27. fejezet - Túl jó megjátszás

Drága Olvasóim!

Hoppá, úgy tűnik tegnap este annyira fáradt voltam, hogy elaludtam, mielőtt még kirakhattam volna a részt... Nagyon sajnálom! Viszont most itt van, iszonyatosan bízom benne, hogy tetszeni fog, hozzám nagyon közel áll, és majd megtudjátok, hogy miért. :)

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki kommentelt, aki elolvasta, aki leírta, hogy mit gondol. Főleg ezeknél a részeknél borzalmasan sokat jelent, hogy tudom, mit gondoltok. Szóval hálás vagyok, és a díjak miatt is! Ti vagytok a legjobb Olvasók, imádlak Titeket! 

Ezer puszi, Azy

- Rendben, rendben - mondom halkan, csak ezt tudom hajtogatni. Louis már egy ideje a telefon másik oldaláról próbálja önteni belém a lelket, miszerint ne adjam fel a reményt. Elmeséli, hogy amikor ő volt annak idején kórházban, akkor Norina sem adta fel, és kitartott mellette. Pedig akkor nem pár napról volt szó. Igazándiból feleslegesen fecsérli a szót, mert eszemben sincs feladni semmit sem. Itt nem ez a gond. A különbség a kettő eset között, hogy amíg Louis nem önszántából került veszélybe, mert egyszerű baleset történt, Belen magát jutatta ilyen helyzetbe. Sőt, ha rajta múlott volna...
- Köszönöm - suttogom mégis, fáradtan túrok bele elég hosszasra nőtt hajamba. - Majd még kereslek - teszem le, de előtte még a lelkemre köti, hogy mindenképpen maradjak erős. Megígérek neki mindent, majd bontom a vonalat. 

Sokan azt hiszik, hogy Louis és én eltávoludtunk egymástól azután, hogy durván túlzásba estek a kapcsolatunkat illetően, azonban tévednek. Igaz, hogy már nem olyan, mint régen, de a legnagyobb gondokban, mégis ő az, aki elsőként felhív. 

Mivel az idő kezd egyre hidegebb lenni, inkább leszállok a kert padjának támlájáról, vontatott léptekkel indulok vissza a kórház épülete felé. Közben óvatosan összehajtom a levelet, elteszem a zsebembe. Nem akarok sietni, elvégre elég nyilvánvaló, hogy Seey nem lát szívesen a húga közelében, én pedig semmi esetre szeretnék még egy összetűzést vele. 

A bakancsom orrát figyelem végig, nem veszem észre a bejáratnál várakozó Jack-et. Amikor az üvegajtó előtt felemelem a fejem, és tekintetem találkozik az övével, megállok a mozdulatban. A kezem a "Tolni" feliratot nyomva lelassul. 

A húszas évei vége felé járó menedzser most is ügyel a külsejére. Fekete szövetkabát, sötétkék farmer, barna bakancs, és szintén fekete sál. Kezeit zsebre vágva ácsorog, véletlenül se dőlne neki a falnak, ahhoz ő túl merev. Rövid haja a szokásos módón áll, világos írszeivel aggodalmasan pásztáz.

- Jack - engedem el az ajtót, így az visszacsukódik. - Ideértél?

- Én vagyok a menedzsere, mégis én tudom meg a legutoljára, hogy mi történt - rázza meg a fejét lemondóan, arca ráncokba szalad. -  Gondolom az orvosok ugyanannyit mondtak nekem is, mint neked.

- Még várni kell, hogy bármit is kijelenthessenek az állapotáról - nyelek egyet.

Bólint egy aprót, utána mintha ott se lennék mellette, elmered a távolba. A világért se mutatná ki, hogy jobban megrendíti ez az egész, mint gondolta volna. Természetes, hogy egy bizonyos szintig közel állt hozzá Belen, hiszen éveken keresztül együtt dolgoztak, de talán ő is a saját bukásának ítéli meg, hogy ide jutottunk.

- Szerinted mennyi idő lesz, hogy ezután rendbe jöjjön? - kérdezi végül, ő biztosra veszi, hogy megtudják menteni, hogy még nem volt túl késő.

