7. fejezet - Fellobban a gyűlölet

Drága Olvasóim!

Hűha, itt is van a következő rész, amiben végre valahára elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a történet el fog kezdeni igazán kibontakozni. Nagyon bízom benne, hogy tetszeni fog nektek, és elmondjátok, hogy mit gondoltok róla, itt most nagyon fontos lenne számomra a visszajelzés!
Ezen kívül mérhetetlen hálával tartozom azoknak, akik még most is támogatnak, imádlak Titeket, mindent köszönök!

Millió puszi, Azy


- Kérlek - ismétlem meg magamat, tényleg szabadulni akarok tőle, egyszerűen képtelen vagyok úgy tenni, mintha nem lenne rám hatással. - Tegyél le!

Harry arcáról nem tudok sok mindent elolvasni, ajkait kicsit összeszorítja, végre óvatosan a földre helyez. Karjai lehullanak rólam, amit nagyon sajnálok, mégis megkönnyebbülés. Minden erőmet összeszedve próbálok az ép lábamra állni. Arcom torz grimaszba fordul, a bokámba éles fájdalom hasít. Harry mögöttem áll, nem láthatja, éppenséggel annyira szenvedek, hogy mindjárt meghalok. Még ez a szerencse, nincs szükségem arra, hogy játssza a hőst. Saját magamat kell megmentenem. Elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy ne függjek tőle. 

Lassan botorkálok, már csak pár méter választ el az ajtómtól. Minden egyes lépésnél még inkább átkozom, amiért Harry rám talált. Ha maradtam volna a lépcsőn, némán, minden sokkal jobb lenne. 

A következő pillanatban rosszul lépek, ismét sikoly hagyja el a torkomat, olyan, mintha száz kés állna a lábamba. Nem esek össze, kezemet ökölbe szorulva gyűröm le a fájdalmat, az összes fájdalmat félre téve megyek el az ajtóig, ahol megtámaszkodom. De ekkor, mint derült égből villámcsapás, az erőm elhagy. Elfáradok, az egyetlen dolog, amit akarnék az az ágyam, ahol végre jegelhetem a már alaposan feldagadt testrészemet és aludhatok. Nem olyan nagy kérések. 

Arcomat egy könny szántja végig, hálát adok az égnek, amiért Harry a hátam mögött van valahol. Hiába figyeli, mennyire sikeresen jutok vissza a szobámban, egész biztos nem látja, mi játszódik le bennem. Előhalászom a kulcsomat, ügyetlenül igyekszem bele illeszteni a zárba. Ujjaim remegnek, szememet lesütve átkozom magamat. Úgy érzem, sosem voltam még gyengébb, ami hihetetlenül felbosszant. 

- Hadd segítsek!
Harry mögém jön, hangja egészen halk és lágy, a hideg is kiráz tőle. Oldalra fordulok, tekintetem összekapcsolódik az övével. Látom rajta, hogy mindösszesen segíteni szeretne. Nem hiszem, hogy azért, mert oda van értem vagy aggódik. Egyszerűen hozzá tartozik a természetéhez. Belé van programozva, hogy egy ilyen helyzetben nem megy el. Ezt már régebben is megfigyeltem rajta. Mindig is segítőkész volt. Ezzel szemben viszont iszonyatosan vak is, ha nem veszi észre, mennyire könnyebb lenne számomra, ha szépen visszasétálna a saját szobájában, és magamra hagyna. 

Túl sok olyan pillanatom van, amikor szimplán arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Mert így csendesen vívódhatok, szenvedhetek, gondolkodhatok, anélkül, hogy bárki látná. Anélkül, hogy bárki segíteni próbálna. 

- Nem kell - szűröm ki a fogaim között. A szívem vágyik arra, hogy mellettem maradjon, de utána sokkal nehezebb lenne. Nem lesz mellettem mindig.  - Meg tudom oldani - fordulok ismét a zár felé. 

- Rendben - lép egy kicsit távolabb, féloldalasan a falnak dől, kutató szemeivel végig mér. 

