6. fejezet - Vesztésre ítélve

Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, amiben újra szerepet kap Harry, bár sajnos keveset, már alig bírom kivárni, hogy elkezdődjön körülöttük az őrület, így sietek az írásával, ahogyan csak tudok, de nem szeretném elsietni a dolgokat.
Ismételten csak hálás vagyok mindenért nektek. Azok a dolgok, amiket kommentekbe írtok nekem, egyszerűen hihetetlenek. Komolyan mondom, hogy elsírtam magamat rajtuk. Soha, de soha nem hittem, hogy ennyi kedves ember fog támogatni, hogy olyan édesek lesznek, mint Ti! Nagyon köszönöm!

Milliónyi puszi, szeret, Azy

UI: Ez egy igencsak hosszú részre sikeredett, remélem nem bánjátok!:)
UI 2.: A kommentekre válaszolok, amint tudok!

A díjátadó egy hatalmas esemény, szinte elveszem a tömegben. Szerencsére a fotósokat kiszűrik, így akinek nincsen engedélye bentre, az sajnos hoppon marad. A zene hangosan szól, rengetegen vannak, egy csomó ismerős arcot látok, akik ugyanúgy énekesként tengetik napjaikat. Néhányukra olyan mértékben felnézek, hogy eszemben sincs közelebb merészkedni, túlságosan stresszesen érezném magamat.
Egyébként az egész gála klasszul telt, sajnos jelölést nem kaptam, ezzel szemben viszont a fellépést nem szúrtam el, pontosan minden úgy sikerült, ahogyan kellett. Hamarosan vége lesz azt hiszem ennek a felhajtásnak, mert már rendesen eljárt az idő, és az afterparty, ahol jelenleg vagyok, igazán kezd lecsengeni, és több a részeg ember, mint a józan. Azonban Jack utasítására nem mehetek el, ameddig nem mutatott be a híres-neves One Direction-nak. Ami azt illeti, teljesen felesleges lenne ez az egész, mégis ragaszkodik hozzá. 

- Tök gáz, beszélgetnem és innom kéne, nem a telefonon lógnom a tetőn- panaszolom a konferenciabeszélgetésben Lolának és Lorenának.
Bár teljesen megéri a kilátás miatt. Mindenhol a saját csillagjaim, a város fényei pompáznak, csodálatos látványt nyújt a nyüzsgő város. Az autók gyorsan hajtanak az utakon, a lámpák rendszerűen váltakoznak, az épületek kivilágítva merednek a magasba, sok helyen a reklámfeliratok is fel-felizzanak. Lenyűgöző. Emellett pár cigarettázó emberen kívül egyedül vagyok idekint, nem sokan jönnek ide, amikor lent vedelhetnek. Kár, pedig idefent sokkal jobb, még hideg sincsen.
- Holly arra kíváncsi találkoztál-e valaki híressel - röhög fel Lola, és hallom a háttérben, ahogyan Lorena amolyan "te jó ég, hogy lehet ennyire hülye a húgom?" stílusban oktatja ki a lányt, hogy körülöttem mindenki az, meg többek között én is eléggé népszerű vagyok. Holly elkezd magyarázkodni, de a többit nem hallom, mert inkább közbe vágok, nehogy testvérháború alakuljon ki. 

- Add át neki, hogy nemsokára bemutatnak a One Direction-nak - válaszolom, szemem automatikusan a kezemre esik, amin a vastag alapozó alatt ott vannak az idegesség és a stressz nyomai. A korlátra csúsztatom inkább a végtagot, erősen markolok rá a hideg fémre, idegesen csúsztatom rajta oda-vissza. Sokkal feszültebb vagyok emiatt a találkozás miatt, mint szeretném.
- Uh, hallottad Holly? - újságolja Lorena, de nem nagyon érkezik más reakció, mint egy halk puffanás, úgyhogy valószínűleg leesett az ágyról. Hangos nevetés érkezik a túloldalról, amibe bele sajdul a szívem, én is annyira velük lennék, de tudom, hogy ez az én utam. Nem tudok egyszerre két életet élni, már régen mérlegeltem, és emellett döntöttem.
Én is elvigyorodom, azonban eléggé hamar lefagy az arcomról, amikor meglátom Jack nevét a telefonom kijelzőjén, mint bejövő hívás.
- Sajnálom, lányok, le kell raknom - szabadkozom, hajamba túrva engedem ki a levegőt. - Majd még beszélünk, kívánjatok szerencsét!
- Szorítunk - kiabálják szinte egyszerre. - Minden rendben lesz, Belen - teszi még hozzá Lola, ami igazán megnyugtat, szükségem van arra, hogy ők ebben higgyenek, így nekem is könnyebb.
- Köszönöm, szeretek Titeket, sok puszi - búcsúzok el.
- Mi is Téged, milliónyi puszi!
- Mondd meg a fiúknak, hogy nagyon nagyon nagyon szeretem őket, én vagyok a legnagyobb rajongójuk - ordítja még bele Holly, mire akaratlanul elmosolyodom.
- Igyekezem sort keríteni a dologra - ígérem meg, majd még egy gyors köszönés után, lezárom a beszélgetést, elvégre nem akarom még hosszú percekig váratni Jack-et.
- Igen? - veszem fel, a hasamban lévő gombócot nehezen gyűröm le.
- A pult melletti bokszoknál vagyunk, siess ide - darálja le tömören.
Válaszolni sincsen időm azon nyomban megszakítja a vonalat, hogy semmiképpen se gondoljam meg magamat.
- Nyugalom - suttogom saját magamnak, magam mögött hagyom az alig kivilágított tetőt, a kijárat felé indulok. Kezemben idegesen forgatom a telefont, megállás nélkül azon jár az agyam, miképpen fog ez az egész elsülni. Ötletem sincs hogyan jöjjek ki nyertesként a helyzetből. Ez egy olyan dolog, ahol már eleve vesztésre vagyok ítélve. Mert Harry iránt érzéseim vannak, és ezek vagy egy csalódás keretén belül elmúlnak vagy még jobban megerősödnek. Az utóbbinak sokkal rosszabb vége lesz, mert kizárt, hogy viszonozna bármit is. Lehetetlen.
Sietősen megyek lefele a lépcsőn, kis híján kitöröm a nyakamat a magas sarkúban, de nem érdekel, egyedül az lebeg a szemeim előtt, hogy minél hamarabb túl essek ezen az egészen. Meg akarom könnyíteni a lelkemet, és ezután már biztosan vissza mehetek a hotelba, ahol végre elengedhetem magamat. Abból a szempontból is, hogy már iszonyú éhes vagyok, és hiába próbálom minduntalan elterelni a gondolataimat az evésről, nem megy.
Leérve hihetetlen nagy tömeg fogad, alig lehet mozdulni. A fények meg állás nélkül váltakoznak, úgy érzem, mintha egy fülledt, füstős, kék neonfényes klubba szorultam volna. Rosszul leszek a sok embertől, ledermedek, képtelen vagyok tovább lépni a lépcsőn. Mivel a szédülés kerülget, egy szemvillanás alatt visszafordulok, és a biztonságos tető felé tartok. Újból. Közben felhívom Jack-et, vázolva a rövid helyzetet.
- Rengetegen vannak lent, képtelenség átkelni közöttük - sóhajtom, halántékomat dörzsölgetve érek ki újra a friss, tiszta, éjszakai levegőre. Olyan felszabadító érzés, mintha csak fuldoklottam volna.
- Hol tudsz akkor kijutni? - teszi fel kissé dühösen a kérdést, nem nehéz kivenni a hangjában bujkáló neheztelést.
- Azt hiszem a hátsó kijárathoz le tudok menni - hajolok át egy kicsit a korláton, hatalmasakat pislogva figyelem, jól sejtetem-e.
- Hát ez szuper, mégis mit kezdek én azzal, ha mi még bent leszünk? - csattan fel, még a hangzavaron keresztül is észlelni lehet a mérgét.
- Fogalmam sincs, de nem tehetek erről - védem meg magamat automatikusan. - Nem az én hibám, hogy ennyire rengetegen vannak.
- Igen, tudom, sajnálom - fújtat. Várok, ameddig mélyeket lélegezve kiereszti a gőzt, és gondolkozik. - Tartsd egy kicsit - utasít. Több percen keresztül felesleges köröket írok le a tetőn, miközben arra várok, hogy végre valahára beleszóljon a készülékbe. Amikor már éppen feladni készülök, újra visszatér. - Elvileg abban a szállodában szálltak meg a fiúk, mint te. Ez nagyszerű! - közli vidáman, az előbbi dühös Jack-nek annyi. Amint van megoldás a problémára, iszonyú jó fej, de ha egyszer problémákba ütköznek a számításai...
- Mind az öten? - csodálkozom el, homlokom barázdákba mélyül.
Hiszen én csak Harry-t láttam, bár valószínűleg máshonnan érkeztek, és Harry volt az első, aki elfoglalta a szállását.
- Igen, úgyhogy ott találkozunk - zárja le a témát. - Gyere minél hamarabb, már ők is fáradtak.
- Rendben, értem - bólintok, majd szakítom a vonalat, és elindulok a hátsó kijárat felé.
Azzal sem törődöm, hogy rengeteg lesi fotós kap lencsevégre, miközben beszállok az autóba. Nem érdekel egyszerűen, mert a fejemben csak Harry arcának képe él, és a vele kapcsolatos kismillió kételyem. Eddig ez az egész egy plátói szerelem volt, távolról figyelni nem volt fájdalommentes, viszont kényelmes mindenképpen. Távol tartottam magam tőle, ezzel azt remélve, így elkerülöm, hogy összetörje a szívem. De nincs garancia arra, hogy ez így nem fog megtörténni.

