6. fejezet - Vesztésre ítélve

Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, amiben újra szerepet kap Harry, bár sajnos keveset, már alig bírom kivárni, hogy elkezdődjön körülöttük az őrület, így sietek az írásával, ahogyan csak tudok, de nem szeretném elsietni a dolgokat.
Ismételten csak hálás vagyok mindenért nektek. Azok a dolgok, amiket kommentekbe írtok nekem, egyszerűen hihetetlenek. Komolyan mondom, hogy elsírtam magamat rajtuk. Soha, de soha nem hittem, hogy ennyi kedves ember fog támogatni, hogy olyan édesek lesznek, mint Ti! Nagyon köszönöm!

Milliónyi puszi, szeret, Azy

UI: Ez egy igencsak hosszú részre sikeredett, remélem nem bánjátok!:)
UI 2.: A kommentekre válaszolok, amint tudok!

A díjátadó egy hatalmas esemény, szinte elveszem a tömegben. Szerencsére a fotósokat kiszűrik, így akinek nincsen engedélye bentre, az sajnos hoppon marad. A zene hangosan szól, rengetegen vannak, egy csomó ismerős arcot látok, akik ugyanúgy énekesként tengetik napjaikat. Néhányukra olyan mértékben felnézek, hogy eszemben sincs közelebb merészkedni, túlságosan stresszesen érezném magamat.
Egyébként az egész gála klasszul telt, sajnos jelölést nem kaptam, ezzel szemben viszont a fellépést nem szúrtam el, pontosan minden úgy sikerült, ahogyan kellett. Hamarosan vége lesz azt hiszem ennek a felhajtásnak, mert már rendesen eljárt az idő, és az afterparty, ahol jelenleg vagyok, igazán kezd lecsengeni, és több a részeg ember, mint a józan. Azonban Jack utasítására nem mehetek el, ameddig nem mutatott be a híres-neves One Direction-nak. Ami azt illeti, teljesen felesleges lenne ez az egész, mégis ragaszkodik hozzá. 

- Tök gáz, beszélgetnem és innom kéne, nem a telefonon lógnom a tetőn- panaszolom a konferenciabeszélgetésben Lolának és Lorenának.
Bár teljesen megéri a kilátás miatt. Mindenhol a saját csillagjaim, a város fényei pompáznak, csodálatos látványt nyújt a nyüzsgő város. Az autók gyorsan hajtanak az utakon, a lámpák rendszerűen váltakoznak, az épületek kivilágítva merednek a magasba, sok helyen a reklámfeliratok is fel-felizzanak. Lenyűgöző. Emellett pár cigarettázó emberen kívül egyedül vagyok idekint, nem sokan jönnek ide, amikor lent vedelhetnek. Kár, pedig idefent sokkal jobb, még hideg sincsen.
- Holly arra kíváncsi találkoztál-e valaki híressel - röhög fel Lola, és hallom a háttérben, ahogyan Lorena amolyan "te jó ég, hogy lehet ennyire hülye a húgom?" stílusban oktatja ki a lányt, hogy körülöttem mindenki az, meg többek között én is eléggé népszerű vagyok. Holly elkezd magyarázkodni, de a többit nem hallom, mert inkább közbe vágok, nehogy testvérháború alakuljon ki. 

- Add át neki, hogy nemsokára bemutatnak a One Direction-nak - válaszolom, szemem automatikusan a kezemre esik, amin a vastag alapozó alatt ott vannak az idegesség és a stressz nyomai. A korlátra csúsztatom inkább a végtagot, erősen markolok rá a hideg fémre, idegesen csúsztatom rajta oda-vissza. Sokkal feszültebb vagyok emiatt a találkozás miatt, mint szeretném.
- Uh, hallottad Holly? - újságolja Lorena, de nem nagyon érkezik más reakció, mint egy halk puffanás, úgyhogy valószínűleg leesett az ágyról. Hangos nevetés érkezik a túloldalról, amibe bele sajdul a szívem, én is annyira velük lennék, de tudom, hogy ez az én utam. Nem tudok egyszerre két életet élni, már régen mérlegeltem, és emellett döntöttem.
Én is elvigyorodom, azonban eléggé hamar lefagy az arcomról, amikor meglátom Jack nevét a telefonom kijelzőjén, mint bejövő hívás.
