8. fejezet - Gyerekes fogócska

Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, ami a személyes új kedvencem. Nagyon remélem, hogy nektek is tetszeni fog, elmondani nem tudom, mennyire boldog lennék! Az előző részhez érkezett kommenteket már elolvastam - természetesen - viszont válaszolni még nem volt rá időm, ha nem haragszotok. Ez még a héten pótlom. Rengetegen írtatok, ami könnyeket csalt a szemembe, annyira meghatódtam, hogy még mindig kiálltok mellettem! Hatalmas hála és KÖSZÖNET Nektek, egyszerűen csodálatosak vagytok, a véleményetek borzalmasan sokat jelent számomra! Imádlak Titeket!

Millió puszi és szeretet, Azy

A bennem lévő kettősség szinte széthasított. Egyszerre voltam dühös és csalódott. Próbáltam magam előtt is titkolni, hogy mennyire de mennyire megalázó, ami velem történt, de képtelenség. És pontosan jól tudom, hogy ezért utálom és megvetem őt. Nem tévedtem. Elég volt csak egy kicsit jobban közelebb kerülni hozzá, és máris csalódtam. Ez most sokkalta jobban fáj, mint eddig bármi. Elviseltem, hogy láthatatlan voltam a szemében, nem szóltam semmit, amiért nem ismert fel. Figyelmen kívül hagytam minden visszautasítását, amikről még csak fogalma sem volt. Azonban ezt már nem nyelem le.

Nincsen kedvem beszélni senkivel, azt szeretném, ha magamra hagynának, félek, hogy túlságosan megérzik, nincsen minden rendben. Mégsem tudok mit csinálni, az életemhez tartozik a folyamatos emberek között lévő munka. Követem Jack utasításait, meghallgatom, amit kér, és úgy teszek, semmi sem változott volna. Viszont ez a legnagyobb hazugság, mert egyszerűen minden megváltozott. 

A percek, órák, napok túl gyorsan repülnek, egészen addig, amikor Jack be nem jelenti, hogy ideje elkezdeni a színjátékot. Eddig csak Twitteren beszélgettünk, ezzel is már elindítva a pletykákat, de most jön a java, ezúttal biztosra veheti mindenki, hogy több van közöttünk, mint barátság. Ha tudnák...
A terv egyszerű. Harry értem jön estefele, a házam előtt vár. Összeszedem a dolgaimat, kimegyek elé. És akkor megcsókol. Ebbe még nem nagyon gondolok bele, mert azt hiszem rosszul lét nélkül nem menne. Beszállok a kocsiba, elvezet a házáig, ahol egész éjszaka leszek. Másnap reggel pedig elmegyek. Kezdésnek ennyivel indítunk.
Az egész média ezzel lesz tele, mindenki mást fog hinni, mint az igazság. Még több gyűlölködő üzenet fog érkezni, az utálat középpontjában fogok állni. Az újságok címlapján az elkapott lesifotók virítanak majd. "A nőcsábász Harry Styles ezúttal Belen Walllis-t szemelte ki áldozátul". Twitteren ezrével veszítem el a követőimet, a világtrendek között a kapcsolatunkat jellemző "Harren" vagy valami hasonló baromság lesz. 

Hatalmasat sóhajtok, ma már ötödjére vagy az órára pillantok, ami csak azért sem akar megállni. Túlságosan siet. Mindjárt itt lesz értem, és minden elkezdődik. 

Akaratom ellenére izgulok, hiába próbálok tenni ellene, nem megy. Fogalmam sincs miképpen fogok viselkedni Harry-vel szemben. Képtelenség ugyanúgy néznem rá, mint ezelőtt. Olyan, mintha az eddig általam "megismert" ember teljesen más lenne. Amit Jack mondott, teljesen összetörte a róla kialakított képemet, mintha csak egy mély álomból ébrednék fel, ami után a valóság hideg és könyörtelen. Nem lehet ilyen, nem lehet ennyire számító és kíméletlen.