- Sok. - A hangom rekedt és erőtlen. Tisztán lehet érezni, hogy ez elmúlt pár óra maga volt a pokol. - Nagyon sok.

- Mintha azt ígérted volna, vigyázni fogsz rá... - veti a szememre.

- Ne kezdd el -  feszülnek meg idegesen az izmaim. - Ne itt, és ne most! Szerinted magamtól nem tudom?!

Pontosan tisztában vagyok vele, hogy miként kezdődött a hazodozás, a megjátszás, a bonyolítás. Miként kezdett felfordulni az életem, olyan irányban, ahogyan nem gondoltam volna.

Belen sosem tudta. Mindösszesen annyi információt kapott meg a kamu-kapcsolatunkról, hogy a közös dal miatt van. Fogalma se volt róla, mennyi minden van még emögött.

Körülöttem tombolt a Larry Stylinson baromság. Kezdtünk beleőrülni a dologba, kezdett tönkretenni mindent. Ameddig Louis az alkoholba menekült a sztárság problémái elől, én próbáltam normál ésszel kibírni. Hirtelen a semmiből feltűnt egy szőkeség, Norina, aki először csak Louis barátnője lett, később a mennyasszonya. Azonban engem még mindig értek támadások, ahogyan az ő kapcsolatukat is. Nem volt vége.

Kellett valaki mellém, aki majd lenyugtatja az embereket. Kellett valaki mellém, aki majd bebizonyítja, hogy mennyire nincsen igazuk. Kellett valaki mellém, aki csak még inkább eléri, hogy a címlapokon szerepeljek. A menedzser szerint.

Nem mentem bele, élből elutasítottam a dolgot. Nem kényszeríthettek, hiszen az én választásom, mit kezdek az életemmel. Én pedig nem akartam.

Egészen addig, ameddig nem Belen-ről volt szó, ameddig nem találkoztam vele a hotelben.

Egyszerűen csak meg akartam ismerni, egyre többet és többet megtudni róla. Amikor összezáródtunk a liftben, és félt, amikor elesett a lépcsőn, és sírva találtam rá a folyosón. Amikor rám nézett, és valami olyasmit láttam ott, amit még soha. Teljesen máshogyan viselkedett velem, mint bárki. Egyszerre volt távolságtartó és mégis mintha szüksége lett volna rám. Összezavart.

Ekkor határoztam el el, hogy csak abban az esetben vagyok hajlandó belemenni ebbe, ha Belen lesz az a személy, akivel végig csinálhatom.

Neki mást mondtak. Azt hazudták, hogy a menedzserek döntése miatt esett pont rá a döntés, az amúgy is tervezett közös dal miatt. Azt találták ki, hogy Los Angelesbe azért voltam vele kedves, mert már akkor tisztában voltam vele, hogy majd egy ilyen helyzetbe kényszerítenek bele vele. Fogalma sem lehetett róla, hogy szó sem volt ilyenről. Arról sem, ezt az egészet én akartam.

Méghozzá azért nem, mert törékeny volt. Borzalmasan törékeny. Csak rá kellett néznem, a sebes kezére, amit idegességben vakart szét, és tudtam. Túlságosan megijesztette volna, ha hirtelenjében megjelenek a közelében. Könnyebb volt úgy, hogy dühös volt rám.

Belen-nek pedig nem csak kellett valaki, aki miatt nagyobb hírverést kap. Nem. Jack látta rajta, mennyire kezd beleőrülni abba ebbe a világba, és nem akarta, hogy kiszálljon. Szüksége volt valakire, aki talán tud változtatni rajta, aki talán segít.

És én megígértem.

Esküszöm, mindent megtettem. Ahogyan egyre inkább többet voltam vele, egyre inkább beleszerettem. Nem megjátszás volt, hiába hitte azt. Tetszett, ahogyan néha nem szól semmit. Tetszett, hogy minden egyes mennydörgésnél összerezzent, mintha csak az ég szakadna rá. Tetszett, amikor makacsan összefonta a kezeit maga előtt, és szorosan szorította egymáshoz az ajkait. Tetszett, hogy egy idő után képes volt feloldódni, és olyan más volt. Tetszett, ahogyan zavartan elmosolyodott. Tetszett benne minden.

