kendőt visszakötöm a csuklómra, le se fogom venni. A biztonság kedvéért ellenőrzöm: ennek is pontosan olyan illata van, mint a többinek.
- Azt hiszem kész vagyok - jövök ki vigyorogva, muszáj nevetnem azon, hogy lógnak rajtam a cuccok.
- Csini - dicsér meg szintén széles mosollyal, és olyan, mintha valamennyire boldog lenne, amiért az ő dolgait viselem.
- És ha ez még nem lenne elég, férfi szagom van - teszem szóvá, bár azt már nem említem, hogy ez egyáltalán nincs ellenemre. - Nincs egy női tusfürdőd se.
- Arra számítottál, hogy van? - ráncolja a homlokát. Szünet. - Els, nem akarom, hogy nagyon elbízd magad, de rajtad kívül még senki se aludt itt - ismeri be, miközben jelentőségteljesen felhúzza a szemöldökét.
A meglepettségemet le sem lehet vakarni az arcomról, teljesen ledöbbent, amit mond. Mi van?! Senki se aludt itt még rajtam kívül?
- És mielőtt még itt sokkot kapnál, szeretném tisztázni, hogy igen, jártak a házamban lányok, de az alsó emeletnél senkit nem engedek tovább - folytatja.
Csak bámulok rá, tényleg nem bírok megszólalni. Látom rajta, hogy ez kicsit bántja. Azt hiszi, azért döbbentem le ennyire, mert egy nőcsábásznak hiszem, aki minden lányt lefektet. És mielőtt tiltakozhatnék, közbevág.
- Megyek a fürdőbe - kerül ki, most nem mosolyog, talán túl hevesen csukja be az ajtót.
Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet. Ezt elcsesztem. Megint. De ezúttal helyre fogom hozni, amint lehet. Nem fogom hagyni, hogy ebben a tévhitben maradjon. Mert ha van valaki, aki vakon is követné őt, aki szinte az összes szavát elhiszi,  az egészen biztosan én vagyok. Egyszer inogtam meg benne. Akkor, amikor kiderült, hogy Los Angelesben csak azért volt velem kedves, mert megkérték rá. Azonban ezt megértem, ezt kellett tennie. Ahhoz képest, amit én tettem vele, ez semmiség.
Hatalmasat sóhajtok, szinte már hangosan kattog az agyam, mivel is tehetném jóvá. Hirtelen zseniális ötletem támad. Lesietek a konyhába, úgy döntök meglepem egy reggelivel. A nagy lendületben az állít meg, hogy Marius mellkasának ütközöm.
- Szent ég, bocs - magyarázkodom.
- Hova ez a nagy sietség ebben a jó szerelésben? - nevet fel.
Még neki is reggel van. Sötét göndör haja csak még inkább kócos, barna szemei még álmosságtól csillognak. Harry-vel ellentétben ő fel tudott öltözni, farmerben és egy félig begombolt ingben issza a kávéját.
- Reggelit szeretnék csinálni, ha ez nem baj - vallom be a számat húzva.
- Dehogy baj - forgatja meg a szemeit.
- Akkor ki is igazítanál kérlek? Jól jönne a segítség - nézek rá könyörögve.
- Persze, segítek, mert ilyen jó fej vagyok - teszi félre a bögrét vigyorogva.
Mariusnak hála viszonylag hamar minden elkészül. Csinálok mindkettőnknek kávét, és sütünk gofrit. Miközben csináljuk, jót dumálunk, és rájövök, hogy a külsőn kívül nagyon sok tulajdonságában is hasonlít Harry-re, talán csak a korkülönbség ütközik el nagyon. Nem vagyok túl jó ebben, de mintha legalább hat-hét évvel idősebb lenne nála. Brazilában él többnyire, csak most egy fél évre hazajött, egyébként bróker. Folyékonyan beszül három nyelven, jelenleg szingli, viszont már volt házas. A világon már rengeteg helyen járt.
Én is elmesélek magamról sok dolgot, énekesnő vagyok, a tehetségkutatóban fedeztek fel, mindig is itt éltem, szeretek a barátnőimmel lenni, Tumblr mániám van, és a kedvenc magazinom a Vogue. Jelentéktelen dolgok ezek, mégis jó ilyen egyszerű témákról beszélgetni.
- És megtaláltad, amit itt hagytál? - pillant rám sunyin, miközben kiveszi a sütőből az utolsó gofrit.
- Tessék? - zavarodok össze, nem értem miről beszél. Összevont szemöldökkel nézek, elveszem tőle a kaját, nyomok rá tejszínhabot.
- Tudod, amiért visszajöttél - folytatja, azzal a bizonyos "úgyis tudom" kifejezéssel az arcán.
- Ja - csapok képzeletben a homlokomhoz. - Persze - pirulok el, és mielőtt még tovább kínozhatna a tekintetével, inkább elhagyom a terepet. - Köszönöm még egyszer, hogy segítettél - veszem magamhoz a tálcát, rajta egy tányér gofrival, amin csokiöntet és tejszínhab van. Mellette egy pohár kávé.
- Igazán nincs mit - mosolyog rám kedvesen. - Várj, ezt is rakd rá, imádja! - nyúl be a hűtőbe, elővesz egy dobozt, amiben felvágott eprek vannak. Kivesz pár darabot, a kaja mellé rakja. - Mehet!
- Ah, ezért is hálás vagyok - pillantok rá.
Megrántja a vállát, minta semmiség lenne. Lehet neki az, nekem nem.
Óvatosan egyensúlyozok a tálcával, végül szerencsésen felérek. Nagy nehezen kinyitom az ajtót. Harry éppen a ruhákat pakolja el, már lezuhanyzott. Az redőny fel van húzva, az ablakot kinyitotta, azonban a függönyt elhúzta. A reggeli szellő lágyan lebbenti meg a pehelykönnyű anyagot.
Éppen felhajol egy kupac felsővel a kezében, amikor meglát. Ott állok a bejáratban, kezemmel egy tálca finomsággal, ő pedig előttem, és semmit se tudok kiolvasni a tekintetéből.
- Sosem gondoltam rólad, hogy mindenkit megfektetsz - kezdem halkan. - Én sosem gondoltam rólad rosszat. Sosem.
Csak bámul rám, én pedig egyre inkább kezdek feszengeni. Mondj már valamit! Küldj el a francba vagy bocsáss meg, de történjen már valami, bármi, akármi!
- Ezt nekem csináltad? - méregeti a tálcát a kezemben. Bocsánatkérően mosolyodok el, pusztán bólintok. - Hű - szalad ki a száján. Lerakja a ruhákat az immáron bevetett ágyra, és közelebb jön. Elvesz tőlem mindent, elmegy, és lerakja az asztalára. Hiába hittem azt, nem eszik bele rögtön.
Helyette visszafordul, újra megáll előttem. Ez eléggé kínos.
- Szóval nem haragszol? - tördelem az ujjaimat, kényelmetlenül érzem magamat, hogy csak ott állunk, és tulajdonképpen semmit se csinálunk. - És tudom, hogy mennyire unalmas, hogy mindig bocsánatot kérek.. - szabadkozom tovább, de nem sokáig tudom folytatni, mert Harry megakadályoz
- Az az unalmas, hogy... Á, semmi, felejtsd el! - rázza meg a fejét.
- Ne, mondd csak - kérem meg, kapva kapok az alkalmon, hogy legalább normálisan beszél velem.
- Az az unalmas, hogy mindenért magadat hibáztatod, és úgy teszel, mintha legalábbis a világ dőlt volna össze - sóhajt. Nem feltétlen engem támad, mégis úgy érzem, ez is az én hibám. Pontosan azt csinálom, amit nem szeretne. - Kicsit légy magabiztosabb - magyarázza kissé idegesen. - Légy magabiztosabb, és baszki vedd  már észre, hogy mennyire fantasztikus vagy, mert az vagy.
Csend.
- Tessék? - suttogom halkan, el sem hiszem, hogy ezt mondta. Biztos csak álmodom.
- Fantasztikus vagy, és sajnálom, de képtelen vagyok ezt nem megtenni - rázza meg a fejét tehetetlenül, és időt se hagy arra, hogy bármit is reagálják, közelebb lép, szinte a falnak nyom, és megcsókol. Az ajka szenvedélyesen éri az enyémet, teljesen más, mint eddig.
Én meg csak hagyom, hogy megtegye, teljesen ledöbbenek, mert erre nem számítottam. De mégis... ha ez egy álom, senki se ébresszen fel. Éppen boldog vagyok.

