11. fejezet - Maradjatok Londonban!

Drága Olvasóim!

Ahogyan ígértem, itt is lennék a következő résszel, nagyon bízom benne, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. (Passzol a mostani időjáráshoz is.)
A sok-sok kedves szót most is irtózatosan köszönöm, nem tudom hol lennék nélkületek! Sokat jelent, hogy olvastok, várjátok a részeket, és mindig kiálltok mellettem! Imádlak Titeket!

Millió puszi, Azy

UI: A kommenteitekre holnap fogok válaszolni csak sajnos, de válaszolni fogok, ez biztos.
UI 2.: Ha bárkit is érdekelne, a vizsgáim jól sikerültek, megérte rájuk tanulnom!:)

Aznap este olyan jól aludtam, mint még sose. Attól féltem, hogy a vihar és a szokatlan környezet esetleg zavarni fog, de szerencsére nem így történt. És ehhez egyedül Harry ölelése kellett. Olyan biztonságérzetet adott, ami végig kísért, így nem aggódtam semmi miatt. Másnap reggel viszont pont ezért siettem el. Nincsen szükség rá, hogy újra találkozzunk, hogy ez megismétlődjön. Maradjon csak távol tőlem, úgy a legbiztonságosabb mindkettőnknek.
Nem vártam meg, míg felkelnek Marius-szal,  gyorsan összepakoltam a cuccaimat, rendet hagytam magam után, hívtam egy taxit és elmentem. Biztos vagyok benne, hogy megint lekaptak a fotósok, és mivel éppen ez volt a cél, jól jött ki, hogy Harry pulcsiját vettem fel. Eredetileg persze nem loptam volna el tőle, hiszen nem akarok kötődni hozzá, azonban már csak a látszat kedvéért is muszáj. 

Hazaérve ledobom a táskámat, ezzel párhuzamban pedig hatalmas sóhaj hagyja el a számat. Ledőlök a kanapéra, fejemet a párnába fúrom. Furcsán érzem magamat, a hasam görcsbe rándul, akárhányszor csak arra gondolok, ami tegnap este történt.
A telefonom csörgése zavar meg, mindösszesen pár másodperc erejéig van lehetőségem pihenni. Fintorogva nyúlok a készülékért, a képernyőre meredve veszem észre, hogy Jack hív. A hátamra fordulok, és felveszem, próbálom rövidre fogni a dolgot.
- Igen? - szólok bele rögtön.
- Neked is szia - válaszol némi éllel a hangjában. - Láttad a képeket?
- Milyen képeket?
- Na szerinted? - nevet fel, úgy tűnik nagyon boldog. Szuper, ezek szerint jó Harry jó színész, én meg... nekem nem kellett megjátszanom magamat. - Címlapon még nem láttalak titeket, de ami késik nem múlik.
- Pedig életem vágya volt, hogy velem legyenek tele a pletykalapok - siránkozok cinikusan.
-Az a csók, hihetetlen! - folytatja az áradozást. - Mintha tényleg valóban szerelmes lennél! Elég megnézni a tekintetedet a képeken!
- Oké, köszi, hogy szóltál erről, van még más is? - terelem el gyorsan a témát, semmi kedvem arról csevegni, hogy milyennek tűnök.
- Csak a szokásos programokat emailezném el neked délután, ha nem bánod. Néhány fellépés, illetve kaptál pár ajánlatot, hogy különböző márkák ideiglenes reklámarca legyél. Már szelektáltam, amiket érdemes megfontolni, azokat küldöm, rendben?
- Persze, meglesz - bólintok fáradtan.
- És a legutolsó, utána már tied is a nap... Szóval Twittere semmit ne írj ki Harry-vel kapcsolatban, egyenlőre a képek beszélnek. Holnap este még egy találkozót beiktattunk, csak hogy megerősítve legyen a mostani állapot. Utána pár hét szünet, megjelentek a Csodálatos Pókember 2. filmpremieren, ahol már úgy mutatkoztok be, mint egy pár. Szépen elmesélitek, hogy a közös dalokon dolgoztatok, amikor megkedveltétek egymást. Maximum ennyit, egy szóval se többet.
