15. fejezet - Gyere vissza!

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy szombatra vártátok a részt, viszont elutaztam, így késve, de csak ma írtam meg. Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, tényleg eszméletlen hálás vagyok, amiért egyáltalán még olvastok, és vagytok olyanok is, akik még a gondolataikat is megosztjátok velem, ami rengeteget jelent! Persze magam is miatt írom ezt a történetet, de nektek elképesztő nagy szerepetek van abban, hogy még nem hagytam abba, szóval ezer köszönet! Imádlak Titeket!

Sok puszi, Azy


Idegesen toporgok, a kezemet már szétvakartam idegességemben, súlyomat folyamatosan egyik lábamról a másikra helyezem, nem bírok megnyugodni. Tekintetemet minduntalan újra Harry kertkapujára szegezem, mintha ezáltal hamarabb kinyílna. 

Beszélnem kell vele, muszáj bocsánatot kérnem, és elmondanom, hogy az egészet rendbe akartam tenni, már Twitter-re is posztoltam erről az egészről, tisztáztam, hogy az egész mindösszesen egy baleset műve, Harry-nek semmi köze hozzá. Bár, nagyon kétlem, hogy ez bármin is változtat most már...

Lépteket hallok, felkapom a fejemet. A legnagyobb csalódásomra Marius nyit ajtót. Kissé feszülten pislog rám, tanácstalanul túr bele sötét göndör hajába.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez... - húzza el a száját, amikor meglát Tehát már tudja, mi történt. - Szerintem egyedül akar maradni most - magyarázza megértően, mintha semmi se lenne, de pontosan tudom, hogy félti tőlem Harry-t.

- Beszélni szeretnék vele - suttogom elhaló hangon, úgy érzem, kezd minden összedőlni körülöttem. Az egyedüli, ami most le tudna nyugtatni az, hogy láthatom Harry-t. Látnom kell, hogyan van. - Segíteni akarok, ez mind az én hibám, nem gondoltam volna, hogy így reagálnak majd rá. 

- Azt hiszem már eleget segítettél. - Nem ideges, nem ordít rám, a szavai mégis megbántanak. - Majd holnap rendbe hozod, most menj haza - javasolja finoman. Nem mozdulok, makacsul nézek rá, szememmel mindent elmondok. Nem akarok elmenni. Nem fogok elmenni. Hatalmasat sóhajt, mással próbál meggyőzni.  - Belen, tudod milyen szarul van? 

- Pontosan ezért vagyok itt - nyelek egyet. - El se fogják hinni ezt a mesét. Aki ismeri és szereti, az nem hiszi el - hadarom feszülten. - 

- Most ebbe ne menjünk bele - rázza a fejét. - Kérlek menj el! - ismétli utoljára. 

- Marius, ne csináld ezt! - könyörgök, de mielőtt még bármit tehetnék, egy bocsánatkérő kifejezéssel az arcán rám csukja a kaput. Ott állok tehetetlenül, fáradtan, és nem tudom, hogy sírjak vagy dühösen csapkodjak.

Késő van már, besötétedett, haza kellene mennem. A hajamba túrok, és megfordulok, elveszetten nézek körbe. Nem mintha a környező házak és a szinte már üres utca segítene rájönnöm, mit tegyek. A szemem hirtelen megakad egy autón, amiben egy alak ül, kezében hatalmas kamera. Az ablak lehúzva. Nem vagyok paranoiás, de pontosan rám exponál. Ezek sose nyugszanak? Vagy Harry miatt van itt, vagy engem követett. Nem számít, a lényeg, hogy rohadtul nincs szükség erre. Nem kell több pletyka rólunk. 

Felmegy bennem a pumpa, legszívesebben odamennék, és szétverném a kamerájával együtt. A képébe ordítanám, hogy undorító, amit csinál, takarodjon. Mégsem teszem, nem adok okot arra, hogy ez is az újságokba kerüljön. 

Leülök a kapu mellé, nem megyek el innen, ameddig Harry nem enged be. Nekidőlök a falnak, előcsúsztatom a telefonomat, üzeneteket kezdek küldeni neki, hogy itt vagyok, és nem megyek sehova. Eszembe sincs ennyiben hagyni a dolgot. 