16. fejezet - Én fogok veszíteni

Drága Olvasóim!

Íme, meghoztam a következő részt, és én annyira, de annyira remélem, hogy tetszeni fog. Tudom, hogy már eléggé várjátok, hogy történjen közöttük valami, és én próbálok is eleget tenni a kéréseteknek, viszont nem szeretnék elsietni semmit. De ne aggódjatok, hamarabb bekövetkezik, amit szeretnétek, mint gondolnátok!:)
Nagyon-nagyon hálás vagyok azoknak, akik még mindig olvasnak, és még mindig írnak nekem! Elmondhatatlanul sokat jelent olvasni a gondolataikat, megtudni, mit miképpen láttok. Ez fontos számomra. Úgyhogy tényleg ezer köszönet, imádlak Titeket, és tényleg büszke lehetek arra, hogy ennyire édes és önzetlen Olvasóim vannak!

Rengeteg szeretet, Azy

- Öhm, köszönöm - nyögöm ki végre nagy nehezen. - De egész biztos vagy benne, hogy nekem szeretnéd adni? - pislogok rá értetlenül. - Elvégre ez a kendő...

- Ez egy kendő, amin kívül nekem sok van, ne aggódj már - forgatja meg a szemeit. - Csak fogadd el, és kész!

- Hát.. rendben - mondom még mindig vonakodva. Rápillantok, el sem hiszem, hogy immáron az én csuklómon díszeleg. És már az enyém. Ami az övé volt. Aha, szerintem le sem fogom venni. - Hálás vagyok érte - mosolyodok el halványan, le se tagadhatnám a boldogságomat.

- Szerinted ezt vigyem? - emel fel egy újabb darabot, hamar eltereli a témát, nem akarja szerintem a hálálkodásomat hallgatni. Ami arra utal, hogy szerény. Nem is kicsit. 

Elszakítom a tekintetemet a kendőről, a felsőre nézek. Szürke, ismét csak mintha nélkül, tök egyszerű az egész.

Nem bírom elfojtani a mosolyomat, amit rögtön kiszúr. De hát mégis mit vár, amikor ilyen pólókat mutat?