Lee mellettem halad, a szokásos fogad a szállodánál. Sikoltozó rajongók, provokáló fotósok, ideges én. Bármennyire is boldoggá tesz, hogy ennyire szeretnek és támogatnak, néha szinte fojtogatóan a középpontba kerülök, amit utálok.
- Inkább menjünk - suttogom halkan Lee-nek. Még egy utolsó képet csinálok, őszintén mosolygok, még puszit is nyomok a kislány arcára. Megsimítom a haját, mire kis híján elsírja magát az örömtől. Ezután intek még párat nekik, majd bemegyünk a szálloda belső terébe. A hatalmas csarnok ilyenkor jóformán kihalt, kevesen járkálnak hajnali kettőkor. A recepciónál ettől függetlenül még mindig ott van valaki, nem hagyhatják őrizetlenül.
- Jó estét! Merre találom a társalgót? - lépek oda az idősödő férfihoz, aki készségesen lát el a szükséges információval.
- Menjen ott át - mutat a szálloda bal oldalán húzódó ajtókra. - Aztán a folyosó végén menjen fel a kislépcsőn, majd ott lesz.
- Köszönöm szépen - bólintok, gyorsan memorizálom a dolgokat.
Távolabb lépek, szembe fordulok Lee-vel, aki eddig kísért el. Innentől nem szorulok rá a szolgálataira, meg egyébként szerintem ő is ugyanolyan fáradt, mint én.
- Holnap éjszaka mielőtt indulna a gép találkozok magával, legyen pontos. Lehetőleg maradjon a szállodában - kér meg rá.
- Legalább lesz időm pihenni - sóhajtok fel.
- Vigyázzon magára!
- Jó éjt, Lee! - köszönök el tőle mosolyogva, nem érdekel, akarja-e, de megölelem. Bár hihetetlen nagy darab, és karjaim nem is érik át a derekát, mégis ez az egyik legjobb ölelés. Érzem, ahogyan az elején vonakodik, de végül csak megtörik, és hatalmas tenyereit a hátamra simítja.
- Tud róla, hogy pletykálni fognak, ha ilyeneket csinál? - köszörüli meg a torkát, még a vak is látja, zavarban van. Nem mintha ez engem érdekelne, mégis elengedem, szeretném még többször is megölelni, ha viszont egy örökké valóságig tart, akkor nem valószínű, hogy szívesen fogadná.
- A rossz pletykánál semmi sem terjed gyorsabban - nevetek rá.
Ő komolyan néz, csak szimplán felhúzza a szemöldökét. Meg akarja őrizni azt az álcát, hogy törhetetlen, de én pontosan, belül hihetetlen jó szíve van. Az egyik legjobb ebben a kegyetlen világban.
Ennek beigazolódásaképpen halvány vigyor fut az arcán. Ezzel a mondattal mindig ő nyugtatott, ha amiatt aggódtam, mit fognak írni rólam az újságok. Mára már valamennyire megtanultam, hogy akik igazán ismernek és számítanak, nem hiszik el rólam a pletykákat.
- Aludjon jól! - rázza a fejét hitetlenül, majd elindul a lift felé. Szerintem kicsit sok voltam neki mára, bár mindegy, mert olyan, mintha csak a pót-apukám lenne, aki  nap végére teljesen elfárad a nevelésben.
- Te is - kiáltok kicsit hangosabban utána.
Nézem távolodó alakját, egészen addig, ameddig el nem tűnik, utána rádöbbenek, hogy tök egyedül ácsorgok a szálloda csarnokában. Ráadásul Jack vár. Éppen ezért inkább felhagyok a bambulással, bizonytalan léptekkel indulok el a recepciós által mutatott úton. Nem kell eltévedni ezen az húsz méteren, így pár percen belül a célként kitűzött hatalmas bejáratnál vagyok.
Egy hatalmas, tágas tér fogad, méretes belmagassággal. Mindenhol kis dohányzóasztalok, és köréjük helyezett kényelmes fotelek, kanapék. Ezek közel vannak a hosszú ablakokhoz, amik a főútra néznek. A függöny nagy része össze van fogva, de egy-kettő kiengedve takarja el a kintiektől a belátást. A társalgó másik fele már étteremként funkciónál, egy-két páron kívül ez is üres.
Az első, ami eszembe jut az az, hogy világos. Nem csak egyszerűen ki van világítva, olyan érzésem támad, mintha ezer meg ezer reflektor irányulna rám. Ez pedig nem segít az idegességem leküzdésében. Mert már alapjáraton gyorsabban kezd verni a szívem, ahogyan meglátom őket. Az egyik kanapén ülnek négyen, ami olyan hosszú, hogy így is kényelmesen elférnek. Egyedül Zayn ül egy fotelban. A furcsa az, hogy mind megfeszültek, hallgatják, ahogyan Jack és még egy valaki magyaráz nekik valamiről. Nem tudom eldönteni, tetszik-e nekik a dolog, mindenesetre az arcok kifejezéstelenek és értetlenek maradnak. Mintha csak bele lennének kényszerítve egy helyzetbe, amit egyikük se akar.
Az vet véget ennek az irdatlan kellemetlen beszélgetésnek, hogy észrevesznek. Jack kiszúr, látványosan félbehagyják a diskurzust, egy szabadabb légkört teremtenek. Ekkor már kénytelen vagyok erőt venni magamon, és oda menni hozzájuk. Minden egyes lépésnél jobban vissza akarok fordulni, kényelmetlenül érzem magamat.
- Sziasztok - köszönök, minden idegszálammal azon vagyok, hogy a kellő magabiztosságot magamra fessem, mint mindig.
- Végre megérkeztél - csapja össze izgatottan a kezeit Jack, feláll. Két puszival üdvözöl. A többiek is felállnak, arra várnak, hogy bemutatkozhassanak. Igazából nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek, mint illene, hiszen amikor egyesével kezet nyújtanak, és bemutatkoznak, furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Főképpen, hogy Harry is sorra jut - természetesen.
- Mi már azt hiszem találkoztunk - fut át egy halovány mosoly az arcán.
- Igen - rebegek valamit, mélyen remélem, nem pirulok el, annál egyértelműbb jele a zavaromnak nem is lehetne. - Belen Wallis.
- Harry Stlyes - bólint egy aprót, még mindig kedves kifejezéssel az arcán.
Kezet rázunk, szinte beleborzongok, amikor a keze az enyémhez ér, mintha kismillió tű szurkálna belülről. Hamar elengedem éppen ezért, inkább az ő menedzserük felé fordulok, aki szintén nagyon örül annak, hogy megismerhet.
- Hozok neked egy fotelt - mosolyog rám Jack, az egyik üres asztaltól emel el egy piros huzatos bútordarabot. Lerakja a sajátja mellé, ami kifejezetten jól esik, nem nagyon díjaznám ha az ötletet, ha mondjuk a kanapén kellene nyomorognom.
A beszélgetés túl hosszú, talán egy órán keresztül folyik a társalgás olyan lényegtelen dolgokról, mint hogy mikor írjuk alá a papírokat, mikor és miképpen fogjuk felvenni, melyik stúdióban, satöbbi satöbbi. Ezt inkább a menedzsereink vitatják meg, nekem is meg a fiúknak is szinte mindegy, nincs külön kérés. Éppen ezért ők kis híján meghalnak az unalomtól és a fáradságtól. Velem is ez lenne, ha éppenséggel nem emlékeztetne az agyam mindig arra, kivel is tartózkodom egy légtérben. Immáron másodjára. A liftben teljesen el voltam foglalva azzal, hogy rosszul ne legyek, most azonban teljesen figyelmemmel azokra kis mozdulataira koncentrálhatok, amik megőrjítenek. Beletúr a hajába, megigazítja a felsőjét, kezével a telefonját birizgálja, lélegzik, és időnként elvigyorodik valamin, amit Zayn mond.
