22. fejezet - Porcelánbaba

Legkedvencebb Olvasóim!

• Tudom, késtem. Nem akarok kifogásokat keresni vagy magyarázkodni, gondolom úgyis unjátok már. Családi problémám volt, így alakult. Sajnálom...
• Új kinézet, illetve a "Történet" és a "Fejezetek" oldalt is módosítottam egy kicsit. Remélem tetszenek azért. :) 
• Szavazás van oldal, kíváncsi lennék a véleményetekre. Ha nem nagy kérés, szánjatok rá kérlek egy pillanatot majd... Előre is köszönöm! 
• Imádlak Titeket, de a következő bejegyzésemben - ami még nem a rész lesz - , szeretnék hosszabban hálálkodni sok mindenért, ami így az utóbbi időben összegyűlt, úgyhogy itt most rövid leszek, és egy marha nagy KÖSZÖNÖM-öt mondok csak! 
• Még két komment van, amire nem válaszoltam, hiszen ezek csak nem rég érkeztek, holnap ez is meglesz. A többire azonban igen. :) 
• Tudom, hogy még rengeteg minden nem derült ki (miért fél Harry a távolságtól, hogy jutott eszébe felhívni Jack-et stb. stb.) de ami késik, nem múlik, kitartás! 

Annyi puszi, mint az égen a csillag, Azy

Amikor reggel felkelek, beletelik egy időbe, míg rádöbbenek, hogy min vagyok túl. Életemben először. Te jó ég! Hiába igyekszem pár perc után már nem bírom tovább színlelni, hogy alszom, és muszáj kinyitnom a szemeimet.  

Lustán pislogok, körülnézek. A ruhák a padlón, a takaró összegyűrten kettőnkön, az ablakon csak halvány derengés érkezik be. Tél van, így még nincs világos. A szoba csendes, lehet hallani Harry szuszogását és az óra kattogását. 

Nem hiszem el, hogy megtettem. Nem hiszem el, hogy nem akartam belevonni ebbe az egészbe, - azt szerettem volna, ha elmegy, és egyedül hagy - erre pontosan az ellentéte történik. 

És mégis... nem tudom megbánni. Bármennyire is rá akarom erőszakolni a porcikáimra, hogy azt kívánják, bárcsak meg se történt volna, lehetetlen. Mert ha csak visszagondolok arra, hogy hogyan érintett, mennyire vigyázva nyúlt hozzám, milyen óvatos volt... Ha lejátszom a fejemben újra azt a pillanatot, amikor a szemébe néztem, és egyszerűen nem láttam ott mást, csak a jót... Ha felidézem azt a biztonságot, amit végig nyújtott... Nem. Életem legszebb estéje volt, és soha nem fogom sajnálni. 

Halkan sóhajtok, nincs kedvem felkelni. És azt hiszem nem is tudnék. Harry fél lábát átveti rajtam, meztelen felsőtestének körülbelül fele hozzám simul, miközben karját a derekamon pihenteti. A bőröm szinte ég ott, ahol hosszú ujjai kissé felgyűrik a pólómat. Szó szerint félig rajtam alszik. Arca a párnát nyomja, göndör tincsei kuszán hullnak rá. Ajkait kicsit eltartja egymástól, lassan veszi a levegőt. Háta egyenletesen emelkedik fel-le. Gerincének vonala szépen rajzolódik ki, kísértetésien vonz, hogy végig simítsak a rajta.

Változtatni próbálok a helyzeten, de nem egészen sikerül, így egy pillanatra azt hiszem fel is ébred. Mocorogni kezd, szemeit résnyire összeszűkítve hunyorog. Nem úgy tűnik, hogy nagyon fel akarna kelni, ellenkezőleg, visszacsukja őket. Hasáról először csak oldalára fordul, ezzel egy időben pedig karját a csípőmre csúsztatja. Majd mikor már a újra a hátán fekszik, a mellkasára húz. 