- Még jó, hogy forgatókönyvet nem írtok - jegyzem meg epésen, idegesít ez az egész helyzet.
- Rossz kedvedben vagy, úgy érzem... De ha már a forgatókönyvet említed, szeretném, ha Harry-vel feltűnő helyre mennétek a randitok alkalmával, és feltétlenül maradjatok Londonban!
- Hova mennénk, Hawaii-ra? - reagálok reflexből, de Jack nem értékeli.
- Belen, veled ma nem lehet beszélni - sóhajtja, és szinte látom magam előtt, ahogyan a homlokát vakarja. - Úgyhogy le is rakom, és kérlek ne felejtsd el átgondolni az ajánlatokat.
- Oké, minden meglesz, de kérhetek egy nagy szívességet még? - csapok még le gyorsan, mielőtt még véglegesen rám vágná a készüléket. - Tudnál szerezni három jegyet a Victoria's Secret Fashion Show-ra? - harapok ajkamba, lehunyt szemmel várom a választ, akár egy áldást.
- Ez miért az én dolgom?
- Kérlek, kérlek - ülök fel a kanapén. - Ez nagyon fontos nekem. Megígértem Lolának és Lorenának, szeretnék velük találkozni.
- Megnézem mit tehetek - ajánlja fel készségesen egy kis habozás után.
- Hűha, köszönöm szépen - fújom ki a bent tartott levegőt, iszonyú nagy megkönnyebbülés jár át.
- Viszont most lerakom, ma még hívlak - búcsúzik kedvesen. - Légy jó!
És mielőtt még válaszolni tudnék, megszakad a vonal. Boldogan teszem félre a telefont, még azért sem háborodok fel, hogy nem hagyott elköszönni, a barátnőimmel való viszonylag közeli találkozás feldobja a napom.
Eszembe jut, hogy anyuékkal is illene most már beszélnem, hogy elmondhassam nekik Harry-t, nehogy azt gondolják ténylegesen van valami, és kavarni kezdjenek. Tudom, hogy Jack valószínűleg arra kérne, senkinek egy szót se, de a családomnak és Lolarenának nem fogok hazudni.
Így következik egy jó fél órás magyarázkodás, kedély csillapítás, és a beszélgetés végére biztos vagyok benne, hogy anya ma nem hagy nyugtot Jack-nek. Szerencsére apa nincsen otthon, amikor telefonálok, így az a bomba majd később robban. Lolának és Lorenának csak annyit üzentek Hollyn keresztül, hogy a jövő heti bemutatón találkozunk, és mindent elmesélek részletesen, ne aggódjanak.
Ezek után Twitter-re is kiírom hogy ma laza napom lesz, posztolok egy képet a gyönyörű kertemről, bekövettek pár embert, és válaszolok néhány kérdésre. Úgy érezem, hogy mindent megtettem, amit úgymond a feladatomnak lehet hívni, tényleg szabad vagyok.
A szabadság könnyed érzése mindösszesen néhány percig tart, amint elillan, bármennyire se szeretném, de unatkozni kezdek. Nyilván ezer dolog lehet, amit ilyenkor csinálhatnék, azonban egyik sem tereli el kellőképpen a gondolataimat, folyamatosan azon kattogok, hogy mi lehet itthon a kaja. Harry-nél tartottam magamat, több órán keresztül semmit se ettem, de nem bírom tovább, másra sem tudok gondolni, minthogy éhen halok,
- Nem szabad enned, bírd ki - suttogom saját magamnak folyamatosan.
Felállok, azzal az elhatározással, hogy inkább a szobámban leszek, ott kisebb a kísértés. Azonban a tekintetem akaratlanul is a konyhára esik, nagyon nehéz tovább mennem. Ajkamba harapok, szememet lesütöm. Nem vagyok elég erős.
Szép lassan a szekrényhez vezet az utam. Kinyitom, bámulom azt a rengeteg mindent, ami benne van. Csoki, keksz, gumicukor, burgonyaszirom. Nyelek egyet. Pengeélen táncolok, úgy érzem, minél tovább állok egy helyben, annál kevesebb az akaraterőm.