- Jól van, sajnálom, biztosan nagyon jól áll - röhögök fel védekezve, amikor Harry gyilkos tekintetével szembesülök. - Mutasd csak - nyúlok érte, komolyságot erőltetek magamra.

- Ha hiszed, ha nem, tényleg jól áll - védi meg magát tettetett sértődöttséggel, miközben hozzám vágja, ahelyett, hogy a kezembe adná.

Úgy teszek, mintha lenne mit tanulmányozni egy teljesen sima felsőn. Megforgatom, megnézem az anyagát, egyszóval nevetséges érdeklődést mutatok iránta. Kár, hogy Harry nem hülye, és levágja, hogy ezzel is csak őt gúnyolom ki.

- Na jó, akkor bebizonyítom - rántja el tőlem egy heves mozdulattal. Feláll a ruhák között, aztán a legnagyobb meglepetésemre ott előttem átöltözik. Amíg a fején húzza át, pont elégi időm van arra, hogy feltérképezzem kockás hasát, és a rajta lévő tetkókat. Talán ez az, amit nem kellene, hiszen abban a szent pillanatban a vér az arcomra tódul, és nem merek többet rá nézni, csak akkor, amikor már rajta van.

- Tényleg jó - jegyzem meg, ezzel elismerve, hogy neki volt igaza.

- Ugye? - vigyorodik el önelégülten. - Akkor ez is megy a bőröndbe - venné le újra, ha nem szakítanám meg.

- Ne vedd le! - állítom meg reflexből, csak akkor eszmélek rá, hogy ez hatalmas hülyeség volt, mikor Harry csodálkozva fürkész. Ettől még az előbbinél is jobban elpirulok, és sajnos lehetetlent kérnék, ha azt szeretném, hogy ezt most ne szúrja ki.

- Miért? - vigyorodik el, azt hiszem már pontosan tudja mi áll a háttérben, de azért iszonyú jót szórakozik ezen.

Agyamban valami gyors kifogás után kutatok, de semmi értelmes nem jut eszembe. Nem nagyon tudok jól reagálni az ilyen helyzetekben.

- Mert ez jobb, mint az előző, maradjon rajtad - mentem ki magamat elég gyengén.

- Nem, ezt el akarom tenni. - Továbbra sem lehet levakarni az arcáról az ezer wattos vigyort. Ez a Styles túlságosan magabiztos lett így hirtelen. És lazán megteszi azt, amit el akartam kerülni. Lekapja magáról a szürke pólót, így félmeztelenné válik. Elővigyázatosságból nem nézek rá, inkább a tőle kapott kendőt birizgálom.

- Nem tudod hova tettem a másikat? - kérdezi hirtelen, periférikus látásomnak köszönhetően még tudom, hogy ott áll.

- Nem - nyögöm ki, véletlenül se szeretném arra fordítani a fejemet.

- Á, megvan, melletted hever - hívja fel rá a figyelmemet. De kedves tőle. - Ideadnád?

Csendesen átkozom, amiért szándékosan ezt teszi, de meg szeretném mutatni, hogy semmiféle hatással nincsen rám, ezért felkapom mellőlem a pólót, erőt veszek magamon, és felé fordulva átnyújtom.

Könnyebb volt elképzelni a dolgot, mint megtenni. Akaratlanul is a hasára téved a tekintetem, akaratlanul is megállok a mozdulat közben.

- Harry, kérlek már - nézek inkább a szemébe, hangom rimánkodó. - Hagyd abba!

- Micsodát? - játssza az ártatlant, azonban arcán ott virít a letagadhatatlan szemtelenség.

- Vegyél fel valamit! - csattanok fel szerencsétlenül. - Könyörgöm!

- Tudom, hogy meghíztam egy kicsit az utóbbi időben, de ez azért bunkóság - csóválja a fejét sértetten. - Belen, kérlek!

- Harry, kérlek! - utánozom. - Nem vagy vicces!

- Hát te sem - válaszol reflexből, miközben szörnyen jól szórakozik. - Gyere ide, hadd öleljelek meg! - nevet fel hangosan, kezeit kitárja, leplezetlen jó kedvvel kínoz. Mert hát de nagyszerű is lenne, még meg is ölelni így... 

- Na jó, komolyan, elég! - állok fel én is, elhatározom, hogy ha kell, saját magam öltöztetem fel. Megragadom a póló egyik ujját, erőszakosan akarom ráhúzni a kezére.

- Gyerünk, vedd már fel - nyavalygok, mert esze ágába sincs segíteni, pont ellenkezőleg, a magasba emeli a karját, így nem érem fel a tetejét.

- Mit kapok érte, ha felveszem? - húzza fel a szemöldökét, kíváncsian pásztázza a még mindig elpirult arcomat.

- Semmit - háborodok fel. 

- Hát akkor sajnos... - húzza el a száját. - Semmit se tehetek érted azt hiszem. Így maradok - teszi szét a kezet tanácstalanul, utána leengedi őket maga mellé. 

Egy ideig csak farkasszemet nézünk, ő pimaszul, én feszülten.

- Oké, mit akarsz? - fonom össze a kezeimet egymás előtt, úgy döntök, inkább essünk túl azon, legyen bármi is. 

Harry azt színleli, hogy nagyon gondolkozik, tekintetét a plafonra szegezve töpreng. 

- Legyen mondjuk - húzza az időt szándékosan, az idegeimmel játszik.