- Na, akkor azt hiszem végeztünk is, már későre jár - áll fel Jack, kezeit összecsapva rázza fel a srácokat.
Csapatostul elindulunk vissza, a fiúk magukban beszélgetnek, de csak halkan, lehet érezni, mennyire kimerültek. Én hátul sétálgatok, a telefonomat nyomkodom, mintha bármi érdekes lenne rajta, pedig pusztán azt a látszatot szeretném elkerülni, hogy velem senki se beszél.
Kiérünk a csarnokba, mind elindulnak a liftek felé, én pedig észrevétlenül lógok meg. Egyértelműen a lépcsőket választom, kizárt, hogy ebben a szállodában még egyszer megpróbálkozzak a felvonóval. Isten ne adja, hogy nyolcan ragadjunk be!
Lassan lépkedek fel, már eszméletlenül kimerült vagyok, legszívesebben a lépcsőfokon terülnék fel. Nem érdekel ki látna meg, aludni akarok. Ez a pár nap csak a munkáról szólt, pár percen kívül kevés időm volt pihenni. Túlterhelt vagyok, ez az igazság. De legalább a gondolataim nem forognak mindig olyan dolgok körül, amik körül nagyon nem kellene.
Már csak alig tíz fok van hátra, amikor a lábam megcsúszik. A cipőm sarka megadja magát, és kitörik, aminél rosszabb nem is történhetne, addig az tartott meg. Fel sem eszmélek, de legalább egy métert visszaesek. Alaposan beverem a térdemet, a bokám kificamodik, a csuklómon lévő gyöngy karkötő pedig szétszakad. Az apró fekete darabok hangosan koppannak a kemény földön, százfelé hullanak szét.
- A rohadt életbe - fakadok ki, valamennyire feltornázom magamat. - Ezt nem hiszem el - túrok hisztérikusan hajamba, észreveszem, hogy az alapozó is teljesen lejött, véres csíkok éktelenednek a kézfejemen a körmeimnek köszönhetően.
Arcomon ömleni kezdenek a könnyek, nem foglalkozva a sminkemmel dörzsölöm meg a szememet. Remegek, az összes feszültség és fáradság, amit a Los Angeles-i napok okoztak, így jön ki belőlem. Hangosan kapkodok levegőért, próbálok lenyugodni, hiába. Erőtlen kezeimmel a korlátba markolok, fel akarom húzni magamat. Amikor a jobb lábamra nehezedik a súly, éles fájdalom nyilall belé. Ettől akaratlanul tör fel belőlem egy sikoly, ami talán a kelleténél hangosabbra sikeredik. Újra a lépcsőre rogyok. Teljesen eláztatnak a saját könnyeim, nem akarom tudni, miképpen nézek ki.
Perceken keresztül csak az én zihálásom tölti be a levegőt, amint küzdök saját magammal. Aludni akarok, de a lépcsőn se tudok feljutni. Tudom, meg kellene próbálnom még egyszer, mégis inkább a földet választom, már nincs lelkierőm próbálkozni.
A tulajdon zokogásomtól alig hallom a közeledő lépteket, a lépcső tetején érkezik valaki. Hátra se fordulok, arcomat a karimmal takarva ülök, jobb lábam bénán kicsavarodva lóg, mintha csak rongyból lenne. Az a valaki nem megy tovább, megáll, ami még inkább idegesít. Nem kell bámészkodni, takarodjon innen, hagyjon egyedül. De nem ez történik, nekem pedig erősen fogytán van a türelmem, így az összes meggondoltságomat elveszítve, dühösen, mégis szánalmasan gyengén fordulok hátra.
- Mondd csak, nincs jobb dolgod, mint engem nézni? - támadok neki.
Amint kimondom, már meg is bánom. Mert olyan ember áll a lépcső tetején, akire gondolni sem mertem.
- Mi történt? - képed el, szerintem csak most látta meg, hogy tulajdonképpen én ülök itt, és nem egy idegen. - Te jó ég, jól vagy?
Lefagyva meredek rá, nem is válaszolok, de nem úgy tűnik, mintha érdekelné. Kettesével lejön azon a tíz lépcsőn, azonban a végénél lelassít. Mintha csak nem tudná, hogyan fogok reagálni a segítéségére. Vonakodva leguggol mellém, aggodalmas pillantásokkal jutalmaz. Ettől pedig egy megmagyarázhatatlan nyugalom tör rám, mintha a lelkem most már lepihenne, tudván jól leszek.
Hatalmas szemekkel, könnyes pilláimon keresztül pislogok rá, fogalmam sincs mit mondjak.
- Nem tudok felmenni - suttogom halkan, hangom megtöri a kettőnk között kialakult csendet.
Harry smaragdzöld szemeit a lábamra vezeti, most érti meg igazán miképpen is történhetett a baleset. Van elég időm rendesen megnézni, hiszen úgysem figyel. Fehér pólót, sötét farmert visel, ami kifejezetten lazává teszi a megjelenését. Tekintetem talán túl sokáig időz arcán, ami sokkal közelebb van hozzám, mint eddig bármikor. Nem veszem észre, hogy újra felém fordul.
- Letört a cipőd sarka? - teszi fel a kérdést, szája szegletében apró vigyor bujkál. Szuper, még szórakoztatja is a helyzet. Kissé sértődötten, de bólintok. Erre teljes vigyor terül szét az arcán, nem tudom mit talál ezen olyan viccesnek, de úgy tűnik, jól  mulat. Végül lenyeli a mondanivalóját, inkább olyat tesz, amit még most se hiszek el. - Na, rendben, gyere - sóhajt fel, karjait kérdezés nélkül alám csúsztatja, és felemel.
Megsemmisülök, kell egy kis idő, mire feleszmélek, és tudok reagálni.
- Mi a szart csinálsz? - csattanok fel zavartan, kezeim a mellkasára csúsznak, hogy minél messzebb lökjem magamtól. Nem megy, sokkal erősebb nálam, ráadásul szorosan fog.
- Talán szeretnél itt éjszakázni? - húzza fel a szemöldökét, kérdőn néz rám.
Megrészegülök a hirtelen jött közelségtől, ajkaim szétnyílva maradnak, egy hang sem jön ki a torkomon. Képtelen vagyok valami értelemeset csinálni. Csak bámulom az arcát, amik milliméterekre vannak tőlem.
- Tegyél le, nehéz vagyok - kérem tőle halkan, eszembe jut, mennyire megterhelő lehet a tonnáimat cipelni.
Harry összeráncolt homlokkal pillant le rám, mintha nem értene.
- Nehéz? - kérdez vissza.
Igen, az vagyok, ne tégy úgy, mintha nem szakadnál bele!
- Kérlek - tenyeremet újra a felsőtestére rakom, próbálok elvonatkoztatni attól, milyen idegen hozzá érnem. Csak nyomom, ki akarok szabadulni innen, megalázó. - Gyerünk!
- Dehogy vagy nehéz - rázza meg a fejét, majd az utolsó fokra rálépve végleg felhoz. - Sőt - motyogja.
- Oké, akkor most - ellenkezem továbbra is, nem érdekel milyen hülyeségeket hord össze a súlyomról, én tudok, amit tudok. - Innen egyedül is menni fog - csapkodom.
Harry megáll, kételkedve pislog rám, viszont egy szót sem szól. Talán csak egy pillanat telik el, ahogyan egymás szemébe bámulunk, miközben tart a karjaiban. Ajkamba harapva sütöm le a szemhéjaimat, nem vagyok képes tovább erre. Tudja egyáltalán milyen hatással van rám? Tudja, hogy legszívesebben itt maradnék örökké? Tudja, mennyire sokszor álmodtam arról, észrevesz? Tudja, hogy amikor ránézek a szívem szakad meg, mert ő mindig is az elérhetetlent képezte számomra?
És pont ezért viselkedek így. Mert nem érdemlem meg ezt a pillanatot, ahogyan őt sem. 

