24. fejezet - Felfordult világ

Drága Olvasóim!

Itt van még időben a következő rész, bízom benne, hogy majd tetszeni fog. Nem tudom, számomra különösen sokat jelent, majd a végén Ti is megtudjátok, hogy miért. Szerintem kicsit más lett, mint, ami megszokott, remélem azért nem lesz zavaros.
Szeretném megköszönni Nektek, hogy még mindig érdeklődést mutattok a történet iránt, ez rengeteget jelent. Hihetetlen aranyosak vagytok, hogy folyamatosan írtok, komolyan! És amint kitettem részt, már el is kezdek válaszolgatni a kommentjeitkre! :)
Imdálak Titeket!

Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy

- Miért zúgtál belém régen? - teszi fel a következő kérdést. Nem akar tágítani, mindenképpen kíváncsi erre. Nagyszerű. - Hiszen nem is ismertél.

Mélyet sóhajtok, egy ideig még húzom az időt azzal, hogy helyzekedek az ülésen, majd amikor már kényelmesebb nem is lehetne, kelletlenül észreveszem a fürkésző tekintetét. 

- Csak - rántom meg a vállam nemtörődöm stílusban. 

- Ez nem is rendes válasz! - háborodik fel kissé, kérlően noszogat. - Na!

- De hát nem is tudom - teszem szét tehetetlenül a kezeim. - Fogalmam sincs. 

Farkasszemet nézünk, ő engem, én őt szuggerálom. Most biztosan próbálja kitalálni, hogy mennyire mondok igazat. Viszont az ajkaimat szorosan egymáshoz préselem, egy szót sem szólok. Ez az igazság. Nem tudom, miért zúgtam bele. Az ilyennek nincs konkrét oka, egyszerűen csak megtörténik.

- Akkor úgy veszem, hogy most eljátszottad az nem-kötelező-válaszolni esélyed - dönti el végül, mire én vagyok az, aki a száját eltátva mered rá. Ezt nem gondolhatja komolyan, hiszen feleltem a kérdésére! - Belen, ne nézz így rám!  Mi az, hogy "csak"? Nevetséges! 

Bosszúsan méregetem, úgy viselkedek, akár egy durcás kislány. Szemöldökömet mérgesen összeráncolom, talán még a számat is lebiggyesztem egy kicsit. Tüntetően elfordulok tőle, kibámulok. 

Zuhog a hó, a dugó nem mozdul, az autók lámpája lepi be az eltorlaszolt utat. Az ablaktörlő folyamatosan tisztítja a szélvédőt a ráhullott csapadéktól. Néha távolról felszólal egy-egy dudaszó, az emberek idegesek, és türelmetlenek. Mindenki menni akar már. 

A szenem sarkából látom, ahogyan Harry áthajol hozzám, a következő pillanatban pedig egy meleg puszi éri az arcomat. Utána megnézi, hogy haragszom-e, de mivel úgy teszek, mintha ennyitől nem enyhülnék meg, ad még egyet. Ajka éppen csak súrolja a bőrömet, mire a fejemet felé fordítva alakítom át csókká. A végén a homlokomat nekitámasztom az övének, lehunyomom a szemem. 

- Képtelenség elmagyarázni, hogy mit szeretek benned. Mindent. 

Harry halványan elmosolyodik. Ujjainkat összekulcsolja, elhajol, és rendesen visszaül.

- Elfogadom a válasznak - adja meg magát végül. - Te jössz. 

Tudom, mit akarok kérdezni. Hiszen már olyan régóta fúrja az oldalamat. És nem bírom tovább.

- Miért tartottál attól annyira, hogy el kell menned turnéra, és külön leszünk? 

Halkan tudakolom meg, finoman. Már előre érzem, hogy ez egy érzékeny téma lehet. Hiszen még az emlékezetemben él, ahogyan szenved. Mintha nem csak pár hónapról lenne szó, hanem legalább egy évről. És az a félelem a szemében... az attól való félelem, hogy egy utazás mindent megváltoztat.

Megköszörüli a torkát, nem számított erre, bármennyire is nyilvánvaló, hogy egyszer még sor kerül rá. Zavartan a hajába túr. Mennyire más, mint én. Ha a helyébe lennék, valószínűleg terelném a témát, vagy szinte suttogva, félve vallanék be mindent. Ellenben az ő hangja határozottan cseng, mint aki már beletörődött, hogy vannak dolgok, amiket nem képes megváltoztatni. 

