21. fejezet - Téli meglepetések

Drága Olvasóim!

• Tudom, hogy mindig szombaton érkezik a rész, de ezentúl olykor-olykor átcsúszhat vasárnapra, ha nem gond. Néha csak így tudom megoldani, sajnálom. 
• A rengeteget komment miatt eszméletlen sok hálával tartozom Nektek, köszönöm szépen mindegyiket. Bár nagyon el vagyok maradva a válaszolgatással, megígérem, hogy amikor kikerül a következő rész, be lesz pótolva az összes! :) 
• Cseréket rakom, amint tudom, ahogyan a díjakat is. (Amiket szintén borzasztóan köszönök!)
• KEDVENC RÉSZEM, imádtam írni! 
• Ti vagytok a legjobb Olvasók, remélem élvezni fogjátok az olvasást!

Kismillió puszi, Azy

Leteszem a telefont, hagyom, hogy a sírás eluralkodjon fölöttem. Hangosan veszem a levegőt, szinte kapkodok érte. Úgy érzem, a tüdőm ég, a szívem pedig rövidesen apró darabokra szakad. Képtelen vagyok leállni, hiába próbálok megnyugodni, nem sikerül.

Hallom a fejemben Harry hangját. El sem hiszem, hogy ilyen önző vagyok. Tönkreteszem azt, amim van. Amint valami fontossá válik számomra, vagy túl közel kerül hozzám... egyszerűen eltaszítom. Messzire lökök magamtól mindenkit, aki próbál segíteni vagy szeretni. 

A néma szoba a fájdalmamtól telt, a sírásom hangja megtöri a csendet. Visszahanyatlok a párnára, a kezem még mindig nem engedi el a takarót. Erősen szorítom, ezzel akarom csillapítani valahogyan a bennem dühöngő vihart. A könnyeim megállíthatatlanul folynak le, forró nyomukat hagyják maguk után. 

Szeretem őt.

Nem könnyű beismeri, de így igaz. És pontosan ez a tudat az, ami megöl. Mert nem tehetem ezt vele, nem ránghatom bele valami olyasmibe, amit nyilvánvalóan nem akar. Nem kényszeríthetem rá a problémáimat. Pedig velem csak az jár. Tényleg jobbat érdemel. Valaki olyat, aki nem fél attól, hogy szeresse őt. Aki nem fél attól, hogy ő szereti. 

Undorító dolog volt telefonon megtenni ezt az egészet. Tudva, hogy nem tud tiltakozni. Tudva, hogy nem tud ellene tenni. De pontosan ez volt a célom. Ha ott áll előttem, és rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel, az édes mosolyával, és könyörög... Nem. Képtelen lettem volna akkor is elküldeni. Hiszen annyira egyszerű dolog őt szeretni. Túlságosan is.

Messziről figyelni, titkon arra várni, hogy talán egyszer észre fog venni a suli folyosóján, az egy dolog. Ártatlan kis dolognak indult, ameddig akkorára nem nőtte ki magát, hogy nagyobb lett nálam. Bármit is akartam tenni, bárhogyan is kerestem mást helyette, bárhogyan is tereltem el a figyelmemet, újra találkoztunk. Csak ezúttal már biztos lehettem benne, hogy észrevett. 

Szánalmas vagyok. Amint rám mosolyog valaki, vagy segíteni akar valamiben, én különlegesnek érzem magamat. Úgy gondolom, tényleg törődik velem, és nem csak udvarias. És, ha az a személy Harry... 

Kombinálva a dolgokat, szinte szó szerint beleestem. És pontosan ez a gond. Estem. Nem szép lassan szerettem bele, hanem bumm!
Észrevette a sebes kezemet, amit idegességemben szétkapartam a liftben. Meghallotta a sikolyomat, amikor letört a cipőm sarka, és szinte kicsavarodott bokával a lépcsőn szerencsétlenkedtem. Elérte, hogy kicsit fesztelenebbül viselkedjek mellette. Felfigyelt arra, hogy nem tartom magamat szépnek. Megjegyzett egy olyan kósza kívánságot, hogy mennyivel jobban érezném magamat a tengerparton. Teljesítette is. 

Túl tökéletes, ilyen tényleg nem létezik. 