5. fejezet - Kettészakadt lélek

Drága Olvasóim!

Itt is lennék a következő résszel, ahogyan ígértem. Nem szépítem a dolgot, szerintem kissé unalmasra sikerült, de szerettem volna kicsit lelassítani a dolgokat, mert a következőkben eléggé be fognak indulni, és nem hiszem, hogy utána le tudnám őket állítani. :)
Szeretném megköszönni a rengeteg támogatást tőletek, történjen az bármilyen formában! Fogalmam sincs mivel érdemeltelek ki titeket, de nálatok jobb olvasókat el se tudok képzelni, hálás vagyok mindenért! Imádlak Titeket!

Millió puszi és hála, Azy

A rádiós műsör hamar lemegy, szerencsére minden úgy alakul, ahogyan Jack kéri tőlem. Nem mondok egy szóval se többet, mint kell. Miután végzek már hihetetlenül fáradt vagyok, legszívesebben vissza mennék a hotelbe, hogy a holnap reggeli műsorban majd friss és kipihent legyek, de tudom, megígértem egy találkozót vele a Samantha's-ban. Így kénytelen vagyok betartani az adott szavamat. Alig van időm szusszanni, máris ülök a taxiba, aki egyenesen a kiszemelt étterem előtt rak le. 

- Köszönöm szépen - sóhajtom a kimerültségemben, a kezébe nyomom a kívánt összeget. - A visszajáró a magáé - rendezem le, nincs türelmem megvárni, ameddig számolgat. 

Nem igazán vesztegetem az időmet, már pattanok is ki az autóból, ami pontosan a Samantha's előtt rakott le. Jobban szemügyre veszem az éttermet, akkor minden bizonnyal itt vár Jack. Eléggé elegánsnak tűnik kívülről, az épület is nagy. A nevét hirdető felirat írott betűkből áll, ami egyfajta visszafogottságot kölcsönöz neki. Mondjuk ki, ez egy durván jó hely. 

A cipőm kopogását hallom az aszfalton, miközben egyenesen az ajtó felé tartok. Kop-kop. Igazság szerint levenném, hiszen már iszonyatosan nyomja a sarkamat. Azt hiszem holnap már vízhólyag lesz a helyén, kényelmesebet kellett volna választanom. 

- Jack Eberd-höz jöttem, van foglalva asztal - állok meg egy egyenruhát viselő nő előtt, aki a név hallatára keresgélni kezd az előtte nyitott állapotban lévő könyvben.

- Igen, már látom is - teszi oda az ujját, eközben felpillant rám. - A tizenkettes asztalnál lesz - közli velem a szükséges információt, majd kicsit hozzá segít a könnyebb megtaláláshoz. - Balra lesz az ablak mellett. 

- Köszönöm - rebegek egy gyors hálát, majd a táskámat megigazítva elhagyom az előteret, és a hatalmas ajtó felé lépegetek, ami mögött nagy valószínűséggel már az étterem lesz.

Belépve jó hogy nem marad tátva a szám. Rengetegen vannak, a belső tér hatalmas, ha nem lennének számokkal ellátva az asztalok, egészen biztosan nem tudnám megtalálni Jack-et. Ezen kívül lágy jazz számokat játszanak, ezt az élőzenekar teszi lehetővé. A hátul lévő konyhából néha-néha fekete-fehér ruhába öltöztetett pincérek jönnek ki, kezükben hatalmas tálcákkal rohangálnak, miközben felszolgálják az ételeket. A mennyezeten elhelyezett brutálisan nagy csillár adja a legtöbb fényt, de ezen kívül még számtalan lámpát vélek felfedezni a falon. A legtöbb asztal öt vagy hat személyes, de akad kettes, illetve négyes is. Öltönyben üzletelő férfiakat, piros rúzst viselő, mély dekoltázst villantó nőket látok, számtalant. Körülnézve rögtön elfog az érzés, hogy mégis mit keresek én itt. 