Az első turné alatt kezdőtött, mikor Harry először volt teljesen távol a családjától. Ritkán láthatta őket, szinte minden idejét lefogalta a zene. Egyik helyről jártak a másikra, annyit utazott, mint még sose. Imádta a nyüzsgést, hogy megvesznek érte a lányok. A fél világ őt akarta, mindenki figyelte. Bármit mondott, bármit tett, nyílt titok volt. A magánélete megszűnt, de nem érdekelte. Élvezte, ha a címlapon viríthatott, ha ellenállhatatlannak tartották. Elfelejtette, honann is indult, már nem számított, ha egy otthon töltött hétvége helyett inkább a srácokkal ment el bulizni. Megrészígette a hírnév, ami nem is csoda, ilyen fiatal fejjel. Önző volt, elhanyagolta a szeretteit. 

Gemma telefonált, viszont túl fáradt volt hozzá, hogy beszélgessenek. Nem vette fel, inkább lenémította, hogy majd másnap visszahívja. Másnap elfelejtette. És azután is. 

- Szüksége volt rám. Nem kért volna nagy dolgot, csak hogy kiönthesse valakinek a szívét, hogy menjek haza egy kis időre. De mikor újra beszéltünk, már elkéstem, egy óceán volt közöttünk. Mire végre hónapok után eljutottam Holmes Chapelbe, semmit se tudtam tenni. Gemma rendbe jött, sose mondta el, mi volt a baja. Nem haragudott rám, pedig borzasztóan megbántottam. 

Nem is kellene nagyon befejeznie, mert értem. Értem, hogy Harry azóta lett ilyen tökéletes. Azóta figyel ennyire az emberekre, azóta segít ott, ahol tud. Azóta fél attól, hogyha távol van bárkitől is, újra magával ragadja majd az a világ, aminek piszkosul nehéz nemet mondani. Azóta kezeli rendesen a körülötte lévő felhajtást. Semmit se ér, ha mindenki imád, de közben a tulajdon nővéred csalódott benned. 

- Igazán... - kezdenék bele halkan. - Igazán sajná...

- Ne sajnáld - rázza meg reflexszerűen a fejét. - Csúnyán elcsesztem, viszont már elmúlt - ereszt meg egy erőtlen mosolyt. 

- De azt is sajnálom, hogy nem nagyon segítettem, hogy ez elmúljon - magyarázom. 

Ha tudtam volna, egészen biztosan nem teszem annak ki, hogy miattam szenvedjen. Bár itt volt most nem az történt, amitől tartott. Ezúttal nem ő volt az, aki cserben hagyta a másikat. Hanem én. És ezzel csak rontottam az amúgy is rossz helyzetén. Ezek után mondja neki valaki azt, hogy menjen nyugodtan turnézni, úgyse változik semmi...
Harry is hibázott, ő is rontott el dolgokat. Csak ő másokkal ellentétben előnyére fordította, és tanult belőlük. 

- Nem tudtad - mosolyodik el. 

- Sokat jelent, hogy elmondtad - köszönöm meg neki. 

Mielőtt még bármit is reagálhata rá, a sor elkezd előttünk lassan mozogni.

- Végre - sóhajtja, újra beindítja a motort, és beövezve magát finoman a gázra lép.

- Így is nagyon későn fogunk odaérni - pillantok a lehalkított rádió feletti digitális órára. 21:46. Jócskán elment az idő. - Mi lenne, ha csak holnap mennénk? - vetem fel az ötletet.
Harry ujjai olyan erősen markolják a kormányt gondolkozás közben, hogy szinte teljesen elfehérednek. Ütemesen dobol, végül kiereszti a bent tartott levegőt.
- Legyen - egyezik bele. - Ma már túl késő van, zavarnánk.
Látom, hogy a vállai kissé leengednek, a családja viszontlátásval együtt járó izgulás távozik belőle. Fontos számára, hogyan fog sikerülni a karácsony, hiszen azóta is újra és újra azt akarja bizonyítani, hogy soha többé nem lesz olyan, aki képes lenne elhanyagolni őket.

