26. fejezet - A legnagyobb hazugság

Drága Olvasóim!

Hűha, így nagyon az utolsó percekben, de még szombaton, itt is van az új fejezet. Először is tényleg nagyon köszönöm a sok-sok kommentet, amit az utóbbi részek alatt hagytatok, mindenképpen válaszolni foguk rájuk, csak sajnos nem tudom mikor, igyekzsem! A másik pedig, hogy ezt az utolsó 5 részt, ami hátramaradt, Harry szemszögéből fogom végig írni, remélem nem bánjátok. Jó olvasást, nem tudom, mit fogtok majd szólni ahhoz, ahogy a történet alakul!

Rengeteg puszi, Azy

Soha nem volt még ilyen. Soha nem éreztem magamat ennyire... Nincsenek rá szavak. Akárhogyan próbálkozok vele, hogy bármi jelét is mutassam annak, hogy észreveszem, ami körülöttem történik, nem sikerül. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor az ember feje zsong a különböző gondolatoktól, mégsincs így. Közel sem. Én üres vagyok. Azon dolgozom, hogy ne őrüljek bele a történetekbe. Csak meredek magam elé, kezemet összekulcsolom a térdemnél.
Ki tudja hány percen múlt, ki tudja, hogy mennyire máshogyan lett volna minden. Minden rohadt másodperc számított. És én tehetetlen voltam. Semmit se tudtam csinálni, csak várni. Várni arra, hogy kijöjjönek a mentők. Várni arra, hogy vajon Belen szíve tényleg leáll-e. Várni arra, hogy vajon az én kezemben fog-e meghalni.
Most pedig várni a kórházban arra, hogy túléli-e vagy sem.
Fel akartam pörgetni az időt. Régebben előre lapoztam, ha érdekelt egy könyv vége, nem bírtam ki. Beleettem a kajába, mielőtt még kész volt. Kimondtam, ami eszembe jutott, mielőtt még gondolkoztam volna. Mindent gyorsan csináltam, úgy, ahogyan én akartam, és akkor, amikor én akartam.
De Belen esetében más volt. Minden.
Őt nem tudtam irányítani, vele nem tudtam mit kezdeni. Annyira elvakította a saját maga iránt érzett utálat, hogy semmi és senki nem volt képes meggyőzni. A maga útját járta, nem avatott bele abba, min tépelődik.
Azt hittem, rendbe fog jönni. Segíteni akartam neki. Ráébreszteni, hogy tökéletes. Megmenteni pontosan attól, amit tett.
Nem sikerült.
Mit csinálhattam volna máshogyan? Jobban rá kellett volna erőszakolnom, hogy orvosra van szüksége? Árgus szemekkel kellett volna figyelnem egész este, hogy ne csináljon hülyeséget? Ordítani, hogy felfogja, ezt nem csinálhatja? Könyörögni, hogy hagyja abba?
Talán. De én megbíztam benne.
Nem értettem meg őt. Abban reménykedtem, kiismerem már annyira, hogy tudjam, ilyenre nem lenne képes. Viszont átvert. Nem is kicsit. Pontosan ezt akarta. Végig azon volt, hogy abba a hitbe ringasson, hogy ez az egész talán tényleg rendbe jön. Elaltatta a gyanakvásom, mert csak így tudott megszökni. Mindenki, és minden elől.
- Harry...
A most érkező lány sietős alakja visszarángat a valóságba. Gyors léptekkel jön, de előttem pár méterrel leassít. Gyötrelmes arckifejezéssel ül le mellém, rögtön kicsit jobban érzem magam a jelenlététől. Világos haja a vállamra borul, kötött, krémszínű pulcsis karját a hátamra simítja, fejét rám hajtja. Finom virágos parfüme keveredik az lakásában tárolt kávék és frissen mosott ruhák illatával. Mellettem ül, ő az egyetlen, akit felhívtam. Szándékosan megkértem, hogy anyát és apát ne ébressze fel, hagyja őket aludni, elvégre még hajnali négy van, és amúgy sem kell az egész családomnak itt lennie. Tudtam viszont, hogy Gemma bármi is legyen, rögtön mellettem terem, hogy ne legyek egyedül.
Legszívesebben azt mondanám neki, hogy ha lehet, ne mondjon inkább semmit, így is elggé borzalmas minden. Azonban az erőm mintha elhagyott volna, még az ajkaimat sem tudom megmozdítani. A szám száraz, a kezeim mintha megdermedtek volna.
- El sem tudom képzelni milyen lehet ez most neked- suttogja halkan.
Tenyerét rásimítja a kézfejemre, ezzel is mutatva, hogy támogat, és mellettem áll.
