13. fejezet - Szükségem van rád

Drága Olvasóim!

Még mindig bizonytalan a részek érkezése, hiszen a gépemet még mindig nem sikerült megjavítani, azonban úgy voltam vele, hogy akárhogyan is, de megpróbálom összehozni! Úgyhogy remélem valaki örül is neki! Iszonyatosan köszönöm az előző részekhez érkezett kommenteket, kivételesen sikerült az összesre válaszolnom, ahogyan a cseréket is kiraktam! Úgy érzem kicsit összeszedtem magamat, és ígérem azon leszek, hogy ez megmaradjon.
Imádlak Titeteket, jó olvasást! <333

Millió puszi és szeretet, Azy

Harry keze szorosan fonódik az enyémre, a bőröm ég alatta, a szívverésem már az egekben van. Úgy érzem, hogy itt és most meg fogok halni, nem bírom tovább a közelségét. Már a puszta jelenléte is több, mint furcsa, de ha hozzám ér, csak még inkább zavarban vagyok.

Elérjük a vizet, amikor mindketten megállunk. Vet felém egy lopott pillantást, elengedi a kezemet, utána lerúgja magáról a cipőjét. A nadrágjával már nehezebb a helyzet, hiszen iszonyú szűk, egy millimétert se tudja feljebb tolni. 

- Hát ez kínos - jegyzem meg. 

Muszáj elvigyorodnom rajta, kezemet a mellkasom előtt összefonva húzom fel a szemöldököm, miközben a hatalmas sóhajtással újra kinyújtózkodó Harry-t vizslatom. Idegegesen túr bele a hajába, szinte látom, ahogyan kattog az agya. 

- Ebbe nem gondoltam bele - húzza el a száját. 

- Semmibe nem gondolsz bele - bukik ki belőlem véletlenül. Semmi rossz indulatú szándékom nincs, egyszerűen csak képtelen vagyok befogni azt a marha nagy számat. Amint kimondom, már meg is bánom, az ajkamba harapok. Egy ideig csak rám mered smaragdzöld szemeivel, kutatóan keresi a tekintetemet, de én lehunyom a szememet.
- Sajnálom - suttogom halkan. 

A hangulat mindösszesen fél pillanat alatt fagyott meg, de ha azt hiszem már nem lehet rosszabb, tévedek. Nem hagyja a témát, biztosan nem lesz hajlandó átsiklani felette. A francba, pedig menyivel egyszerűbb lenne, ha elfelejthetnénk!

- Nem értem miért csinálod ezt - röhögi el magát kínosan, azt hiszem sikerült megbántanom. Megint. Egyre rosszabb embernek érzem magamat. 

- Mit? - emelem végül fel a fejemet, bűntudatosan, mégis félve nézek rá.

- Á, semmi - rúg idegesen a homokba, most pontosan ő az, aki nem hajlandó szemkontaktust kialakítani. 

- Fogalmam sincs miért mondtam, ne haragudj - mondom elhaló hangon. A karkötőmet birizgálom, érzem, ahogyan az idegesség csak egyre nő bennem. Félek, hogy annyira elcsesztem, hogy ezentúl látni se akar. Hajamba túrok, mondani akarok valamit, jóvá szeretném tenni. Mégsem bírok egy szót sem kinyögni, a torkom száraz. 

- Nem értem miért kell folyton bunkónak lenned velem, mikor semmit az ég világon nem csinálok - rántja meg a vállát. Még egy utolsó szomorú, lenéző és értetlen pillantást vet rám. Kifújja a levegőt, hanyagul legyint, mintha az egész semmiség lenne, pedig pontosan tudom, hogy ez nem igaz. Elindul vissza az autóhoz.
Én meg csak állok, bámulok utána, és tudom, hogy tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Nem ezt érdemli. 

Nyelek egy hatalmasat, összeszedem az összes bátorságomat, utána szólok:
- Harry!
Lassan fordul meg, szinte filmbe illő, ahogyan abban a pillanatban a szél a hajába kap, gyönyörű szemeit az enyémbe fúrja, és úgy néz rám. Mintha mindenen keresztül látna, mintha mindent tudna rólam, csupán arra vár, hogy én nyissak felé. Mert nem az a fontos, hogy ő mit gondol rólam, hanem az, hogy én mit gondolok magamról. Hogy én képes vagyok-e odáig jutni, hogy lépek. 

- Azt hiszem reflex - suttogom, tehetetlenül rántom meg a vállamat - Így védem meg magam...

- Tőlem? - nevet fel cinikusan.
Muszáj valamennyire bíznom benne. Muszáj támaszkodnom rá, különben összeesnék. Teszek felé egy bizonytalan lépést. Most vagy soha. Nem szabad elrontanom. 