Végül nem bírom ki,  benyúlok, kiveszek egy tábla csokit. Beleharapok, elkezdem magamba tömni, de még meg se rágtam, már töröm le a következő sort. És ez így megy tovább, nincs megállás, amint gyorsan megeszem az egyiket, utána másikat, nem állok le, szinte kieszem az összes édességet. Képtelen vagyok irányítani magamat. Evésroham tört rám, ami ellen nem lehet és nem is tudok tenni.
Fogalmam sincs mennyi ideig tart. Nem is számít, ami fontos, az az, amikor vége szakad. Mindent megettem, az ebből fakadó nyugodtság kétségbeejtően hamar elszáll, a helyét valami teljesen más veszi át. Valami rettenetes.
Tehetetlenül a hideg kőre rogyok, fejemben cikáznak a gondolatok, megkezdődik az önmarcangolás, az önutálat. Tudom, hogy ettől el fogok hízni, úgy érzem, már most öt kilóval több vagyok. És emiatt gyűlölöm magamat, tükörbe se bírok nézni.
Sokáig csak ülök, semminek érzem magamat. Egy üres alaknak, akinek még saját maga felett sincs uralma. Egy lánynak, aki folyamatosan csak csalódást tud okozni.
Könnyes arccal kelek fel, meg akarok szabadulni attól, amit magamba vittem. Tilos meghíznom, azt mindenki látná. Kiröhögnének és lenéznének. Velem szemben vannak elvárások, az egész világ figyel. Vékonynak kell lennem, vonzónak.
A mosdóba érek, remegve hajolok a vécé fölé. Ledugom az ujjamat a torkomon, mindent kihányok. Meredten bámulok előre, lehúzom a vécét, kiöblítem a számat, és fogat mosok. Összeszedem a bátorságomat, és tükörbe nézek. Alig ismerem fel, akit benne látok.

- Arra gondoltam elmehetnénk sétálni - veti fel az ötletet Harry, amikor meglát a házból kifele jövet.
Mikor elé érek, kicsit lelassítok, tudom, hogy mi következik. Ugyanaz, amit ezentúl mindig el kell játszanunk. Harry a derekamnál fogva közel húz magához és megcsókol. Nem tart sokáig, pusztán pár másodperc erejéig, utána kicsit eltávolodik tőlem. Azt hiszem oké, ennyi pont elég volt, de tévedek. Mert még egyszer megcsókol, ezúttal rendesen.
Voltak, akik megcsókoltak Harry előtt. Egész pontosan ketten. Az egyikőjükkel mindösszesen egyszer mentem randizni még mielőtt ismert lettem az egész világ számára. A másikukkal pedig... nem tudom, azt hiszem túl sokat ittam akkor, és akaratomon kívül összegabalyodtunk.
Azok a csókok nem voltak komolyak. Nem éreztem semmit.  De most...
Most csak arra tudok koncentrálni, hogy ne essek össze, karom emiatt csak bambán lóg mellettem, miközben az ő ajka finoman tapad az enyémre. Ujjával végig simít a bőrömön, amitől még a hideg is kiráz. Túl hamar ér véget, túl hamar szakad meg minden.
- Így még a rajongók is elhiszik - néz rám, mielőtt még bármit is kérdezhetnék.
Aha, hát persze, hogy azért csinálta, hogy hitelesebb legyen. Naiv és szánalmas vagyok, ha egy percre is az fordult meg a fejemben, hogy élvezhetné.
- Igen, szerintem is - motyogom halkan, próbálom elrejteni, hogy legszívesebben már most elmenekülnék innen.
Rosszul kezdem magamat érzeni, a hasam apróra zsugorodik, a torkom elszorul. Kihasznált és csalódott vagyok. Nem hibáztatom Harry-t, amiért valójában nem lenne képes belém szeretni. Nem hibáztatom, amiért nem tart vonzónak, amiért mindent csak a média miatt csinál. De attól még hogy nem haragszom, bánt és fáj. Éppen ezért csendben szállok a kocsiba, nem szólok egy szót sem. Nem akarok beszélgetni, nem akarok jópofizni. Ha túlságosan is elkezdem azt hinni, hogy ez valós lehet, még jobban összetörök, mert sose lesz az. Ez csak színjáték.
