14. fejezet - Ki bánthatta Belen Wallis-t?

Drága Olvasóim!

Megjavult a gépem, így többé a részek érkezése - remélem -, hogy biztos lesz. Köszönöm szépen a rengeteg kommentárt az előző fejezethez, ígérem, hogy amint lesz rá időm, válaszolni is fogok! Nagyon szépen köszönök nektek mindent, csodálatosak vagytok!
A fantasztikus kinézetet Bella Everdeen-nek még egyszer iszonyatosan köszönöm!

Sok puszi, Azy

A kocsi lassan gördül be a házam elé, már kezd sötétedni, talán nyolc óra lehet. Fáradt vagyok és megbántott. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy Harry tényleg azt mondta-e nekem. Hogy neki is szüksége van rám? Nevetséges, azt hiszem csak az álmom része volt. 

Lassan rázom meg a fejemet, kirázom belőle a feleslegesen fájdalmas gondolatokat, Harry-re emelem a  tekintetemet. Engem figyel, mégse szól semmit.

Annyi mindent akarok mondani. Sajnálom. Köszönöm. Sohasem voltam még olyan boldog, mint ma. És még sose voltam olyan szomorú, mint ma. 

- Köszönöm, hogy hazahoztál - köszörülöm meg a torkomat, elkezdem kiövezni magamat. Szeretném, ha megállítani, ha azt mondaná, "várj, elfelejtettem valamit".  Nem történik meg. Ezt tényleg elrontottam. 

Kiszállok az autóból, becsukom magam mögött az ajtót,  megkerülöm, és a kertkapuhoz megyek. Sok kódot kell beírnom, ráadásul még a kulcsomra is szükségem van. Rengeteg időt vesztegetek el, de Harry autója nem hajt el, vár. Ahogyan a táskámban turkálok, egyre inkább elveszítem a türelmemet. Sehol sem találom, én pedig úgy érzem túlságosan kimerült vagyok, hogy normálisan legyek képes kezelni a helyzetet. Még mindig egy kicsit nedves a ruhám, fázok, a hajam kócos és iszappal van tele. A gyomrom majd kilyukad, a kezem megremeg, a vállamba minduntalan belehasít a fájdalom.

Egyszerűen megunom a keresést, és a földhöz vágom a táskámat. Dühös vagyok rá, ami nevetséges. Mégsincs elég büszkeségem ahhoz, hogy rögtön felvegyem. Hatalmasat sóhajtok, beletúrok a hajamba, leguggolok. Elkezdem összeszedni a szét szóródott dolgaimat, miközben erősen arra koncentrálok, hogy ne kezdjek el sírni.

- Segítek - tornyosul hirtelen felém Harry, egy pillanat alatt ő is leguggol, és szedegetni kezdi a zsebkendőket, noteszemet és hasonló apróságokat, amik szerencsére nem olyan személyesek.

- Nem kell - pillantok rá.

Fogalmam sincs miért utasítom el, az lenne az ésszerű, ha hálás lennék neki, amiért még nem hajtott el és hagyott itt a szerencsétlenségemmel együtt.