Azt hittem, jó úton haladok. Tényleg segíthettem neki, azt vettem észre, egyre jobban van. Hogy tévedhettem ekkorát? Hogy gondolhattam komolyan azt, hogy csak azért, mert én mellette vagyok, egy ilyen durva probléma megoldódik? Nem számít mit teszek, mert beteg. És ameddig ő nem fogadja el magát, ameddig ő nem szereti magát, addig semmit se ér, hogy nekem ő a világ legtökéletesebb embere.

- Sajnálom - halkítja le a hangját Jack, bánkodóan hajtja le a fejét. - Nem úgy értettem.

- Inkább feljtsük el - fújom ki idegesen a hideg levegőt. Lenyugszom, próbálok nem rá gondolni, mennyire elcsesztem mindent.

- Nem úgy értettem - ismétli meg megint, figyelmen kívül hagyva a kérésemet. - Nem a te hibád, ami történt. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Belen képes lesz ilyenre. 

- Jack - suttogom megtörten. Először azt akarom kinyögni, hogy kizárt, hogy most felidézzem a történeteket, inkább hagyjuk ezt a témát. Végül mégsem így döntök, talán jobb, ha elkezdek beszélni róla. - Amikor rájöttem, hogy bulimiás, én... - Elakad a szavam. - Teljesen rémült lettem. És ezzel pedig őt ijesztettem meg.

Csak hallgat, hatalmas a csend. Egyedül a szél süvítő zaja töri meg, és a kórházból parkolójába érkező mentőautók szirénája. Olyan nyomasztó, mintha az egész világ tudná, hogy baj van. Még a hajnali nap fénye sem képes elolaszlatni a levegőben szálló idegességet.

- Harry, már mindenhol kerestelek - csapódik ki hirtelen az ajtó, Gemma alakja jelenik meg az ajtóban. Világos haját éppen csak a füle mögé tűrte, máris kiszabadulnak belőle a tincsek. Azonban a legkevésbé se törődve kissé zihált külsejével, vékony ujjait a kabátomba mélyeszti.

- Mi történt vele? - térek rögtön a tárgyra, idegessé változik a testtartásom.

- Túlélte - meséli izgatottan, és egy halvány mosolyt is megereszt. - Az orvosok azt mondták, hogy sikerült az újraélesztés! Stabil az állapota! 

A bent tartott levegőt kiengedem, az izmaim elernyednek. Gemma hiába nem bír nyugton maradni, ez nem ragad át rám, meg sem bírok már mozdulni. Csak állok, miközben az oldalamon álló Jack is fellélegzik, és besiet az épületbe. 

Még mindig nem szólok semmit, az információ szó szerint sokkolt.

Belen él.

Látni fogom a mosolyát, hallani fogom a hangját. 

Abban a pillanatban mintha minden, a világ összes problémája összezsugorodna, és eltűnne. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy lehet nem is akar majd látni, sem azzal, hogy hány veszekedést kell majd még átvészelnem vele. Nem számít, mennyire utálhat vagy esetleg mennyire bánthatja, ami történt. Semmi. Mert a legfontosabb az, hogy most már bármi is legyen, tudni fogom, hogy ő él. 

- Ha felébred, be lehet menni hozzá - rángat ki a gondolatatim közül a nővrem hangja, csillogó szemekkel pislog rám. Aztán furcsállóan vonja össze a szemöldökét. - Mi a baj? Miért nem vagy felhőtlenül boldog?

Észre sem veszem, de még mosolygásra sem futja. Tekintetemet felvezetem az arcára, elkeseredetten bámulok rá. Rám van írva, hogy valami nem stimmel.

Igen, a legfontosabb az, hogy Ő viszonylag jól van. Viszont szembe kell néznem mással. Mi lesz ezután? Annyira könnyű volt bele sem gondolni, elhalogatni ezt. Viszont most, hogy talán pár órán belül már előttem fog feküdni... Félek, hogy hiába élte túl, sokkal rosszabbul lesz, mint bármikor. Nem akarom szenvedni látni. Nem akarom azt látni, hogy belül szinte meghal a fájdalomtól. Nem akarom, mert muszáj tennem ellene, és nem biztos, hogy engedné. 

