4. fejezet - Összezárva

Drága Olvasóim!

Sajnálom, amiért ennyire zűrös volt ez a hónap, és a részek érkezése bizonytalan volt. Ígérem mostantól ez nem lesz így, hetente érkezik friss!  :)
Nagyon nagyon köszönöm, amiért annyian írtatok az előző részhez, rengeteget jelentettek számomra! Hálás vagyok mindenért, tényleg kimondhatatlanul fantasztikusak vagytok, annyi mindennel tartozom már nektek, hogy az hihetetlen! Köszönöm még egyszer, amiért itt vagytok!
Egyébként történetünk főszereplője éppen ma ünnepli a 20. születésnapját, így eszméletlen boldog születésnapot neki! :)

Millió puszi, ölelés és szeretet, Azy

Csak azt érzem, hogy tuszkolnak befele, nem is látom merre haladok. A gondolataim ezrével támadnak meg, folyamatosan az jár a fejemben, vajon felismert-e. Régebben többször is kitartóan vizslattam, egyszer volt, amikor még a tekintetünk is találkozott. Azonban nyilván nem tudja ki vagyok.... Nem kell aggódnom, mert sejtése se lehet arról, mennyire átkozottul felkavar bennem mindent. 

Szerencsére nem kell beszélnem, Lee mindent elrendez körülöttem, egyeztet a recepcióssal a már lefoglalt szobámról. A nő készségesen teszi a dolgát, majd a kulcsot Lee kezébe nyomva tovább is állunk. 

- Figyelne rám egy kicsit? - lengeti meg előttem nagy kezét a testőröm, felhúzott szemöldökkel várja, hogy újra felfogjam az előttem folyó cselekményeket.

- Sajnálom - rázom meg a fejemet, szépen manikűrözött ujjaimmal megragadom a táskám pántját, és végre tényleg visszatérek a valóságba. 

Csak most veszem észre milyen szép szállodába is érkeztünk. Mindenhol a piros dominál, szinte az összes bútor, függöny és szőnyeg ilyen színben pompázik. Sok elegáns ember várakozik a csarnokban, közülük a többség nyilván gazdag, már ha megengedhetik maguknak ezt a luxushotelt. Szerencsére viszont egyáltalán nincsen tömegnyomor, így simán állhatunk az út közepén, van elég hely, hogy kikerüljenek.

- Itt a kulcsa, ezt őrizze meg jól. A legfelső emeleten lesz a szobája, a bőröndjeit majd később felviszik, ezért jó lenne, ha nem menne sehova addig. 