- Igen, tőled - bólintok.
Annyi mindent mondanék még, mégis ennyire futja. Mondanám, hogy fogalma sincs arról, mennyire könnyen meg tud bántani, mégha nem is akarja. Fogalma sincs arról, hogy pont azért, mert számomra sokat jelent, egy apró mozdulata is tönkretehet bennem mindent. Fogalma sincs arról, hogy elég annyi, hogy nem úgy néz rám, ahogyan én rá, és én már romokban vagyok. - Jó fej vagy és kedves, és ha túlságosan megszokom, hogy mellettem vagy, akkor, amikor elmész, nem tudom mi lesz velem - hadarom, a szavak csak úgy ömlenek belőlem, meggondolás nélkül. - Itt hagysz, mert minden csak azért volt, mert a média így akarja. És már túl sok embert kellett magam mögött hagynom.... nem hiszem, hogy többet kibírnék. 

Oké, ez határozottan egy burkolt vallomásra sikerült. Még jó, hogy nem rögtön azt vágtam a fejéhez, hogy fogalmam sincs mi lesz velünk ezután, és tudom,  nem érez irántam semmit, ez pedig mérhetetlenül fáj. Olyan szinten, hogy az egyetlen megoldásnak az tűnik, ha elérem, ne kötődjek hozzá.
- Csak felejtsd el, ez most nagyon gáz volt - rázom meg a fejemet inkább, idegesen túrok bele a homokba. - Téged ezer meg ezer lány imád, és nyilván semmit se jelent, ha most én is azzal nyomorgatlak, hogy szükségem lenne rád, és sajnálom, nem leszek teher, csak tényleg borítsunk rá fátylat, ígérem én se leszek többé bunkó, próbálok viselkedni, és...
- Mondd csak, mikor szeretnél levegőt venni? - mosolyodik el finoman, ezzel belém fojtva a szót. Elhallgatok, az arcomba vér tódul, kínosan ajkamba harapok.
Harry közelebb jön, átszeli a kettőnk közötti távolságot. Megáll előttem, komolyan a szemembe néz. Nem merek levegőt se venni, lélegzetvisszafojtva viselem a közelségét. Centiméterek választják el tőlem. Legszívesebben megölelném vagy megcsókolnám, annyira fantasztikus érzés lenne, ha még ennél is közelebb lehetnék most hozzá. Megnyugodnék.
Azonban végül nem én vagyok, aki még inkább csökkenti a kettőnk közötti távolságot. Egyik kezével félresöpri a hajamat, ajkát egészen a fülemhez tolja.
- Szükséged van rám? - kérdezi halkan.
Egy percig ledermedek, nem tudom, hogyan is kellene most erre reagálnom. Ijedten és döbbenten húzódok el tőle, hogy arcáról leolvashassak valamit.
Kisfiús, nagyképű, magabiztos vigyor, de mégis megértő szemek. Pontosan tudja, mennyire szükségem van rá, mégis inkább viccet csinál belőle, hiszen így könnyebb nekem is és neki is.
- Idióta - lököm el magamtól játékosan, ezzel még magamat is alaposan meglepve. Szerencsére azonban úgy tűnik, benne van a szórakozásban, és abszolút lazán kezeli a dolgot.
- Igen? - röhögi el magát. - Hát Belen, azt hiszem, ezt nem kellett volna - csóválja a fejét, aztán se szó se beszéd, felkap a lábamnál fogva, de aztán a keze felcsúszik a derekamra. A hátára csap, egyik kezével erősen tart, mégis úgy érzem, hogy bármelyik percben elejthet. Egyszerűen szabadít meg a cipőmtől engem is, ugyanis ő már mezítláb van.
Megy előre a tenger felé, még kapálózok, szabadulni akarok. Én csak a távolodó autónkat és a lábunk alatt lévő még nedves homokot látom. Fogalmam sincs mikor érünk a vízhez, de azt hiszem így még jobban is járok.
- Engeeedj már el! - ordítok nevetve, közben egy erőset csapok a hátára.
- Ez fájt, megfizetsz - válaszolja, aztán az érzem, hogy visszaadja, ugyanúgy megüt. Igen, csak ő a fenekemre.
- Hé! - tiltakozok felháborodottan, de nem bírom abbahagyni a nevetést. - Perverz állat!
Fogalmam sincs, hogyan csinálta Harry, de egyik percről a másikra jobb kedvre derített, mintha az ég világon semmi probléma nem lenne. Egyedül az számít, hogy élvezzük, itt lehetünk, és nem is megyünk vissza.
Begázol velem a vízbe, ami ennek köszönhetően felfröccsen, ahogyan szembe haladunk a hullámokkal. Nem érdekli, hogy ruhában van, ahogyan az sem, hogy váltóruhánk sincsen.