- Igen?
- Semmi - nevet végül fel. - Nem kínozlak tovább - veszi el tőlem a felsőt, hála az égnek magára húzza, fellélegezhetem.
- Na végre - forgatom meg a szemeimet. - Ezt akkor kérem - kaparintom meg a szürkét, gyorsan összehajtom és a "megy" kupac tetejére rakom.
Pár perc után már megint a földön kötünk ki, normálisan válogatva a ruhákat. Harry nehezebben dönt ezen a téren, mint gondoltam volna. Úgy tűnik, hogy néhány darabhoz kimondottan ragaszkodik, amikről képtelen lemondani. Teljesen a felsőknek szentelem a figyelmemet, tulajdonképpen azért is, mert érzem, hogy mellettem van, hallom, ahogyan lélegzik, és tudom, hogy egy karnyújtásnyira ül, és ez az egyetlen, ami valamennyire képes elterelni a gondolataimat.
- Egyébként mennyi cuccot kell vinned? - rendezgetek tovább, felmutatva neki egy-egy darabot, hogy bólintással vagy fejrázással döntse el, szeretné-e. Ha képtelen erre - ami elég gyakran megtörténik - rajtam áll a dolog.
- Sokat - érkezik a tömör válasz.
- Mit mondtál, hova is mentek? - húzom össze a szemöldökömet, miközben egy kék inget mutatok fel neki, megszabadítva a vállfától.
- Nem mondtam.
A légkör abban a percben, mintha kissé megfagyna. Feltűnik, hogy Harry feszeng ettől a témától, nem mondja el rögtön miért is pakolunk. Próbálom felkutatni az agyamban, hogy mégis mit mondott erről. Hát nem sokat, a mozi premier után elutaznak a fiúkkal, ennyi. Akkor is elhallgatta hova és mennyi időre.
- Harry? - teszem félre, ami a kezemben van, furcsállva és összezavarodottan méregetem. - Mi az?
- Először New York-ba utazunk, ott leszünk egy ideig, később Chicago, aztán...
Megköszörüli a torkát, idegesen túr a hajába, amitől én is csak még inkább feszültebb leszek.
- Aztán? - nyelek egy aprót. Már előre tudom, hogy bármit is legyen, amit mondani akar, nem fogok neki örülni.
- Nem jövünk egy ideig vissza Londonba - vallja be. - Elkezdődik a turnénk, tudod... - mondja halkan, félve pillant rám.
Csend. Nem bírom állni a tekintetét, ezért inkább a kendőt kezdem piszkálni. Elmegy. Ki tudja meddig nem látom. Jövő héten elutazik. Nem tudom miért, de rossz előérzetem van.
- Azt hittem az csak egy hónappal később kezdődik - nyelek egyet, még mindig félek, túlságosan nyilvánvalóvá teszem, mennyire nem akartam ezt hallani.
- Akkor is kezdődik - erősít meg egy aprót bólintva.
Több hónapra elmegy, és nem fogom látni. Mégha megjátszás is volt egy része ennek az egésznek, most már biztos vagyok benne, hogy volt valódi is. A barátságunk. Amit semmiért nem adnék most már cserébe. Ezt nem veszíthetem el.
- Hűha - nyögöm ki nagy nehezen. - Hiányozni fog a hülye fejed - nevetek fel halkan és erőltetetten, úgy teszek, mintha annyira nem is lenne nagy dolog.
- Nekem is a te pirulósod - röhög ki finoman, hogy ezzel is kicsit oldja a hangulatot.
- Kapd be - nevetek én is fel, hozzá vágok egy pólót.
- Oh, igen? - csodálkozik rá a "merészségemre", ő is megfog kettőt, amennyire csak tudja, egybegyúrja a kettőt, és kedvesen tiszta erőből nekem dobja.
- Hadat üzensz? - mosolyodok el, szemeimet összeszűkítve pillantok rá.
- Ezt El fogod veszíteni - poénkodik a becézett nevemmel, mintha vicces lenne.
- Hazza - vágok vissza egy farmerrel. Ez már nagyobbat üt, erősebb anyagból készült.
- Elen!
- Harold!
- Ez nem ér, ez az igazi nevem - áll meg, mielőtt még tovább gondolkozna, de mikor meglátja elszánt arcomat, inkább hagyja a dolgot. Ő is fog egy nadrágot, majd tiszta erőből hozzám vágja a legutolsó beceneveket skandálva, ami eszébe jut:  - Bel, Bels, Els!
- Els? - fintorgok. - Fúj!
- Akkor ez lesz az új beceneved, Els!
Tiltakoznék, viszont inkább be akarom fogni a száját, mert idegesítően ismételgeti a nem létező nevemet, mint valami mantrát. Ezért hirtelen felindulásból, annyira, amennyire csak tudok, előredőlök, kezemmel betapasztva a száját. Mivel törökülésben ülök, ez a művelet egy kicsit nehezen sikerül.