- Rendben - sóhajtom, nem akarok már itt lenni, egyetlen kívánságom, hogy végre egyedül lehessek.
- Este felé hívni fogja a menedzsere, kérlek vegye fel, valami találkozót akar egyeztetni - magyaráz még Lee, mire csak bólogatni tudok.
- Mehetek? - eresztek meg egy sunyi mosolyt, amikor látom, kifogyott az utasításokból. Pedig nem is ez a dolga, folyamatosan ügyel a dolgaimra. Ezért is szeretem annyira.
- Este rádiós műsör, hétkor várom magát a liftnél - búcsúztat, amire ismételnem csak a fejemmel jelzek. - És most mehet - fújja ki a levegőt, már csak azért is megereszt egy mosolyt, amikor látja, tényleg milyen nevetségesen fontoskodó.
- Köszönöm - nevetek fel, megigazítom a táskámat, intek egyet, majd hátat fordítva szép lassan elindulok a lift felé.
Megnyomom a hívógombot, várok. Mivel hamar megunom, előcsúsztatom a telefonomat a zsebemből, feloldom a képernyőt, ellenőrzöm az időt. Mindjárt öt. Hát akkor nem sok időm lesz, mindösszesen két órám.
A lift kinyitja előttem az ajtaját, én pedig még mindig a készüléket nyomkodva megyek be, amint kiszállt a benne lévő három ember. Fejemet csak egy kicsit emelem fel, épp annyira, hogy ütközés nélkül kerüljem ki őket. Belépek, próbálok felül kerekedni a klausztrofóbiámon, gyorsan a hatos emeletet nyomom meg. Az ajtó már kezd összezárulni, de abban a pillanatban egy kéz fúródik a két vaskos nyílászáró közé, ezzel sikeresen elérve, hogy az kinyitódjon.
Furcsállva vonom össze a szemöldökömet, de mielőtt még halkan elszitkozódhatnám magamat, a kézhez test és fej is társul. Méghozzá nem is akárkié.
Harry beszáll mellém a liftbe, keze a hívógombok irányába mozdul, azonban amint meglátja, hogy a hatos emelet már meg van nyomva, megáll a lendületében. Inkább zsebébe rejti a feladat nélkül maradt végtagot. Napszemüvege immáron göndör fürtjeiben kapott helyett. Lezserül neki dől a tükrös falnak, ezzel szemben engem szétvet az ideg. Hallom a halk lélegzetvételeit, szemem sarkából pontosan látom az apró mozdulatait is, érzem a kellemes illatát.
Próbálok nem rá koncentrálni, de elég nehezen megy, hiszen a lift csigalassúsággal halad, éppen csak most érjük el második emeletet. Hiába igyekszem szememmel gyorsabb mozgásra ösztökélni, a kijelző azért sem akarja a kívánt számot mutatni.
Elrakom a telefonomat, karom inkább összefonom a mellkasom előtt. Tekintetemet erősen a földre szegezem, szapora lélegzetvételemet lassúvá szabályozom. Nem tesz jót, amiért ennyire vontatott minden, kezdem rosszul érezni magamat a bezártságtól. És éppen abban a pillanatban a lift lelassul és megáll. Mivel a ketteset már elhagytuk, és a hármast még nem jelzi ki, kétségbeesek. Egy szemvillanás alatt rájövök, baj van. A lift nem szokott két emelet között megállni. Hihetetlen, hogy ez pont velem történik meg, és pont most!
Fejemben megjelennek a rémképek, hogy mi lesz, ha lezuhanunk, ha nem jutok ki innen. Úgy érzem az őrület kerülget, lever a víz. A klausztrofóbia kezd elhatalmasodni rajtam, pánikba esek.
- Ne - suttogom meggyötörten.
Azonban Harry nyilván csak egy mérgelődő sóhajtásnak tudja be kétségbeesésem, nem szán neki különösebb figyelmet, inkább a csengővel ellátott gombra szegezi a tekintetét. Homloka ráncokba szalad, szemöldökét értetlenül vonja össze. Végre felhagy a laza stílussal, kiegyenesedik. Kezével hosszan megnyomja, míg túloldalról recsegés nem érkezik.  Semmi értelmes beszéd, ezért még egyszer megpróbálja, de most sikerrel jár, egy mély férfihang kérdezősködik.
- Mi a probléma?
- A kettes és a hármas között ragadtunk - szólal meg hirtelen, rekedtes hangjától csak még inkább kiráz a hideg. - Ketten vagyunk, illetve bal oldali liftről van szó.
- Azonnal szólok, és megjavítjuk a problémát - ígéri a férfi röviden. - Sajnos legalább fél óra, addig maradjanak nyugodtak!
A vonal véget ér, Harry sóhajtva vakarja meg a homlokát, és Los Angeles-i tartózkodásom óta másodszor is rám néz.
- Minden rendben? - érdeklődik, szemében őszinte értetlenkedés csillog.
Kérdése teljesen jogos, hiszen nem nézek ki túl jól. A szemben lévő falon húzódó tükör segítségével én is alaposan ráeszmélek, mennyire lesápadtam. Kézfejemet már véresre kapartam az ujjaimmal, hatalmas pilláimon vékony könnyfátyol ül. Szapora levegővételeim és remegő testem nem éppen annak a jele, hogy a klausztrofóbiát sikerült leküzdenem.
- Nem hiszem... - nyögöm, kezemmel a fémrúd felé kapok, ami a fal mentén végig húzódik. Szememet erősen lesütöm. - Nem bírom ki fél óráig - rázom meg a fejemet.
- Klausztrofóbia?