- Tudom, hogy nem kell, de szeretnék - néz bele egyenesen a szemembe.  A hideg is kiráz tőle, nem bírom állni a tekintetét, ezért inkább újra a táskám tartalmának visszaszerzésére figyelek. - Belen! - Finoman mondja ki a nevemet.
Ajkamba harapok, félénken emelem fel a fejemet. Nehezemre esik, hogy csak bámul, és nem mond semmit. Pedig tudom, hogy akar. Látom, hogy habozik valamin, fogalma sincs megtegye-e.
- Ne haragudj, de mennem kell - túrok bele zavartan a hajamba, gyorsabb tempóra kapcsolok. Összeszedem a dolgaimat, hanyagul dobom őket vissza a táskámba. Felállok, ügyetlenül a fülem mögé tűrök egy tincset, a kezem között szorongatott kulccsal végre kinyitom a kertkaput.
Belépek a házba, de mielőtt még visszacsuknám, tétován visszafordulok. Meglepően veszem észre, hogy Harry előttem áll. Nem értem, hogyan kerül ennyire közel. Kissé megriadok, hátrébb lépek, hatalmasakat pislogva várok. Hogy mire? Már fogalmam sincs.
Habozik, de utána hirtelen mintha már döntött volna. És akkor megtudom, hogy min vacillált. Fél kezével az enyém után nyúl, összekulcsolja azokat. Nem tudom leleplezni a megdöbbenésem, de mielőtt rákérdezhetnék a dologra, közelebb lép. Mellkasának ütődöm, éppen van elég időm arra, hogy kezemet rásimítsam. Nem mintha nem élvezném, hogy közel vagyok hozzá, csupán ez is reflex.
Ekkor már tudom, hogy meg fog csókolni, a következő pillanatban pedig már érzem az ajkait az enyémeken. Finoman és ragaszkodóan csókol, mintha maga mellett akarna tartani annyi ideig, amíg csak tud. Most nem karolom át a nyakát, a derekára kulcsolom a kezeimet. Sajnos túl hamar enged el, túl hamar ér véget, hogy pár miliméter választ el minket.
Legalábbis én ezt hiszem. Mert ahelyett, hogy elengedne, a mellkasára húzza a fejemet, és átölel.
Ha tudnék se akarnék mondani semmit, félek, hogy elrontanék vele mindent. A pólóbája fúrom az arcomat, ujjaimmal óvatosan szorítom meg az anyagot. Mélyen beszívom az illatát, ami most kivételesen a tengerpartot idézi fel előttem. Visszagondolok az egész napra, arra, hogy mennyire úgy tűnt, semmi se fogja megakadályozni már, hogy boldogok legyünk.
Aztán eszembe jut más is, ami totálisan tönkretesz mindent. Én még mindig én vagyok, Harry nem fog szeretni, és ezt is fotók miatt teszi. Nem lehetek naiv.
- Jack lehet így kevésbé fog haragudni - nyelem le a torkomban lévő gombócot, eltávolodok tőle.
Összeráncolja a szemöldökét, először nem érti, miért mondom ezt. Értetlenül néz, de aztán arca megkeményedik, tekintetét a földre szegezi. Ő is rájön, hogy tudom, hogy a média az oka annak, amiért ezt csinálja.
- Szia Belen - mondja halkan, mégis szavai késként vágnak belém.
Keserű vigyorra húzza a száját, mintha semmi se történt volna, aztán mély levegőt vesz, hajába túr, és elindul a kocsija felé. Mindeközben én csak megkövülve állok, próbálom visszatekerni a dolgokat a fejemben, hogy rájöjjek mit rontottam el. De őszintén fogalmam sincs.
És mielőtt megkérdezhetném tőle, visszaül a kocsiba, erősen csapja be maga mögött, majd a gázra tapos, és elhajt.