- Csak úgy tudhatod meg, hogy mit fog mondani kettőtökről, ha beszélsz vele - olvas a fejemben Gemma, bátorítóan nyúl a kezem után, megszorítja. - Lehet, hogy végre rádöbbent, hogy mekkora hülyeséget csinált.

Erősen kételkedek abban, amit mond, de a kedvéért úgy teszek, mintha én is ebben hinnék. Muszáj így tennem, mert reális szemmel túl durva szembe nézni a tényekkel. Igazából a barátnőm öngyilkos akart lenni, és valószínűleg soha többé nem akar már látni. 

A várakozás most kevésbé idegörlő, mint amikor élet-halálról volt szó. Sokkal higadtabb mindenki, a veszély elmúlt, hiszen Belen most már csak alszik és pihenésre van szüksége. 

A családjával együtt várakozok a kórterem előtt. Gemmát hazaküldtem, mert iszonyatosan fáradtnak tűnt, és a legkritikusabb percekben így is velem volt, most már megleszek egyedül is. Jack valahova félrevonult telefonálni, éppen a sajtós problémákat tárgyalja, próbálja elintézni, hogy minél kevesebb információ kerüljön ki. Persze legtagadni már képtelenség, egy ilyen dolog eléggé hamar terjed. Viszont úgy lesz beállítva, hogy baleset történt. A kórház diszkréciójára elméletileg lehet számítani, de azért biztos, ami biztos. 

A telefonom állandóan csörög, a fiúk, az ismerősök, és persze Marius nagyon próbál elérni. Az unokatestvéremnek legutóbb annyit mondtam, hogy elutazok karácsonyozni a családhoz, erre tessék, a reggeli hírekben már biztosan azt látni, hogy Belen Wallist az éjszaka mentő vitte a kórházba. Nem csoda, hogy aggódik.

Mikor már legalább tízedjére hív, inkább felveszem. Félrevonulok, halkan beszélgetek. Eléggé tömören elmondom, hogy mi történt, bár néhány részletet inkább elhallgatok. Nem említem a levelet, és azt is csak körvonalasan árulom el, hogy mi volt az az végső ok, amiért ezt megtette. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak az utolsó estén múlott. 

Amikor leteszem a készüléket, pont akkor nyílik ki a betegszoba ajtaja, és az orvos egy kórlappal a kezében a családhoz megy. Nem igazán hallom, amit mond nekik, és nem is akarok odapofátlankodni, így tisztes távolból sétálok közelebb, hogy az utolsó szavakat még pont elkapjam.

- Semmiképpen se izgassák fel, pihenésre van szüksége. Illetve tilos bármilyen éles tárgyat magukkal bevinni, amivel bánthatná magát - teszi még hozzá, majd a lapokat visszarendezve a helyére, egy biccentés kíséretében elmegy. 

Bármennyire is be akarok hozzá rögtön rohanni, tudom, hogy még nem lehet. Először a családját kell látnia, nekem nem kellene ott lennem. Amúgy sem hiszem, hogy Seey szívesen venné a jelenlétemet.

Miközben a folyosó szinte kiürül, fel-alá járkálok. Szinte hallom az óra lassú kattogását, a percek óráknak tűnnek. Egyetlen fal választ el tőle, és ez felőröl. Látni akarom, a saját szememmel megbizonyosdni róla, hogy lélegzik és jól van.

Aztán fura dolog történik. Citte vékony alakja tűnik fel az ajtóban, őt követően Seey, majd Belen szülei. Nem értem, hogy miért csak egy fél órát töltöttek bent, viszont Mrs. Wallis hamar megadja a választ.

- Azt kérte, most te menj be hozzá - intézi hozzám a szavait, majd hozzáteszi: - Mi addig hazamegyünk, hogy elhozzunk néhány holmit neki, amire szüksége lehet.

Ezek szerint még bent tartják. 

- Köszönöm - reagálok meglepetten, majd kikerülve őket átszelem a bejárat és a köztem lévő távolságot. 

Gondolkodás nélkül teszem a kezem a kilincsre, semmi habozás nincs bennem. Attól függetlenül, hogy félek attól, hogy mi lesz ezután, minden bizonytalanságom elmúlik. Mert most Belenről van szó, és miatta, ha kell én leszek a legnyugodtabb és legtürelmesebb ember. 