Már csak arra eszmélek fel, hogy a telefonom képernyőjén a gondolataimban lévő arc jelenik meg. Hív. Mély levegőt veszek, egyszerűen kinyomom, hiszen ez csak jelzés, hogy megérkezett. Feltápászkodom a kényelmes kanapéról, zsebembe süllyesztem a telefonomat. Az előszobába megyek, ahol leakasztom a vékony bőrdzsekimet az akasztóról. Gyorsan belebújok, magamra kapom a Conversemet, majd végig pillantok magamon. Legszívesebben hánynék, de mivel már a mai nap során többször is megtettem, most eltekintek tőle.
Egy fekete csőnadrág, egy ujjatlan fehér hátul hosszított lenge felső. A kezemen bőrkarkötők sorakoznak, a nyakamba egy apró ezüstlánc lóg. A körmeim feketére vannak lakkozva, a szemem hangsúlyosan ki van festve,  a hajam hullámokban omlik a vállamra.
Magamhoz veszem a táskámat, leoltom a lámpákat, majd kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Kulcsra zárom, megbizonyosodom róla, hogy a riasztók be vannak kapcsolva. Keresztülsétálok a kerten, egyenesen a kapuhoz megyek, miközben próbálom leküzdeni az érzéseimet. Nehezemre esik bármire is gondolni, a szívem a torkomban dobog.
A kezemet a kilincsre simítom, erőtlenül lenyomom, és kilépek. Felemelem a fejemet, és megpillantom. Ott áll, és lazán a hatalmas, fekete kocsijának dől. Egy szürke felsőt visel, amihez egy kockás kék inget húzott. Pilótaszemüveg a fején, a szokásos fehér Converse a lábán. A késő délutáni időpont miatt a nap már megy le, halvány narancssárga sugarai éppen rásütnek. El kell ismernem, hogy szívdöglesztően jól néz ki, kevés vagyok mellette.
Mielőtt még foghatnám magamat, és egy könnyed mozdulattal otthagyhatnám, észrevesz. Arcán hatalmas vigyor terül el, mintha csak erre várt volna már napok óta. Most azonban már nem tud megtéveszteni, én is tisztában vagyok vele mi a helyzet. Egyszerűen megjátssza ez az egészet, minden apró mozdulata mű. Hihetetlenül aggasztó, hogy ebben ennyire jó. Vagy az, hogy ennyire vak vagyok.

Mégis... megingok. A légzésem szaporává válik, a buta és naiv lelkem azt hiszi ez igaz. Elmosolyodom, én sem tudom, hogy őszintén vagy sem. Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy Harry szerepet játszik, és ha nem akarok még inkább megsérülni, nekem is ezt kell tennem.
- Szia - jön közelebb.
Minden olyan hirtelen történik. Az egyik percben még pár méter távolságra van tőlem, a következőben már előttem áll, teljesen életnagyságban. Teste beárnyékol. Felpillantok rá, belekapaszkodom a smaragdzöld szemeibe, keresek valamit, ami talán valódinak bizonyul. Nincs sok időm, mert nagy kezeivel közrefogja az arcomat, és megcsókol. Tudtam, hogy ez lesz, mégis meglep. Ajkai az enyémen landolnak, finoman ízlelgeti azokat. Teljesen elgyengülök, azt szeretném, ha soha nem érne véget az a pillanat, és mindörökre csak ilyen közel érezhetném magamhoz. Hogy érezzem az illatát, a közelségét, tudjam, hogy velem van.
- Szia - távolodok el tőle, szememet lesütve simítom a derekára a kezemet. A mozdulat ösztönösen jön, mintha százszor csináltam volna. Ránézek, próbálok leolvasni valamit az arcáról. Kiismerhetetlen. - Megyünk? - kérdezem zavartan.
- Persze - bólint még mindig halvány mosollyal, kezét az enyémre kulcsolja, és maga után húz. Furcsa érzés, ahogyan a bőre az enyémhez ér. Furcsa, hogy mindig őt akartam, és most így kapom meg. Inkább sehogyan, mint hazugságok árán.
Kinyitja előttem az ajtót, én beülök, majd megvárom, amíg újra megkerüli a járművet és ő is beszáll. Elindítja a motort, megnyomja a gázt, majd elindulunk a háza felé. Nem szól egy szót sem, ahogyan én se. Egész végig így megy, én kibámulok az ablakon, néha megkérdezem, mennyi idő múlva érünk oda. Szerencsére véget vethetünk ennek a borzalmas helyzetnek, amikor már Harry házában vagyunk.