Legalább tizenötöt küldök, ráadásul öt percenként, és nem érdekel, hogy nem válaszol rá, tudom, hogy látja. Ezért kitartóan folytatom, és meg is lesz az eredménye. Nem sokkal később a kertkapu újra kinyílik, és ezúttal az áll ott, akit szeretnék. 

Rögtön feltápászkodok, bizonytalanul lépek elé. Már szólásra nyitnám a számat, de beelőz.

- Ne az utcán, inkább gyere be. 

Nem néz rám, hangja rekedt és... és fájdalmas. Sose akartam ennyire segíteni valakin, sose szenvedtem még ennyire. Beenged, becsukja mögöttem a kaput. Elindul, én pedig követem, tekintetemet a cipőmre szegezem. 

A nappaliban Marius a laptopján kártyázik. Amikor meglát, egy apró mosolyt azért megereszt, nem tudom eldönteni, hogy most ellenem vagy velem van. Valószínűleg csak azt nézi mi jó Harry-nek, és ha ő beenged, akkor neki sincs ellenvetése. Nehezen, de én is felfele erőszakolom a számat, próbálok visszamosolyogni. 

Felérünk az emeletre, már ismerős a hely, így pontosan tudom, hogy a hálószobába érkeztünk. Óvatosan be akarom hajtani magam mögött az ajtót, viszont túl nagy lendületet vesz, így teljesen bezáródik. 

Van itt hatalmas franciaágy, kanapé, egy hifi-torony, plazma tévé, könyvespolc, tele lemezekkel és filmekkel, bár kétlem, hogy lenne sok ideje ilyenekre. Hatalmas ablak kapott helyet a bejáratta szemben, de a redőny félig van húzva. Egyetlen lámpa ég, az is az ágya fölött, azonban olyan erős, hogy még így is bevilágítja a szoba nagy részét. 

Kényelmetlenül érzem magamat, ahogy csak állunk ott, de ülve valószínűleg még ennél is furcsább lenne. Harry az ablakhoz megy, teljesen lehúzza a redőnyt. Utána megfordul, csípőjét neki támasztja az ablakkeretnek. Nem mond semmit, de végre hajlandó rám emeli a tekintetét. Azonban a smaragdzöld íriszeiben elveszek, a torkomon ragad a szó.

Halkan köszörülöm meg a torkomat.

- Hogy vagy? - Hülye kérdés.

- Jól - válaszolja suttogva. Hülye válasz.

Látom, ahogyan szenved, arcát elfordítja tőlem, ajkait összeszorítja, elrejti, hogy tulajdonképpen nagyon szarul van, pont mint Marius mondta.

Nem is veszem észre, de a sós könnyek kiszabadulnak a szememből, végig szántják a bőrömet. Elsírtam magamat. Gyorsan letörlöm őket, végre megtalálom az erőt ahhoz, hogy beszéljek. 

- Elcsesztem, és már nem tudom helyre hozni, még ez lesz a téma egy ideig, de el fogják felejteni, én sajnálom, nem gondoltam volna, hogy félreértik. Már kiírtam, hogy baleset volt, jövő héten már máson fognak csámcsogni - hadarom halkan, a szavak csak úgy ömlenek belőlem. Folytatnám, de nem engedi. - És...

- Már találtak ki rosszabbat is, túl fogom élni, hidd el - próbál megnyugtatni, ami nevetséges, ennek pont fordítva kellene történnie. - Csak nem akartam a nyakamba ezt az egész szart, lenne jobb dolgom is, mint azt bizonygatni, hogy nem bántok nőket - kezd bele, örülök, amiért legalább kiereszti magából. - Tudom, hogy hála annak, hogy elmondtad mi is történt, értelmetlen és felesleges további hazugságokat kitalálni, de már késő, érted?  - tárja szét a karjait, felhúzta magát. 

Egy ideig még csendben maradok, ezer meg ezer dolgot mondanék, mégis csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy sajnálom.