Rengeteg nem fogadott hívás. Lolarena, a családom, Jack. Kelletlenül, de mindenkit felhívok, tájékoztatok arról, hogy miért is tűntem el erre a két napra. Amikor elmesélem nekik, rájövök, hogy mennyire abszurd és hihetetlen történetnek tűnik. Elmentünk autózni Harry-vel, amikor már nem igazán volt  benzin, és meg kellett állnunk. Fogalmunk sem volt hol vagyunk, közben az eső is megállás nélkül zuhogott. Nem volt más választásunk, a kocsiban kellett aludnunk. Nem, nem történt semmi, nem kell kombinálni. Mivel szerencsére egy város közelében voltunk, a kocsi elment a benzinkútig. Utána inkább kimentünk a tengerpartra, hiszen szép idő volt. Egy idő után meguntunk, és hazajöttünk.
Elég erősen szépítek rajta.
- És abból mit nem értettetek, hogy ne hagyjátok el London-t? - üvölt velem Jack, tiszta ideg.
- Sajnálom, oké? - ismétlem századjára, már kezdem ezt az egészet nagyon unni. - De amikor hazahozott, úgy viselkedtünk, mintha együtt lennénk, szóval így is lesznek képek, nem kell aggódnod!
Fel alá sétálok a nappalimban, tekintem minduntalan a kertemre téved, ahol ragyogóan süt a nap. Ki akarok menni, de tudom, hogy egy fél órán belül indulnom kell a Victoria's Secret bemutatóra.
- Még az a szerencsétek - fújtat, és egész biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban megvakarja a homlokát. - A filmpreimeren profibb munkát várok. Tudod, ahol együtt kell megjelennetek...
- Nem vagyok hülye, nem fejeltettem el - sóhajtok. - El kell készülnöm, szóval ne haragudj, de leteszlek - zárom le rövidre a  beszélgetést, majd miután Jack elmormol egy hellót, meg is nyomom a piros gombot.
A szerelésemet már réges-régen előkészítettem, nem akartam az utolsó pillanatban kapkodni. Egy laza, sötét kék ruhára esett a választásom. Az lenne a legjobb, ha minél többet takar, de akkor minimum egy zsákot kellene felvennem.
Beállok a tükör elé, merev arccal nézek végig magamon. Szinte rosszul vagyok a látványtól, ezért inkább nem is nézem túl sokáig. Gyorsan felkapom a táskámat, illetve a magassarkúmat, és már ott sem vagyok. Bezárok mindent magam mögött, aztán ameddig várok Lee-re, a személyes testőrömre, kiszúrok pár rajongót, akik pár házzal arrébb bámulnak.
Az elején rengetegen voltak a házam körül, nem lehetett mit tenni ellenük. Szerencsére ez már lecsengett, miután Jack mindenki számára érthetővé tette, hogy mekkora távolságban lehet csak megközelíteni a házamat. Először sajnáltam, nem akartam olyan lenni, aki nem tartja a kapcsolatait a rajongóival, de be kellett látnom, hogy hosszú távon ez így normális.
Mosolyogva integetek nekik, mire elindulnak felém. Készítek velük fényképeket, adok nekik aláírást, beszélgetek velük pár szót, majd amikor a Lee megérkezik gyorsan megölelem a négy lányt, és beszállok. Boldoggá tesz, amiért volt lehetőségem erre, mindig erőt adnak.
Bár Londonban hatalmas a forgalom, valahogyan most mégis sikerül kikerülni a dugókat, így viszonylag hamar megérkezem. Jóval az esemény előtt vagyunk még, így az épület előtt csak kevesen vannak. Bár én abban reménykedtem, hogy sokkal könnyebb lesz a bejutásom, így is elvett némi időt. Elbúcsúzom Lee-től, aki megígéri, hogy utána találkozunk.
Amikor végre bejutok az előtérbe, riasztóan sokan vannak. A tetőablakoknak köszönhetően sok fény jut be. Egy hosszú bár részleg kapott helyet a csarnok egyik oldalán, míg a másikon az információs pult van. Mindenhol biztonságiak, és tűsarkús nők, akik a kezükben egy-egy papírral rohangálnak. Szerencsére külön bejárat van azoknak, akik kiemelt helyről nézhetik végig majd a showt.
Sok ismerős arcot kiszúrok, annál több hírességet. Mégsem megyek oda senkihez egyelőre, én Lolával és Lorenával jöttem, így őket kellene megtalálnom, azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk.