Nem is sok kellene, hogy sarkon forduljak, azonban Jack észrevesz az ablak mellől, így kénytelen vagyok mély sóhajtások közepette odaülni elé.

- Belen, késtél - pillant az órájára kicsit számon kérően.

- Sajnálom, a taxi nem ment gyorsabban - nyelem le a visszaszólásomat, miszerint ez bármikor előfordul, ő sem a pontosságáról híres.

Nem reagál semmit, inkább elém tolja a vörös abroszon az étlapot, ezzel arra buzdítva, hogy egyek valamit. Hasam rögtön apróra zsugorodik, mint akárhányszor csak ennem kellene mások előtt. Így is nehezen tudom visszafogni magamat. Egy napon legalább milliószor arra gondolok, nem szabad ennem, erre most komolyan rákérdez a dolgokra?! 

- Köszönöm, már ettem - hazudom, és egy apró mosolyt is megeresztek. - Vagy három szelet pizzát betoltam, ne aggódj - folytatom, szeretném, ha hihetőbb lenne a sztorim.

- Biztos? - vonja fel szőkés szemöldökét, nem tudja véka alá rejteni aggodalmát. - Eléggé lefogytál az utóbbi időkben. 

Az idegesség teljesen átjár, akaratomon kívül kezdem birizgálni a karkötőmet, félek attól, hogy észre veszi a rajtam eluralkodó kétségbeesést. Kézfejemre simítom a hosszú körmeimet, újra meg újra végig húzom rajtuk, csak ezzel enyhítem a stresszt. Nem érdekel, miképpen fog kinézni, és hogy ezzel valószínűleg az alapozót is lekenem róla.  

- Ne aggódj, eszek eleget - erőltetek egy vigyort az arcomra. - De ha szeretnéd pontosan elmesélem mikor mit ettem, szerintem még te is rosszul lennék tőlük - dobom be az adu ászt, vagyis, hogy még legalább öt percen keresztül erről beszélünk. Jack utálja, ha sokáig csacsogok a gyorskajákról, kissé egészségmániás, túlzottan ügyel arra, mit eszik. Elég előtte meglebegtetni, hogy szívesen untatom a részletekről, és máris nem érdekli annyira az étkezési szokásom.

- Isten ments! - forgatja meg sötétkék szemeit, homloka ráncokba szalad, ami miatt úgy néz ki, mintha már legalább harminc éves lenne, miközben erről szó sincs. Éppen hogy csak betöltötte a huszonhatot. - Akkor inni valamit?

- Egy vizet - bólintok. 

Jack int egy pincérnek, aki éppen arra jár. Szénsavmentes vizet illetve magának egy rostos őszibarack levet rendel. A srác lendületesen felfirkantja, majd tovább áll. Mikor elmegy, beáll a csend, amit én szakítok meg, mivel gyorsan le akarom rendezni a dolgokat, hogy minél hamarabb a jó meleg ágyamba kerülhessek. 

- Szóval, miről van szó? - emelem rá a tekintetemet.

- Van egy szörnyen jó hírem számodra - dörzsöli össze a tenyerét, izgatottan hajol közelebb, mintha csak valami államtitkot akarna megsúgni. 

- Méghozzá? - csillan fel a szemem, kíváncsian várom, mivel képes még lenyűgözni. Már most mindenem van, ami az anyagaikat illeti. Fogalmam sincs mit adhat még nekem, ami szebbé teszi az életem.

- Jótékonyságból te fogsz énekelni egy dalt, és... - kezdi, de a hír hallatára félbeszakítom.

- Ez nagyszerű!

Az a gondolat, hogy bárkinek is segíthetek azzal, amit teszek, egyszerűen felfoghatatlan, még mindig szoknom kell. Ez az egyik legjobb velejárója a népszerűségnek és az éneklésnek. Embereknek tehetem kicsit elviselhetőbbé az amúgy könyörtelen világát. 

- Tudtam, hogy ez már ütni fog - kúszik egy büszke mosoly az arcára. - De ez nem még nem minden! 

Várakozva húzom fel a szemöldökömet, sejtésem sincs mit tartogat. 

- Nem? 

- Egy olyan híres bandával énekelheted, akiről álmodni sem mertél! - túr bele idegesen szőke hajába. - A One Direction-nal! 

Na, bumm. Mindenre számítottam, csak erre nem. Arcomról abban a szent percben fagy le a mosoly, nem tudom megjátszani az örömömet. A szívem kétszer olyan gyorsan kezd verni, úgy érzem, ha nem kapaszkodnék az asztal szélébe, leborulnék. El sem hiszem, amit mond, szám nyitva marad egy kicsit, pusztán arra vagyok képes, hogy hápogva vegyem a levegőt.

- Tessék? - rázom a fejemet értetlenül.

- Annyira biztos voltam benne, hogy le fog esni az állad - bizonygatja, látom rajta, hogy teljesen félreérti a reakciómat. Úgy gondolja, a boldogságtól és az örömtől nem tudok megszólalni. Pedig ha tudná, hogy éppenséggel az ellenkezője zajlik bennem. Képtelen vagyok újra meg újra találkozni Harry-vel, ez egyszerűen elképzelhetetlen. 

- A holnap esti gálán amúgy is találkozni fogtok, úgyhogy arra gondoltam, ott bemutatlak titeket egymásnak - meséli tovább. - Aztán visszatértek mindannyian Londonba, ott pedig egy hónap után kezdődnek a folyamatok. Feltéve, ha belemész.

Szinte már meg sem hallom, amit mond, olyan, mintha egy teljesen másik univerzumba csöppennék volna. Egy olyan világba, ahol nincsenek hangok, nincs semmi, csak én az aggodalmaimmal. Nem mondhatok nemet. Egyrészt mert segíteni akarok. Másrészt feltűnő lenne. Harmadjára én sem tudom miért, de vonz ez az egész. Tudom, csúnyán meg fogok sérülni, ha közelebb kerülök Harry-hez. Elvégre régebben állandóan őt lestem, minden este arról álmodtam, hogy egyszer talán rám nézhet. Mi van, ha csalódok? Mindig is jónak képzeltem el, de könnyen tévedhetek. Megeshet, hogy ráeszmélek, mennyire másnak hittem, mint valójában.
De akkor végre elfelejthetném. Tovább léphetnék. 

Fejemben össze-vissza kavarognak a gondolatok, döntésképtelen vagyok. Belemenjek?
Aztán hirtelen megszáll a vesztesek nyugalma, abbahagyom a kezem véresre kaparását. Vagy közelebb kerülök hozzá vagy elfelejtem. Valamelyiket úgyis meg kell tennem.

Az este már nem voltam képes értelemeset mondani Jack-nek, pusztán bólogattam, magamra erőltettem egy kis lelkesedést, majd ráhagytam, hogy persze, mindent intézzen el. Pedig belül tomboltam, a tudat, hogy együtt fogunk énekelni, szétfeszített. Alig tudtam elaludni, furcsa érzés kerülgetett, nem tudtam egyértelműen azt mondani rá, hogy rossz, de nem volt felhőtlenül jó se.