Felszáradnak a könnyeim, azzal biztatom magamat, hogy ez az ő érdeke lesz. Mert én nem adhatom meg azt a tökéletességet, ami jár neki. Ennyi. 

Remeg az ujjam, de előkotrom a telefonomat. Vár még rám még egy hívás. Jack. Nem csinálom ezt tovább. 

Feladom. 

Hónapokkal később... 

Ujjaimat szorosan fonom a bögrém köré, jól esően melengeti a tenyeremet. Még túl forró a kakaó ahhoz, hogy beleigyak, és nem akarom megégetni a nyelvemet. Óvatosan fújok rá, aztán letelepedek a vajszínű kanapéra. Felhúzom a lábamat, a fél kezemmel magamra húzom a gyapjú plédet. Egy ideig némán nézem a piros-zöld-fekete színkombinációt, zavartan piszkálom a takaró végén lévő rojtokat. Végül finoman megrázom a fejemet, ezzel is kirázva a fejemből azt, hogy olyanra gondoljak, ami csak fájdalmat okozna.
Nincs még olyan késő este, talán hét óra lehet, de a decemberi időnek köszönhetően már ilyen korán sötétedni kezd. A hó nagy pelyhekben szakad odakint, rátelepedett a fűre, és biztosan a kertkapuhoz vezető kőúton is vastag rétegben állna, ha tegnap nem hívtam volna valakit, hogy tisztítsa meg.
A kanapéval szemközti hatalmas ablakok felé fordítom a fejemet, kibámulok rajta. Máskor boldoggá tenne a téli látvány, a fenyőfák zöld tűlevelein lévő hókristályok. Lefogadom, hogy felhívtam volna a családomat, Lolát és Lorenát, hogy együtt menjünk el korcsolyázni vagy sétálni. Azonban mióta lemondtam arról, hogy idén velük ünnepeljenek, nem hiszem, hogy bármelyik is teljesülne.
Azt hazudtam nekik, annyi munkám gyűlt össze, hogy képtelenség hazamennem Holmes Chapelbe. Mikor aggódtak, és kérdezősködtek a hogylétem felől - mert hozzájuk is eljutott a hír -, a legjobb formámat hoztam, hogy újabb kitalációval álljak elő. Muszáj volt elhitetni velük, különben nem hagytak volna nyugtot. Így biztos lehetek benne, hogy inkább dühösek és megbántottak, amiért a munka fontosabb, mint hogy megkeressenek, és rám erőltessék az együtt karácsonyozást.
Végre eléggé lehűlt ahhoz a kakaó, hogy beleihassak. Lenyalogatom a tetejéről a tejszínhabot, egy ideig ízlelgetem a számban, aztán rendesen kortyolok. Kicsit marja a nyelőcsövem, de élvezem.
Feltápászkodom a kanapéról, pont annyira, hogy elérjem a padlófűtés és a radiátorok távirányítóját. Beállítom, hogy legyen melegebb, mert fázom. Ezen kívül a lámpák fényét is halványabbra veszem, így már elég hangulatosan lengi be a szobát a derengés. A kőasztalra rakom a bögrém, kényelmesen nyújtózom el. Még jobban magamra húzom a takarót, megigazítom a fejem alatt a párnát.
Szinte egész nap csak pihenek vagy alszok. És ez megy már hónapok óta. Nem csinálok semmit. Szó szerint semmit. Nem beszélek senkivel, nem nézek tévét, nem éneklek. Lélegzem, mégsem létezem.
Kis híján elalszom, érzem, ahogyan a szemhéjaim egyre nehezebbek, végül megkönnyebbülésként ki sem nyitom őket többet. Egyenletesen emelkedik a mellkasom. Ki és be. Ezért imádok csukott szemmel feküdni. Mert ilyenkor van időm elképzelni olyan dolgokat, amik a valójában sose történnének meg. Vágyak, álmok, be nem teljesített kívánságok. Egy olyan képzeleti világot teremtettem, ahol boldognak érzem magam. 