- Hova lenne kedved menni? - kérdezi Harry, nem vesz észre semmit a bennem lezajló harcokból.
- Sehova - válaszolom, nem érdekel, ha bunkónak tűnök.
- Tessék? - lepődik meg. Pirosat kapunk, így összeráncolt szemöldökkel felém fordul, nem ért. Hát persze, hogy nem.
- Sehova nincs kedvem menni - nézek rá. - Viszont sajnos kell, nincs választásom.
Látom, hogy megbántom a szavaimmal, azonban a világért se mutatná ki. Inkább némán lenyeli a sértettségét, még így is próbál kedves lenni.
- Nézd, tudom, hogy ez most egy szar helyzet mindkettőnknek, de azt hittem a tegnap előtti este miatt...
- Igen? Mégis mit hittél? - támadok rá hirtelen. - Azt, hogy ennyi, boldogan megyek bele ebbe az egészbe? Hogy majd barátunk leszünk, és minden oké? - Harry szólna valamit, viszont a lámpa vált, az útra kell figyelnie, ezért folytatom. - Ez egy szar helyzet, igazad van. De nem akarok a barátod lenni, nem kell jó fejnek tűnni előttem!
Feszült vagyok az egész helyzet miatt, bánt, amiért a tudta nélkül folyamatosan elutasít. Dühöt érzek, amiért egy hazugság az egész. Tulajdonképpen most szakadt el a cérna, elegem van, és sajnos rajta tudom levezetni.
- Fogalmam sincs mi a bajod van - emeli feljebb ő is a hangját, szuper, sikerült felidegelnem. - Miért ne lehetnénk barátok, ha már ezt kell csinálnunk? Sokkal könnyebb úgy együtt időt tölteni, ha jól kijövünk, és a múltkor még úgy tűnt, ezzel te is így vagy...
- Nem érdekel, hogyan tűnt - vágok közbe.
Erre ő sem tud mit válaszolni, fel van háborodva, tisztán látom az arcán, hogy dühös rám. Mégsem szól semmit, magában mérlegel. Idegesen fogja a kormányt, valószínűleg azon gondolkozik, hogy most velem üvöltsön-e, vagy inkább maradjon továbbra is csendbe. Azt hiszem a második mellett dönt, hirtelen felindulásból egyszerűen megfordul a kocsival, átmegy a másik sávba. Vagy tízen ránk dudálnak, az én fejem pedig tompán ütődik az ablaknak a száznyolcvan fokos fordulat miatt.
- Megőrültél? Ez totál szabálytalan volt! - kapom felé a tekintetem ijedten. Nem érdekli, hogy mit mondok, eszeveszett sebességgel vezet, közben előcsúsztatja a telefonját a zsebéből. - Most még telefonálni is fogsz? Mondd csak, arra hajtasz, hogy elvegyék a jogosítványodat? - üvöltök rá.
- Belen, megtennéd, hogy kussolsz? - húzza fel a szemöldökét, szeméből pedig süt a szemrehányás.
- Hogyan beszélhetsz...? -  kezdenék bele, és folyatnám is, de belém fojtja a szót.
- Kuss már! - kiált rám.
Azt se tudom, hova megyünk, miért ilyen idegbeteg, és hogy miért ordítozik velem. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy ha ilyen tempóban vezet kifele a városból, hamarosan elhagyjuk Londont. Jack meg fog ölni.
Több, mint egy órán keresztül megyünk. Még mindig feszült, de mivel meg se szólalok, valamennyire lenyugszik. Az eső közben rákezdett, ömlik, mintha dézsából öntenék, hangosan kopog az autó tetején. A szélvédőt folyamatosan törölni kell, hamar besötétedik, Harry nem fázik, nem fűt, azonban én kezdek szétfagyni. Ráadásul egy olyan útra tértünk rá, ahol senki se jár.
Aztán egyszer csak a kocsi lelassul, Harry félreáll az autóval, és végleg megállunk
- Hajlandó vagy elmondani, mégis hova a szarba jöttünk? - pillantok rá kis idő múlva, még mindig nem vagyok hajlandó kedvességet erőltetni magamra.
- Ahj, basszameg - szitkozódik halkan, fejét a kormánynak üti.