Ettől zavarba jövök, még inkább be szeretnék jutni. Néma másodpercek telnek el, én a kulcsaimmal bajlódok, míg ő figyel. Úgy érzem, ezer meg ezer dolgot mondana. Végül csukott száját végre kinyitja, és hangot ad gondolatainak.

- Azt mondtad be fogod kenni a kezedet, de csak rosszabb lett a helyzet - hívja fel rá a figyelmem. Nyugodt, pusztán a tényeket közli.

Rá nézek, olyan indulattal a szememben, amivel még soha. Ezzel magamat is megrémisztem, elvégre én mindig csendes és visszahúzódó voltam. És most, hogy a közelembe került, még inkább ilyennek kellene lennem. Tartanom kellene tőle Attól, hogy összetör. De erre képtelen vagyok, mert a harag erősebb minden érzésnél. 

- Ez nem a te dolgod - rázom meg a fejemet. Analizált, megfigyelt, megállapítást tett. Rájött valamire, amit titkolni próbáltam előle. 

- Tovább kaparásztad? - teszi fel a következő kérdést, pofátlan módon úgy tesz, mintha nem venné észre,  ha szemeimmel ölni tudnék, halott lenne.

Abba hagyom a zár nyitásának próbálgatását, teljes testemmel felé fordulok. Fél lábamat kicsit elemelem a földről, a másikra és az ajtóra támaszkodva figyelem. Igyekszem rájönni, mégis miért csinálja ezt. Miért nem hagy itt? Miért ilyen fontos ez számomra?

- Foglalkozz a saját dolgoddal inkább, oké? - támadok neki. 

Nem tehetek róla, zavar, amiért érdeklődik egy olyan ügy iránt, ami személyes. Ez az én bajom. Hagyjon inkább békén, én nem bírom kezelni, ha a közelemben van vagy beszélgetni akar.

Arca megkeményedik, látom, végre elfogadja, nem akarok erről tárgyalni. Pláne nem vele. Semmi szükségem a lenézésére, szánalmára.

Nem tudom, megbántottam-e, de az biztos, hogy ellöki magát a faltól, és elindul. Elmegy mellettem, a saját szobája felé tart. Figyelem hátulról az alakját, ahogyan ruganyos léptekkel halad, határozottan és magabiztosan. Úgy tesz, mintha nem is történt volna semmi, mintha nem is lennék a folyosón. Nem fordul hátra, nem foglalkozik velem. Ezt akartam, nem?

Fejemben a hang azt üvöltözi, hogy: de, igen, legalább nem ismer meg jobban, nem fog megbizonyosodni arról, hogy akár egy beteg, stresszhelyzetben sebesre vakartad a kézfejed.
De amikor látom, hogy bemegy a szobájába, lélekben összesek. A bennem kiépített világ szép lassan a vesztébe indul. A magas épületek tornyai darabjaira szakadnak szét, a folyó kisiklik a medréből, hatalmas vihar tombol, ami után semmi más nem marad. 

Utána akarok kiáltani, hogy sajnálom, de torkomon egy hang sem jön ki. Ezzel szemben arcomat már könnyek áztatják. Csak magamat tudom hibáztatni, amiért bunkó voltam vele. Egyszerűen csak távol akartam magamtól tudni, olyan tisztes távolból, hogy csak nézni tudjon, de ne lásson. 

Mindeddig úgy voltam vele, azért félek attól, hogy megismerjen, mert félek, csalódást fog okozni vagy még inkább beleszeretek. Ez igaz is, de van valami, amitől még ennél is jobban tartok.
Én okoznék csalódást. 

Elkenődött sminkkel, porrá zúzva megyek be a szobámba, bicegve érem az ágyamat. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor végre ráfeküdhetek, és nem kell a saját súlyomat tartanom. Oldalra fordulok, bedagadt lábamat óvatosan lepihentetem. Pusztán fekszem ott, sírni akarok. Mégsem vagyok már képes, ahogyan hangot se kiadni. Meg sem szólalok, nézek ki a fejemből. Olyan érzés, amikor az ember úgy meg vagy semmisülve, hogy fel sem fogja, mit tett. Bár én pontosan tisztában vagyok vele, mit is csináltam, a hatások ugyanazok.
Hosszú, nagyon hosszú ideig csak heverek ott, egyre laposabbakat pislogok, érzem, ahogyan az egész napos terhek leesnek a vállamról, és megkönnyebbülök. Elálmosodom, hirtelen erejével tör rám a fáradság. Aztán szép lassan elalszom. Álmomban belekerülök egy olyan világba, ahol nem számít a kinézet, ahol mindenki egyenlő és boldog. Egy olyan világba, ami soha, de soha nem fog létezni.