- Kuss legyen - nevetek, azonban nem sokáig tart a jó kedv, mert Harry gyorsan feltápászkodik, így megakadályozva, hogy továbbra is elhallgattassam.
- Els, Els, Els, Els! - hajtogatja.
- Elég, utálom ezt! - rázom a fejemet, de nem bosszant fel, egyszerűen csak... nem tudom, még az is lehet, hogy élvezem a piszkálását. Kicsit óvódás igaz, de attól még jó érzés.
- Kár - vigyorog rám, és el akar menekülni, amikor látja, hogy én is felállok. Gyorslépésben szeretné megközelíteni a kijáratot, azonban a számításai rosszak, ahhoz előbb át kéne jutnia rajtam.
- Nehogy azt hidd, hogy megszökhetsz - röhögök, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve fogom magamat, és a hátára ugrom. Lábaimmal átkarolom a derekát, erősen csimpaszkodom, kezemet a szája elé rakom.
Hallom, ahogyan még hümmög, próbál mondani valamit, azonban csak annyit értek belőle, hogy erősen szitkozódik. Igyekszik ledobni a hátáról, de ennyire egyszerűen azért tőlem se szabadul meg. Aztán meglátja az ágyat, és tudom, hogy igen, itt most én fogok veszíteni.
Miközben nyalogatja a tenyeremet, az ágyához lép, háttal megáll, utána szépen elkezd hátradőlni. Így történik, hogy a matracra esek, ő pedig rám. Ha nem szállna le rólam, lehet lelapítana, azonban szerencsére megfordul. Kezével megtámasztja magát, így egész pontosan felettem van, arcunkat megint alig választja el pár centiméter.
- Most nem olyan nagy a szád, mi? - mosolyodik el, látom rajta, hogy egészen élvezi a helyzetet.
- Soha nem volt nagy - védem meg a magamat, és még mondanék, de képtelen vagyok, mert Harry úgy néz rám. A következő pillanatban pedig közel hajol, puha puszit nyom az arcomra. Meglepődök, csodálkozva kérem számon a tekintetemmel, amikor eltávolodik.
- Mert segítettél - mosolyodik el, lazán megrántva a vállát.
- Köszönöm - suttogom halkan, nekem is ösztönösen nyúlnak mosolyra az ajkaim.
- Na, gyere, ezek a ruhák nem pakolják el magukat - löki el magát hirtelen, agyonlőve a pillanatot.
Leszáll az ágyról, így nekem is van elég terem felülni. Kimerülten túrok bele a hajamba, előhalászom a telefonomat a zsebemből, megnézem, mennyi az idő. Te jó ég, hajlani egy lesz.
- Fáradt vagyok ehhez - ásítok egy hatalmasat, visszadőlök az ágyra, a telefonomat félrerakva. - Milyen jót tudnék most aludni - dörzsölöm meg a szememet, felhúzom a lábamat is, összekuporodok.
- Els, ne csináld - kérlel, hallom, ahogyan megáll felettem. Nem tudja eldönteni, hogy felkeltsen vagy hagyjon.
- Mindjárt, csak várj, egy fél percet még hadd maradjak itt - motyogom, arra sem veszem a fáradságot, hogy kinyissam a szememet. - Olyan kényelmes.
- Igen, tudom - mondja nyugodtan, hallom a hangját, hogy mosolyog. - Elvégre én is itt szoktam aludni.
Aztán az utolsó amire emlékszem az az, hogy Harry beszél valamit hozzám, és mintha még válaszolnék is, azonban már ebben sem vagyok biztos. Magamhoz szorítok egy párnát, a másik oldalamra fordulok, kirázok minden zavaró körülményt, aztán egy perc alatt álomba zuhanok.
Tényleg fogalmam sincs ezután mi történik, mert amikor reggel felébredek, minden furcsa.
Először is, a párna, amit annyira ölelgettem, a földön van, én pedig Harry mellkasán pihentetem a fejemet. A kezem átkarolja a derekát, míg az övé a hátamon nyugszik. Másodsorban csupán egy alsónadrág van rajta, ami valamennyire érthető, hiszen így alszik, de mégis... Mellettem. És itt most ez a lényeg.
Csendesen és egyenletesen lélegzik, arca kisimult és gyönyörű. Nem merek megmozdulni, mert attól félek, hogy azzal felébreszteném. Ezért csak újra lehunyom a szememet, visszadőlök meztelen mellkasára, tenyeremmel óvatosan simítok végig rajta. El sem hiszem, hogy ez most tényleg megtörténik és nem csak álmodom...