Fejemet ide-oda forgatom, próbálom őket megtalálni a tekintetemmel, de nem sok esélyt látok rá. Féloldalasan falhoz állok, hogy ne annyira legyek útban, majd a telefonomat előhalászva a táskámból, meg akarom csörgetni a lányokat. Nem sikerül, mert a szemem elé két kéz érkezik, ezzel eltakarva a mobilom kijelzőjét.
- Találd ki ki vagyok - csicsergi vidáman.
- Lorena - tippelek, és mélyen belül csak remélni merem, hogy a jó testvérre tippelek.
- Pontosan - enged el, én pedig megfordulok. - Rég láttalak már - ölel meg.
- Én is titeket - festek egy széles mosolyt az arcomra, miközben elengedem. Mosolyogva nézek végig rajta, semmit se változott. De Lola! Te jó ég, hiszen szőke lett!
- Azta! - szökik ki a számon egy őszinte meglepettség, el sem hiszem! Nagyokat pislogok, próbálom felfogni, hogy hova lett a barna, normális barátnőm, és ki ez a szőke csaj.
- Túl sok? - igazítja meg egy tincsét zavartan.
- Dehogy, rohadt jól nézel ki - dicsérem meg, le sem bírom venni róla a szemem, nagyon más. - Csak szokatlan - magyarázom egy halvány mosoly kíséretében.
- Majd megszokod te is - vigyorog rám Lorena. - Anya már csapott egy sor hisztit, mert Holly is utánozni akarja...
Fejemben megjelenik az ikrek húgának arca, elképzelem, ahogyan a tükör előtt próbálkozik más színűre varázsolni a haját. Akaratlanul is finom grimaszba torzul az arcom, megértem a kiakadást.
- Megígértem neki, hogy ha elmúlt tizenöt befestem vörösre - nevet fel Lola, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja-e. Remélem nem.
- Még csak az kéne - forgatom meg a szemeimet, aprót csapok a vállára, ezzel is jelezve, hogy ne hülyéskedjen!
- Hogy van Harry? - tér rögtön tárgyra Lorena.
Akaratlanul dermedek meg a nevét hallva, ajkamat beharapva nézek körül. Mindenki egy pohár pezsgővel a kezében társalog valakivel. Néhány fotós járkál csak körbe, hogy megörökítse az esemény egyes pillanatait. De ők nem lesifotósok, nem csak a hírességekre mennek.
- Jól - motyogom inkább. Függetlenül attól, hogy biztos vagyok benne, senki sem fogja hallani; nem akarok beszélni róla. - Pár napja láttam utoljára, amikor hazahozott.
- Nem is hívott fel? - ráncolja a homlokát Lola, miközben int, hogy menjünk az egyik magasított kerek kis asztalhoz, amire lerakhatja a táskáját.
Megtámaszkodok, ujjaimmal a fehér asztallap szélét piszkálom, miközben súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem.
- Miért hívott volna fel? - kérdezem kissé keserűen, ezért inkább összeszedem magamat. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem is vagyunk együtt, ez csak megjátszás, de azért mégis vigyázok arra, mit mondok, rajtunk kívül vannak még elegen.
- Abból, amit mondtál, azt vettem le én is, hogy egyre több van köztetek - rántja meg a vállát Lorena, testvére szavait megerősítve bólint. - Az ember nem viselkedik csak úgy azzal, akit nem bír...
- Barátok vagyunk, csak ennyi - sóhajtom több éllel a hangomban, mint illene.
Szerencsére eszükben sincs magukra venni az idegességemet, pont ellenkezőleg, összenéznek, arcukon hatalmas vigyor jelenik meg.
- Oké, nem faggatózunk - teszi fel védekezően a kezét.
Ezzel pedig a téma le is zárva, észreveszik, hogy tényleg nem alkalmas erről beszélni. Helyette mást hoznak fel: mesélnek arról, mi van a családjukról, az enyémről is, hiszen a szüleimmel jóban vannak, szóba kerülnek a fiúk, hogy most éppen nincsen senkijük, Holly One Direction mániáját is eltúlozva panaszolják, a legújabb filmekről áradoznak egy sort, és még rengeteg ilyen. Odafigyelek arra, amit mondanak, mégis eközben valahol teljesen máshol járok.
Csak barátok lennénk Harry-vel? Semmi több? Valószínűleg igen.
Bár, ahogyan a múltkor idegesen elhajtott... Lehet már azok se.