Másnap visszarepülök Londonba, pihenőt kapok. Jó érzés végre a saját házamban aludni, az ismerős környezetben. Ahol nem kell attól tartanom, összefutok valakivel. 

Egy hatalmas fehér házam van, egy olyan részlegen, ami nagyjából nyugodt. Van egy emelet, hatalmas kert, medence, de a ami a legfontosabb: hatalmas falak, amik miatt nem látnak be. Kimehetek smink nélkül az udvarra, anélkül, hogy a címlapon végezném. Olyan életet élhetek, amiről senki se tud. 

Mivel tombol a nyár, éppen a kertben fekszem, fejemen napszemüveg, nyugodtan pihenek, miközben szétterülök a fűben. Nem sokszor lehetek ilyen laza, általában elárasztanak a tennivalók, de ez a mai nap egy ilyen. Én pedig kihasználom, ahogyan csak lehet.

Kellemesen fúj a szél, a sugarak csiklandozzák a bőrömet, a friss levegő beáramlik a tüdőmbe, virág illat terjeng és a madarak megállás nélkül énekelnek. Lehunyt szemmel élvezem, imádom ezt a nyugodtságot.

Ujjaimmal a fűszálakkal játszok, kedvemre tépkedem őket. Halkan dúdolok, fejemben egész nap ugyanaz a szám megy, sorai nem mennek ki a fejemből. Be kellene menni a gitáromért, hogy játszhassak egy kicsit, végre elvárások nélkül csináljam azt, amit annyira szeretek. De túl lusta vagyok hozzá, ezért továbbra se mozdulok. 

Két hét telt el Los Angeles óta. Azóta bánom, hogy durván beszéltem Harry-vel. Valószínűleg azt gondolta, mennyire bunkó vagyok, és átkozta magát, amiért egyáltalán akart segíteni. De ha tudná, hogy mekkora bűntudatom van miatta. Ha tudná, hogy ezerszer megbántam. Hat tudná, hogy minden csak azért volt, mert csak úgy megvédeni magamat, ha távol tartom. Ha tudná...
Pont ezért megkértem Jack-et, hogy szervezze úgy a dolgot, külön vegyük fel a felvételeket. Nehezen tudtam kimagyarázni a dolgot, és úgy tűnt, igazán mérges rám. Eléggé csúnyán összevesztünk ezen, én ragaszkodtam ahhoz, hogy jó messziről elkerüljem a fiúkat, ő pedig mindenképpen rám akarta erőszakolni őket. Aztán másnap felhívott, elintézte a dolgot. Nem is tudom, olyan volt, mintha tudna valamit, amit én. Mintha már nem érdekelné mit teszek, mert úgysem kerülhetek el egy rám váró dolgot. Furcsán viselkedett. 

Azonban természetesen nem nagyon akadtam fenn ezen a dolgon, elvégre megnyertem a csatát, bár arról fogalmam sem volt, hogyan is állok a háborúban. 