Nem gondoltam az utazására, nem gondoltam semmi rosszra, csak élveztem a pillanatot. Akkor még nem tudtam, hogy százszor fogom újrajátszani a fejemben, mennyire közel lehettem hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy a turné jobban szét fog minket szakítani, mint bármikor is gondoltam volna, hogy a média fog. Akkor még nem tudtam, hogy nem a Harry-vel való gyerekes játékokban fogok egyedül veszíteni. 

15. fejezet - Gyere vissza!

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy szombatra vártátok a részt, viszont elutaztam, így késve, de csak ma írtam meg. Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, tényleg eszméletlen hálás vagyok, amiért egyáltalán még olvastok, és vagytok olyanok is, akik még a gondolataikat is megosztjátok velem, ami rengeteget jelent! Persze magam is miatt írom ezt a történetet, de nektek elképesztő nagy szerepetek van abban, hogy még nem hagytam abba, szóval ezer köszönet! Imádlak Titeket!

Sok puszi, Azy


Idegesen toporgok, a kezemet már szétvakartam idegességemben, súlyomat folyamatosan egyik lábamról a másikra helyezem, nem bírok megnyugodni. Tekintetemet minduntalan újra Harry kertkapujára szegezem, mintha ezáltal hamarabb kinyílna. 

Beszélnem kell vele, muszáj bocsánatot kérnem, és elmondanom, hogy az egészet rendbe akartam tenni, már Twitter-re is posztoltam erről az egészről, tisztáztam, hogy az egész mindösszesen egy baleset műve, Harry-nek semmi köze hozzá. Bár, nagyon kétlem, hogy ez bármin is változtat most már...

Lépteket hallok, felkapom a fejemet. A legnagyobb csalódásomra Marius nyit ajtót. Kissé feszülten pislog rám, tanácstalanul túr bele sötét göndör hajába.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez... - húzza el a száját, amikor meglát Tehát már tudja, mi történt. - Szerintem egyedül akar maradni most - magyarázza megértően, mintha semmi se lenne, de pontosan tudom, hogy félti tőlem Harry-t.

- Beszélni szeretnék vele - suttogom elhaló hangon, úgy érzem, kezd minden összedőlni körülöttem. Az egyedüli, ami most le tudna nyugtatni az, hogy láthatom Harry-t. Látnom kell, hogyan van. - Segíteni akarok, ez mind az én hibám, nem gondoltam volna, hogy így reagálnak majd rá. 

- Azt hiszem már eleget segítettél. - Nem ideges, nem ordít rám, a szavai mégis megbántanak. - Majd holnap rendbe hozod, most menj haza - javasolja finoman. Nem mozdulok, makacsul nézek rá, szememmel mindent elmondok. Nem akarok elmenni. Nem fogok elmenni. Hatalmasat sóhajt, mással próbál meggyőzni.  - Belen, tudod milyen szarul van? 

- Pontosan ezért vagyok itt - nyelek egyet. - El se fogják hinni ezt a mesét. Aki ismeri és szereti, az nem hiszi el - hadarom feszülten. - 

- Most ebbe ne menjünk bele - rázza a fejét. - Kérlek menj el! - ismétli utoljára. 

- Marius, ne csináld ezt! - könyörgök, de mielőtt még bármit tehetnék, egy bocsánatkérő kifejezéssel az arcán rám csukja a kaput. Ott állok tehetetlenül, fáradtan, és nem tudom, hogy sírjak vagy dühösen csapkodjak.

Késő van már, besötétedett, haza kellene mennem. A hajamba túrok, és megfordulok, elveszetten nézek körbe. Nem mintha a környező házak és a szinte már üres utca segítene rájönnöm, mit tegyek. A szemem hirtelen megakad egy autón, amiben egy alak ül, kezében hatalmas kamera. Az ablak lehúzva. Nem vagyok paranoiás, de pontosan rám exponál. Ezek sose nyugszanak? Vagy Harry miatt van itt, vagy engem követett. Nem számít, a lényeg, hogy rohadtul nincs szükség erre. Nem kell több pletyka rólunk. 

Felmegy bennem a pumpa, legszívesebben odamennék, és szétverném a kamerájával együtt. A képébe ordítanám, hogy undorító, amit csinál, takarodjon. Mégsem teszem, nem adok okot arra, hogy ez is az újságokba kerüljön. 

Leülök a kapu mellé, nem megyek el innen, ameddig Harry nem enged be. Nekidőlök a falnak, előcsúsztatom a telefonomat, üzeneteket kezdek küldeni neki, hogy itt vagyok, és nem megyek sehova. Eszembe sincs ennyiben hagyni a dolgot. 

Legalább tizenötöt küldök, ráadásul öt percenként, és nem érdekel, hogy nem válaszol rá, tudom, hogy látja. Ezért kitartóan folytatom, és meg is lesz az eredménye. Nem sokkal később a kertkapu újra kinyílik, és ezúttal az áll ott, akit szeretnék. 

Rögtön feltápászkodok, bizonytalanul lépek elé. Már szólásra nyitnám a számat, de beelőz.

- Ne az utcán, inkább gyere be. 

Nem néz rám, hangja rekedt és... és fájdalmas. Sose akartam ennyire segíteni valakin, sose szenvedtem még ennyire. Beenged, becsukja mögöttem a kaput. Elindul, én pedig követem, tekintetemet a cipőmre szegezem. 

A nappaliban Marius a laptopján kártyázik. Amikor meglát, egy apró mosolyt azért megereszt, nem tudom eldönteni, hogy most ellenem vagy velem van. Valószínűleg csak azt nézi mi jó Harry-nek, és ha ő beenged, akkor neki sincs ellenvetése. Nehezen, de én is felfele erőszakolom a számat, próbálok visszamosolyogni. 

Felérünk az emeletre, már ismerős a hely, így pontosan tudom, hogy a hálószobába érkeztünk. Óvatosan be akarom hajtani magam mögött az ajtót, viszont túl nagy lendületet vesz, így teljesen bezáródik. 

Van itt hatalmas franciaágy, kanapé, egy hifi-torony, plazma tévé, könyvespolc, tele lemezekkel és filmekkel, bár kétlem, hogy lenne sok ideje ilyenekre. Hatalmas ablak kapott helyet a bejáratta szemben, de a redőny félig van húzva. Egyetlen lámpa ég, az is az ágya fölött, azonban olyan erős, hogy még így is bevilágítja a szoba nagy részét. 