- Itt is lennénk - közli, de még nem áll le, valahogyan kinyitja az autóbejárót, így egyszerűen behajtunk. Amint az önműködő ajtó földet ér, biztosak lehetünk benne, hogy senki sem lát.
- Remek - motyogom az orrom alatt, követem, és én is kiszállok. Az épületbe érve kis híján eláll a szavam, ez még az enyémnél is nagyobb. - Hű! - szalad ki a számon.
Minden szoba csodaszép, látszik, hogy nem sokat van itthon, akkor szerintem sokkal otthonosabb és rendetlenebb lenne. Így inkább egy Ikea katalógusból kivágottra hasonlít.
Gyorsan leveszem cipőmet, utána a nappali sétálok. Egy ideig ácsorgok, figyelmesen szemlélem a nyilvánvalóan drága képeket, amik a falon függnek. Harry eközben levetkőzik, kabátját egyszerűen egy kisebb szekrényre vágja le.
Mikor befejezi, hallom, ahogyan utánam jön, és megáll. Megfordulok, kíváncsi vagyok, mit lép. Most mit fogunk csinálni mégis? Ott áll halál lazán, kezeit a zsebébe süllyeszti, féloldalasan dől neki az ajtófélfának.
- Nem gondoltam volna, hogy belemész. - Megfagy körülöttem a levegő, én még nem gondoltam volna, hogy felhozza a témát. Furcsán méreget, utána felteszi a következő kérését: - Miért?
- Én is ugyanezt mondhatnám - válaszolok szárazon, megfogadom magamnak, hogy semmi esetre sem bízok meg benne vagy hiszem el a hazugságait. - Nem egészen említetted az elején, mire megy ki a játék.
Kezemet összekulcsolom a mellem alatt, kételkedve nézek rá. Dühít, amiért olyan nyugodt. Ennyire nem rendíti meg a dolog, amit tett?
- Jack nem akarta, hogy sérülj, ezért jobbnak látta, ha önszántadból mész ebbe bele - rántja meg a vállát.
- És? - húzom fel a szemöldökömet. - Azt gondoltad, hogy csak úgy megszerezhetsz, és minden el van intézve? - csattanok fel, túl sok az önbizalma, ezzel szemben az enyém nullával egyenlő. Az, hogy azt gondolja könnyedén a karjaiba rohanok, csak még inkább rombolja.
- Hé, hé - löki el magát a faltól, kezeit védekezően emeli fel. - Nem az én ötletem volt, mondom!
- Mégis belementél! - emelem fel a hangomat, kijön belőlem az iránta érzett gyűlölet. Harry nem mond semmit, egy kósza bocsánat sem hagyja el a száját, ami még inkább felhúz, ezért folytatom. - Úgy tettél, mintha pusztán emberi jóérzésed kötelezne arra, hogy segíts, miközben végig utasításra csináltad!
- Oké, én ebbe nem megyek bele - röhögi el magát, majd megfordul és felmegy az emeletre. Csak így.
Én meg ott maradok, idétlenül ácsorogva a nappaliban. Fogalmam sincs mit kellene tennem, azt se, hogy mit lehet ebben a baromi nagy házban csinálni, miközben holnap reggelig össze vagy zárva egy olyan emberrel, mint Harry. Kizárt, hogy normál emberekként kezelem, ameddig gerinctelenül viselkedik.
Zavarodottan túrok bele a hajamba, semmi esetre sem szeretnék a házban maradni. Azzal a lendülettel visszakapom a cipőmet, majd a kertbe sietek. Hangosan csapom be magam mögött a bejárati ajtót, hadd hallja csak! Keresek egy olyan helyet, ami valamennyire védve van a növények által. Találok egy hatalmas követ, egy fa tövében. Pont elég messze van, nem láthat rám. Lehuppanok rá, hátamat a vaskos törzsnek döntöm. Lábamat felhúzom, átkarolom a karjaimmal, arcomat a térdeim közé hajtom.
Az agyam lebénult, képtelen vagyok rendesen gondolkozni. Végig azon járnak a gondolataim, hogy miképpen lehettem ennyire hülye. Azt gondoltam, magától foglalkozik velem.  Ó, mekkorát tévedtem. Átvert, ennyi az egész. De lefogadnám, hogy ha szép lennék, máris máshogyan állna a dolgokhoz. Felszínes.