Gondolataimban a telefonom csörgése zavar meg, ami kitartóan játssza az It takes two számot Katy Perry-től. Elhallgatnám még egy ideig, hiszen jelenleg az a kedvenc számom, azonban nagy valószínűséggel Jack olyan pofátlan, hogy keres.
Nagy nyűglődések közepette állok fel, bemegyek a házba, ahol nagy sóhajtással veszem fel a telefont. A közös dalt felvettük, és bár külön-külön, de attól még készen van. Nem értem, mi lehet még az oka, amiért zavarni kell.
- Igen? - kérdezem rögtön, az a szokásunk lassan a menedzseremmel, hogy már nem is köszönünk. Gyorsabb.
- Remélem szabaddá tudod magad tenni ma - tér a lényegre, ellent mondást nem tűrő hangon "kér". Még csak reggel nyolc óra van, azonban máris az egész napomat kockára akarja tenni. Igazságtalan.
- Nem hiszem - hazudom.
Hogy őszinte legyek semmi tervem nincsen, csupán annyi, hogy a családommal való Skypolás után rendelek kínait, berakok egy romantikus vígjátékot, aminek a közepén úgyis be fogok aludni. Megmártózom a medencében, olvasgatom a Vogue-ot, dalokat írok. Nem túl eseménydús órák elé néznék, de szeretem az ilyen hétköznapi dolgokat. Mióta nem sokszor jut ilyenre időm, sokkal jobban kezdem értékelni őket.
- Miért?
- Fontos dolgaim vannak, azért - vágom rá, ajkamba harapva dőlök neki az üvegajtónak, ami mögött vár rám egy egyszerű forró nyári nap. Vissza akarok menni.
- Fontosak, hm? - hümmög, ekkor már tudja, hogy semmit se csinálok. Ajaj, azt hiszem túlságosan kiismert ahhoz, hogy tudja mikor blöffölök. - Ez azt jelenti, hogy otthon maradsz és számolgatod a cipőidet vagy mi?
- Lehet - vonom meg a vállamat, muszáj kicsit felnevetnem a gondolatra.
- Belen - szól rám, sóhaj szökik ki a száján.
- Jack - utánozom. - Nem akarok elmenni itthonról.
- Pedig el kell - közli velem, és bár hallom a hangját, hogy nehezére esik elvenni tőlem a mai napot, mégis megteszi. - Fontos megbeszélnivalóink vannak.
- Méghozzá? - vonom fel a szemöldökömet.
- Nem telefon téma, és nem csak téged érint - vált kissé komolyabb hangnemre. - Majd az irodában.
- Jack, semmi humorom bemenni a belvárosba - ellenkezem. - Nagy a forgalom, rossz a levegő, még az is lehet, hogy esni fog, és...
- Ez nem kifogás. Angliában szinte minden nap lehet számítani esőre - szakít félbe. - Nem azért hívtalak fel, hogy megkérdezzem, van-e kedved.
- Tudod, hogy ilyenkor utállak? - teszem fel a kérdést, bár nem kell magára vennie, ezt csak azért mondom, mert nem ellenkezhetek vele szembe, ami az egyik legidegesítőbb érzés a világon.
- Én meg akkor foglak, ha pár órán belül nem tolod be a seggedet az irodámba. - Tudom, hogy ekkor elmosolyodik. - Légy jó, várlak!
- Várhatsz is - motyogom az orrom alatt, de Jack már megszakítja a vonalat, így valószínűleg nem hallotta. - Ah - nyögöm, elindulok fel az emeletre, ahol egy egész szobát kitöltő gardróbom van.
A lépcsőt közrefogó falon végig fotók vannak, mindegyik nagyon sokat jelent nekem, így akármikor felmegyek, vetek rájuk egy pillantást. Az egyiken én vagyok a családommal. Egy régebbi kiránduláson készült, amikor apunak és Seey-nek úgy támadt kedve, hogy másszunk fel egy hegyre. Citte természetesen rossz kedvű, karját mellkasa előtt összefonva unatkozik. Még így is ő az egyik legszebb lány, akit valaha láttam. Sportosan van felöltözve, ami kifejezetten kiemeli vékony alakját. Mindig is azt kívántam, hogy úgy nézzek, mint ő. Túl későn jöttem rá, hogy egyedül olyan lehetek, amilyen vagyok. Másmilyen nem. Seey és apa átkarolják egymás vállát, felmutatják