20. fejezet - Kapcsolják ki a kamerákat!

Drága Olvasóim!


Szeretném megköszönni, amiért még mindig itt vagytok, és írtok Nekem! Bevallom eléggé kezdek elbizonytalanodni, hogy jó-e amit egyáltalán csinálok, mert ez tényleg egy sokkal másabb történet, mint az előző kettő. Szóval köszönöm az esetleges visszajelzéseket, jól esnek nagyon!
A másik: 10 FEJEZET VAN HÁTRA! (Meg persze az epilógus.) Kitartás, édeseim, már eléggé közeleg a vége, és azt hiszem innentől szeretem a legjobban írni a részeket. Remélem Ti is élvezni fogjátok, hogy a dolgok összejönnek. Jó olvasást, remélhetőleg tényleg tudok vele okozni Nektek egy kis örömet!


Rengeteg puszi, Azy

Fogalmam sincs mikor kezdődött. Vagyis jobban mondva mikor folytatódott. Mert már régen nem voltam már jól, mégis Harry távolléte mindent a felszínre hozott. Nem volt mellettem, nem éreztem magam szépnek, nem terelte el a figyelmemet. Egyedül voltam. Persze beszélgettünk telefonon, kameráztunk... De ez mégsem ugyanaz. Minden félelmem a duplájára nőtt, mintha csak arra vártak volna, hogy újra maguk alá temethessenek. És meg is tették. Minden kirakatüvegben és tükörben azt figyeltem, milyen is vagyok. Undorító, ocsmány, visszataszító. Ordítani és sírni lett volna kedvem egyszerre. 

Sok lány siránkozik, hogy ők mennyire "dagadtak", hogy le kéne fogyniuk, mert itt és ott hájasak. Laposabb has, vékonyabb lábak, izmosabb fenék kellene. Hallgatni őket olyan akár egy gyomorszájon vágás. Mert nekik igazából semmi baj nincsen az alakjukkal. Nekik könnyű. A csinos lányoknak minden könnyebb. 

És itt vagyok én. Ki döntötte el, hogy nem lehetek szép és vékony? Miért van az, hogy amíg mások annyit esznek, amennyit akarnak, mégsem híznak egy semmit se sem, én minden egyes nap félek tükörbe nézni. Saját magammal küzdök, és ez az igazi szívás. Mert mindenképpen alul maradok.
Igyekszem változtatni. Tényleg. Keményebben járok edzeni, mint eddig, és sokkal kevesebbet eszem. Mindent megteszek, hogy ne legyek éhes, egy dekát sem hízhatom. Mégis... egyszer csak megtörök, összeeszek mindent. Amiktől pedig muszáj megszabadulnom. 

- Belen - szólnak rám.
Most veszem csak észre, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, ami egyre inkább megesik. Semmire se tudok koncentrálni. Szinte összesek a fáradságtól, aludni akarok. Ezután az interjú után egészen biztosan hazamegyek, nem bírom már tovább. Gyengének érzem magam, erőtlennek, minden mozdulatom maga a fájdalom. 

Egy kényelmes piros kanapén ülök, körülöttem kamerák és profi megvilágítás. Velem szemben egy csinos húszas éveiben járó lány, Ashley. Rövid, feszülős szoknya simul a lábára, mély dekoltázs, gyönyörű haj, bájos arc. Furcsálló tekintettel fürkész, várja a választ. Kár, hogy már a kérdésre sem emlékszem. 

Megköszörülöm a torkom, inkább a közönséget kezdem pásztázni, abban reménykedem, attól kicsit jobb lesz. Legalább tíz sorban ülnek azok a szerencsések, akik nem csak a tévé képernyőjén keresztül láthatják a délutáni műsört. Kicsik, nagyok egyaránt, néhol anyukák tűnnek fel, akik elkísérték a gyereküket. Mind engem figyelnek. 

- Elnézést, nem hallottam a kérdést - erőltetek magamra egy mosolyt, ismét Miss Tökéletesre figyelek. 

- Milyen a barátod, Harry nélkül lenni? Hogyan bírod a hiányát? - pillant rám kedvesen.

Egy pillanatra megmeredek, az ölembe ejtett kezeimet kezdem el piszkálni karkötő hiányában. Ideges leszek a kérdéstől, legszívesebben egyszerűen felállnék, és elsétálnék. Ha egy normál ember lennék, megtehetném. 

- Holnap utána utazok Chicago-ba - válaszolok erőltetett udvariassággal. 

- Nagyon aranyosak vagytok együtt, azt kell, hogy mondjam - dicséri meg a kapcsolatunkat, és mielőtt megköszönhetném, már folytatja is olyannal, amit viszont garantáltan nem fogok. - Felröppent az a pletyka, hogy egy veszekedés következtében sérült meg a vállad... - kezdené el, azonban közbevágok.