Bár tisztában vagyunk vele, hogy azzal, hogy kiszállunk a kocsiból, máris nyilvánvalóvá tettük az emberek számára, hogy a sok kihagyás után, ismét együtt vagyunk, nem számít. Igen, nincs itt nekem Lee, és Harry testőre sem kísért el minket, de ez benne a jó. Ketten vagyunk.
Éppen csak hogy leparkolunk egy szálloda előtt, és már megyünk sietünk is befele. Már a recepciónál felismernek minket, de egy szót sem szól a nő, kedvesen végzi a dolgát. Miközben Harry kivesz nekünk egy kétágyas szobát, én nézelődöm.
A szálloda Holmes Chapel közelében van, pusztán egy negyedóra, míg beérnénk a városba. Nem túl távoli, de nincs is olyan közel. A kissé kopottas, szürke épületből arra következtettünk, hogy talán itt nagyobb nyugalomban lehetünk, mint egy ötcsillagos luxucsodában. Úgy tűnik, eléggék kevesen járnak ide, főleg azért, mert idejét múlt. A tapéta méregzöld, fekete antik minták díszitik. A hatalmas, fekete vascsillár a fejünk felett nem ad elengedő fényt, így a távolabbi zugok már sötétek. Az olajfestmények a falon azonban gyönyörűek, egyből beleszeretek egy fekete, gyászoló nőt ábrázoló műremekbe. Mondjuk eléggé lehangoló.
Még pont van időm feltérképezni a szemben lévő étkezőnél a bárpultot, ahol egy nevetgélő szerelmespáron kívül egy lélek sincs, amikor egy tenyér simul az alkaromra, ezzel kirángatva az a hely szemrevételezéséből.
A bőröndjeinket egy fiatal srác rápakolja egy kocsira, amit húzna utánunk, ha Harry nem venné át tőle, mondván, hogy erre igazán nincs szükség, majd ő. Mosolyogva figyelem a jelenetet, és amint a lift felé tartunk, nem bírom ki, hogy meg ne csókoljam.
- Ezt miért kaptam? - mosolyodik el, majd megnyomja a hívógombot.
- Mert jó fej vagy - vonom meg a vállam, mire ő pedig a szabad fél kezével közelebb húz, és puszit nyom a homlokomra.
Szinte belebizsergek az érzésbe, ahogyan átölel, ujjaim erőtlenül szorítják a pucsilját. Mélyen belélegzem az illatát. Így állunk, egészen addig, ameddig a nehéz, fémbül készült ajtók ki nem nyílnak előttünk.
- Amikor legutóbb együtt utaztunk bent ragadtunk - jegyzem meg, idegesen toporgok.
- Ezúttal nem fogunk, ne aggódj - motyogja a hajamba, óvatosan maga után húz.
Nagy levegőt veszek, és legyűröm a gyomorgörcsöm. Már sokszor utaztam liftben, és eddig sem féltem különössebben... a szorongásom nem fog eluralkodni rajtam, ha nem hagyom. Nem történik semmi, nem történik semmi. Ezt hajtogatom magamban, mint egy mantrát, miközben beszállunk.
Kettő perc sem telik el, és megérkezünk az első emeletre. Úgy, mint a lenti részleg, a folyosó is kihalt, a sárgás fényt árasztó lámpák azonban sokkal jobbak.
A szobánk azonban sokkal barátságosabb, itt végre belátták, hogy a sötét zöld nem túl jó szín. Helyette krémbarna függönyök, szürke padlószőnyeg, tölgyfából készült bútorok kaptak helyet, a fal pedig fehér. Van egy hatalmas franciaágy középen, azonban mindkettőnk figyelmét az erkély ragadja meg. Teljesen elüt mindentől, szinte már nevetségesen.
- Ez meg mi? - mutat felé röhögve Harry, a bőröndöket az ajtónál hagyja, mellém ér.
- Azt hiszem nem újították fel - nevetek. - Nézd, itt még tégla van - mutatok az kijáratot övező vöröses építőanyagra. Olyan, mintha nem is erkély lenne, hanem csak egy szimpla ablak. Beljebb van, mint a többi rész.  - Viszont nézz, milyen gyönyörű a Hold!
A várostól messze, itt már tisztább az ég, szinte ezer meg ezer apróbb csillag ragyog fent. A legtöbb fényt még is a teliholdnak köszönhető.
- Hű!
- Egész este eltudnám nézni - mosolyodok el.
- Akkor vegyük ki az ágyból a matracot, és aludjunk itt - ölel át hátulról, belepuszil a nyakamba.
- Tessék? - fordulok vele szembe, az arcomról nyilván tisztán leolvasható a meglepettség. - Tényleg?
- Ha ezt akarod, persze - néz rám komolyan.
- Oké, akkor én veszek egy zuhanyt, addig megcsinálod? - lelkesülök be, le se lehet rólam vakarni a boldogságot. Harry rögöhve bólint, úgyhogy egy gyors csókot nyomok a szájára, majd a pizsamámat előkotorva célba veszem a fürdőszobát.
Úgy tervezem, hogy öt perc alatt elkészülök. Azonban az égetően forró cseppek annyira jól esnek, hogy képtelen vagyok kiszállni a kabinból, habár a gőz már mindent ellepett. A "pancsolásomnak" az vet véget, hogy kettő kopogást hallok az ajtón, ami azt jelenti, hogy talán kicsit sietnem kellene. Gyorsan elzárom a vizet, és kilépek.