Kényelmetlenül érzem magamat, ahogy csak állunk ott, de ülve valószínűleg még ennél is furcsább lenne. Harry az ablakhoz megy, teljesen lehúzza a redőnyt. Utána megfordul, csípőjét neki támasztja az ablakkeretnek. Nem mond semmit, de végre hajlandó rám emeli a tekintetét. Azonban a smaragdzöld íriszeiben elveszek, a torkomon ragad a szó.

Halkan köszörülöm meg a torkomat.

- Hogy vagy? - Hülye kérdés.

- Jól - válaszolja suttogva. Hülye válasz.

Látom, ahogyan szenved, arcát elfordítja tőlem, ajkait összeszorítja, elrejti, hogy tulajdonképpen nagyon szarul van, pont mint Marius mondta.

Nem is veszem észre, de a sós könnyek kiszabadulnak a szememből, végig szántják a bőrömet. Elsírtam magamat. Gyorsan letörlöm őket, végre megtalálom az erőt ahhoz, hogy beszéljek. 

- Elcsesztem, és már nem tudom helyre hozni, még ez lesz a téma egy ideig, de el fogják felejteni, én sajnálom, nem gondoltam volna, hogy félreértik. Már kiírtam, hogy baleset volt, jövő héten már máson fognak csámcsogni - hadarom halkan, a szavak csak úgy ömlenek belőlem. Folytatnám, de nem engedi. - És...

- Már találtak ki rosszabbat is, túl fogom élni, hidd el - próbál megnyugtatni, ami nevetséges, ennek pont fordítva kellene történnie. - Csak nem akartam a nyakamba ezt az egész szart, lenne jobb dolgom is, mint azt bizonygatni, hogy nem bántok nőket - kezd bele, örülök, amiért legalább kiereszti magából. - Tudom, hogy hála annak, hogy elmondtad mi is történt, értelmetlen és felesleges további hazugságokat kitalálni, de már késő, érted?  - tárja szét a karjait, felhúzta magát. 

Egy ideig még csendben maradok, ezer meg ezer dolgot mondanék, mégis csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy sajnálom.