A csengő, mintha csak szándékosan igyekezné megzavarni a pihenésemet, hangosan vágja ketté az ábrándozásomat. Unottan nyúlok egy újabb távirányító után, bekapcsolom a tévét, megnézem a külső kamerák felvételeit, ami egyenesen közvetíti felém, hogy ki áll a kapuban.
Nem hiszem el, ez nem lehetséges.
A szívem hevesebben kezd el verni, szinte olyan hangos már, hogy attól tartok, az egész szobát betölti. Ajkamra harapva sütöm le a szememet, hitetlenül rázom a fejemet.
Ilyen nincsen, hogy a fenébe kerül ide? Mit keres itt? Miért nem felejtett el, ahogyan annak lennie kéne? Hiszen azóta, ami aznap este történt nem hívott vagy keresett. Feladta. Azt hittem, kész, vége, itt végre lezárhatom ez azt egész zűrös kapcsolatot, ami hozzá fűz.
- Nem nyitom ki neked, ne haragudj - suttogom, próbálom megakadályozni, hogy újra elgyengüljek. - Kérlek menj el - könyörgök, bár tudom; nem is hallja mit mondok.
Nem tágít. Ott áll, kitartóan csönget. Eléggé elszántnak tűnik, nem zavartatja magát, hogy bizonyára már a folyamatosan a nyomában lévő fotósok már lefényképezték. Miért kell elindítani egy újabb pletykát? Ráadásul ha nem engedem be, és nem is megy el, csak még többre adok okot... Nagyszerű.
Bizonytalanul állok fel, elsétálok a falhoz, ahol a biztonsági rendszer egy része van. Megnyomom a gombot, ami a kapuhoz vezet, így az lassan kinyílik. Látom a képernyőn, hogy Harry keze megáll az újabb csengetésben, és picit meglepetten döbben rá, hogy könnyebben ment ez az egész, mint tervezte. A kabátzsebébe vágott kézzel sétál lazán el a ház bejáratig, ahol kettőt kopog.
A hatalmas falaknak köszönhetően itt már egészen biztosan nem látja senki. Most már kint hagyhatom, kopoghat, amennyit csak akar, nem muszáj beengednem.
- Belen, sokkal hamarabb túl esünk ezen, ha kinyitod ezt a rohadt ajtót - csapja a tenyerét a fára erősebben, hallom a hangján, hogy határozott céllal érkezett. Ahogyan pedig őt ismerem, elég valószínű, hogy el fogja érni. Vagy legalábbis mindent megtesz az ügy érdekében.
Nem merem még megtenni. Fogalmam sincs milyen reakciót fog kiváltani belőlem, ha tényleg szemtől szembe találkozunk. Én erre még nem készültem fel!
- Gyerünk, ne csináld már - folytatja tovább, idegesen dörömböl az ajtón. - Beszélnem kell veled! Fontos, engedj be!
Sóhajtok egy aprót, a kezemet birizgálva gondolkozom. Végül azonban erőt veszek magamon, és úgy döntök, jobb tényleg minél gyorsabban megtudni mit akar. Muszáj lesz. Minél tovább itt van, annál több sebet tép fel, annál több fájdalmat okoz.
- Végre - jön be rögtön az ajtón, nem érdekli, hogy be sem invitáltam.
Meglep, hogy ennyire heves, hogy most nem tapintatos, visszafogott és türelmes. Valami történt, ami miatt ilyen. Valamit tettem, ami nem tetszik neki.
Ajaj.
Becsukom mögötte a bejáratot, és mire megfordulok már megszabadult a kabátjától és a bakancsától. Egy sötétzöld pulcsi van rajta, egy normál kék farmer... és mégis borzalmasan jól néz ki. Az idő csak neki kedvezett. Smaragdzöld szemei ugyanúgy csillognak, göndör tincsei ugyanúgy vonzanak. És legszívesebben itt helyben azt akarnám, hogy magához húzzon, jó erősen szorítson, és soha többé ne engedjen el. Azt akarnám, hogy újra úgy nézzen rám.
De most ez nem történik. Fogalmam sincs, hogy érez-e még valamit vagy csupán egy ideig emésztette magát, és most már túl van rajtam. Az, hogy én a nap minden percében rá gondolok, még nem jelenti ezt, hogy fordítva is így van. Egyáltalán nem.