Finoman megrázza a fejét, próbálja valamennyire fenntartani azt a látszatot, hogy ez semmiség, nem haragszik. De pontosan tudom, hogy ez az egész nem ennyire egyszerű.
- Nem tudom, hogyan vagyok képes mindent tönkretenni magam körül - mondom halkan, bűntudatosan kezdem a földet szuggerálni. Könnyebb beszélni, ha nem néz. - Tudom, hogy hülyén hangzik, de azt hiszem jobban jártál volna, ha ebbe az egészbe nem mész bele.
- Mire célzol? - vonja össze a szemöldökét. - Abba, hogy együtt vagyunk?
Némán bólintok.
- Sokkal egyszerűbb lenne az életed, ha nem forgatnám fel.
Egy ideig csak néz, azt hiszem azon vacillál komolyan gondolom-e. De mivel ebben a helyzetben elképzelhetetlen, hogy viccelődjek, rá kell döbbennie: én tényleg ezt hiszem.
- Lehet - jelenti ki végül.
A szavai megint csak fájnak, már az is nevetséges, hogy titkon abban reménykedem, talán máshogyan gondolkozik rólam, mint én.
- Bocsánat - nyögöm ki, igyekszem elrejteni a kínt az arcomról, nem fogom magamat sajnáltatni. Nem szorulok rá.
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne, igen, de én nem bánom, hogy így történt - folytatja, bebizonyítva, hogy teljesen félreértettem a szavait.  Nem negatívumként fogja fel ezt az egészet. És ez totál megdöbbentő.
Tekintetem rászegezem, halványan mosolyog rám, úgy, hogy a hasam apróra zsugorodik, a szívverésem pedig felgyorsul. Félek, hogy meglátja rajtam a jeleket, hiszen annyira nyilvánvaló!
Attól féltem, ha megismerem, talán csalódást fog okozni, hiszen előtte ez az egész plátói volt, nem tudtam róla semmit. Féltem, hogy összetöri a tündérvilágomat, amibe ringattam magamat. De tévedtem. Minden várakozásomat felülmúlta. Azonban valójában ez az, amitől igazán félnem kellene. Minél közelebb kerül, annál nagyobb az esélye, hogy a végén megsérülök.
- Köszönöm, amiért nem haragszol - eresztek meg egy halvány mosolyt. Megigazítom a táskámat a vállamon, elindulnék kifele, de előtte úgy döntök, nem mehetek el csak így. Tudnia kell még valamit. - Harry - veszek egy mély levegőt. Várakozóan húzza fel a szemöldökét, kíváncsi. Erőt veszek magamon. - Eszméletlen hálás vagyok.
- Hálás? - kérdez vissza, összezavarodott.
- Igen - erősítem meg. - Hálás vagyok, mert még soha életemben nem bocsátott meg ennyire könnyen nekem valaki - rántom meg a vállamat finoman. - Nyilván már mondták neked, nem is egy ember, de... - hagyok egy kis szünetet. - ...csodálatos vagy - vallom be neki, nem érdekel már, hogy miképpen reagál.
Láthatóan nem számít erre, ajkait meglepetten tátja el egy kicsit. Zavarba hoztam Harry Styles-t! Pedig azt hittem ezt már képtelenség megtenni, miután a fél világ imádja.
- Most erre nem kell mondanod semmit, csak szerettem volna, ha tudod - mentem meg a helyzetet, halványan mosolygok rá.
Tényleg elindulok kifele, halkan csukom be magam mögött az ajtót. Lemegyek a lépcsőn, a nappaliban még ott találom Mariust. Csak intek neki, ő széles vigyorral kíván jó éjszakát.
Kint hűvös van, és már eléggé késő, ezért szedem a lábaimat. A kertkapunál, már a kilincsen van kezem, amikor kiáltást hallok.
- Belen!
Nem tudom honnan érkezik a hang, ezért a szememet összehúzva kutatok a sötétben. A ház ajtaja továbbra is csukva van, így kizárt, hogy bárki is kijött rajta. Felnézek az ablakokra, meglepetten látom, ahogyan Harry a sajátján kihajolva szól utánam.
- Gyere vissza! - kiált, és amikor látja az értetlenségem, magára varázsolja a díjnyertes vigyorát. - Légyszíves, segítened kell!
Nincs szükség arra, hogy tovább kérleljen, amúgy is ez a minimum, azok után, hogy szörnyen rossz helyzetbe sodortam a média előtt.