- Sajnálom, lányok, le kell raknom - szabadkozom, hajamba túrva engedem ki a levegőt. - Majd még beszélünk, kívánjatok szerencsét!
- Szorítunk - kiabálják szinte egyszerre. - Minden rendben lesz, Belen - teszi még hozzá Lola, ami igazán megnyugtat, szükségem van arra, hogy ők ebben higgyenek, így nekem is könnyebb.
- Köszönöm, szeretek Titeket, sok puszi - búcsúzok el.
- Mi is Téged, milliónyi puszi!
- Mondd meg a fiúknak, hogy nagyon nagyon nagyon szeretem őket, én vagyok a legnagyobb rajongójuk - ordítja még bele Holly, mire akaratlanul elmosolyodom.
- Igyekezem sort keríteni a dologra - ígérem meg, majd még egy gyors köszönés után, lezárom a beszélgetést, elvégre nem akarom még hosszú percekig váratni Jack-et.
- Igen? - veszem fel, a hasamban lévő gombócot nehezen gyűröm le.
- A pult melletti bokszoknál vagyunk, siess ide - darálja le tömören.
Válaszolni sincsen időm azon nyomban megszakítja a vonalat, hogy semmiképpen se gondoljam meg magamat.
- Nyugalom - suttogom saját magamnak, magam mögött hagyom az alig kivilágított tetőt, a kijárat felé indulok. Kezemben idegesen forgatom a telefont, megállás nélkül azon jár az agyam, miképpen fog ez az egész elsülni. Ötletem sincs hogyan jöjjek ki nyertesként a helyzetből. Ez egy olyan dolog, ahol már eleve vesztésre vagyok ítélve. Mert Harry iránt érzéseim vannak, és ezek vagy egy csalódás keretén belül elmúlnak vagy még jobban megerősödnek. Az utóbbinak sokkal rosszabb vége lesz, mert kizárt, hogy viszonozna bármit is. Lehetetlen.
Sietősen megyek lefele a lépcsőn, kis híján kitöröm a nyakamat a magas sarkúban, de nem érdekel, egyedül az lebeg a szemeim előtt, hogy minél hamarabb túl essek ezen az egészen. Meg akarom könnyíteni a lelkemet, és ezután már biztosan vissza mehetek a hotelba, ahol végre elengedhetem magamat. Abból a szempontból is, hogy már iszonyú éhes vagyok, és hiába próbálom minduntalan elterelni a gondolataimat az evésről, nem megy.
Leérve hihetetlen nagy tömeg fogad, alig lehet mozdulni. A fények meg állás nélkül váltakoznak, úgy érzem, mintha egy fülledt, füstős, kék neonfényes klubba szorultam volna. Rosszul leszek a sok embertől, ledermedek, képtelen vagyok tovább lépni a lépcsőn. Mivel a szédülés kerülget, egy szemvillanás alatt visszafordulok, és a biztonságos tető felé tartok. Újból. Közben felhívom Jack-et, vázolva a rövid helyzetet.
- Rengetegen vannak lent, képtelenség átkelni közöttük - sóhajtom, halántékomat dörzsölgetve érek ki újra a friss, tiszta, éjszakai levegőre. Olyan felszabadító érzés, mintha csak fuldoklottam volna.
- Hol tudsz akkor kijutni? - teszi fel kissé dühösen a kérdést, nem nehéz kivenni a hangjában bujkáló neheztelést.
- Azt hiszem a hátsó kijárathoz le tudok menni - hajolok át egy kicsit a korláton, hatalmasakat pislogva figyelem, jól sejtetem-e.
- Hát ez szuper, mégis mit kezdek én azzal, ha mi még bent leszünk? - csattan fel, még a hangzavaron keresztül is észlelni lehet a mérgét.
- Fogalmam sincs, de nem tehetek erről - védem meg magamat automatikusan. - Nem az én hibám, hogy ennyire rengetegen vannak.
- Igen, tudom, sajnálom - fújtat. Várok, ameddig mélyeket lélegezve kiereszti a gőzt, és gondolkozik. - Tartsd egy kicsit - utasít. Több percen keresztül felesleges köröket írok le a tetőn, miközben arra várok, hogy végre valahára beleszóljon a készülékbe. Amikor már éppen feladni készülök, újra visszatér. - Elvileg abban a szállodában szálltak meg a fiúk, mint te. Ez nagyszerű! - közli vidáman, az előbbi dühös Jack-nek annyi. Amint van megoldás a problémára, iszonyú jó fej, de ha egyszer problémákba ütköznek a számításai...