Láthatóan végig mér, azonban az egyelten, amit letudok olvasni az arcáról, az hogy megrémisztem. Rendben, valószínűleg nem erre számított.
Nem bírom tovább állni a pillantását, így kikerülöm. Bemegyek a nappaliba, visszaülök a kanapéra. Ismét magamra terítem a plédet, felhúzott lábbal várom, hogy Harry kövessen. Azt hiszem még nem volt itt. Mindig csak felvett a ház előtt, sose jött be.
Végre feltűnik, ő is bejön. Lustán lépked, körülnéz. Nem szól egy szót sem, feltérképezi a helyiséget.
- Miért jöttél? - veszem elejét a dolgoknak. - Mi olyan fontos?
Nem akarok ellenségesen viselkedni, mégsem tudom eltüntetni az élt a hangomból. Hiszen lövésem sincs milyen szándékkal "tört be" ide, bár muszáj úgy tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A hangomra abbahagyja a bámészkodást, és újra rám emeli fürkésző íriszeit. Közelebb jön, láthatóan nem tudja, hogy most ő is üljön le vagy álljon. Végül az ácsorgás mellett dönt.
- Beszéltem Jack-kel - kezdi, összefonja maga előtt a karjait. Olyan, mintha számon kérne rajtam valamit. Ami vicces, mert pontosan azért idegenítettem el magamtól, hogy ez ne történhessen meg. - Rendben van, hogy pihenni akartál, és több hónapos szünetet tartasz a zenélésben. Rendben van, hogy szinte el sem hagyod a házad. Rendben van, hogy hoztál egy döntést, és önző módon senkit se kérdeztél meg róla, nekik milyen érzés! De az nem fair, hogy kizárod a családod, a barátaid!
Idegesen sorolja a dolgokat, a végén már egészen dühös. Igazam volt, ez tényleg számon kérés.
- Miről beszélsz egész pontosan? - kérdezném meg, de alig van időm befejezni a mondatot, mert közbevág.
- Komolyan nem mész el a családodhoz? Szar kifogások mögé bújsz, és lerázod a barátaidat? - támad nekem, feldúltnak látszik. - Jack elmondta, hogy azt hazudtad nekik, hogy a munka miatt nem tudsz velük lenni!
- Nincs jogod utánam kutakodni - pattanok fel a helyemről. Nem számít, hogy legalább húsz centivel alacsonyabb vagyok nála, felháborodottan nézek fel az arcába. - Miért érdekel téged egyáltalán mit csinálok?!
 - Nem teheted ezt - rázza a fejét, hitetlenül nevet fel. - Hagytam időt neked. Vártam, hogy beszélj arról, mi történik veled! - Szólásra nyitom a számat, de belém fojtja a szót. - Hónapokon keresztül a telefonomat lestem, arra számítva, hogy egyszer a te kibaszott neved áll rajta, érted?!
- Harry - találom meg a hangomat. - Én...
- Nem, még nem fejeztem be - folytatja, eléggé mérgesnek látszik. - Amikor túl gyorsan haladtam, megijedtél, úgyhogy azt reméltem, ha kicsit eltávolodok, talán jobb lesz. Nem lett jobb! - A végét már szinte ordítja, tényleg hihetetlen ingerült. - Elmondanád, hogy mit tudnék még tenni?
Bármennyire is hangosan kiabál velem, bármennyire is viselkedik vehemensen, és tesz úgy, mintha haragudna rám, igazából... igazából megbántottam. Nem is kicsit.
- Sajnálom - suttogom megtörten. Fizikai fájdalmat okoz ott állni előtte, és nem megérinteni. Pusztán centiméterek vannak közöttünk, kézzel fogható a feszültség, egyfajta vibrálás. - Tényleg...
- Nem a kurva szánalom kell, hanem te!  - üvölti. - Egyedül te kellenél, de mikor egy lépéssel közelebb érezlek magamhoz, tulajdonképpen kettővel hátrébb vagy! Nem bízol bennem vagy mi?
Az utolsó mondatában észre lehet venni az elkeseredettséget, azt, hogy szinte beleőrül abba, hogy úgy érzi, ő nem elég. Ami nevetséges, mert pont fordítva van.