Órákon keresztül ülök ott, kezdek hasonlítani egy szoborra. Nem mozdulok, nem akarok bemenni, mert akkor találkoznom kellene vele. Még a légzésem is merev, olyan, mintha egy gép lennék. Fejemben ezer meg ezer gondolat cikázik végig, amiktől rosszul leszek. Csalódottság, harag, megalázottság, düh.
- Belen, már kilenc óra van - szakít félbe egy hang, mire kiszakadok az általam alkotott világból, és visszatérek a valóságba. Ezek szerint már egy jó ideje nem csinálok semmit.
Nem válaszolok, annyit se érdemel meg.
- Nem maradhatsz kint - sóhajtja Harry.
- Dehogynem - motyogom, végre hajlandó vagyok felemelni a fejemet.
Tekintetemet mélyen az övébe fúrom, nem értem, miért nem hagy egyszerűen itt. Szálljon le rólam, könnyebb mindkettőnknek.
- Esni fog - pillant fel az égre, ahol már tényleg fekete felhők gyülekeznek, pedig nyáron későn szokott sötétedni. Nem is sejtettem, hogy már ilyen késő van.
- Akkor megázok - válaszolom reflexből.
- Megfázol.
- Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne - pillantok fel rá. - Mert tudom, hogy úgysincs így - mosolyodom el gúnyosan. - Menj csak vissza!
- Ne csináld - rázza meg a fejét, felém nyújtja a kezét, ezzel arra célozva, hogy menjek vissza vele. - Gyere!
- Nem - ejtem ki határozottan a szócskát, ezzel teljesen felhúzva Harry-t.
- Mit akarsz, mit mondjak? - háborodik fel, visszahúzza a kezét, idegesen túr bele inkább a hajába.
- Azt, hogy valamennyire megbántad, amiért egy utolsó patkányként viselkedtél - szállok vele vitába hevesen, felpattanok a helyemről. Egy pillanatig ott állok vele szemben. Látom, mondani akar valamit, mégsem szólal meg. - De látom az nem megy.
- Akkor ázz el, nem érdekel - mondja ki könyörtelenül, megfordul, és szépen elmegy. Figyelem a távolodó alakját, egészen addig, míg el nem nyeli a sötétség.
Nem akar beszélni róla. Semmit se mond. Pedig pusztán arra lenne szükségem, hogy lássam, megbánta. Vagy megmagyarázza. Bármi. De nem hajlandó... Azt hittem ismerem, mégis teljesen másnak tűnik.
Hisztérikusan a hajamba túrok. Reményvesztetten döntöm meg a nyakamat, az ég felé emelve az arcomat. Meglepően észlelem, hogy az koromfekete, esőfelhők ezrei takarják el a csillagokat. A kert sötét és hideg, a levegő fülledt, a szél is elkezdett fújni. Nem egy kis zápor fog érkezni, hanem egy hatalmas vihar.
Visszarogyok a kőre, arcomat a kezembe temetem, erőt vesz rajtam a sírhatnék. Mégsem teszem, elegem van, amiért Harry közelében folyamatosan bőgök. Nem érdemli meg a könnyeimet sem.
Hosszú, hosszú ideig csak ülök, és nézek ki a fejemből. Legszívesebben haza mennék, de tudom, hogy nem lehet. Itt kell maradnom.
Egy eső csepp éri a homlokomat, hidegen ütődik neki, majd lefolyik az arcomon. Kipislogom a szememből, az égre emelem a tekintetemet. Még több csepp zuhan rám, a következő pillanatban pedig az ég hatalmasat dörög, és szó szerint rám szakad az ég. Ömleni kezd a csapadék, mintha dézsából öntenék.
Nem kell sok idő, hogy átfázzak, és minden ruhám alaposan elázzon. Tisztában vagyok vele, mennyire gyerekesen viselkedem. Egy normális ember már régen a büszkeségét félretéve, visszament volna, hogy elkerüljön egy náthát. Talán nem vagyok normális, ez a baj.
Összehúzódom, próbálok valamennyire a fa alatt maradni, hogy kevésbé érjen az eső, hasztalan. A hajam nedvesen tapad az arcomhoz, az ajkam remeg, a folytonos mennydörgéstől összerezdülök. Sötét van, szinte semmit se látok, olyan, mintha legalábbis egy erdőben lennék, és nem egy kertben.