Még pont időben, ugyanis hirtelen a bejárat kinyílik, és Harry lép be rajta, félmeztelenül.
- Hé - háborodok fel, kezemmel gyorsan egy türölköző felé kapok.
- Bocs - vigyorodik el pimaszul, bár egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki bánja. - Viszont már fél órája bent vagy.
- De hát akkor is - hőbörgök még mindig, idegesen takargatom magam. - Még öt percet kérek - pillantok rá, és mivel nem igazán akar mozdulni, közelebb megyek, elkezdem kilökdösni. - Gyerünk, tűnés!
Harry nem bír magával, hirtelen közelebb húz, így csupasz mellkasának ütődöm. Keze a fenekemre csúszik, de mielőtt bármit is kinyöghetnék forrón megcsókol.
- Siess - morogja a számba.
És ezzel sikeresen eléri, hogy meg se tudjak szólalni. Csak az ajkamat rágycsálva bambán bámulok utána.
- Te jó ég - túrok bele végül a hajamba, és inkább az öltözködésre fókuszálok.
Pillanatokon belül elkészülök, úgyhogy Harry még mindig borzasztó jól szórakozva kikerül, és átveszi a helyem. Most ő az, aki hosszas időn keresztül bent van, bennem mégis van annyi, hogy nem török rá.
Amikor kijön, én már régen hason fekszem a matracon, egyenesen a Holdat bámulva. Hallom, ahogyan leoltja a lámpákat, felvesz egy meleg pulcsit, majd becsúszik mellém. Velem ellentétben ő az oldalára  fekszik, nem izgatja a hold, sem a csillagok. Szemét lehunyva pihen.
- Aludni fogsz? - kérdezem halkan, és úgy döntök, inkább most rá figyelek. Én is az oldalamra fordulva odabújok hozzá.
- Neked is kéne - feleli, miközben a magunkra húzza a barna takarót. Jó meleg van, bár ennek azt hiszem semmi köze annak, hogy vastag. Annál inkább annak, hogy Harry arcát miliméterek választják el.
- Jó éjt - hajolok közelebb, kínzó lassúsággal nyomom ajkaim az övéinek.
Résnyire kinyitja a szemeit, tényleg iszonyatosan kimerült ennyi vezetés után. Halványan elmosolyodik, most többre nem telik tőle.
- Neked is, Els - motyogja még félálomban.
Sokáig csendesen nézem, bámulom a hibátlan tökéletességét. Aztán kikászálódom mellőle, halk próbálok leni. Biztos vagyok benne, hogy már alszik, de azért nem szeretném felzavarni. Nesztelen léptekkel a nagy zacskó felé osonok, amiben az útra hozott rengeteg édesség, szendvics lapul. Harry hozta el, miszerint ő mindent meg tud enni. Több, mint a fele megmaradt.
Ellentétben vele, én szinte egész nap koplaltam. Végig ott zakatolt a fejemben, hogy nem kellene, és kibírtam. Viszont most egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra: muszáj ennem valamit. Muszáj. Csak egy keveset.
Először egy picivel kezdem, mondogatva, hogy ennyi, nem lehet többet. A kezem mégis mintha magától nyúlna újabb és újabbért, nem tudok leállni. Nem tudom, miért csinálom. Képtelen vagyok leállni.  Egészen addig falom magamba őket, ameddig ki nem űrítem az egész zacskót. Nincs több.
És ekkor döbbenek rá.
A bűntudat belém már, és nem kegyelmez. Fejben azt számolgatom, hogy vajon hány kalória lehettett, mennyit hízok majd ettől. Már holnap reggel látni fogja, hogy mennyit híztam. Ráadásul észre fogja venni, hogy eltűnt minden. Mi a fenét fogok mondani?
Dagadt leszek, dagadt leszek. Már az vagyok.
Egész testemben remegek, lábra is alig bírok állni. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, felperzselik a bőröm. A fejem hasogat, úgy érzem bármelyik percben felrobbanhatok.
A fürdőbe sietek, tudom, hogy nincs más lehetőségem. Kezemet a hideg víz alá tartom, majd a vécékagyló fölé görnyedek, a térdemnek ütközik a hideg kő. Ledugom a torkomon két ujjamat. Hányni akarok, megszabadulni mindentől, amit megettem.
Igen, megtenném.
Ha tudnám. Ha a következő pillanatban nem történne meg az, amitől egészen eddig tartottam. Ha nem nyitnának rám.
Megfordulok, az ájulás környékez, homályos a látásom. Harry a bejáratnál áll, haja kócosan hullik a homlokába. Engem bámul. Hitetlenül, sokkosan, összezavartan, teljesen letaglózva és... és úgy, ahogyan sosem akarám, hogy rám nézzen. Sajnálkozva.
A hasam görcsbe rándul, érzem, ahogyan szép lassan felfordul velem a világ.