- Magamban nem bízom, oké? - csattanok fel, most már én is kezdek ideges lenni. - Nézz magadra, és most rám! - gesztikulálok hevesen a kezemmel. - Ahogy mondtam, jobbat érdemelsz!
- Els, esküszöm, hogy te kibaszott tökéletes vagy nekem, szóval ne te döntsd már el, hogy mit érdemlek! - képed el teljesen. - Hajlandó lennél elhinni, és végre elfogadni?
Meg se hallom azt a részt, hogy "kibaszott tökéletes vagy nekem", az agyam csak azt a részt fogja fel, hogy Harry ellenkezik velem, és idegbeteg módjára őrjöng.
- Nem csak erről van szó - jelentem ki, kezdek belefáradni a veszekedésbe. - Én... - kezdem, de elakadok.
- Te? - vonja fel a szemöldökét. - Befejezzem helyetted? TE szarsz arra, hogyha fontos vagy valakinek, csak az a lényeg, hogy a TE dolgod könnyű legyen. TE nem vagy hajlandó elmondani azt a zűrzavart, ami lejátszódik benned, és hagyni, hogy segítsek. TE rohadtul úgy gondolod, minden egyszerűbb, ha megszakítod a kapcsolatot a külvilággal, és úgy élsz, mint valami kibaszott remete!
- Hé - kapom fel a vizet.
- Talán nem ez az igazság? - teszi szét a kezeit tehetetlenül. - Elfogadnám, ha csak engem zártál volna ki, de nem fogom végig nézni, ahogyan a saját családodat is elküldöd.
- Mégis mit tudsz csinálni, hogy megállítsd? - emelem a plafonra egy pillanatra a tekintetem, és még egy sóhaj is kicsúszik. - Nem rángathatsz be a kocsidba, és vihetsz haza!
Amitn kimondom, meg is bánom. Hiszen pontosan egy ilyen akaratlanul is provokáló megjegyzés ülteti el a gondolatot a fejében, hogy ezt tegye. Amolyan "nem hiszed, hogy megteszem?" arccal néz felém.
- Csak tégy prób....
- Nem - állítom meg, mielőtt még hangot adhatna gondolatainak. - Ki van zárva, ezt egyszerűen te sem gondolod komolyan - röhögök fel hitetlenül.
- Azt hiszed nem bírok el veled? - ráncolja a homlokát. - Ha erőszakkal kell kimozdítanom téged innen, megteszem, hidd el - méreget behatóan.
- Hagyd abba, nem vicces - túrok bele a hajamba fáradtan. - Elég...
- Szerintem se vicces, ez a baj - neveti el magát ennek ellenére. - Ez az egész helyzet kurvára nem vicces, hanem siralmas!
- Fejezd be - szólok rá feldúltan. - Menj el - mutatok az ajtó felé, kerülöm a tekintetét.
- Nem fogok - határozza el magát még inkább, a csuklóm után kap.
Mintha áramütés érne, összerezzenek. Elkapom, ráhúzom a hosszú pulcsim ujját. Már el is felejtettem milyen hatással van rám pusztán az, hogy magamon érzem a karját.
- Mi történt veled? Bármi is az, csak avass be, könyörgöm - halkul el, végre úgy látja, hogy meg tud győzni, hogy végre valahára megtörtem. Újra a kezem után nyúl, csak ezúttal túl gyenge vagyok ahhoz, hogy elhúzzam. Összekulcsolja az ujjainkat, finoman rászorít.
Érzem, hogy engem mustrál, ezért nem merek felnézni, a fehér szőnyeget bámulom. A fejemen ezer meg ezer gondolat cikázik keresztül, hamarosan fel fogok robbanni. Valami belülről feszít szét, egyre inkább növekszik. Meg kell szabadulnom tőle, mielőtt ténylegesen beleőrülök ebbe az egészbe.
Felemeli az államat, ezzel kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Az elején még ellenkezek, azonban amint elveszek a tekintetében, határtalan nyugalom árad szét bennem. Csak egy töredékpercig elhiszem, hogy minden rendben lesz.
Viszont szerencsére még időben emlékeztetem magamat, hogy nem szabad. Nem szabad belemennem egy újabb játékba, tartanom kell magamat ahhoz, hogy Harry messze legyen. Az ő érdekében. Ha még most is nem is tudja, később rá fog jönni, hogy ez mindkettőnknek a legjobb megoldás.