A tetőpont akkor érkezik el, amikor egy hatalmas villám valahol a közelben becsap. Nyilván elég messze van ahhoz, semmi bántódásom sem eshetne, én mégis úgy érzem, hogy legalábbis a lábam előtt történt. Ijedten ugrok fel, riadtan tapogatózva indulok el visszafele, kezem alatt érzem a fa göcsörtös kérgét. Ügyetlenül kerülöm ki, kicsit megbotlok valamiben. Gyorslépésben haladok, utána már futásnak eredek. Csak a lábamat figyelem, nem szeretnék elesni valamiben. Rátérek a bejárat felé tartó köves útra, azt hiszem nyert ügyem van, de tévedek. A lábam megcsúszik, hatalmasat taknyolok. Szerencsére a fenekemen kívül semmi nem bánta, azonban rendesen összekoszolom magamat. Már csak ez hiányzott.
Amikor már az ajtó előtt állok, megkönnyebbülten nyitok be, már az sem érdekelne, ha maga a Sátán házba kellene megszállnom. Kissé zihálva csapom be magam után, a ház biztonságérzetétől megnyugodva döntöm neki a hátamat.
Harry meghallja az érkezésemet, arcán gúnyos vigyorral jön ki a nappaliból, szemöldökét felhúzva mér végig. Nem mond semmit, de látom rajta, hogy már igencsak kikívánkozik belőle egy jó kis beszólás.
- Remélem örülsz - vetem oda neki, az arcomon ülő mérges kifejezést semmiért se vakarom le magamról. - Eláztam.
- Te tehetsz róla - vonja meg a vállát, a kezében szorongatott tálból kivesz egy darab pattogatott kukoricát, lazán dobja a szájába. - Én mondtam, hogy gyere be!
Egy szúrós pillantással jutalmazom, inkább nem reagálom le a dolgot, semmi értelme nem lenne. Állja a tekintetemet, mire végül elfordítom a fejemet. Leveszem a sáros cipőmet, a sarokba teszem, utána a nedves kabátomtól is megszabadulok.
A hajamból csurog a víz, egyenesen a padlóra, egy kis tócsa keletkezett már alattam. Ajkamba harapva szemlélem az általam behozott dzsuvát. Újra Harry-re nézek, már éppen egy bocsánat szócska szaladna ki a számon, de szerencsére hamar megállok. Mert ahogyan ott áll, jóízűen eszegetve, dühös leszek. Jól mulat rajtam, az sem érdekli, hogy a saját házában lesz kosz. Sokkal többet ér számára a látványom.
- Jól szórakozol, mond csak? - húzom fel fél szemöldökömet.
- Rohadtul - vigyorodik el, ismét neki dől a falnak, úgy tűnik nem képes megállni a két lábán, folyamatosan támaszkodnia kell. Olyan laza, majd szétesik.- És hidd el, ha látnád magadat, te is ugyanígy élveznéd.
Az ötlet hirtelen jön, tulajdonképpen át sem gondolom, pusztán szeretném letörölni azt az önelégült vigyort az arcáról. Felkapom a cipőmet, egyszerű mozdulattal vágom hozzá. Annyira meglepődik, hogy abba hagyja a röhögést, és lefagy. Az a gond, hogy én is, egy ideig megijedek attól, hogy most mit fog tenni, de nem sokáig. Akaratlanul elvigyorodom, minden pénzt megér Harry képe, amin szemrevételezi a cipőm nyomát a mellkasán. Ennyit a tiszta és száraz pólójáról.
- Megőrültél? - csattan fel idegesen, kezével próbálja eltüntetni a koszt, sikertelenül.
- Mi a szarért röhögtél ki? - tárom szét a kezemet. - Most már nem olyan vicces, mi?
- Komolyan mondom, hogy most meghalsz - pillant rám gyilkos tekintettel.
Nyilvánvalóan nem kellene továbbra is jól szórakoznom, de bármennyire is próbál megijeszteni, a helyzet túl mulatságos hozzá. Lerakja a tálat, majd felkapja a ledobott cipőt, hozzám akarja vágni. Az én reakcióidőm gyorsabb, az ajtót gyorsan kinyitom, fedezékül használom. Kint szakad az eső, és hihetetlen hideg van, viszont fordult a kocka, jobban járok, ha kint maradok.