Belépek a szobába, halkan zárom be magam mögött. Egy pillantást sem veszek a kórteremre. Nem érdekel, hogy az ablakokon beszűrődik a reggeli fény, sem az, hogy a zöld-fehér színek egy cseppet sem vidítóak. Nem veszem észre, hogy egyedül van a szobában, hogy az ágya kicsinek tűnik, hogy a mesterséges világítás frusztráló, és még azt sem, hogy túl steril minden. 

Egyedül csak őt látom, ahogyan a csontjai szinte átszúrják a bőrét. Az arca iszonyúan sápadt és beesett. Mindig is tudtam, hogy vékony, viszont ahogyan észreveszem a csuklóját, ahogyan a kórházi szalag lifeg rajta... Kórósan sovány. 

És ennek ellenére ahogyan találkozik a tekintetünk, a múlhatatlan barnaságába merülök, egy széles mosoly kúszik fel az arcomra. Az én Belenem, az ő törékeny tökéletességével. 

- Szia - köszönök, lassú léptekkel megyek az ágyához. 

Óvatosan ülök le a szélére. Kezem tétovázva az övé után nyúl, nem tudom mit fog szólni hozzá. A tenyerem közé rejtem. 

Hidegebb, mint az enyém. Finoman végig simítok rajta, halk sóhaj szökik ki belőlem. 

- Hiányoztál. 

- Szia - motyogja halkan, nem húzódik el. Egy másodpercig még állja a szemkontaktust, lesüti a pilláit. 

Egyikünk se szól semmit. Hallgatom a szaggatott lélegzetvételeit, ami a legmegnyugtatóbb hang számomra. Még a gépek ütemes pittyogása sem képes elrontani.

Egy kis idő után Belen óvatosan feljebb ül, összeszedi magát, és újra felém néz. 

- Harry,  én... - kezd bele, de a végén megcsuklik.

- Először én - vágok gyorsan közbe. Én akarok kezdeni, mert mielőtt még messzebb lökne magától, muszáj tudnia, hogy mit gondolok. - Biztos vagyok benne, hogy látni sem akarsz majd, és ezt most búcsúnak szánod - kezdek bele, mire bizonytalanul újra rám pillant. Hatalmas szemeiben félelem és aggodalom játszik. Retteg. - Viszont nem fogom hagyni. Mert bármit is tettél, megoldjuk, túljutunk rajta. Lehet nem is sajnálod, amiért elkövetetted a legnagyobb baromságot, amit csak lehetett, de én megbocsájtok. Igen, szinte minden meg fog változni ezután, kivéve egy dologot; ugyanúgy szeretlek, mint előtte. 

Ennyit arról, hogy ne izgassuk fel. Megremeg az ajka, elsírja magát, ujjaival ügyetlen mozdulattal törli le a könnyeit.

- Harry...

Csak a nevemet képes kinyögni. 

Közelebb ülök hozzá, kérdezés nélkül a fejét a mellkasomra húzom. Belepuszilok a hajába, a hátát kezdem simogatni. Legszívesebben olyan erősen szorítanám magamhoz, ahogyan csak tunám, azonban az egész biztosan fájna neki. Így csak óvatosan karolom át. 

- Könyörgöm, soha többé ne tegyél ilyet - suttogom neki halkan, mire ragaszkodóan a vállamba fúrja az arcát, átkulcsolja a derekamat.

- Én...

Nem tudom mit akarna mondani, és azt se, hogy mi zajlik benne. Hiszen sose tudtam biztosra, csak reménykedhettem benne. Talán miután elengedem, és megtalálja a hangját, elküld, hogy soha többé ne találkozzunk, mert "így lesz a legjobb". Viszont ez az, ami a legkevésbé számít. 

Pár órája még azt hittem soha többé nem láthatom. Azt hittem, hogy elcsesztem mindent, és elkéstem. Most pedig itt van, mellettem. Nem fogok azért elmenni, mert szimplán arra kér. Továbbra is segíteni fogok neki, hogy rendbe jöjjön. 

Mindig is azt fogom tenni, ami neki a legjobb.