- Te megőrültél, szent ég! - Tenyeremet, amennyire tudom, a vállára támasztom, próbálom felnyomni magamat, hogy lássak. - Elment az eszed! - próbálom kiszabadítani magamat.
- Mi van, Dirty Dancing-eset akarsz játszani? - röhög fel. Mielőtt még visszaszólhatnék valamit, érzem, hogy változtat a fogáson. Ez pedig rám nézve nem jelent semmit jót.
- Hé, hé, mit fogsz csinálni? - merednek ki a szemeim, legszívesebben most lekevernék neki egy pofont, de nem vagyok olyan helyzetben.
- Na, vajon mit? - Hallom a hangján, ahogyan vigyorog. Végül megáll a hátán még mindig velem. Több méterre kerültünk a parttól, a tenger már a combjáig ér.
- Meg ne próbá - próbálok fenyegetőzni, azonban mielőtt még be tudnám fejezni, össze kell csuknom a számat és a szemeimet. Harry ledobott magáról, én pedig egyenesen a nem túl mély vízbe merülök. Hamarosan leér a fenekem is, így a lábammal óvatosan tapogatózva fellököm magamat a felszínre.
A hajam vizesen tapad az arcomra, ahogyan a pólóm is, amikor feljövök. Végig nézek magamon, de egyetlen percre gondolom csak azt, hogy szégyellnem kellene magamat, azért, ahogyan kinézek. Ugyanis látom, ahogyan egy szórakozott vigyorral a képén Harry ugyanezt teszi. Teljesen máshogy reagál, mint számítok rá. Nem undorodik, nem fintorog, nem úgy tűnik, hogy kövérnek gondol. Pont ellenkezőleg.
- Ezért nagyon csúnyán meg fogsz fizetni - szűkítem a szemeimet, valamennyire tényleg mérges vagyok, amiért ilyen helyzetbe kerültem, de a másik felem, meg tudja, hogy előle már kevésbé kell takargatnom magamat. Nem ítél el.
- Már előre félek - gúnyolódik velem, erőltetetten mosolyodik el, amolyan "ugyan kérlek" ábrázattal az arcán.
- Jól is teszed - indulok el felé, nehéz lépni, neki viszont nehéz menekülnie. Hiába fordul meg, hogy minél messzebb jusson tőlem, gyorsabb vagyok. A hátára ugrom, próbálom lenyomni a fejét a víz alá. Nem nagyon sikerül, mindösszesen pár másodpercre.
- Ez nevetséges és szánalmas egyszerre - ráz le a hátáról, megfordul, most én vagyok az, aki kissé megretten.
Még hosszú időig ez megy. Kergetjük egymást, igyekszünk minél tovább lent tartani a másikat vagy megnehezíteni a szökést. Vannak pillanatok, amikor kicsit lenyugszunk, és csak élvezzünk, ahogyan a hullámok a lábunknak csapódnak.
Harry előttem van, éppen madarasat játszik azt hiszem. Kezeit kitárja, fejét kicsit hátradönti, élvezi a napsugarakat. Szabadnak és boldognak tűnik. Nem csak miattam csinálta, neki is szüksége van erre. Szüksége van arra, hogy elmeneküljön, hogy néha csak elfelejtse, hogy van egy másik élete, amit már jó régóta nem ő irányít. Csak ő velem ellentétben szereti nem kimondani a dolgokat, ő meg tud vele birkózni.
Egy ideig pusztán bámulom, azon gondolkozom, hogy már azért is mennyire szerencsés vagyok, hogy a barátja lehetek. Ez is elég. Nem fogom tőle kérni, hogy úgy nézzen rám, ahogyan én őrá. Befogom érni ennyivel, mert inkább ez, minthogy mindent elrontsak egy vallomással, ami már lehet nem lenne burkolt.
Hirtelen remek ötletem támad. Lehajolok a vízbe, megmarkolok egy jó nagy adag iszapot. Már előre vigyorogva közelebb osonok, és izomból megdobom vele Harry-t.
Hátrakapja a fejét, egy percre meglepődik, de amikor meglát, elmosolyodik. Kérdőn vonja fel a szemöldökét. Ajaj, bosszúra számíthatok.
- Neeee, kérlek, sajnálom! - ordítok nevetve, elkezdek futni.
- Ezzel már elkéstél! - rázza meg a fejét tehetetlenül, miközben rohan utánam.
A szél kicsit megindul, a libabőr végig fut rajtam. A hideg vizet folyamatosan az arcomba fröcskölöm, miközben a sziklák felé sietek, ott majd elbújhatok előle. Hátra fordulok, elégedetten állapítom meg, hogy távolabb kerültem tőle. Örömittasan mutatok be neki, utána eltűnök a hatalmas sziklák között.