Hallom, ahogyan valamilyen tárgy puffan a fának. Hangosan felnevetek.
- Gyerekes vagy!
Nem sokáig vigyorgok, mert a következő percben kivágódik a bejárat, Harry követ az esőbe.
- Tudod ki a gyerekes! - kiáltja, de ekkor már az ő haragja is elpárologott. A dacos védekezésével pontosan azt bizonyítja be, hogy nekem van igazam.
Kint hatalmas vihar tombol, a szél kis híján elfúj. A zoknim egy perc alatt átázik, a már vizes ruháim még inkább hozzám tapadnak. Rohanok az esőben, nem érdekelnek a hatalmas villámlások és dörgések. Futólag hátrapillantok, már Harry, minden áron el akar kapni. Most már egyáltalán nem ijesztő semmi, egyszeriben megszűnt létezni a sötétség, és a vele járó félelmeim. Csak őt látom, ahogyan utánam szalad. Mindketten tisztában vagyunk vele, mekkora ökörség, amit teszünk. Elfelejtjük, hogy milyen helyzetbe vagyunk belekényszerítve, a bunkó megjegyzéseket, amit még nem rég levágtunk egymásnak. Egyszerűen gyerekekként viselkedünk, mert ez az egyetlen útja, hogy ne roppanjunk össze a ránk mért nyomás alatt.
Kihasználva, hogy a sötétség miatt nem láthat olyan jól, és pár méterrel előtte járok, beszaladok egy fa mögé.
Az eső szakad, a lábam alatt hideg a föld, a karom libabőrös, egész testemben remegek, a hajam csatakokban lóg. Arcomon mégis hatalmas vigyor ül, mert jól érzem magamat.
- Ugye tudod, hogy előlem nem bújhatsz el? - kiáltja túl a vihart Harry.
Ajkamba harapva sütöm le a szememet, nagyon remélem, hogy nem talál meg. Várok egy kicsit, utána óvatosan kikukucskálok. Furcsállva pillantgatok körbe, egyszerűen nem látom. Már éppen feladnám, és előjönnék, hogy mégse keressen órákig, amikor is rájövök, hogy már ezzel lebuktattam magamat, azért nem vak.
Próbálok elfutni mellette, de esélytelen, kezeivel megragadja a derekamat. Kicsit túl hevesen kap el, így megcsúszok a füvön, viszont magammal rántom őt is. Mindketten a jéghideg földön kötünk ki.
- Megvagy! - vigyorodik el gonoszul Harry, kezével gyengéden szorítja a csuklómat. Nem mintha el akarnék menekülni. Fölém tornyosul, térdeivel támasztja magát. Nem tudom levenni a szememet a tökéletes vonásairól. Arca pár centiméterre van tőlem, még a sötétben is látom a szemében a furcsa csillogást, amivel rám néz.
Túl közel van, amit ő is észrevesz.
- Induljunk be - javasolja inkább, az előbbi jókedve odaveszett, csakúgy, mint az enyém. Talán messzire mentünk.
- Egyetértek - bólintok egy aprót.
Feltolja magát, és végleg leszáll felőlem, megtörli vizes arcát. Én is felállok, eltekintek attól, hogy miképpen nézhetek ki. Ügyetlenül a fülem mögé tűröm a kósza tincseimet. Lassan lépkedünk befele, most már tényleg mindegy, hogy mi lesz. Ha megfázunk, megfázunk.
Amíg mögötte haladok egy árva szó nélkül, azon gondolkozom, mi történt, amiért mindent félretettem, és eszetlen fogócskába bocsátkoztam vele. Tulajdonképpen gyűlölöm kellene. Utálnom, amiért nem mond semmit, miért lett volna képes átverni és kihasználni.
De valahogyan könnyebb haragudni rá, ha nincs előttem. Mert ha belenézek a szemébe, képtelenség elhinnem róla bármi rosszat. Úgy látom, ő a legtökéletesebb az ember a világon, akinek minden szavát elhiszem, legyen az igaz vagy sem. Nem lehet gonosz és számító. Képtelenség, hogy ne higgyek benne.