az ujjukat, homlokukon izzadságcseppek éktelenkednek. Hatalmas vigyort varázsoltak az arcukra, imádták az egészet. Mi, lányok kevésbé. Anya próbál kedvesen mosolyogni, de kimerültnek látszik, a földre leülve dől neki egy fa törzsének. Eközben én... hát, ja, én nem hazudtolom meg magamat. Hajamból falevelek állnak ki,eléggé kócos, ezen kívül egy ág felkarcolta az arcomat, a nadrágom szétszakadt. Nem nehéz kitalálni, hogy én olyan helyekre is elmentem, ahova a többiek inkább nem követtek. Mégis őszintén és boldogan mosolygok, soha nem volt annál szebb napom.
Hiányzik a családom.
Elszakítom a tekintetem róluk, a díjátadós, Lolarenás, stúdiózós képekre már egy pillantást sem vetek, inkább elterelem a gondolataimat. Felmegyek a gardróbba, ahol hatalmas szekrényekben állnak felakasztgatva, illetve összehajtva a ruháim. Mivel nagyon meleg van egy lenge, fehér alapon rózsaszín virágos ruhát választok. Szerencsére a lábam és hasam nagy részét takarja, így nem kell attól félnem, hogy előnytelen. Egy szandált veszek ki mellé. Hajamat gyorsan kifésülöm, lágy hullámokban omlik a vállamra. Halványan kifestem magamat, számat ajakápolóval kenem be. Nem vagyok megelégedve azzal, amit látok, de nem fecsérlem tovább az időmet, szebb úgysem leszek.
Könnyed léptekkel indulok meg a lépcsőn, amikor a bejáratnál vagyok, felkapom a ház illetve a kocsi kulcsot. Szeretek vezetni, és mivel rengeteget taxizok, néha jól esik, hogy én irányítok, és nem más. Alaposan elmegy az idő azzal, hogy minden biztonsági riasztót bekapcsoljak. Bepattanok a fehér autómba, kitolatok a házból, még a kaput is rendesen bezárom. Sejtem, hogy valószínűleg valahonnan tisztes távolból fényképezgetnek, de már igazán nem érdekel.
Kezemmel idegesen dobolok a kormányom, rémesen bosszant, amiért totyognak előttem. És na ná, hogy egy tanuló vezető is előttem akarja megtanulni az index használatát. Amikor végre a lámpák zöldre váltanak, jó erősen rátaposok a gázra, minél előbb ki akarok kerülni a forgalomból.
Amikor megérkezem a stúdióhoz, már ideges vagyok és türelmetlen. A fotósok ezen nem segítek, akik kapva kapnak az alkalmon, és szinte a képembe tolják a kamerákat. Provokálnak egy kicsit, de mivel mindig ezt teszik, már meg sem hallom őket.
Átverekszem a tömegen, végre bejutok a hatalmas, több emeletes épületbe, ahol Jack irodája is van. A múltkori eset után a lépcsőt választom, bármennyire is kimerítő több emeletet felsétálni. Mivel szerencsére az övé csak az ötödiken kapott helyet, mégsem pusztulok bele. Megállok egy kicsit, ameddig kifújom a levegőt, utána alaposan belassítva elindulok a folyosón, aminek a végén ott lesz a keresett hely. Az egész épületről szinte ordít, hogy fehér és egyszerű. Egy képpel, egy székkel nincs több, mint ahogyan kell, egy kicsit még üresnek is érzem.
- Kop-kop - nyitok be köszönés nélkül.
A szoba eléggé nagy. Az asztala pont az ablakkal párhuzamosan Két oldalt hatalmas szekrények állnak, ahol a Jack sikereit hirdető díjak, oklevelek és elismerések vannak felsorakoztatva. Van egy kép róla és a bátyjáról az asztalon, amint éppen golfoznak. Ezen kívül papírtömegek.
- Áh, Belen, mégsem áztál el? - pillant ki a laptopja mögül, gunyorosan mosolyodik el. - Pedig aggódtam, hogy van-e nálad esernyő.
- Ilyenkor mindig felteszek egy kérdést magamnak - sóhajtok drámaian, becsukom magam mögött az ajtót. - Méghozzá azt, hogy miért is nem vagy népszerű humorista?