Hangját távolról érzékelem, ismét csak bólintással jelzek vissza, homlokomat neki döntöm a hideg tükörnek. Magamra erőszakolom a szabályos légzést. Ki és be. Nem olyan nehéz. Mégsem sikerül, kapkodok a levegőért, mintha bármelyik pillanatban elfogyhatna.
Nem nézek Harry-re, de érzem, ahogyan mellém lép. A legnagyobb meglepetésemre kezét a hátamra helyezi, nyugtatólag simogatja. A szívem ettől kétszeres gyorsaságra kapcsol, nem nagyon segít, hogy érzem a nyakamon a leheletét.
- Próbálj ne rá gondolni - javasolja halkan.
- Nem olyan egyszerű - suttogom, érzem, hogy a kezem már teljesen izzadtan tapad a kapaszkodóhoz. - Inkább leülök - jelentem be, óvatosan rogyok le a hideg földre, ezzel elszakadva Tőle. Fejemet a lábaimra hajtom, szorosan átkarolom magamat, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne fakadjak sírva. A rémület már teljesen átjárta minden porcikámat.
- Mivel tudnék segíteni? - érkezik a hang közvetlenül előlem, így sejtésem szerint leguggolt hozzám.
Nem válaszolok, kezdek pánikba esni, úgy érzem, kész, végem van, én ebben a liftben fogom halálomat lelni. Milyen romantikus. Két évig nem látom azt a személyt, aki régen kitöltötte a mindennapjaimat, most pedig szabadulni se tudok tőle. Nagyon-nagyon sok mindent megadtam volna azért, hogy összezárjanak mindent. Sok mindent, de ezt nem.
- Hamarosan vége lesz, nyugalom - ígéri meg, hallom, ahogyan leül mellém. - Már csak pár perc és kint leszel - hazudja, de jelen pillanatban nem tudok érdekelni, hogy igaz-e. Szeretném elhinni, és el is hiszem, mert ezzel a lelkem kicsit lepihen.
- Oké - fújom ki a bent tartott levegőt, kezemmel szorosan húzom magamhoz a térdeimet.
Fogalmam sincs meddig ülünk ott, az időérzékemet teljesen elveszítem, mindösszesen arra tudok összpontosítani, hogy hamarosan a lift megindul, én pedig újra szabad leszek. Egy évrezednek tűnő pillanat után pedig tényleg való válik a vágyam, a padló alattam felfelé kezd menni. Megkönnyebbült sóhaj törik ki belőlem, ezért a percért fohászkodtam.
Még nem állok fel, félő, hogy megszédülnék és elesnék. Ehhez pedig még nincs elég erőm. Szinte egy merő görcs vagyok, így nem csoda, hogy nem veszem észre, amikor a lift végül halk csilingeléssel érkezik meg a hatodik emeletre.
- Kinyithatod a szemed, itt vagyunk - áll fel mellőlem, amitől hirtelenjében az idegességem kicsit elpárolog.
Szemeim riadtan pattannak fel, a kijáratra szegeződnek. A lehető leggyorsabban tápászkodok fel, hogy utána sietősen elhagyjam a liftet. Amint átlépem a bejáratot, megkönnyebbülök, olyan, mintha egy tonnás súlyt vettek volna le a szívemről.
És ekkor jön az a pillanat, amikor a rengeteg feszültséget kiengedem, mélyet sóhajtok, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírjam magamat. Hallom a hátam mögött, hogy a hangszórón keresztül a férfi bocsánatot kér Harry-től és tőlem, elmondja mi volt a probléma, illetve mintha arról hadoválna, hogy ilyen nem szokott előfordulni ebben a hotelben. Csak beszél és beszél, mire Harry nevetve nyugtatja meg, miszerint nem fogunk az incidensről beszélni, nem csinálunk belőle nagy ügyet. Úgy tűnik a férfit ez megnyugtatja, mert rövidesen abba marad a beszélgetés.
- Jól vagy? - érkezik felém Harry hangja, amint kilép a liftből, az pedig az ajtaját összezárva elindul lefele.
Összerezzenek, de megfordulok. Most a Tőle való félelem veszi irányítása alá a szívemet. Amint elmúlt a klausztrofóbia, rögtön könnyebben tudok koncentrálni arra, hogy mégis mi is történt. Nehezemre esik felfogni, ami nem rég történt. Beszorultam vele egy liftbe, ráadásul beszélgettünk, és életembe először hozzám szólt!
- I-igen - nyögöm, rendezem vonásaimat.
Egy ideig elmereng az arcomon, lehet azt akarja felmérni, mennyire mondok igazat. A kezemre is vet egy pillantást, amit sikerült annyira szétkaparnom idegességemben, hogy vörös csíkok éktelenkednek rajta.
- Ugye bekened majd valamivel?  - mutat felé, mire én is a véres bőrömet veszem szemügyre. Rövidebb körmök nem ártottak volna. Szégyenemben a hátam mögé rejtem, bár már úgyis késő.
- Persze - erőltetek magamra egy mosolyt, igyekszem nem azzal foglalkozni, hogy mindjárt meghalok, annyira kényelmetlenül érzem magamat
 - Akkor jó - ereszt meg egy óvatos mosolyt, majd az egyik ujján pörgetett kulcsot tenyerébe fogja, az előtte lévő ajtó lyukába tolja, majd elfordítja a zárat. - Egyébként egy élmény volt - nevet fel halkan, lazán int egyet nekem, és mielőtt még szabadkozhatnék, eltűnik a szobájában.
Én pedig ott ácsorgok, arra a helyre meredve, ahol még az előbb állt, miközben azon agyalok, álmodtam-e ezt az egészet.