A másnap reggel gyorsan lemegy a műsorral, szintúgy a délutánra eső stúdiózás. Miközben a szállodába pihenek a kettő között, remélem, hogy megláthatom Harry-t, de vagy elkerüljük egymást vagy egyszerűen egész nap dolga akad. Így viszont a lelkemben tomboló hurrikán kicsit lenyugodni látszik. Tudom, sokkal jobban járnék, ha távol tartanám tőle magamat. Úgyis csak csalódást okoznék, mi értelme lenne megvárni, hogy visszautasítson? Azt hiszem túlságosan is törékeny a lelkem ahhoz, hogy kibírjon egy ilyet. Ezzel szemben  viszont van bennem egy megmagyarázhatatlan akarás. Ez pedig kettészakít.
Este felé már lázas készületek folynak a gálára, a hotel szobámat megszállta a csapatom. Pár óra múlva kell csak indulni, de így is bizonytalan, hogy készen leszek-e. Folyamatosan igazítanak valamit a sminkemen, vagy a ruhámat birizgálják. Utálom ezt  nyüzsgést magam körül, semmi kedvem ehhez a díjátadóhoz, főképpen, mert Jack be fog mutatni a bandának. Ez alapjáraton kínos lesz, és most itt rólam van szó, szóval készülhetek az apokalipszisre.
- Készen vagy - villant felém egy mosolyt Jane.
Én is futó pillantást vetek a tükörre. Hajam kivasalva omlik a vállamra, a sötétlila ruha a többiek szerint kiemeli az alakomat, azonban csak egy dagadt lányt látok, akinek a csípője szélesebb a kelleténél, combjai túl vastagok, dereka vastag. Szó, ami szó egy nagyon nagyon ronda lányt, akitől legszívesebben elhánynám magamat. De mivel már a nap folyamán ezt többször is eljátszottam, inkább csak elfordulok, mintha nem vennék tudomást a kinézetemről.
A csapatommal egyetemben megyünk le a szálloda elé, ahol már vár a kocsim. Ők közben jót beszélgetnek, én szó nélkül vonulok velük, teljesen elveszem a saját gondolataimban. Meg amúgy is az ilyesfajta események előtt muszáj kicsit elcsendesednem, ez már megszokás. Utána sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, márha lehet egyáltalán ilyet mondani az én esetemben.
A kint várakozó rajongók miatt most is megállunk, természetesnek számít, hogy nem hagyjuk őket ki a sorból. A vakuk már most folyamatosan villannak, kis híján megvakulok tőlük, de nem tehetek semmit. Lee végig a nyomomban van, ha eldurvulna a helyzet még időben ott terem, és leszedi rólam a ragaszkodó kezeket.
- Huh, nem könnyű velük - sóhajt Lee, miközben a nyomakodó fotósok elől megmentve ültet be a kocsiba. Beszáll mellém, bevágja maga mögött az ajtót, majd int a sofőrnek, hogy azonnal induljunk.
- Szeretem a rajongóimat - kelek a védelmükre, nem tűröm, hogy bármi rosszat mondjon róluk.
- Ők is magát. Talán túlságosan - simít végig kopasz fején.
- Ez nem baj - fut át rajtam egy halvány mosoly.
Lee csak egy szemforgatással válaszol, én pedig nevetve oldalra fordulok.
- Csodálatos - bámulom a város fényeit, szinte megbabonázva tapadok az ablakhoz.
Imádom őket figyelni, ők az én csillagaim. Az út további részében csak őket figyelem, és nagy sajnálattal veszem tudomásul, hogy bizony hamarabb érünk a helyszínre, mint várható lett volna.
- Készüljön fel, eszméletlen lesz, ami kint van - hívja fel a figyelmemet  Lee. - Addig ne szálljon ki, míg én se, rendben? - fúrja szinte már feketének ható sötétbarna szemeit az enyémbe.
- Rendben - bólintok, a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb lesz, félek, hogy megfulladok tőle.
Bár már ezerszer csináltam ezt, még mindig ugyanolyan rémület tölt el. Azt hiszem sosem fogom már megszokni. Amint Lee ajtaja kinyitódik meghallom az este zajait. Hangos visítások a rajongóktól, állandó fényképező kattogás, iszonyatosan sok beszéd, illetve az autók érkezésének hangja.
Kinyitódik az én ajtóm is, a ruhámra vigyázva lépek ki. Máris elvakítanak a vakuk, azt sem tudom merre nézzek, hogy ne égjen ki a retinám. Hagyom, hogy Lee a hátamra téve a kezét vigyázva indítson el. Ő innentől már nem követ, hiszen semmi bántódásom nem eshet.
- Köszönöm - pillantok rá hálásan, szerintem sejtése sincs arról mennyire jó érzés, amiért mindig mellettem áll.
- Aztán vigyázzon magára - köti még a lelkemre, majd int, hogy ideje lenne beindulni.
Arcomat előre fordítom, erőt veszek magamon. A legelragadóbb mosolyomat öltöm magamra, szembe nézek az emberekkel. Pózolok a kameráknak, intek a rajongóknak, majd elindulok a vörös szőnyegen. Kezemen jó vastagon van az alapozó, szinte lehetetlen kiszúrni, hogy szétvakartam a tegnap folyamán. Egyetlen ember van, aki látta. Egyetlen ember, aki elől el akarnám titkolni. Egyetlen ember, aki egyszerre vonz és rémít meg. Egyetlen ember, aki csalódást okozhat.
Egyetlen ember mégis millió dolgot indít el bennem. 

4. fejezet - Összezárva

Drága Olvasóim!

Sajnálom, amiért ennyire zűrös volt ez a hónap, és a részek érkezése bizonytalan volt. Ígérem mostantól ez nem lesz így, hetente érkezik friss!  :)
Nagyon nagyon köszönöm, amiért annyian írtatok az előző részhez, rengeteget jelentettek számomra! Hálás vagyok mindenért, tényleg kimondhatatlanul fantasztikusak vagytok, annyi mindennel tartozom már nektek, hogy az hihetetlen! Köszönöm még egyszer, amiért itt vagytok!
Egyébként történetünk főszereplője éppen ma ünnepli a 20. születésnapját, így eszméletlen boldog születésnapot neki! :)

Millió puszi, ölelés és szeretet, Azy

Csak azt érzem, hogy tuszkolnak befele, nem is látom merre haladok. A gondolataim ezrével támadnak meg, folyamatosan az jár a fejemben, vajon felismert-e. Régebben többször is kitartóan vizslattam, egyszer volt, amikor még a tekintetünk is találkozott. Azonban nyilván nem tudja ki vagyok.... Nem kell aggódnom, mert sejtése se lehet arról, mennyire átkozottul felkavar bennem mindent. 

Szerencsére nem kell beszélnem, Lee mindent elrendez körülöttem, egyeztet a recepcióssal a már lefoglalt szobámról. A nő készségesen teszi a dolgát, majd a kulcsot Lee kezébe nyomva tovább is állunk. 

- Figyelne rám egy kicsit? - lengeti meg előttem nagy kezét a testőröm, felhúzott szemöldökkel várja, hogy újra felfogjam az előttem folyó cselekményeket.

- Sajnálom - rázom meg a fejemet, szépen manikűrözött ujjaimmal megragadom a táskám pántját, és végre tényleg visszatérek a valóságba. 

Csak most veszem észre milyen szép szállodába is érkeztünk. Mindenhol a piros dominál, szinte az összes bútor, függöny és szőnyeg ilyen színben pompázik. Sok elegáns ember várakozik a csarnokban, közülük a többség nyilván gazdag, már ha megengedhetik maguknak ezt a luxushotelt. Szerencsére viszont egyáltalán nincsen tömegnyomor, így simán állhatunk az út közepén, van elég hely, hogy kikerüljenek.