- Mind az öten? - csodálkozom el, homlokom barázdákba mélyül.
Hiszen én csak Harry-t láttam, bár valószínűleg máshonnan érkeztek, és Harry volt az első, aki elfoglalta a szállását.
- Igen, úgyhogy ott találkozunk - zárja le a témát. - Gyere minél hamarabb, már ők is fáradtak.
- Rendben, értem - bólintok, majd szakítom a vonalat, és elindulok a hátsó kijárat felé.
Azzal sem törődöm, hogy rengeteg lesi fotós kap lencsevégre, miközben beszállok az autóba. Nem érdekel egyszerűen, mert a fejemben csak Harry arcának képe él, és a vele kapcsolatos kismillió kételyem. Eddig ez az egész egy plátói szerelem volt, távolról figyelni nem volt fájdalommentes, viszont kényelmes mindenképpen. Távol tartottam magam tőle, ezzel azt remélve, így elkerülöm, hogy összetörje a szívem. De nincs garancia arra, hogy ez így nem fog megtörténni.

Lee mellettem halad, a szokásos fogad a szállodánál. Sikoltozó rajongók, provokáló fotósok, ideges én. Bármennyire is boldoggá tesz, hogy ennyire szeretnek és támogatnak, néha szinte fojtogatóan a középpontba kerülök, amit utálok.
- Inkább menjünk - suttogom halkan Lee-nek. Még egy utolsó képet csinálok, őszintén mosolygok, még puszit is nyomok a kislány arcára. Megsimítom a haját, mire kis híján elsírja magát az örömtől. Ezután intek még párat nekik, majd bemegyünk a szálloda belső terébe. A hatalmas csarnok ilyenkor jóformán kihalt, kevesen járkálnak hajnali kettőkor. A recepciónál ettől függetlenül még mindig ott van valaki, nem hagyhatják őrizetlenül.
- Jó estét! Merre találom a társalgót? - lépek oda az idősödő férfihoz, aki készségesen lát el a szükséges információval.
- Menjen ott át - mutat a szálloda bal oldalán húzódó ajtókra. - Aztán a folyosó végén menjen fel a kislépcsőn, majd ott lesz.
- Köszönöm szépen - bólintok, gyorsan memorizálom a dolgokat.
Távolabb lépek, szembe fordulok Lee-vel, aki eddig kísért el. Innentől nem szorulok rá a szolgálataira, meg egyébként szerintem ő is ugyanolyan fáradt, mint én.
- Holnap éjszaka mielőtt indulna a gép találkozok magával, legyen pontos. Lehetőleg maradjon a szállodában - kér meg rá.
- Legalább lesz időm pihenni - sóhajtok fel.
- Vigyázzon magára!
- Jó éjt, Lee! - köszönök el tőle mosolyogva, nem érdekel, akarja-e, de megölelem. Bár hihetetlen nagy darab, és karjaim nem is érik át a derekát, mégis ez az egyik legjobb ölelés. Érzem, ahogyan az elején vonakodik, de végül csak megtörik, és hatalmas tenyereit a hátamra simítja.
- Tud róla, hogy pletykálni fognak, ha ilyeneket csinál? - köszörüli meg a torkát, még a vak is látja, zavarban van. Nem mintha ez engem érdekelne, mégis elengedem, szeretném még többször is megölelni, ha viszont egy örökké valóságig tart, akkor nem valószínű, hogy szívesen fogadná.
- A rossz pletykánál semmi sem terjed gyorsabban - nevetek rá.
Ő komolyan néz, csak szimplán felhúzza a szemöldökét. Meg akarja őrizni azt az álcát, hogy törhetetlen, de én pontosan, belül hihetetlen jó szíve van. Az egyik legjobb ebben a kegyetlen világban.
Ennek beigazolódásaképpen halvány vigyor fut az arcán. Ezzel a mondattal mindig ő nyugtatott, ha amiatt aggódtam, mit fognak írni rólam az újságok. Mára már valamennyire megtanultam, hogy akik igazán ismernek és számítanak, nem hiszik el rólam a pletykákat.