Csendesen állok a zuhany alatt, minduntalan a szám felé irányítom a zuhanyrózsa fejét, így a vízköpködés szuper mutatványait tárom fel magam előtt is. Ezzel szórakozok egy ideig, aztán a forró víz már felperzseli a bőrömet. Nem akarok leállni, pedig pontosan tudom, hogy ha így folytatom a fürdőszobát betöltő pára és forróság miatt össze fogok esni. Mivel ezt szeretném elkerülni, erőt veszek, és jéghidegre állítom a vizet. Így már rögtön nem olyan jó mulatság áztatni magamat. Gyorsan abba is hagyom, kilépek az előkére, egy törülközőt magam köré csavarva lépkedek végig a hatalmas lakosztályban.
A bőröndök már megérkeztek, mind a három az ágyam mellett hever, az egyiknek a teteje felfedve, így kikandikálnak a ruháim. Mezítláb felé tipegek, előhalászok egy fehérnemű szettet, majd a törülközőt ledobom magamról, és sietősen felveszem. Döntésképtelen vagyok, hogy mit ezek után hogyan tovább, pedig már csak három negyed órám van elkészülni a rádiós interjúig. Nem olyan fontos, mintha a holnap reggeli tévé műsörre mennék, de akkor is lesznek fotósok, és nem szeretnék az igénytelen külsőm miatt a címlapon kikötni.
Végül egy fekete csőfarmer és ujjatlan, grafitszürke blúz mellett döntök. Nyakamba a szándékosan erre az alkalomra vett hangsúlyos nyakláncot és karkötőt veszem fel. Frissen mosott hajamat felkontyolom, ízlésesen festem ki magamat. Amikor nem hivatalos a megjelenés mindent rám hagynak. Amikor az - jelen esetben holnap reggel - a stylistom, a sminkesem és a fodrászom vesz kezelésbe. Szerencsére már jól összeállt kis csapat, hatalmas összhang van közöttük, egyszer sem tévedtek még. Tudják, mi előnyös az alakomhoz és arcomhoz.
Szemceruzával kiemelem, majd tussal kihúzom a szememet. Használok szempillaspirált is, utána lealapozom az arcomat, púderrel mattosítom. A kezemen lévő sebeket is gyorsan eltüntetem némi sminkkel, ami nyilván nem tesz jót neki, mert nem fog tudni lélegezni, de pont nem érdekel. Pirosítót csak halványan használok, nem viszem túlzásba. Miután ezeket elvégzem, fújok magamra egy kis parfümöt, és össze pakolok a bőrtáskámba.
- Azt hiszem készen vagyok - sóhajtok fel, a tükörbe nézve egyáltalán nem vagyok megelégedve magammal, de tudom, úgysem vágyhatok többre.
A gyomrom hangos korgással adja tudtomra, hogy bizony enni kellene, de én elhessegetem. Szinte kényszerítem magamat, hogy véletlenül se terelődjön a figyelmem a kajákra. Nem szabad ennem!
A telefonom pont jókor szólal meg, hálát is mormolok az égnek, már majdnem azon voltam, hogy hívjam a szobaszolgálatot, és hatalmas lakomát tartsak.
- Halló - szólok bele, bár tisztába vagyok vele, hogy a menedzserem, Jack van a vonal végén.
- Szia, Belen, gyors leszek - hadarja, mintha máskor nem ilyen tempót diktálna. - Mindjárt hét óra, remélem nem várakoztatod meg Lee-t! - kezdi, és mielőtt megnyugtathatnám, hogy nem, folytatja: - A műsör után beszélni akarok veled. A Samantha's-ba vacsorázok, oda tudsz jönni?
- Megoldható, igen - sóhajom, pedig legszívesebben nemet mondanék.
- Nagyszerű - zárja le a témát, utána arról kezd magyarázni, hogy mik azok a dolgok, amik valószínűleg szóba fognak jönni az interjú során, és körülbelül milyen válaszokat kell adnom. Nem mondhatok pontos információt az albumról és efféle baromságok, amiket már magamtól is tudok, és amúgy is már rengetegszer átbeszéltük.
A szobámba járkálok fel-alá, folyamatosan hümmögök, utána finoman emlékeztetem, hogy már indulnom kell, de ígérem, mindent betartok, nem kell aggódnia. Aztán lerakom, hatalmasat sóhajtok. Jelen pillanatban az a vágyam, hogy lezavarjuk az estét, amilyen gyorsan csak lehet, hogy utána bedőlhessek az ágyba, és reggelig meg se kelljen moccannom.
Összeszedem minden kitartásomat, jelképesen kihúzom magamat, és kimegyek a folyosóra. Csak túlélem valahogyan. Bezárom magam mögött az ajtót, a kulcsot elsüllyesztem a táskámba. Már megindulnék a lift felé, amikor eszembe jut, ami délután történt. Ajkamba harapva fordulok meg, és inkább egy lépcső után kutatok. Nem nagyon szeretnék újra beszorulni, még Harry-vel se.
Amint a magassarkúmba nehézkesen lépkedek lefelé, végig az jár a fejemben, milyen jó lett volna úgy Vele lenni, hogy nem attól kell rettegnem, bármelyik pillanatban leszakad a lift. Neki egész biztosan semmit se jelentett, de nekem még a félelem által alkotott pokolban is Ő jelentette a Mennyországot...