Finoman megrázza a fejét, próbálja valamennyire fenntartani azt a látszatot, hogy ez semmiség, nem haragszik. De pontosan tudom, hogy ez az egész nem ennyire egyszerű.
- Nem tudom, hogyan vagyok képes mindent tönkretenni magam körül - mondom halkan, bűntudatosan kezdem a földet szuggerálni. Könnyebb beszélni, ha nem néz. - Tudom, hogy hülyén hangzik, de azt hiszem jobban jártál volna, ha ebbe az egészbe nem mész bele.
- Mire célzol? - vonja össze a szemöldökét. - Abba, hogy együtt vagyunk?
Némán bólintok.
- Sokkal egyszerűbb lenne az életed, ha nem forgatnám fel.
Egy ideig csak néz, azt hiszem azon vacillál komolyan gondolom-e. De mivel ebben a helyzetben elképzelhetetlen, hogy viccelődjek, rá kell döbbennie: én tényleg ezt hiszem.
- Lehet - jelenti ki végül.
A szavai megint csak fájnak, már az is nevetséges, hogy titkon abban reménykedem, talán máshogyan gondolkozik rólam, mint én.
- Bocsánat - nyögöm ki, igyekszem elrejteni a kínt az arcomról, nem fogom magamat sajnáltatni. Nem szorulok rá.
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne, igen, de én nem bánom, hogy így történt - folytatja, bebizonyítva, hogy teljesen félreértettem a szavait.  Nem negatívumként fogja fel ezt az egészet. És ez totál megdöbbentő.
Tekintetem rászegezem, halványan mosolyog rám, úgy, hogy a hasam apróra zsugorodik, a szívverésem pedig felgyorsul. Félek, hogy meglátja rajtam a jeleket, hiszen annyira nyilvánvaló!
Attól féltem, ha megismerem, talán csalódást fog okozni, hiszen előtte ez az egész plátói volt, nem tudtam róla semmit. Féltem, hogy összetöri a tündérvilágomat, amibe ringattam magamat. De tévedtem. Minden várakozásomat felülmúlta. Azonban valójában ez az, amitől igazán félnem kellene. Minél közelebb kerül, annál nagyobb az esélye, hogy a végén megsérülök.
- Köszönöm, amiért nem haragszol - eresztek meg egy halvány mosolyt. Megigazítom a táskámat a vállamon, elindulnék kifele, de előtte úgy döntök, nem mehetek el csak így. Tudnia kell még valamit. - Harry - veszek egy mély levegőt. Várakozóan húzza fel a szemöldökét, kíváncsi. Erőt veszek magamon. - Eszméletlen hálás vagyok.
- Hálás? - kérdez vissza, összezavarodott.
- Igen - erősítem meg. - Hálás vagyok, mert még soha életemben nem bocsátott meg ennyire könnyen nekem valaki - rántom meg a vállamat finoman. - Nyilván már mondták neked, nem is egy ember, de... - hagyok egy kis szünetet. - ...csodálatos vagy - vallom be neki, nem érdekel már, hogy miképpen reagál.
Láthatóan nem számít erre, ajkait meglepetten tátja el egy kicsit. Zavarba hoztam Harry Styles-t! Pedig azt hittem ezt már képtelenség megtenni, miután a fél világ imádja.
- Most erre nem kell mondanod semmit, csak szerettem volna, ha tudod - mentem meg a helyzetet, halványan mosolygok rá.
Tényleg elindulok kifele, halkan csukom be magam mögött az ajtót. Lemegyek a lépcsőn, a nappaliban még ott találom Mariust. Csak intek neki, ő széles vigyorral kíván jó éjszakát.
Kint hűvös van, és már eléggé késő, ezért szedem a lábaimat. A kertkapunál, már a kilincsen van kezem, amikor kiáltást hallok.
- Belen!
Nem tudom honnan érkezik a hang, ezért a szememet összehúzva kutatok a sötétben. A ház ajtaja továbbra is csukva van, így kizárt, hogy bárki is kijött rajta. Felnézek az ablakokra, meglepetten látom, ahogyan Harry a sajátján kihajolva szól utánam.
- Gyere vissza! - kiált, és amikor látja az értetlenségem, magára varázsolja a díjnyertes vigyorát. - Légyszíves, segítened kell!
Nincs szükség arra, hogy tovább kérleljen, amúgy is ez a minimum, azok után, hogy szörnyen rossz helyzetbe sodortam a média előtt.
- Kettő perc - mutatom az ujjammal is, mert visszaindulok.
Miközben újra kopogok az ajtón, és újra találkozom Marius-szal folyamatosan az jár a fejemben, hogy mégis miben kell segítenem, és mégis mi ez az egész. Amikor az unokatestvér meglát, szemöldöke a homlokáig szalad, nem leplezi, hogy erre nem számított.
- Valamit itt hagytam - magyarázkodok zavartan.
- Aha, értem - vigyorodik el, kísértetésien hasonlóan, mint Harry.
- De tényleg - bólogatok.
- Oké, menj már fel hozzá, nem kell ez - röhögi el magát, félreáll az útból, és előre enged.
- Köszönöm - hálálkodom, majd visszamegyek.
Az ajtó már nyitva van, Harry áll ott. Úgy tűnik a nagy bátorságom idáig tartott. Megtorpanok, nem merek tovább menni.
- Miben kell segítenem? - pillantok rá kérdőn.
- Jövő héten a közös mozi premier után elutazunk a fiúkkal, és össze akartam pakolni, de annyi ruhám van, és nem tudok választani - rántja meg a vállát.
- És ehhez kellek én? - ráncolom a homlokom. Hát, ez vagy egy nagyon gyenge ürügy, vagy Harry tényleg ennyire szerencsétlen.
- Aha - mosolyog rám magabiztosan.
- Hát legyen - sóhajtom tétován, muszáj nekem is rámosolyognom.
Lerakom az ajtó mellé a táskámat, lerúgom a cipőmet, a kabátomtól is megszabadulok, így egyedül egy fekete ujjatlan szoknya és cicanadrág van rajtam. Hajamat lófarokba kötöm, készen állok a feladatra.
- Lássuk a ruháid - csapom össze a tenyerem.
Azonban ami ez után következik, arra egész biztosan nem számítok. Harry kiborítja egy egész szekrény tartalmát, amiben csak felsők vannak.
- Kezdjük ezzel - szórja őket szét a padlón, így az egész szőnyeget elárasztják a pólók és ingek.
- Hajtogatásról még nem hallottál? - merednek ki a szemeim.
- Hát - vakarja meg a fejét egy bocsánatkérő vigyorral az arcán. - Mindegy, inkább nézzük mi van itt, különben holnap reggelig itt állunk - huppan le a földre. Amikor kicsit hezitálok, felém nyújtja a kezét. - Jó ott fent?
Megforgatom a szemeimet, leülök mellé, miközben pedig próbálok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy meleg, puha és nagy a keze.
- Ezt vinni akarod? - emelek fel egy fekete Ramones pólót, várakozóan nézek oldalra. Találkozik a tekintetünk
- Akarjam? - pillant rám, és most olyat látok a szemében, amit ritkán. Azt az ellenállhatatlan pimaszságot, amivel mindenkit levesz a lábáról. Engem is.
- Szerintem tök jó, vidd - hajtogatom össze, külön kupacot csinálok neki, és inkább próbálok a ruhaváltogatásra koncentrálni, mint Harry-re. Utána egy egyszerű, sima fehér felsőt halászok ki. Nem bírom elrejteni a vigyorom. - Ez a legeredetibb darabod. Imádom a színeit, és olyan kifejező az egész, megmutatja ki is vagy - ecsetelem szarkasztikusan, majd rá pillantok. Visszatartja a mosolygást, úgy bámul rám, mintha haragudna. - Valld be, hogy vicces volt - bököm finoman oldalba a könyökömmel.
- Nem volt az - rázza meg a fejét, de végül ő is elneveti magát.
- Na, viszont ez valami rohadt jó - emelem ki az egyik sálját, amit rendszerint a fején szokott viselni. Sötét színű, és csillagok vannak rajta. - Ezt imádom rajtad.
- Add ide - veszi ki a kezemből, ő is megnézi. Egy ideig birizgálja, aztán hirtelen finoman megfogja a csuklómat, ráköti.
- Mit csinálsz? - pislogok hitetlenül.
- Neked adom - rántja meg lazán a vállát. - Most már a tied - igazítja el a kezemen, rám néz, és elmosolyodik.
Én pedig csak ülök ott a ruhakupac közepén, egy szót sem bírok kinyögni, mert újra rádöbbentem arra, hogy Harry Styles a földkerekség legtökéletesebb embere. És ha tetszik, ha nem: beleszerettem.