Nem ellenkezem, jobban mondva, nem bírok ellenkezni. Fejemet megtámasztom a vállán, lábamat immáron én rakom át az övén. Elidőzök vonzóan izmos hasán, utána egy kis habozás után kezem rásimítom. Lassan rajzolgatom körbe a tetkóit. 

- Belen - nyögi félálomban. - Könyörgöm. - Már éppen kezdenék értetlenkedni, hogy mégis mire érti, amikor beelőz. - Megölsz, ha továbbra is ezt csinálod - morogja halkan.

Kissé olyan, mintha mérges lenne, de amikor egy fáradt és nyűgös ásítás kíséretében mégis csak felébred, és mélyzöld tekintetét az enyémbe fúrjon, pontosan tudom, hogy miért ilyen.

- Bocsánat - harapok az ajkamba, elpirulva sütöm le a szememet.

Nem bírok ránézni, úgyhogy inkább a nyakába fúrom az arcomat. Tenyerét felvezeti meztelen hátamon, a hajamba túr, majd puszit nyom a homlokomra.

- Tudod, hogy értettem - suttogja, átölel. 

- Azt hiszem - válaszolok halkan, beszívom az illatát. 

Percekig csak fekszünk, egymás karjaiban, mintha semmi se létezne rajtunk kívül. Nem gondolok arra, hogy ezután mi lesz kettőnkkel, és láthatólag ő sem akar, mert nem hozza fel a témát. Túl szép minden, túlságosan is tökéletes ahhoz, hogy leromboljam. 

Az egyetlen dolog, amit akarok, az ő, de nem kaphatom meg fájdalom nélkül. Mert fájni fog, nem is kicsit. Túlságosan is szükségem van rá, és ha most engedem, hogy még inkább tőle függjek, félek mi lesz utána. Mi van, ha egyszer csak beleun abba, hogy problémáim vannak, hogy kövér vagyok, hogy nem vagyok mindig felhőtlenül boldog? Mi van, ha egy napon, felkel, és már nem érzi ugyanazt, mint én? 

- Nagyon elkomolyodtál - jegyzi meg, megcirógatja az arcomat. - Min gondolkozol? 

- Semmin - rázom meg a fejemet, nem akarok róla beszélni.

- Els - szól rám finoman, és amikor végre újra rá merek nézni, felvont szemöldökkel vár arra, hogy beavassam. - Arról van szó, ami tegnap este történt? 

Bár igazából teljesen más járt a fejemben, ez a téma is eléggé élénken jelen van, úgyhogy inkább úgy teszek, mintha eltalálta volna. 

Némán bólintok.

- Talán fájt vagy... - kezd el aggódni, rögtön sokkal éberebb, feljebb ül, háta mögé begyűr egy párnát. - Ha igen, én nagyon... - kérne bocsánatot, azonban közbevágok. 

- Jaj, dehogyis, nem erről van szó - rázom meg gyorsan a fejemet. - Te... - szívom be élesen a levegőt. - Tökéletes voltál. - Kifúj.
Te tökéletes voltál, én nem. 

- Akkor? - ráncolja a homlokát. 

Nem akarom kimondani hangosan, ahhoz túlságosan is félénk vagyok. Ezért csak próbálom valahogyan úgy a tudtára adni, hogy ne legyek tök zavarban. Muszáj tudnia miért voltam olyan szerencsétlen. Nem hozza szóba direkt, de attól még biztosan tudja. 

- Tudod, nekem ez... - köszörülöm meg a torkom. - Különösen sokat jelentett.

- Ahogy nekem is -  biztosít róla, ellenben félreért. Még mindig nem esett le neki, hogy mire célzok.