- Aludjon jól! - rázza a fejét hitetlenül, majd elindul a lift felé. Szerintem kicsit sok voltam neki mára, bár mindegy, mert olyan, mintha csak a pót-apukám lenne, aki  nap végére teljesen elfárad a nevelésben.
- Te is - kiáltok kicsit hangosabban utána.
Nézem távolodó alakját, egészen addig, ameddig el nem tűnik, utána rádöbbenek, hogy tök egyedül ácsorgok a szálloda csarnokában. Ráadásul Jack vár. Éppen ezért inkább felhagyok a bambulással, bizonytalan léptekkel indulok el a recepciós által mutatott úton. Nem kell eltévedni ezen az húsz méteren, így pár percen belül a célként kitűzött hatalmas bejáratnál vagyok.
Egy hatalmas, tágas tér fogad, méretes belmagassággal. Mindenhol kis dohányzóasztalok, és köréjük helyezett kényelmes fotelek, kanapék. Ezek közel vannak a hosszú ablakokhoz, amik a főútra néznek. A függöny nagy része össze van fogva, de egy-kettő kiengedve takarja el a kintiektől a belátást. A társalgó másik fele már étteremként funkciónál, egy-két páron kívül ez is üres.
Az első, ami eszembe jut az az, hogy világos. Nem csak egyszerűen ki van világítva, olyan érzésem támad, mintha ezer meg ezer reflektor irányulna rám. Ez pedig nem segít az idegességem leküzdésében. Mert már alapjáraton gyorsabban kezd verni a szívem, ahogyan meglátom őket. Az egyik kanapén ülnek négyen, ami olyan hosszú, hogy így is kényelmesen elférnek. Egyedül Zayn ül egy fotelban. A furcsa az, hogy mind megfeszültek, hallgatják, ahogyan Jack és még egy valaki magyaráz nekik valamiről. Nem tudom eldönteni, tetszik-e nekik a dolog, mindenesetre az arcok kifejezéstelenek és értetlenek maradnak. Mintha csak bele lennének kényszerítve egy helyzetbe, amit egyikük se akar.
Az vet véget ennek az irdatlan kellemetlen beszélgetésnek, hogy észrevesznek. Jack kiszúr, látványosan félbehagyják a diskurzust, egy szabadabb légkört teremtenek. Ekkor már kénytelen vagyok erőt venni magamon, és oda menni hozzájuk. Minden egyes lépésnél jobban vissza akarok fordulni, kényelmetlenül érzem magamat.
- Sziasztok - köszönök, minden idegszálammal azon vagyok, hogy a kellő magabiztosságot magamra fessem, mint mindig.
- Végre megérkeztél - csapja össze izgatottan a kezeit Jack, feláll. Két puszival üdvözöl. A többiek is felállnak, arra várnak, hogy bemutatkozhassanak. Igazából nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek, mint illene, hiszen amikor egyesével kezet nyújtanak, és bemutatkoznak, furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Főképpen, hogy Harry is sorra jut - természetesen.
- Mi már azt hiszem találkoztunk - fut át egy halovány mosoly az arcán.
- Igen - rebegek valamit, mélyen remélem, nem pirulok el, annál egyértelműbb jele a zavaromnak nem is lehetne. - Belen Wallis.
- Harry Stlyes - bólint egy aprót, még mindig kedves kifejezéssel az arcán.
Kezet rázunk, szinte beleborzongok, amikor a keze az enyémhez ér, mintha kismillió tű szurkálna belülről. Hamar elengedem éppen ezért, inkább az ő menedzserük felé fordulok, aki szintén nagyon örül annak, hogy megismerhet.
- Hozok neked egy fotelt - mosolyog rám Jack, az egyik üres asztaltól emel el egy piros huzatos bútordarabot. Lerakja a sajátja mellé, ami kifejezetten jól esik, nem nagyon díjaznám ha az ötletet, ha mondjuk a kanapén kellene nyomorognom.