Vigyáznom kell, mert itt már bármi felsértheti a lábamat. A talaj köves, nyomja a talpamat, mégsem adom fel az elképzelésemet. Kissé zihálva simulok az egyik sziklafalnak, onnan óvatosan kukucskálok ki. Kisöpröm az egyik vizes tincset az arcomból, halkan pihegve figyelek tovább. Harry gyorsított a tempón, eszeveszettül jön felém.
Aztán jön egy nagyobb hullám, ami pont képes arra, hogy kissé megingassa az egyensúlyomat. Még próbálok megkapaszkodni a sziklában, nem sok sikerrel. Seggre esek reflexből a kezemet teszem ki, hogy megtartsam magamat. Éles fájdalom hasít a vállamba, egy kisebb sziklára sikerül zuhannom. Még az a szerencse, hogy inkább lapos, így azon kívül, hogy erősen meg fog zúzódni, azt hiszem nem lesz nagyobb bajom.
- Áá - nyögök fel, elkezdem masszírozni a területet.
- Belen? - tűnik fel Harry, összezavarodik szenvedő arcom láttán - Mi történt?
Mielőtt még válaszolni tudnék, látom, ahogyan vet egy pillantást a vállamra.
- Megütötted? - vonja össze aggódóan a szemöldökét, közelebb jön, leguggol elém. Szerencsére itt már jóval kisebb a víz, a térdéig sem ér fel.
- Mondtam, hogy a te közeledben mindig történik valami - mosolyodok el fájdalmasan.
- Hadd nézzem - nyúl hozzám óvatosan, és mielőtt még ellenkezni tudnék, lehúzza a pólómat, de csak pont annyira, hogy lássa. Már halványan piros, nagy valószínűséggel perceken belül lila lesz. Hosszú ujjaival végig nyomogatja. - Ez fáj?
Bólintok, ajkamba harapok, hogy kevésbé érezzem a fájdalmat.
- Azt hiszem jobb, lesz ha megyünk - jelenti ki, és most kivételesen egyet értek vele.
Csöndesen és egy szó nélkül kezdünk kifele menni a partra. Nem tudom, hogy mi változott ennyire, hiszen csak megütöttem a vállamat. Nem nagy cucc, nem is fáj. Na jó, ez hazugság, de akkor sem kellene emiatt így viselkednie...
Összefonom magam előtt a kezeimet, végig lefele nézek, nem merek a szemébe nézni. Lustán rugdosom a vizet, aztán amikor kimegyünk a partra, kelletlenül veszem tudomásul, hogy a homokos lábamra kell felhúznom a cipőmet.
Aztán koszosan és vizesen szállunk be az autóba is. Harry csak mered előre, gondolkozik. Várom, hogy kimondja, mi a baja. Mivel nem igazán akar megtörténni, úgy gondolom, akkor én leszek az, aki megtöri a csendet.
- Haragszol rám? - nyelek egy nagyot, bűntudatom támad.
Lehet, hogy tényleg csak teher vagyok. Jogosan haragszik, amiért tönkretettem a napot. Ha jobban tudnék vigyázni magamra, még most ott lehetnénk, és nem kellene azon agyalnia, hogy miért is hozott el, úgyis csak a baj van velem.
- Igen - mondja ki komolyan.
Valahol a remény, amit édesen dédelgettem, hogy úgyse lesz emiatt mérges, és valami teljesen más baja van, összetörik.
- Értem - motyogom halkan, a torkom elszorul. Érzem, ahogyan a könnyek elkezdik szúrni a szememet. Nem tudom visszatartani őket, ezért inkább elfordítom a fejemet, és az ablaknak döntöm. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, amikor meglátja, hogy sírok, de közbevágok. Nem, nem akarok többet hallani, ez is elég volt.  - Menjünk haza!
Ajkait összeszorítja, elfordítja a kulcsot, bekapcsolja a fűtést, és elindítja a kocsit. Egyre távolabb kerülünk a parttól, én pedig az úton végig azon vagyok, hogy elfelejtsek mindent, mintha az elmúlt két nap meg sem történt volna. Sokkal könnyebb lesz így.
Nem tudom pontosan mikor alszom el, már csak arra emlékszem, hogy a szemeim egyre gyakrabban csukódnak le. Kicsit még így is fázok, ezért összehúzom magamat, fejemet a támlának döntöm, így arcom Harry felé fordul.
Még gyengén érzékelem, hogy egy meleg anyagot rám terítenek. Nincs erőm felfogni, hogy ki az, egyszerűen csak örülök, hogy kényelmesebben aludhatok.
De történik még valami, amire annyira nem tudok hova tenni, hogy biztosan csak álom lehet. Halk beszéd, mintha nekem mondanák, mégis csak egy semmibe vesző beszédfoszlánynak tűnik.
- Mi a szarért nem vagy képes vigyázni magadra? Abba nem gondoltál bele, hogy nekem pedig rád van szükségem?
Még álomnak is túl szép.