Torkom szakadtából ordítanék, hogy elmúljon a fájdalom. A fenébe is, nagyon nagyot kiálatnék, akkorát, hogy kiszakadjon a tüdőm. Csakhogy ne kelljen hallanom semmit se.
Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem, amit a ő is észrevesz. Érzem magamon a fürkésző tekintetét, ahogyan próbálja kitalálni, hogy mégis mi zajlik bennem. Nem kell neki sok idő, egy percig is elég a jobb profilomat tanulmányoznia, előtte egy nyitott könyv vagyok.
- Kire vagy dühös? - kérdezi meg, mindenéle köntörfalazás nélkül.
Nem válaszolok. Egy hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, az izmaim elernyednek. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna a kérdést. Semmi kedvem beszélgetni. Ellenben elég csak félig lepillantanom a kétsébeesett arcára, és tudom, hogy nem tehetem ezt vele. Nem zárhatom ki, nem engedhetem, hogy aggódjon értem.
- Nem volt joga ezt tenni - felelem végül, érzem, hogy az ér lüktet a haléntokomnál. - Nem gondolt senki másra, csak magára.
A felgyülemlett düh felszínre tör bennem. Nem igazán akarom bevallani, de az az igazság, hogy mérges vagyok. Rá.
- Ezt tartotta a legkönnyebbnek...
- Nem érdekel - csattanok fel, lerázom magamról Gemma ölelését, és kipattanok a kényelmetlen székből. - Elég erősnek kellett volna lennie ahhoz, hogy kitartson! Én ott voltam mellette, érted? Mindent megtettem, de semmi se használt!
- Igenis használt, ebben biztos vagyok - bólint nyugodtan. - Viszont Harry... Aki ilyen beteg, azon már nem igazán tud segíteni, ha mellette állnak.
- Mégis miért nem?! - tárom szét értetlenül a kezemet. - Elmondtam neki ezerszer is, hogy mennyire fontos, de ez nem állította meg, amikor megtette! A francba már, hiszen lenyelte azokat a kibaszott gyógyszereket, és közben egy percig se gondolt arra, hogy ezzel mit okoz - hadarom idegesen, fel-le járkálok.
Gemma csendesen nézi, ahogyan kiadom magamból a haragom, nem állít meg. Tudja, hogy egyszer úgyis vége szakad, most úgysem ér semmit, nem tud hatni rám. Úgyhogy folytatom, a csalódottságom előtőr, miszerint nem voltam elég jó.
- Rohadt önzőség ez az egész, egyszerűen nem fair! Nem gondolhatsz egyet, és próbálhatod meg megölni magad, ha egy kicsit nehezebbek lesznek a dolgok. Nem hagyhatsz magad mögött mindent, gondolnod kell másokra is. Egyszer sem kért segítséget, nem mondta el, miért csinálja, hogy mi ez az egész! Nem bízott bennem! Írt egy kurva levelet, és azt hitte, ezzel minden el van intézve, miközben egyáltalán nem. Érted?! Egy. Kurva. Levél - tagolom, ezzel is nyomatékosítani akarom, hogy ez mennyire kevés.
Jól esik szídni Őt, igen. Viszont azt hiszem az is jól esik, hogy Gemma mindennek ellenére, igyekszik megértőbb lenni. Mert szeretem. És ha most nem én vagyok az, aki védi, muszáj valakinek. Nem maradhat egyedül.
- Megmutatnád? - pillant rám még mindig hidegvérrel.
Indulatos mozdulattal rántom elő a farmerom hátsó zsebéből, simítok rajta egyet, majd elé nyújtom. Elveszi, a combjaira fekteti, majd belekezd az olvasásba. Nem kell sok idő, hogy átfussa. Amikor végez, visszaadja. Furcsállva ráncolja a homlokát.
- Azt írta, az életénél is jobban szeret.
- Az volt benne a legnagyobb hazugság - rázom a fejemet hevesen. - Mert ha tényleg így lenne, akkor az életet válaszotta volna.
- Vagy pont azért tette. Lehet azt gondolta, ha meghal, azzal neked idővel jobb lesz.
Nem szólok semmit, még kicsit járkálok a folyosón, tanulmányozom a kopott festéket a falon, a kórtermek ajtaján virító számokat, a lámpák halk zümmögését, a linóleum zöldes árnyalatát.
- Lassan megérkezik a családja is, ki kéne találni hogyan áruljuk el nekik - töröm meg a csendet.
- Hogy érted? - csodálkozik el. - Hát csak odamész, és...
- Igen? - húzom fel cinikusan a szemöldököm, nem hagyom, hogy befejezze. - És mégis hogyan közlöd egy családdal, hogy a lányuk, akiről azt hitték, teljesen jól van, öngyilkos akart lenni?