A beszélgetés túl hosszú, talán egy órán keresztül folyik a társalgás olyan lényegtelen dolgokról, mint hogy mikor írjuk alá a papírokat, mikor és miképpen fogjuk felvenni, melyik stúdióban, satöbbi satöbbi. Ezt inkább a menedzsereink vitatják meg, nekem is meg a fiúknak is szinte mindegy, nincs külön kérés. Éppen ezért ők kis híján meghalnak az unalomtól és a fáradságtól. Velem is ez lenne, ha éppenséggel nem emlékeztetne az agyam mindig arra, kivel is tartózkodom egy légtérben. Immáron másodjára. A liftben teljesen el voltam foglalva azzal, hogy rosszul ne legyek, most azonban teljesen figyelmemmel azokra kis mozdulataira koncentrálhatok, amik megőrjítenek. Beletúr a hajába, megigazítja a felsőjét, kezével a telefonját birizgálja, lélegzik, és időnként elvigyorodik valamin, amit Zayn mond.
- Na, akkor azt hiszem végeztünk is, már későre jár - áll fel Jack, kezeit összecsapva rázza fel a srácokat.
Csapatostul elindulunk vissza, a fiúk magukban beszélgetnek, de csak halkan, lehet érezni, mennyire kimerültek. Én hátul sétálgatok, a telefonomat nyomkodom, mintha bármi érdekes lenne rajta, pedig pusztán azt a látszatot szeretném elkerülni, hogy velem senki se beszél.
Kiérünk a csarnokba, mind elindulnak a liftek felé, én pedig észrevétlenül lógok meg. Egyértelműen a lépcsőket választom, kizárt, hogy ebben a szállodában még egyszer megpróbálkozzak a felvonóval. Isten ne adja, hogy nyolcan ragadjunk be!
Lassan lépkedek fel, már eszméletlenül kimerült vagyok, legszívesebben a lépcsőfokon terülnék fel. Nem érdekel ki látna meg, aludni akarok. Ez a pár nap csak a munkáról szólt, pár percen kívül kevés időm volt pihenni. Túlterhelt vagyok, ez az igazság. De legalább a gondolataim nem forognak mindig olyan dolgok körül, amik körül nagyon nem kellene.
Már csak alig tíz fok van hátra, amikor a lábam megcsúszik. A cipőm sarka megadja magát, és kitörik, aminél rosszabb nem is történhetne, addig az tartott meg. Fel sem eszmélek, de legalább egy métert visszaesek. Alaposan beverem a térdemet, a bokám kificamodik, a csuklómon lévő gyöngy karkötő pedig szétszakad. Az apró fekete darabok hangosan koppannak a kemény földön, százfelé hullanak szét.
- A rohadt életbe - fakadok ki, valamennyire feltornázom magamat. - Ezt nem hiszem el - túrok hisztérikusan hajamba, észreveszem, hogy az alapozó is teljesen lejött, véres csíkok éktelenednek a kézfejemen a körmeimnek köszönhetően.
Arcomon ömleni kezdenek a könnyek, nem foglalkozva a sminkemmel dörzsölöm meg a szememet. Remegek, az összes feszültség és fáradság, amit a Los Angeles-i napok okoztak, így jön ki belőlem. Hangosan kapkodok levegőért, próbálok lenyugodni, hiába. Erőtlen kezeimmel a korlátba markolok, fel akarom húzni magamat. Amikor a jobb lábamra nehezedik a súly, éles fájdalom nyilall belé. Ettől akaratlanul tör fel belőlem egy sikoly, ami talán a kelleténél hangosabbra sikeredik. Újra a lépcsőre rogyok. Teljesen eláztatnak a saját könnyeim, nem akarom tudni, miképpen nézek ki.
Perceken keresztül csak az én zihálásom tölti be a levegőt, amint küzdök saját magammal. Aludni akarok, de a lépcsőn se tudok feljutni. Tudom, meg kellene próbálnom még egyszer, mégis inkább a földet választom, már nincs lelkierőm próbálkozni.
A tulajdon zokogásomtól alig hallom a közeledő lépteket, a lépcső tetején érkezik valaki. Hátra se fordulok, arcomat a karimmal takarva ülök, jobb lábam bénán kicsavarodva lóg, mintha csak rongyból lenne. Az a valaki nem megy tovább, megáll, ami még inkább idegesít. Nem kell bámészkodni, takarodjon innen, hagyjon egyedül. De nem ez történik, nekem pedig erősen fogytán van a türelmem, így az összes meggondoltságomat elveszítve, dühösen, mégis szánalmasan gyengén fordulok hátra.
- Mondd csak, nincs jobb dolgod, mint engem nézni? - támadok neki.