- Sajnos túl sok mindenben vagyok tehetséges, nem tudtam választani - rántja meg a vállát egy nevetséges grimasszal az arcán, miközben roppant jól szórakozik a szarkazmusomon.
Megforgatom a szemeimet, utána az asztala előtt elhelyezett fotelre szegezem a pillantásom, ezzel a kérdésemet, hogy helyet foglalhatok-e.
- Nyugodtan - mutat még rá, lecsukja a laptop fedelét, teljes figyelmét nekem szenteli. - Nos - kezd bele, látom rajta, hogy nehezen találja a szavakat.
De utána megtalálja. Beszél és beszél, magyaráz, hadarva ismerteti velem azt a hírt, amit el sem hiszek. Ellenkezek, hiszen hülyeség az egész, hogyan képzeli, hogy erre igent mondok? Vitatkozunk, egyre magasabbra emeli a hangját, felsorolja az okokat, amiért ez a helyes lépést, próbál meggyőzni, hogy nem komoly dologról van szó, lazán belemehetek. Könnyedén elfogadhatom, hiszen rengetegen csinálják ezt, semmiség. De hogyan lenne az? Teljesen abszurd, amit kér.
Azt akarja a hírverés a média miatt legyünk egy pár Harry-vel. Arra kér, kavarjunk. Ez mindkettőnknek jól jön, a közös dalt is ezzel tudjuk népszerűsíteni. Nem kell sokáig ezt csinálni, nem kell feleségül mennem hozzá vagy gyereket szülnöm. Ez annyira egyszerű.
Nem. Nem az.
A fejemben ezer meg ezer gondolat kavarog, azt sem tudom, melyik kifogásomat vágjam először a fejéhez. Ordítanék, sírnék, mindenkivel tudatnám, hogy nem, kizárt, hogy ebbe belemenjek. Micsoda őrült kérés ez? Mit érdekel engem mit szól a média? Ki döntötte el, hogy nekik kell mindent megszabniuk?
Miután kiordibáltuk magunkat, egyikőnk se szól semmit. Jack megért, nem kényszerít rám semmit, mégis megállás nélkül csak azt tudja hajtogatni, imádni fogják az emberek, mi leszünk az új sztárpár. Hogy milyen jó reklám.
Harry-re gondolok, ami még inkább kétségbejt. Tudni akarom, ő mit reagált.
- Ő tud róla? - elszakítom a tekintetemet az ölembe ejtett kezeimről, felnézek.
- Ami azt illeti vele már korábban is beszéltünk erről - köszörüli meg a torkát.
- Nem említette - húzom össze a szememet. - Nekem miért csak most szólsz?
- Hát... - vakarja meg a tarkóját, erősen fújja ki a levegőt. Valami itt nagyon nem stimmel.
- Jack, mit nem mondasz el? - túrok a hajamba, felülök, szinte megfeszülök az idegességtől.
- Azt reméltük...
- Reméltétek? - szakítom félbe, van egy nagyon rossz előérzetem, hogy mi is folyik itt. - Te és...?
- A banda menedzsere és én - vallja be. - Azt reméltük, hogy Harry és te amúgy is kavarni fogtok, ezért nem kell megkérni titeket. Gondoltuk a stúdiózás közben kialakul valami, így nem kell kényszerből, és te sem sérülsz. Los Angelesben még jól ment minden, de az utolsó este valami történt, ami miatt Harry megváltoztatta a véleményt, és azt mondta, hogy ebből kiszáll, nem akarja.
A világ forogni kezd velem, minden értelmet nyer. Nem azért szentelt rám figyelmet, mert ilyen a természete. Nem azért segített, mert akart. Nem azért beszélgetett, mert kedve volt. Mindent egyedül azért csinált, mert megkérték rá. Képes lett volna játszani velem, elhitetni, hogy bármit is érez irántam, miközben jól átver és kihasznál, mindezt a média miatt.
Mégis, valamit tettem azon az estén, ami miatt meggondolta magát.
A gyűlölet egy szempillantás alatt lobban fel bennem, olyan szintű megalázottság és csalódottság keveredik bennem, amit még magamnak is alig bírok beismerni. Ezért nem vagyok képes máshogyan reagálni, mint dühöt érezni.
Két dologban egész biztos vagyok.
Az egyik: Nem ismerem Harry Styles-t. Nem tudom ki ő igazából.
A másik: Egyszer még nagyon meg fogja bánni, hogy ezt tette velem.