- Pletyka - nyomatékosítom a szót. 

- Igen, pletyka - lepődik meg alig láthatóan. Kicsit helyezkedik a velem szemben lévő fotelben, kezdi kényelmetlenül érezni magát. Nem csoda, olyan finoman viselkedek, akár egy buldózer. - Elmondanád mi történt pontosan? 

Ezek az emberek ezt akarják. Pletykát, egy szaftos sztorit, amitől érdekesebb lesz a műsör. Pedig már annyira régen volt, mégis még mindig ez a téma. Miközben már mindenhol elmondtam, ahol csak lehetett, hogy mi történt. Ahogyan Harry is. Miért nem hagynak békén? 

A fejemben a döntés mindösszesen egy tizedmásodperc alatt áll össze. Izgalmas adást akarnak? Megkapják. Egy kósza pillantást vetek Jack-re, aki a kamerások mögött ácsorog, onnan figyel. Biztató biccentést küld felém, hogy folytassam. Azonban a fagyos arcomból rögtön rájön, hogy valamire készülök. Óvatosan rázza meg a fejét, ezzel jelezve: ne merjem! 

- Egy baleset - sóhajtok egy aprót, nehezemre esik, hogy viselkedjek. Ha nem gondolnék Harry-re, akkor simán botrányt csinálnék, de az ő érdekében talán jobb, ha újra letisztázom az ügyet. - Elmentünk a tengerpartra, ahol véletlenül egy sziklára estem. Szerencsére lapos volt, így a zúzódással megúsztam. És nem is veszekedtünk - mesélem el, akár egy robot. Semmi érzelem nincs bennem, hideg vagyok.

- Értem, remélem azért már jól vagy - mosolyog még mindig szüntelenül. Ha nem tudnám, hogy ez a dolga, azt gondolnám, elragadóan kedves.

- Igen, köszönöm - és hasonlóan bájosnak próbálok tűnni. Mert nekem is ez a dolgom. 

- És mit szólsz ahhoz, hogy sokan azt hiszik beteg vagy?
Úgy tűnik Ashley nagyon nem várta ezt a kérdést, már alig láthatóan feszengeni kezd. Ráadásul mivel én sem vagyok ma túl kedves, egy kicsit tart attól is, hogy miképpen hat a műsor további részére, ha ilyen irányba viszi el a beszélgetést.