Írhatnék egy könyvet arról, hogy miképpen kell egy ember életét tönkretenni. Hiszen tökéletesen megtettem. Ráadásul pont annak az embernek, aki erre sosem szolgált rá... De csak szép lassan.
Szóval Lolarena már korábban elmegy, azonban én kötelességemnek érzem, hogy odamenjek azokhoz, akiket ismerek, és pár szót váltsak is velük. Nem feltétlen unalmas a dolog, de már fáj a lábam a cipőben, és aludni akarok. Hamar letudom ezt, hagyom, hogy a fotós megörökítse, hogy én is itt voltam, aztán a cuccaimat magamhoz veszem, és a külön kijáraton indulok haza.
Az egész akkor kezdődik igazán, amikor kint körbeállnak a fotósok, pedig én csak ki akarok jutni. Folyamatosan fotóznak, kérdéseket intéznek hozzám, és próbálnak közelebb jutni. Ez még nem lenne baj, hiszen Lee mellettem van, és ügyel a testi épségemre, azonban egy valamit még sem ő tud megakadályozni...
Leejtem a táskámat, így kénytelen vagyok lehajolni, hogy felvegyem. A lenge királykék ruhámnak ez pont elég, lecsúszik a vállamról a finom anyag. Észre se veszem, de a zúzódott lila vállal megyek tovább. Rengeteg fotó készül rólam, mégsem fogom fel, hogy ez mit jelent. Az utánam ordított kérdéseket nem hallom, nem is akarnék rájuk válaszolni, csak megyek előre, minél hamarabb ki akarok innen jutni.
Aznap este döbbenek rá mindenre. Egy kényelmes cicanadrágban, és egy hosszított fehér pólóban ülök a kanapén. A tévé csak azért megy, hogy ne érezzem magamat egyedül ebben a hatalmas házban. Semmi érdekes nem megy benne, de hát nem is lehet mást várni közel tizenegy órához. Éppen ezért az interneten böngészek, csakhogy elüssem az időt. Nézelődök, válaszolok néhány emailre, Twitter-en is bekövetek embereket, amikor hirtelen az egyik rajongóm tweet-jére esik a pillantásom. "Ki bánthatta Belen Wallis-t?" Ezt írja ki, mellette ott van egy link. Hatalmasat nyelek, már előre félek, de rákattintok.
És ott vannak a képek rólam. A megzúzódott, lila vállammal. És ott van egy cikk. Benne azzal, hogy Harry-t tüntetik fel gonosznak.
- Ne, ne, ez nem lehet - kapom a szám elé a kezemet, mert pontosan bekövetkezik az, amitől féltem.
"Belen Wallis, a többszörös platinalemezzel rendelkező énekesnő alaposan megzúzódott vállát akkor vettük észre, amikor a Victoria's Secret eseményéről távozott. Leesett a táskája, így amikor lehajolt érte, mindenki számára láthatóvá vált a súlyos sérülés. Sietősen távozott a helyszínről, semmi magyarázatot nem adott. Különös viselkedésére nem kaptunk választ. 
Még pár nappal ezelőtt a szintén a pop-szakmában tevékenykedő Harry Styles barátjával látták együtt, aki a szétszórt és zavart, illetve kissé koszos állapotban is lévő lányt kitette a londoni háza előtt. Egy eléggé furcsa csókkal és öleléssel búcsúztak egymástól, majd pár perc múlva Harry idegesen hajtott el. Lehetséges, hogy a kettejük között lévő konfliktus tettlegességi fajult? " 
Nem hiszek a szememnek, hisztérikus állapotban nézem végig a Twitter-t, nézek meg internetes pletykaoldalakat. Mindenhol szóba kerül Harry, mindenhol azt hiszik, ő tette. Nem számít, hogy nincs sok alapja, a firkászok és a média dolga, hogy mindent kiforgasson. Szándékosan fel sem merítik annak a lehetőségét, hogy baleset történt velem.
- Harry - bámulom a képernyőt, arcomon patakokban folynak a könnyek, miközben levegőt is alig merek venni. - Ezt nem tehetik veled, kérlek ne - sírom el magamat teljesen, közel állok az idegösszeomláshoz.
Nem tudom mit csináljak, bocsánatot akarok kérni, vissza akarom csinálni, ez az egész az én hibám. Nem akarom, hogy őt gyanúsítják, nem akarom, hogy azt higgyék; képes lenne bántani. Akaratomon kívül, de ellene uszítottam a médiát, nem fogják békén hagyni. Nem engedhetem, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki, pláne nem miattam, pláne nem úgy, hogy semmit se tett.
Ezt sose fogja megbocsátani nekem. És én meg tudom érteni.