A mondat végére elkomorul a tekintentetem, attól, hogy hangosan kimondom, még a hideg is kiráz. Így olyan valóságos... Eloszlatja a reményt, hogy ez csak egy katasztrofális álom, és mindjárt felébredek, csak ezúttal Belen mellett. Akinek semmi baja, ép és egészséges.
 -Nem tudom, de hazudni akkor sem lehet - csóválja meg finoman a fejét. - Valószínűleg már amúgy is elmondták nekik, amikor értesítették őket. Nem kell nekünk.
- Máshogy kérdezem. Mégis hogyan közlöd egy családdal, hogy a lányuk, akiről azt hitték, jól van, öngyilkos akart lenni, miattam?
Várakozón mustrálom az arcát, látom, ahogyan megrándul, amikor az utolsó szót is kimondom. Sejtette, hogy eljön ez a pillanat is. Amikor eljön az önmarcogolás, hogy minden az én hibám. És részben így van.
Nem figyeltem eléggé. Mire észrevettem, hogy nincs mellettem, már túl késő volt. Túl későn láttam meg a levelet, túl későn törtem rá az ajtót, túl későn hívtam a mentősöket. Ez van. Elcsesztem.
- Nem a te hibád volt - áll fel, eléggé eltökéleten ahhoz, hogy rájöjjek: most azt akarja, hogy hagyjam abba ezt. - Harry, szüksége lesz rád, úgyhogy össze kell szedned magad.
Keserűen és fájdalmasan mosolyodok el. Szemeimet rá emelem az egy fél fejjel alacsonyabb nővéremre, halkan kérdezem meg azokat, amik a legjobban bántanak. Azokat, amikbe bele se merek gondolni, mert annyira félek a válaszoktól.
- Honnan tudod, hogy szüksége lesz rám? Honnan tudod, hogy nem fog meghalni?
Bizonytalanul, mégis reménykedve simít végig a karomon, és éppen szólásra nyitná a száját, amikor Belen családja megérkezik. Feléjük fordítjuk a fejünket.
Látszik rajtuk, hogy mindannyian úgy ugorhattak ki az ágyból, kapkodva öltözködhettek fel. Az anyukjája kísértetesien hasonlít rá. Hosszú, váll alá érő haj, félszeg és kapaszkodó tekintet, ami egybefonódik az apukájéval. Lehet nem nagyon beszéltek az út alatt, mert mindannyiukat szinte megöli a várakozás.
Lassan elérnek hozzánk, a szülei idejönnek, míg a tesvérek tisztes távolságból megállnak. Nem ülnek le.
- Te vagy Harry, igaz? - erőltet egy kényszeredett mosolyt magára Mrs.Wallis.
- Igen - mutatkozom be kissé tartózkodva, megrázzuk egymás kezét. Ezt megismétlem az férjével is. Mary Wallis és Peter Wallis. - Ő itt a nővérem, Gemma Styles.
Őt is kedvesen köszöntik, mintha csak olyan egyszerű lenne számukra. Pedig biztos vagyok benne, hogy belül szétrobbannak a feszültségtől. Ahogyan én is.
- Sajnálom, hogy így kellett először találkozunk - rebegi halkan Mary, sötétbarna szemeit fájdalmasan lehunyja egy pillanatra.
- Én is - válaszolom zavartan. Úgy érzem mondanom kell valamit. Muszáj. - Én... - Halkan beszélek, györtelmesen, még befejezni se tudom rendesen. - Én...
Hogy lett volna képes őket Belen maga mögött hagyni? Hogy tehette ezt velük? Hiszen csak rájuk kell nézni, a hülye is megmondaná, hogy mennyire szeretik.
- Nem a maga hibája - vág közbe az Peter, magázódva, mielőtt még bármit is kinyöghetnék. Tudja, hogy mit akartam.
- Igen, ne emészd magad!
Mrs. Wallis furcsán higgadt, mintha annyira nem lepte volna meg, hogy a lányát ennyire félreismerte.
Márha félreismerte.
Mert Belen esetében mindenki sejtette, hogy valami nincsen rendben. Én is, az elejétől kezdve. Mindenki észrevette a kicsi jeleket, mégis szemet hunytunk felette. Nem vettük észre, hogy borzalmasan nagy bajban van. Nem jöttünk rá, hogy ha nem rángatjuk ki a gödör mélyéről, akkor még lentebb kerül.
Nem csak az én hibám. Mindenkié.
De legfőképpen Belené.
- Elmegyek, iszom egy kávét - tereli el a témát inkább Mr. Wallis, kezében néhány aprót tart. - Kérnek?
- Nem, köszönjük - rázza meg a fejét Gemma helyettem is.
- Megyek, elkísérellek - bólint egy kicsit Mrs. Wallis, és vele tart.