- Harry, van oka annak, hogy elszúrtam - sóhajtom.
Látom az arcán, hogy még inkább nem vágja mire is akarok kilyukadni.
Gondolkozom. Most vagy fél percig még szerencsétlenkedem, és próbálok utalgatni, hogy a végén borzasztó kínos legyen az egész vagy... vagy szimplán kimondom. Az utóbbi mellett teszem le a voksom, essünk túl rajta.
- Nekem ez volt az első, oké?

Csend. 

Idegesen birizgálom a hajam végét, azt sem tudom, merre nézzek vagy mit csináljak, hogy ne látszódjon, mennyire nem akartam erről az egészről így felvilágosítani.

- Nem volt soha senki mással? - lepődik meg, tiszta sor, hogy nem erre számított.
- Nem - erősítem meg. - Soha. Ami azt illeti kapcsolatom se volt - bukik ki belőlem. Újabb csend. - És ha már ilyen őszinteségi rohamom van, elmondanám, hogy de azért volt olyan, akibe bele voltam zúgva - folytatom. - Csak soha nem érdekeltem.
- Ki volt? - kap rá a témára, látom az érdeklődést a szemében.
- A-a, többet már nem árulok el - mosolyodok el. - Így is tök kínos ez az egész.
- Na már kérlek - noszogat. - Őrült, ha nem érdekelted, nekem elhiheted.
Felnézek rá, amolyan "Hah, most őrültezted le magad, Styles" ábrázattal, amiből ő semmit se vesz észre. Tenyerem még mindig mellkasán nyugszik.
Kérlelve, szinte könyörögve bámul rám, olyan akár egy elveszett kiskutya. Annyira nehéz neki nemet mondani, amikor ilyen aranyos.
- Ne csináld - sóhajtok fájdalmasan.
- Kérlek - ismétli kissé nyafogva, kezét a tarkómra csúsztatja, magára húz. Lábaimat csípőjénél lelógatom, így azok az ágyon pihennek, míg felsőtestem előre dőlve teljesen rajta van. - Kérlek - suttogja, ajka vészesen közeledik.
- Nem - rebegem az utolsó erőmmel, ez már eléggé bizonytalan ellenállás.
- Légyszi - simít végig hüvelyujjával a nyakamon.
Kiráz a hideg, ösztönösen hunyom le a szememet. Bár még nem kapott választ, szája már az enyémen landol. Finoman csókol, többször is. Nem siet sehova, minden egyes másodpercet lassan kiélvez, húzza az időt. Az őrületbe kerget.
Halkan zihálok, homlokomat az övének támasztom, amikor szétválunk. Orrunk épphogy összeér.
- Rendben, viszont cserébe én is válaszokat akarok - mondom neki halkan.
- Mivel kapcsolatban? - ráncolja össze a homlokát. - Én mindenben őszinte voltam veled.
- Könnyű úgy őszintének lenni, hogy kerülöd a kényes témákat - vonom fel a szemöldököm, ezzel egy időben lovaglóülésbe tornázom magam, tenyeremet a V-vonalára csúsztatom. - Oh - lepődök meg saját magamon, és zavarba jövök, amiért ilyen egyszerűen "mászkálok" Harry testén.
Pimaszul elvigyorodik, amikor észreveszi rajtam a nyilvánvaló jeleket, teljesen el is felejti, hogy miről beszéltünk még az előbb.
- Ne zavartasd magad - rántja meg lazán a vállát, láthatóan remekül szórakozik. - Nyugodtan tapizz le, megengedem.
- Elég - vörösödök el teljesen, inkább gyorsan le is veszem a kezem róla.
- Hé - kap a csuklóm utána, finoman körülfonja.
Most már komolyabb, bár még így is tisztán látom a kis nevetőráncokat a szeme körkényén. Teljesen felül, így már csak a combján ülök.
- Semmi baj - mosolyodik el gyengéden.
Ajkamba harapok, nem bírom állni a tekintetét, közel állok hozzá, hogy elsírjam magam.
- De nem könnyű, én meg nem voltam ilyen helyzetben, és nem tudom, hogy, amit csinálok az jó-e... - kezdenék bele, a hangom megremeg a végén. Közben feszülten birizgálom a körmeimet. - Sajnálom, ha bénázok, csak ez teljesen új, és még szoknom kell - hadarom idegesen. A mondat végén már fel merem emelni újra a fejem.
- Amit csinálsz, az tökéletes - nyugtat meg gyorsan. - Nem azért nevettem, ne aggódj!
Már rögtön ellenkezni kezdenék, hiszen ezt most csak biztosan azért mondja, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. Ettől pedig menthetetlenül rosszabbnak érzem a helyzetet.
Szerencse, hogy aztán mégsem osztom meg vele az aggályaimat, mert a következő pillanatban eloszlatja az összeset.
- Én pedig egyszerűen csak élvezem nézni, ahogyan egyre könnyebben viseled, hogy velem vagy - vallja be nyíltan, ami abszolút meglep. - És bármennyit is bénázol, nem szúrtál el semmit tegnap. Senkivel se volt még olyan jó, mint veled.
Annyira.... nem, erre nem tudok mit mondani.
Hogyan képes csak így közölni ezt, ilyen nyugodtan? Hogyan képes közben a világ leggyönyörűbb mélyzöld szemeivel mosolyogni? Hogyan képes szeretni engem? Hogyan képes hibák nélkül élni? Hogyan?!
- Köszönöm - nyögöm elhaló hangon, nem bírom ki, hogy hozzá ne bújjak.
Átölel, jó szorosan. Arcomat a meztelen vállába fúrom, élvezem a testéből áradó meleget.
- Én köszönöm, hogy én lehettem az első - mondja halkan, majd puszit nyom a homlokomra.
Szeretem.