- Beteg? - ráncolom a homlokom. - Vagyis?
Erőltetetten felnevetek, ellenben senki nem nevet velem. Aztán ahogyan körbenézek, inkább megrémülök, lehervad rólam a vigyor. Jack is kerüli a tekintetem, nem hajlandó rám nézni. A rajongók szomorúak. Nem értem. Mi történt, amiről nem tudok?
- Hát öhm - igazítja meg frusztráltan a haját Ashley. Ez a helyzet neki tényleg rosszabb, mint nekem. Megerősítésre várva pillant háttérben mutogató főnőkére, aztán újra rám. - Aggódnak, mert az utóbbi pár hétben eléggé lefogytál.
Csend. Pusztán kimondott egy mondatot, mégis olyan, mintha egy államtitok csúszott volna ki a száján. Mindenki megmeredve várakozik, még én is, miközben pontosan én lennék az, akinek reagálnia kellene.
Hogy lefogytam? Hogy jön ez ide? Miért hazudják ezt? És mióta téma az, hogy milyen az alakom, hány kiló vagyok? Nem akarok erről beszélni, ez tabu.
A világ forogni kezd körülöttem, érzem a rám szegeződő szempárokat. Éget a tekintetük, szabadulni akarok. Még jobban belém fognak látni, el fognak ítélni.
Kapkodva forgolódok egy kicsit, Jack-et akarom, beszélnem kell vele. Azonban hiába keresem, ő már eltűnt valahol a színfalak között. Tágra meredt szemekkel ülök ott, és egyszerre fogalmam sincs mit kellene mondanom vagy tennem. Csak egy valamiben vagyok biztos. Nem akarok tovább maradni.
- Azt gondolják, talán már az anorexiáshoz hasonlóan sovány lettél - folytatja, a hangja távolról érkezik el hozzám. - Megnyugtatnál, hogy semmi gond nincs, és egészséges vagy? - rebegteti a szempilláit kedvesen, mintha tényleg érdekelné mi van velem.
Rábámulok. Hidegen és fagyosan. Kissé megrémül, amiért nem vagyok hajlandó válaszolni. Ajkaimat összeszorítom, megkeményítem a vonásaimat. Nem szólok egy szót se, csak nézek. A félelem egyre inkább nő, belülről szakít szét. Egészen addig nyomorgat, míg már nem bírom tovább, muszáj tennem valamit, hogy enyhítsem. Vagy legalábbis amitől ezt remélem.
- Kapcsolják ki a kamerákat - állok fel hirtelen, kérlelően forgok körbe. Senki sem csinál semmit, annyira meglepő, amit teszek, hogy fogalmuk sincs ilyenkor mi is a teendő. Tegyenek eleget a kérésemnek vagy folytassák a felvételt? - Kapcsolják ki, nem hallották? - ordítom el magamat, mire végre mozgolódás támad.
- Valami rosszat mondtam? - habog Ashley. Felpattan, kezét az enyémre simítja, ezzel próbál megnyugtatni. - Kérlek ülj vissza, sajnálom, nem kérdezősködök tovább.
Egyedül azt bánja, hogy ez megtörtént, ráadásul amikor az ő kis fiatal fejével interjút készít. Azt bánja, ha ezután elveszíti a munkáját. Azt bánja, hogy nem vagyok egy könnyű alany, akivel simán elbeszélgethetne. De én? Én nem érdeklem.
- Oh, igazán? - mosolyodok el gunyorosan. - És egész pontosan mit? Hogy nem leszek a következő Demi Lovato? Nem csinál belőlem egy jó sztorit, amit aztán eladhatnak! Nem vagyok anorexiás vagy beteg! - halkulok el a végére, szinte köpöm a szavakat. Kirántom magamat a fogásából. - Velem minden rendben!
- Álljon le a kamera - szól most már közbe Jack is, természetesen nem akarja, hogy a kirohanásomat felvegyék, és holnap ez legyen a téma.
Egy percig semmi sem mozdul. Az emberek némán néznek, Ashley próbálja kézben tartani a helyzetet, és visszaültetni a kanapéra, hogy tovább mehessen a műsör. Jack azt intézi, hogy újra lehessen vehetni az utolsó perceket. Én eközben ott állok, idegesen és feszülten. Elegem van. Az egész olyan, mintha egy száz kilós súly lebegne a fejem felett, és bármikor rám eshetne. Nagy a nyomás rajtam, mindig is az volt. Egyedül az változott, hogy nem tudom, akarom-e továbbra is elviselni.
- Válthatnánk pár szót négyszemközt? - áll elém hirtelen Jack, a szemével képes lenne ölni. A fiatal lány felé fordul, bocsánatkérő mosolyt villant. - Édes Ahshleym, egy perc és visszahozom, és mehet minden az elejétől - ígéri meg, majd mielőtt egyet is nyekkenhetnék, elrángat az emberek szeme elől.
Nem fog túl erősen, mégsem tudok kiszabadulni, túl gyengének érzem magamat hozzá. Megyünk, kerülgetjük a stábot, akik kutatóan mérnek végig. Tippem sincs mit gondolhatnak rólam ezután.
Végre Jack megáll egy félreeső helyen, a díszletek előtti ajtónál. Szembe fordul velem, így pontosan a háta mögé kerül egy szűk folyosó, ahol az öltözők kaptak helyet.
- Mondd csak, mi a fenét csinálsz? - emeli a kezét a halántékához. - Tudod mennyibe fog kerülni ezt eltussolni? - fújtat.
Nyúzottan a hajamba túrok, a cipőm sarkát ütemesen verem a linóleum padlóhoz. Hüvelykujjamat a két ajkam közé szorítom, a topogással egyidőben harapok rá. Stresszes helyzet, és fogalmam sincs mit tegyek. Kerülöm Jack tekintetét, habár nem sokáig, mert barna íriszeim hamar találkoznak az övével.
- Nos?!
- Nem, nem tudom - felelem némi habozás után, majd egy nagy levegőt véve kikerülöm. Elindulok a saját öltözőm felé, ahol a cuccaim vannak. Nem érdekel, ha dühös vagy meg fog ölni. Száz százalék, hogy én egy percig sem maradok itt.
- Hova mész? - kiált utánam, teljesen kikészítettem idegileg. Egész biztosan rengeteg dolga lesz, hiszen nem kevés munka elintézni, amit most magam mögött hagytam. Teljes káosz.
- Haza - válaszolom határozottan, majd el is érem a "Belen Wallis" feliratú kis bejáratot.
Nem nézek hátra, nem érdekel Jack figyelmeztetése, hogy ne merjem itt hagyni. Arra koncentrálok, hogy végre valahára magamra csukhassam az ajtót, elfordíthassam a zárat, és biztonságba tudhassam magamat. Mert ami mögötte történik az nem tartozik senki másra.