Elindulnak a folyosó vége felé. Mary keze átkarolja a férje derekát, vállán egy kabát pihen. Ragaszkodóak, úgy tűnik, egy centit se hajlandóak a másik nélkül megtenni. Ezzel szemben a testvérpár - később, mint megtudtam Citte és Seey, - egymáshoz se szólnak. Hát, nem lehet túl jó viszonyuk, ha még ilyen helyzetben is van egymással szemben némi fenntartásuk.
Nem ismerem őket, de iszonyúan hasoníltanak Rá. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a testtartás, ugyanolyan sötét haj. Ráadásul Ő is folyamatosan a karkötőivel babrált, mint Citte. Bár a nővére szerintem sokak szemében jobban bejönne, ahogyan elnézem, nekem mégis minden részéről Els ugrik be.
Rohadtul látni akarom.
Amint hallotávolságon kívül kerültek Belen szülei, Seey ellöki magát a faltól, feldúlt tekintettel indul el felénk. Gemma kissé ideges lesz mellettem, ami nekem is azt súgallja, hogy ellenben a szülőkkel, talán ő máshogy gondolja a dolokat.
- Hogy engedhetted, hogy ezt tegye? - kérdez rá rögtön. - Miért nem állítottad meg?
- Csak nem gondolod... - kezdene bele Gemma a védelmezésébe, de egyszerre ketten is közbe vágunk.
- Nem kell - szakítom félbe, egy kérlelő pillantással fojtom belé a szót. Nem kell, hogy megvédjen.
- De, pontosan ezt gondolom! - csattan fel Seey is. - Ha tetszik, ha nem, ez a szemétláda tehet mindenről! Ő volt mellette, észre kellett volna vennie, hogy valami nem stimmel, segítenie kellett volna!
- Hé, Seey, állj le - lép be hirtelen a képbe Citte is, mérgesen próbálja visszafogni a bátyját. - Ő mindent megtett, amit lehetett! Elég!
- Nem, nem elég, Belent éppen újraélesztik, nem tűnt fel?! - kiáljta el magát idegesen. - És ha sikerül is, ki kell mosni a gyomrát... És ha élni is fog, már semmi nem lesz ugyanolyan!
Erre egyikünk se mond semmit, pontosan tudjuk, hogy igaza van.
Semmi lesz már ugyanolyan.
Ingerülten kikerülöm őket, és elindulok a folyosó másik irányába. Magam mögött hagyom mindannyiukat. A végén lefordulok. Lemegyek a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat. Egyenesen a kertre nyíló ajtó felé sietek, szinte feltépem.
Kint már hajnali öt lehet. Még kicsit sötét van, de lehet látni. Halvány köd lepi el az egyébként füves területet. Mindenhol padok, köves utak, kopasz fák. Üres és csendes. Se egy madárének, csak a távoli autók zúgását lehet hallani.
Sétálok egy kicsit. Átvágok a halvány hórétegen. Van, ahol már inkább latyak van, ott is gondolkozás nélkül gázolok át a bakancsommal. Végül leülök egy eldugott pad tetejére, ahol a méretes fenyőfák miatt kizártnak tartom, hogy bárki is észrevegyen.
Mélyet sóhajtok, az ajkaim közül kiszökő levegő nyomot hagy. Olyan, mintha csak füstöt fújnék ki. Előveszem Belen levelét, fél kezemmel fáradtan támasztom a fejem, míg a másikkal a papírdarabot szorongatva olvasom el újra és újra a sorait.
"Képzelj egy világot, amiben nem vagyok benne, ahol nem ismertél meg. Akárhányszor csak szenvedést akarnék okozni az emlékekkel, tedd ezt. Segíteni fog. Egy idő után az lesz az igazi világod. És ígérem, boldogabb leszel."
Lehunyom a szemem. Egy olyan világ, ahol nem ismertem meg.
Nem működik. Nem fogok egy olyan világban élni, amiben ő nincsen benne. Az nem lesz az igazi.
- Baromság - szűröm a fogaim között dühödten, legszívesebben összetépném a levelet. - Kibaszott nagy baromság, mert élni fogsz!
Még én is érzem, hogy mennyire bizonytalan ez az egész. Tudom, hogy rohadtul mérges vagyok rá. Tudom, hogy nála önzőbb emberrel még soha életemben nem találkoztam. Tudom, hogy ő is gyűlölte magát. Tudom, hogy beteg. Tudom, hogy szeretem. Tudom, hogy nem hagyhatom magára.
De azt nem tudom, hogy hogyan tehetett ilyet. Azt nem tudom, mi lesz, ha az a világ, amit elképzelnem is szörnyű, egyszerre valóság lesz.
Belen, hát nem jöttél rá, hogy attól még, hogy te egyszerűen kisétálsz az életből, se neked, se nekünk nem lesz jobb?