- Itt a kulcsa, ezt őrizze meg jól. A legfelső emeleten lesz a szobája, a bőröndjeit majd később felviszik, ezért jó lenne, ha nem menne sehova addig. 

- Rendben - sóhajtom, nem akarok már itt lenni, egyetlen kívánságom, hogy végre egyedül lehessek.
- Este felé hívni fogja a menedzsere, kérlek vegye fel, valami találkozót akar egyeztetni - magyaráz még Lee, mire csak bólogatni tudok.
- Mehetek? - eresztek meg egy sunyi mosolyt, amikor látom, kifogyott az utasításokból. Pedig nem is ez a dolga, folyamatosan ügyel a dolgaimra. Ezért is szeretem annyira.
- Este rádiós műsör, hétkor várom magát a liftnél - búcsúztat, amire ismételnem csak a fejemmel jelzek. - És most mehet - fújja ki a levegőt, már csak azért is megereszt egy mosolyt, amikor látja, tényleg milyen nevetségesen fontoskodó.
- Köszönöm - nevetek fel, megigazítom a táskámat, intek egyet, majd hátat fordítva szép lassan elindulok a lift felé.
Megnyomom a hívógombot, várok. Mivel hamar megunom, előcsúsztatom a telefonomat a zsebemből, feloldom a képernyőt, ellenőrzöm az időt. Mindjárt öt. Hát akkor nem sok időm lesz, mindösszesen két órám.
A lift kinyitja előttem az ajtaját, én pedig még mindig a készüléket nyomkodva megyek be, amint kiszállt a benne lévő három ember. Fejemet csak egy kicsit emelem fel, épp annyira, hogy ütközés nélkül kerüljem ki őket. Belépek, próbálok felül kerekedni a klausztrofóbiámon, gyorsan a hatos emeletet nyomom meg. Az ajtó már kezd összezárulni, de abban a pillanatban egy kéz fúródik a két vaskos nyílászáró közé, ezzel sikeresen elérve, hogy az kinyitódjon.
Furcsállva vonom össze a szemöldökömet, de mielőtt még halkan elszitkozódhatnám magamat, a kézhez test és fej is társul. Méghozzá nem is akárkié.
Harry beszáll mellém a liftbe, keze a hívógombok irányába mozdul, azonban amint meglátja, hogy a hatos emelet már meg van nyomva, megáll a lendületében. Inkább zsebébe rejti a feladat nélkül maradt végtagot. Napszemüvege immáron göndör fürtjeiben kapott helyett. Lezserül neki dől a tükrös falnak, ezzel szemben engem szétvet az ideg. Hallom a halk lélegzetvételeit, szemem sarkából pontosan látom az apró mozdulatait is, érzem a kellemes illatát.
Próbálok nem rá koncentrálni, de elég nehezen megy, hiszen a lift csigalassúsággal halad, éppen csak most érjük el második emeletet. Hiába igyekszem szememmel gyorsabb mozgásra ösztökélni, a kijelző azért sem akarja a kívánt számot mutatni.
Elrakom a telefonomat, karom inkább összefonom a mellkasom előtt. Tekintetemet erősen a földre szegezem, szapora lélegzetvételemet lassúvá szabályozom. Nem tesz jót, amiért ennyire vontatott minden, kezdem rosszul érezni magamat a bezártságtól. És éppen abban a pillanatban a lift lelassul és megáll. Mivel a ketteset már elhagytuk, és a hármast még nem jelzi ki, kétségbeesek. Egy szemvillanás alatt rájövök, baj van. A lift nem szokott két emelet között megállni. Hihetetlen, hogy ez pont velem történik meg, és pont most!
Fejemben megjelennek a rémképek, hogy mi lesz, ha lezuhanunk, ha nem jutok ki innen. Úgy érzem az őrület kerülget, lever a víz. A klausztrofóbia kezd elhatalmasodni rajtam, pánikba esek.
- Ne - suttogom meggyötörten.
Azonban Harry nyilván csak egy mérgelődő sóhajtásnak tudja be kétségbeesésem, nem szán neki különösebb figyelmet, inkább a csengővel ellátott gombra szegezi a tekintetét. Homloka ráncokba szalad, szemöldökét értetlenül vonja össze. Végre felhagy a laza stílussal, kiegyenesedik. Kezével hosszan megnyomja, míg túloldalról recsegés nem érkezik.  Semmi értelmes beszéd, ezért még egyszer megpróbálja, de most sikerrel jár, egy mély férfihang kérdezősködik.
- Mi a probléma?
- A kettes és a hármas között ragadtunk - szólal meg hirtelen, rekedtes hangjától csak még inkább kiráz a hideg. - Ketten vagyunk, illetve bal oldali liftről van szó.
- Azonnal szólok, és megjavítjuk a problémát - ígéri a férfi röviden. - Sajnos legalább fél óra, addig maradjanak nyugodtak!
A vonal véget ér, Harry sóhajtva vakarja meg a homlokát, és Los Angeles-i tartózkodásom óta másodszor is rám néz.
- Minden rendben? - érdeklődik, szemében őszinte értetlenkedés csillog.
Kérdése teljesen jogos, hiszen nem nézek ki túl jól. A szemben lévő falon húzódó tükör segítségével én is alaposan ráeszmélek, mennyire lesápadtam. Kézfejemet már véresre kapartam az ujjaimmal, hatalmas pilláimon vékony könnyfátyol ül. Szapora levegővételeim és remegő testem nem éppen annak a jele, hogy a klausztrofóbiát sikerült leküzdenem.
- Nem hiszem... - nyögöm, kezemmel a fémrúd felé kapok, ami a fal mentén végig húzódik. Szememet erősen lesütöm. - Nem bírom ki fél óráig - rázom meg a fejemet.
- Klausztrofóbia?
Hangját távolról érzékelem, ismét csak bólintással jelzek vissza, homlokomat neki döntöm a hideg tükörnek. Magamra erőszakolom a szabályos légzést. Ki és be. Nem olyan nehéz. Mégsem sikerül, kapkodok a levegőért, mintha bármelyik pillanatban elfogyhatna.
Nem nézek Harry-re, de érzem, ahogyan mellém lép. A legnagyobb meglepetésemre kezét a hátamra helyezi, nyugtatólag simogatja. A szívem ettől kétszeres gyorsaságra kapcsol, nem nagyon segít, hogy érzem a nyakamon a leheletét.
- Próbálj ne rá gondolni - javasolja halkan.
- Nem olyan egyszerű - suttogom, érzem, hogy a kezem már teljesen izzadtan tapad a kapaszkodóhoz. - Inkább leülök - jelentem be, óvatosan rogyok le a hideg földre, ezzel elszakadva Tőle. Fejemet a lábaimra hajtom, szorosan átkarolom magamat, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne fakadjak sírva. A rémület már teljesen átjárta minden porcikámat.
- Mivel tudnék segíteni? - érkezik a hang közvetlenül előlem, így sejtésem szerint leguggolt hozzám.
Nem válaszolok, kezdek pánikba esni, úgy érzem, kész, végem van, én ebben a liftben fogom halálomat lelni. Milyen romantikus. Két évig nem látom azt a személyt, aki régen kitöltötte a mindennapjaimat, most pedig szabadulni se tudok tőle. Nagyon-nagyon sok mindent megadtam volna azért, hogy összezárjanak mindent. Sok mindent, de ezt nem.
- Hamarosan vége lesz, nyugalom - ígéri meg, hallom, ahogyan leül mellém. - Már csak pár perc és kint leszel - hazudja, de jelen pillanatban nem tudok érdekelni, hogy igaz-e. Szeretném elhinni, és el is hiszem, mert ezzel a lelkem kicsit lepihen.
- Oké - fújom ki a bent tartott levegőt, kezemmel szorosan húzom magamhoz a térdeimet.
Fogalmam sincs meddig ülünk ott, az időérzékemet teljesen elveszítem, mindösszesen arra tudok összpontosítani, hogy hamarosan a lift megindul, én pedig újra szabad leszek. Egy évrezednek tűnő pillanat után pedig tényleg való válik a vágyam, a padló alattam felfelé kezd menni. Megkönnyebbült sóhaj törik ki belőlem, ezért a percért fohászkodtam.
Még nem állok fel, félő, hogy megszédülnék és elesnék. Ehhez pedig még nincs elég erőm. Szinte egy merő görcs vagyok, így nem csoda, hogy nem veszem észre, amikor a lift végül halk csilingeléssel érkezik meg a hatodik emeletre.
- Kinyithatod a szemed, itt vagyunk - áll fel mellőlem, amitől hirtelenjében az idegességem kicsit elpárolog.
Szemeim riadtan pattannak fel, a kijáratra szegeződnek. A lehető leggyorsabban tápászkodok fel, hogy utána sietősen elhagyjam a liftet. Amint átlépem a bejáratot, megkönnyebbülök, olyan, mintha egy tonnás súlyt vettek volna le a szívemről.
És ekkor jön az a pillanat, amikor a rengeteg feszültséget kiengedem, mélyet sóhajtok, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírjam magamat. Hallom a hátam mögött, hogy a hangszórón keresztül a férfi bocsánatot kér Harry-től és tőlem, elmondja mi volt a probléma, illetve mintha arról hadoválna, hogy ilyen nem szokott előfordulni ebben a hotelben. Csak beszél és beszél, mire Harry nevetve nyugtatja meg, miszerint nem fogunk az incidensről beszélni, nem csinálunk belőle nagy ügyet. Úgy tűnik a férfit ez megnyugtatja, mert rövidesen abba marad a beszélgetés.
- Jól vagy? - érkezik felém Harry hangja, amint kilép a liftből, az pedig az ajtaját összezárva elindul lefele.
Összerezzenek, de megfordulok. Most a Tőle való félelem veszi irányítása alá a szívemet. Amint elmúlt a klausztrofóbia, rögtön könnyebben tudok koncentrálni arra, hogy mégis mi is történt. Nehezemre esik felfogni, ami nem rég történt. Beszorultam vele egy liftbe, ráadásul beszélgettünk, és életembe először hozzám szólt!
- I-igen - nyögöm, rendezem vonásaimat.
Egy ideig elmereng az arcomon, lehet azt akarja felmérni, mennyire mondok igazat. A kezemre is vet egy pillantást, amit sikerült annyira szétkaparnom idegességemben, hogy vörös csíkok éktelenkednek rajta.
- Ugye bekened majd valamivel?  - mutat felé, mire én is a véres bőrömet veszem szemügyre. Rövidebb körmök nem ártottak volna. Szégyenemben a hátam mögé rejtem, bár már úgyis késő.
- Persze - erőltetek magamra egy mosolyt, igyekszem nem azzal foglalkozni, hogy mindjárt meghalok, annyira kényelmetlenül érzem magamat
 - Akkor jó - ereszt meg egy óvatos mosolyt, majd az egyik ujján pörgetett kulcsot tenyerébe fogja, az előtte lévő ajtó lyukába tolja, majd elfordítja a zárat. - Egyébként egy élmény volt - nevet fel halkan, lazán int egyet nekem, és mielőtt még szabadkozhatnék, eltűnik a szobájában.
Én pedig ott ácsorgok, arra a helyre meredve, ahol még az előbb állt, miközben azon agyalok, álmodtam-e ezt az egészet.