Átalszom a nap hátralévő részét, hajnalban kelek fel. Óvatosan nyújtózkodom ki, felülök az ágyban. Kitörlöm az álmosságot a szememből, fáradtan túrok a hajamba. Egy percig nem csinálok semmi mást, erőm sincsen megmozdulni.
A szememnek nincsen arra szüksége, hogy megszokja a sötétséget, hiszen a tévét elfelejtettem este kikapcsolni, így a képernyő elég világosságot ad. Ráadásul nem húztam el a függönyt se, a redőny résein keresztül halvány fény kúszik be. A koszos ruháim hanyagul a földön hevernek, a szőnyegre hajított bakancsomnak a gardróbban lenne a helye. Minden szanaszét, az egész helyiség kusza, ami nem jellemző rám.
Nem akarom magamat terhelni a rendetlenségemmel, ezért inkább visszahanyatlom az ágyra, arcomat a párnába fúrom. Addig csinálom ezt, ameddig kapok levegőt, aztán a hátamra a fekszem, szememet a fehér plafonra szegezem. Bámulok a semmibe. Iszom egy kevés poshadt vizet abból a pohárból, amit a komódomra helyeztem talán még a múlt héten. Pár korty után nem bírok többet.
Az oldalamra fordulok, a telefonomért és a távirányítóért nyúlok. Lenémítom a tévét, és feloldom a kódomat. Érdekes módon nincs egy nem fogadott hívásom se Jack-től. Ez pedig azt jelenti, hogy később fogok kapni, de sokkal nagyobbat. Vihar előtti csend. Egész biztosan azon ügyködik, hogy semmi se szivárogjon ki abból, ami ma délután történt, és közben próbál egyezségre jutni velük, miszerint később bepótoljuk az interjút.
Viszont más keresett. Harry. Szomorúan mosolyodok el a neve láttára, és a telefonszámhoz csatolt képet nézegetem egy ideig. Hiányzik. Kifejezni is lehetetlenség mennyire szükségem lenne most rá. Biztosan tudna mondani valamit, amitől megnyugszom.
Ajkamat rágva tárcsázom, reménykedem benne, hogy az időtolódás ellenére képes leszek vele beszélni, anélkül, hogy felkelteném.
- Halló - szól bele álmos és rekedt hangon, ezek szerint tényleg aludt.
- Harry - suttogom, mintegy megkönnyebbülésként formázom a nevét. Felülök.
- Belen. - Hallom, ahogyan elmosolyodik. - Már hívtalak korábban, de nem vetted fel.
- Tudom, sajnálom - söprök ki egy tincset az arcomból. Feszengek, próbálom legyűrni a sírást. Már a hangjától is elgyengülök. Azt akarom, hogy mellettem aludjon. És ne egy óceánnal messzebb. - Jó napod volt? - kérdezem meg, a hangom mégis elcsuklik a végén.
- Els - nyugtat halkan, majd sóhajt. - Beszéltem Jack-kel, elmondta mi történt az interjú alatt... Semmi baj nincs, oké? - Nem válaszolok. Csend. Csak a fuldokló sírásomat próbálom elrejteni. Nem szabad meghallania. - Holnap érted megyek a reptérre. Bár lehet, hogy egy kicsit késni fogok, de ott leszek, ígérem! - Újabb szünet. Egyikünk se beszél. Szinte hallom a lélegzését, ahogyan próbál kitalálni valami megoldást. Kiengedi a tüdejébe szorult levegőt, óvatosan vallja be. - Aggódom érted.
- Harry - nyögöm, miközben a könnyeim fojtogatnak. Remegő kézzel törlöm le az arcomat. Nehezemre esik elmondani neki, viszont meg kell tennem. Bármennyire is fáj. - Én ezt nem bírom.
- Elhiszem, de túljutsz rajta. Nem vagy egyedül, melletted leszek - adja a szavát.
- Nem, én... - Szakadozva veszem a levegőt, olyan, mintha éppen a szívemet tépnék ki. - Én ezt nem bírom - rázom hevesen a fejemet.
Mindketten hallgatunk, egyedül a zokogásom töri meg a némaságot. A hajamba túrok, megijeszt, amiért meg se szólal.
- Annyira tudtam, hogy ez lesz - jelenti ki meggyötörten. - A kurva távolság, hogy rohadna meg! - szitkozódik, most már ideges. - Belen, nem, ezt nem játszod el velem! - Szinte látom magam előtt, ahogyan rázza a fejét.
- De nem bírok a szemedbe se nézni - emelem fel a hangomat én is, hisztérikusan ordítok, pedig tisztában vagyok vele, hogy semmit se segít. - Érted?!
- Segítek rajtad! - kiabál ő is. - Mindent megteszek, csak engedd! Engedd, hogy segítsek!
Keserű mosoly fut át az arcomon. Fájdalmas, gyötrelmes, kínzó.
- Nem tudsz - halkulok el végül. Mély levegőt veszek, lesütöm a szememet. Erősen rászorítok a paplanra, az ujjam már elfehéredik tőle. Hagyom, hogy a forró sós cseppek végig égessék a bőrömet. A szívem hevesen ver, gyenge vagyok. -  Jobbat érdemelsz nálam.