Aztán az elkövetkezendő órákban több dologgal is tisztába kerülök.
Harry azt a tényt, hogy mindig is egy városban éltünk könnyedén kezeli. Szinte semmi jelentőséget nem tulajdonít neki, ami azért fura. Legalább egy olyan megjegyzést vártam volna, hogy "Ne már, lehet találkoztunk is már, anélkül, hogy tudtuk volna!" vagy a kérdést, hogy "Nem jártunk egy suliba?". Tulajdonképpen bárminek örültem volna. Egy aprócska jelnek, hogy nem hagyja hidegen a dolog.
Aztán azzal az elgondolással, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, eltereltem a figyelmem. Nem érdekli, hogy mi lett volna, ha akkor jövünk össze, ez igaz, azonban lehet pont azért, mert már együtt vagyunk, és nem nagyon számít más.
Ez volt az első dolog.
A második az, hogy nem szándékozik lemondani arról a tervéről, miszerint kimozdít a házamból, és elvisz Holmes Chapelbe, a családomhoz. Pár nap múlva kezdődnek a karácsonyi ünnepek. Neki pedig szilárd elhatározása, hogy ott legyek a szüleimmel, a testvéreimmel és a barátnőimmel.
A harmadik az, hogy én pedig nem szándékozok ellenkezni.
Bármennyire is szégyellem bevallani, de az egyetlen oka nem más, mint Harry. Nem akarok tőle távol lenni, megőrjítene a tudat, hogy ő ott van, én pedig itt. Még sosem töltöttük együtt egy ünnepet se, még sosem találkozott a családommal és a barátaimmal, még sosem járt a szobámban, még sosem randiztunk rendesen. Bár azt hiszem az utóbbira nincs is igazán szükségem. Borzasztó jók vagyunk abban, hogy véletlen alkalmakból teremtsünk tökéleteseket. Tehát akkor az közös randikat leszámítva szükségem van rá, hogy vele lehessek.
Úgyhogy egy csomó bőrönddel várok arra, hogy Harry is összepakoljon, és értem jöjjön. Szinte másodpercenként az órára pillantok, abban reménykedem, hogy minél előbb itt lesz. Imádok vele autózni, egyszerűen akkor senki más nincs kettőnkön kívül, senki sem zavar.
Nem sok kell, hogy eldőljek a kanapén, amikor a csengő megszólal, én meg automatikusan nyitom ki neki, hogy bejöhessen. Most nem nézem végig a biztonsági kamerán, ahogy a kapu kinyílik előtte, és eljön a ház bejáratáig.  Helyette előre megyek, és az ajtóban várom.
- Így csak estére fogunk oda érni, miért nem siettél? - sóhajtom, és legalább ezredjére ellenőrzöm az időt. - Majdnem három óra az út!
- Jó, nyugi, elővigyázatosságból már pakoltam mindent - teszi fel védekezően a kezeit, majd mindenféle előrejelzés nélkül magához húz és hevesen megcsókol. - Mulatságos vagy, amikor idegeskedsz.