Amint kimondom, már meg is bánom. Mert olyan ember áll a lépcső tetején, akire gondolni sem mertem.
- Mi történt? - képed el, szerintem csak most látta meg, hogy tulajdonképpen én ülök itt, és nem egy idegen. - Te jó ég, jól vagy?
Lefagyva meredek rá, nem is válaszolok, de nem úgy tűnik, mintha érdekelné. Kettesével lejön azon a tíz lépcsőn, azonban a végénél lelassít. Mintha csak nem tudná, hogyan fogok reagálni a segítéségére. Vonakodva leguggol mellém, aggodalmas pillantásokkal jutalmaz. Ettől pedig egy megmagyarázhatatlan nyugalom tör rám, mintha a lelkem most már lepihenne, tudván jól leszek.
Hatalmas szemekkel, könnyes pilláimon keresztül pislogok rá, fogalmam sincs mit mondjak.
- Nem tudok felmenni - suttogom halkan, hangom megtöri a kettőnk között kialakult csendet.
Harry smaragdzöld szemeit a lábamra vezeti, most érti meg igazán miképpen is történhetett a baleset. Van elég időm rendesen megnézni, hiszen úgysem figyel. Fehér pólót, sötét farmert visel, ami kifejezetten lazává teszi a megjelenését. Tekintetem talán túl sokáig időz arcán, ami sokkal közelebb van hozzám, mint eddig bármikor. Nem veszem észre, hogy újra felém fordul.
- Letört a cipőd sarka? - teszi fel a kérdést, szája szegletében apró vigyor bujkál. Szuper, még szórakoztatja is a helyzet. Kissé sértődötten, de bólintok. Erre teljes vigyor terül szét az arcán, nem tudom mit talál ezen olyan viccesnek, de úgy tűnik, jól  mulat. Végül lenyeli a mondanivalóját, inkább olyat tesz, amit még most se hiszek el. - Na, rendben, gyere - sóhajt fel, karjait kérdezés nélkül alám csúsztatja, és felemel.
Megsemmisülök, kell egy kis idő, mire feleszmélek, és tudok reagálni.
- Mi a szart csinálsz? - csattanok fel zavartan, kezeim a mellkasára csúsznak, hogy minél messzebb lökjem magamtól. Nem megy, sokkal erősebb nálam, ráadásul szorosan fog.
- Talán szeretnél itt éjszakázni? - húzza fel a szemöldökét, kérdőn néz rám.
Megrészegülök a hirtelen jött közelségtől, ajkaim szétnyílva maradnak, egy hang sem jön ki a torkomon. Képtelen vagyok valami értelemeset csinálni. Csak bámulom az arcát, amik milliméterekre vannak tőlem.
- Tegyél le, nehéz vagyok - kérem tőle halkan, eszembe jut, mennyire megterhelő lehet a tonnáimat cipelni.
Harry összeráncolt homlokkal pillant le rám, mintha nem értene.
- Nehéz? - kérdez vissza.
Igen, az vagyok, ne tégy úgy, mintha nem szakadnál bele!
- Kérlek - tenyeremet újra a felsőtestére rakom, próbálok elvonatkoztatni attól, milyen idegen hozzá érnem. Csak nyomom, ki akarok szabadulni innen, megalázó. - Gyerünk!
- Dehogy vagy nehéz - rázza meg a fejét, majd az utolsó fokra rálépve végleg felhoz. - Sőt - motyogja.
- Oké, akkor most - ellenkezem továbbra is, nem érdekel milyen hülyeségeket hord össze a súlyomról, én tudok, amit tudok. - Innen egyedül is menni fog - csapkodom.
Harry megáll, kételkedve pislog rám, viszont egy szót sem szól. Talán csak egy pillanat telik el, ahogyan egymás szemébe bámulunk, miközben tart a karjaiban. Ajkamba harapva sütöm le a szemhéjaimat, nem vagyok képes tovább erre. Tudja egyáltalán milyen hatással van rám? Tudja, hogy legszívesebben itt maradnék örökké? Tudja, mennyire sokszor álmodtam arról, észrevesz? Tudja, hogy amikor ránézek a szívem szakad meg, mert ő mindig is az elérhetetlent képezte számomra?
És pont ezért viselkedek így. Mert nem érdemlem meg ezt a pillanatot, ahogyan őt sem.