Kérdőn pillantok rá, mikor nem akarja észrevenni, inkább rákérdezek.
- Harry?
- Azt se tudom hova akartam menni, csak vezettem - övezi ki magát dühösen.
Ez most komoly? Ez számára a nagy megoldás, ha valami gond van? Hogy vezet?
Inkább nem reagálom ezt le, elkönyvelem Harry furcsaságai közé.
- És? - húzom fel a szemöldökömet. - Megérkeztünk a világ végére körülbelül, miért nem fordulunk akkor vissza?
- Mert kifogyott a kurva benzin azért! - fordul felém ingerülten.
Csak pislogok, el sem tudom hinni, hogy ez most komoly.
- Szórakozol? - döbbenek le.
- Miért szórakoznék ezzel, mondd csak?
- Akkor vázoljuk a helyzetet, oké? - rázom meg a fejemet, ujjamon kezdem számolni a rossz tényezőket. - Kifogyott a benzin, több, mint száz kilométerre vagyunk Londontól, már majdnem kilenc óra van, és zuhog az eső!
- Jól látod - bólint, smaragdzöld szemeit az enyémbe fúrja.
- Tudod egyáltalán, hogy legalább hol vagyunk? Csak körvonalasan? - dörzsölöm meg a halántékomat, próbálok kinézni az ablakon, de semmi esély.
- Nem figyeltem az utat, már mondtam - rántja meg a vállát.
Már nem tűnik idegesnek, inkább a tehetetlenség gyötri.
- De mi az, hogy nem figyelted? - túrok bele a hajamba, tényleg nehezemre esik elhinni, hogy valaki ennyire idióta barom. - Teljesen elment az eszed? Még is, hogy a francba jutunk haza, elmondanád?
- Mit tudom én, majd felhívunk valakit, hogy jöjjön értünk, vagy megvárjuk, míg egy kocsi erre jön - válaszol ismét kicsit magasabb hangerővel, mint illene. - Megoldom - tárja szét a kezét.
- Kezdheted, zsenikém - bökök a telefonja felé.
Elkezdene telefonálni, de a térerő nagyon gyenge, így pár másodpercenként megszakad a kapcsolat.
- A picsába már - vágja a telefonját a hátsó ülésekre.
- Hát én is ezt mondom - sóhajtok, tényleg tanácstalan vagyok. - És az is fix, hogy én nem fogok kiállni az esőbe, hátha észrevesznek, és segítenek - teszem hozzá.
- Akkor megmondanád mit csináljunk? - emeli rám a tekintetét.
- Miért tőlem kérdezed, te vezettél ide! - hibáztatom. - Oldd meg, hogy hazajussak!
- Szép is lenne - morogja.
Nem mondok inkább semmit, így néma percek következnek. Nagyon remélem, hogy gondolkozik valami megoldáson, mert én nem fogom megtolni a kocsit, pláne nem ilyen esőben. Mélyet sóhajtok, kiövezem magamat, kicsit hátradöntöm az ülést, leveszem a cipőmet, és felhúzom a lábamat. Elkényelmesedek, hiszen úgyse szabadulok innen hamar.
Elkezdek a kialakult helyzeten gondolkozni, és ahogyan Harry-re nézek, aki tulajdonképpen magával küzd... nem is tudom, egyszerre csak elfog a nevetés. Egyre inkább, aztán már nem is tudom visszatartani. Vicces nézni, hogy ennyire szerencsétlen a sorsunk, és hogy Harry ennyire rosszul érzi magát miatta. És mégis mennyi volt az esélye, hogy ilyen megtörténhet? Semennyi. De velünk mégis megtörtént. Hivatalosan is szánalmasak vagyunk
- Örülök, hogy nevetsz, mert nem jutottam semmire, ami egy dolgot jelent - övezi ki magát Harry is, lerúgja a cipőjét. Úgy tűnik, mintha a hangulat oldottsága miatt, már ő is kevésbé lenne feszült.
Na, ekkor már tényleg lefogy a mosolyom, ajkamba harapva nézek rá. Tudom, hogy mit fog következni, mégis rákérdezek.
- Mégpedig?
- Ma itt éjszakázunk.