- Ha mindig így letámadsz előbb-utóbb szívrohamot fogok kapni - sóhajtom újra, próbálom lelassítani a pulzosomat, ami ilyenkor már az egekben van. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám.
- Kockáztatok - vigyorodik el, majd nem bír a hülye fejével, és még egyszer úgy megcsókol, hogy beleszédülök. Kezével azért a biztonság kedvéért erősen tart.
- Ennyire felbátorodtál? - kérem számon, majd amikor csak egy vállrántással és szemtelen mosollyal válaszol, elhatározom magam. Csak egyféleképpen állíthatom le.
Forrón visszacsókolom, a hajába túrok, kissé durván markolok bele a tincseibe. Amennyire tudok hozzásimulok. Szinte kézzel fogható a kettőnk közötti feszültség. És mivel már nem ő irányít, nem bírja.
- Oké, menjünk - köszörüli meg a torkát szórakozottan. - Hol vannak a bőröndjeid? - les be a nappaliba a vállam fölött. - Te jó Isten! - kerekednek ki a szemei. - Haza is költözöl vagy mi?
- Ezek a legszükségesebbek - jelentem ki eltökélten. - Nem hagyok itt semmit.
- Hát legyen - dörzsöli meg a halántékát fáradtan. - Maximum majd leszakad a kocsi csomagtartója.... - motyogja az orra alatt. - Remélem téglák vannak benne.
- Jó, akkor hagyd, majd én kiviszem, ha ilyen nagy probléma - kerülöm ki türelmetlenül, meg akarom ragadni a táskát. Igen ám, de sokkal nehezebb, mint amire számítok, így azon kívül, hogy pár másodpercre a levegőbe emelem, semmi más nem történik. Tompán érkezik le a szőnyegre.
- Azért ennyire nem lehet tele - furcsállja Harry, kiemeli a kezemből. Könnyedén felkapja, olyan, mintha számára meg se kottyanna.
Aggódó pillantással mér végig.
- Csak gyengék a karjaim, nem nagy ügy - állapítom meg mímelt lazasággal, még legyintek is hozzá egy aprót.
Próbálom kerülni a témát, de érzem, hogy egyre inkább túl nő rajtam ez az egész. Harry is azt hiszi túl vékony vagyok, miközben ennek pont az ellenkezője van. Még lenne hova fogynom, nem is keveset.
Elfordulok tőle, a szőnyeget kezdem pásztázni, csendes fohászt mormolok, hogy ne hozza fel, hogy felejtse el az egészet. De nem így történik.
- Sok mindenről kell még beszélnünk, ugye tudod? - ölel át hátulról, puha puszit nyom a nyakamba.
- Igen- suttogom, kezeimet az övére simítom, rászorítok.
Pontosan tudom, Harry. Tudom, hogy próbálsz óvatosan hozzám érni, nem összetörni. Mintha csak egy porcelánbaba lennék. És azt is pontosan tudom, hogy bármennyire is vigyázol, kicsúszhatok a kezeid közül.