- Kettő perc - mutatom az ujjammal is, mert visszaindulok.
Miközben újra kopogok az ajtón, és újra találkozom Marius-szal folyamatosan az jár a fejemben, hogy mégis miben kell segítenem, és mégis mi ez az egész. Amikor az unokatestvér meglát, szemöldöke a homlokáig szalad, nem leplezi, hogy erre nem számított.
- Valamit itt hagytam - magyarázkodok zavartan.
- Aha, értem - vigyorodik el, kísértetésien hasonlóan, mint Harry.
- De tényleg - bólogatok.
- Oké, menj már fel hozzá, nem kell ez - röhögi el magát, félreáll az útból, és előre enged.
- Köszönöm - hálálkodom, majd visszamegyek.
Az ajtó már nyitva van, Harry áll ott. Úgy tűnik a nagy bátorságom idáig tartott. Megtorpanok, nem merek tovább menni.
- Miben kell segítenem? - pillantok rá kérdőn.
- Jövő héten a közös mozi premier után elutazunk a fiúkkal, és össze akartam pakolni, de annyi ruhám van, és nem tudok választani - rántja meg a vállát.
- És ehhez kellek én? - ráncolom a homlokom. Hát, ez vagy egy nagyon gyenge ürügy, vagy Harry tényleg ennyire szerencsétlen.
- Aha - mosolyog rám magabiztosan.
- Hát legyen - sóhajtom tétován, muszáj nekem is rámosolyognom.
Lerakom az ajtó mellé a táskámat, lerúgom a cipőmet, a kabátomtól is megszabadulok, így egyedül egy fekete ujjatlan szoknya és cicanadrág van rajtam. Hajamat lófarokba kötöm, készen állok a feladatra.
- Lássuk a ruháid - csapom össze a tenyerem.
Azonban ami ez után következik, arra egész biztosan nem számítok. Harry kiborítja egy egész szekrény tartalmát, amiben csak felsők vannak.
- Kezdjük ezzel - szórja őket szét a padlón, így az egész szőnyeget elárasztják a pólók és ingek.
- Hajtogatásról még nem hallottál? - merednek ki a szemeim.
- Hát - vakarja meg a fejét egy bocsánatkérő vigyorral az arcán. - Mindegy, inkább nézzük mi van itt, különben holnap reggelig itt állunk - huppan le a földre. Amikor kicsit hezitálok, felém nyújtja a kezét. - Jó ott fent?
Megforgatom a szemeimet, leülök mellé, miközben pedig próbálok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy meleg, puha és nagy a keze.
- Ezt vinni akarod? - emelek fel egy fekete Ramones pólót, várakozóan nézek oldalra. Találkozik a tekintetünk
- Akarjam? - pillant rám, és most olyat látok a szemében, amit ritkán. Azt az ellenállhatatlan pimaszságot, amivel mindenkit levesz a lábáról. Engem is.
- Szerintem tök jó, vidd - hajtogatom össze, külön kupacot csinálok neki, és inkább próbálok a ruhaváltogatásra koncentrálni, mint Harry-re. Utána egy egyszerű, sima fehér felsőt halászok ki. Nem bírom elrejteni a vigyorom. - Ez a legeredetibb darabod. Imádom a színeit, és olyan kifejező az egész, megmutatja ki is vagy - ecsetelem szarkasztikusan, majd rá pillantok. Visszatartja a mosolygást, úgy bámul rám, mintha haragudna. - Valld be, hogy vicces volt - bököm finoman oldalba a könyökömmel.
- Nem volt az - rázza meg a fejét, de végül ő is elneveti magát.
- Na, viszont ez valami rohadt jó - emelem ki az egyik sálját, amit rendszerint a fején szokott viselni. Sötét színű, és csillagok vannak rajta. - Ezt imádom rajtad.
- Add ide - veszi ki a kezemből, ő is megnézi. Egy ideig birizgálja, aztán hirtelen finoman megfogja a csuklómat, ráköti.
- Mit csinálsz? - pislogok hitetlenül.
- Neked adom - rántja meg lazán a vállát. - Most már a tied - igazítja el a kezemen, rám néz, és elmosolyodik.
Én pedig csak ülök ott a ruhakupac közepén, egy szót sem bírok kinyögni, mert újra rádöbbentem arra, hogy Harry Styles a földkerekség legtökéletesebb embere. És ha tetszik, ha nem: beleszerettem.