Vár a válaszomra.
- Nem lehet - szűröm a fogaim között, elengedem a kezét, félig elfordulok. Nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire nehezemre esik az egész. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet. - Menj el!
Nem mozdul. Feszült, szaggatottan szívja be a levegőt, igyekszik megőrizni a nyugalmát. Utolsó próba.
- Kérlek Els - ismétli, egy arasznyival közelebb lép, így szinte már teljesen előttem áll.
- Menj el! - vágom az arcába megint, ezúttal sokkal határozottabban és kegyetlenebbül, mint először. Akkor még kértem, most már parancsolom.
Abban reménykedem, hogy ezzel végleg elűzöm mellőlem. Egy lendülettel kikerülöm, úgy döntök, ha ő nem hajlandó elhagyni a terepet, akkor rajtam a sor. Magam mögött tudva, halkan fellélegzem, elindulok felfele a lépcsőn.
- Ne merj megint meglépni - ordítja utánam, hallom, ahogyan megindul utánam.
Egyre gyorsabban szalad, így nekem is kettesével kell vennem a lépcsőfokokat. Azonban sajnos így is elkések, utolér, indulatosan tol neki a falnak. Kezei automatikusan kulcsolódnak a csuklómra, lefogva, hogy ne tudjak ellenkezni.
Annyira közel hajol, amennyire csak tud, és úgy, hogy még ne érjen össze az ajkunk.
- Most mondd, hogy menjek el - suttogja szinte a számba.
A térdem remeg, alig állon a lábamon. Meg akarok szólalni, de nem tudok. Szó szerint megbabonáz, hogy hónapok után végre itt van előttem, teljes életnagyságban.
- Tedd meg, és itt sem vagyok, ígérem - mondja halkan még mindig.
Pontosan tudja, hogy milyen hatással van ez az egész most rám. Ahogyan azt is, hogy még a lélegzetem is elakad tőle. Még sosem láttam ennyire eltökéltnek, határozottnak és... szexinek. Még sosem láttam rajta, hogy ennyire akar.
- Szeretnélek megcsókolni - néz bele mélyen a szemembe, apró csillogást vélek felfedezni az övében.
Zihálok, kétségbeesetten kapaszkodok a tekintetébe. Biztos vagyok benne, hogy ha most elengedne, összeesnék.
Egyelten szót vagyok csak képes kinyögni, azt is szinte némán.
- Csókolj!
És teljesíti a kívánságomat. Átszeli a kettőnk közötti távolságot, ajkai türelmetlenül ízlelgetik az enyémeket. Testét hozzám szorítja, kezével finoman cirógatja a derekam vonalát. Ujjaim a hajába csúsznak, durván túrok bele fürtjeibe. Hirtelen felkap, így lábaim körülölelik csípőjét, hogy megtartson. Erősen tartja a hátamat, biztonságban érzem magamat. Lassan lépked fel a maradék négy lépcsőn, ügyel rá, hogy véletlenül se essünk el, de közben pedig egy perc erejéig sem enged el. Felérünk, de nem áll meg, tovább megy, egészen a legközelebbi ajtóig, amit lábával erősen lök be. Elbotorkál az ágyig, ahol végre letesz, azonban hamar fölém kerül. Magamon érzem a súlyát, az izmos mellkasát, hosszú lábait. Fél kezével megtámasztja magát.
Óvatosan simít végig ujjával az arcomon. Az államnál kezdi, onnan áttér a számra, legvégül pedig a fülem mögé tűr egy tincset. Újra rám néz, a vágy tisztán kiolvasható a szeméből.
- Rohadtul szeretlek, Belen Wallis - suttogja rekedten, halványan elmosolyodik.
A könnyek ellepik a szememet, két tenyerem közé szorítom a fejét.
- Én is szeretlek - mondom ki egy fáradt mosollyal, aztán magamhoz húzom, és forrón megcsókolom.
- Ne félj, vigyázni fogok rád - törli le a könnycseppet, mikor kicsit eltávolodik. Erőtlenül bólintok, képtelen vagyok bármit is mondani.  - De nem csak most. Mindig.
Mindig.