Csendesen állok a zuhany alatt, minduntalan a szám felé irányítom a zuhanyrózsa fejét, így a vízköpködés szuper mutatványait tárom fel magam előtt is. Ezzel szórakozok egy ideig, aztán a forró víz már felperzseli a bőrömet. Nem akarok leállni, pedig pontosan tudom, hogy ha így folytatom a fürdőszobát betöltő pára és forróság miatt össze fogok esni. Mivel ezt szeretném elkerülni, erőt veszek, és jéghidegre állítom a vizet. Így már rögtön nem olyan jó mulatság áztatni magamat. Gyorsan abba is hagyom, kilépek az előkére, egy törülközőt magam köré csavarva lépkedek végig a hatalmas lakosztályban.
A bőröndök már megérkeztek, mind a három az ágyam mellett hever, az egyiknek a teteje felfedve, így kikandikálnak a ruháim. Mezítláb felé tipegek, előhalászok egy fehérnemű szettet, majd a törülközőt ledobom magamról, és sietősen felveszem. Döntésképtelen vagyok, hogy mit ezek után hogyan tovább, pedig már csak három negyed órám van elkészülni a rádiós interjúig. Nem olyan fontos, mintha a holnap reggeli tévé műsörre mennék, de akkor is lesznek fotósok, és nem szeretnék az igénytelen külsőm miatt a címlapon kikötni.
Végül egy fekete csőfarmer és ujjatlan, grafitszürke blúz mellett döntök. Nyakamba a szándékosan erre az alkalomra vett hangsúlyos nyakláncot és karkötőt veszem fel. Frissen mosott hajamat felkontyolom, ízlésesen festem ki magamat. Amikor nem hivatalos a megjelenés mindent rám hagynak. Amikor az - jelen esetben holnap reggel - a stylistom, a sminkesem és a fodrászom vesz kezelésbe. Szerencsére már jól összeállt kis csapat, hatalmas összhang van közöttük, egyszer sem tévedtek még. Tudják, mi előnyös az alakomhoz és arcomhoz.
Szemceruzával kiemelem, majd tussal kihúzom a szememet. Használok szempillaspirált is, utána lealapozom az arcomat, púderrel mattosítom. A kezemen lévő sebeket is gyorsan eltüntetem némi sminkkel, ami nyilván nem tesz jót neki, mert nem fog tudni lélegezni, de pont nem érdekel. Pirosítót csak halványan használok, nem viszem túlzásba. Miután ezeket elvégzem, fújok magamra egy kis parfümöt, és össze pakolok a bőrtáskámba.
- Azt hiszem készen vagyok - sóhajtok fel, a tükörbe nézve egyáltalán nem vagyok megelégedve magammal, de tudom, úgysem vágyhatok többre.
A gyomrom hangos korgással adja tudtomra, hogy bizony enni kellene, de én elhessegetem. Szinte kényszerítem magamat, hogy véletlenül se terelődjön a figyelmem a kajákra. Nem szabad ennem!
A telefonom pont jókor szólal meg, hálát is mormolok az égnek, már majdnem azon voltam, hogy hívjam a szobaszolgálatot, és hatalmas lakomát tartsak.
- Halló - szólok bele, bár tisztába vagyok vele, hogy a menedzserem, Jack van a vonal végén.
- Szia, Belen, gyors leszek - hadarja, mintha máskor nem ilyen tempót diktálna. - Mindjárt hét óra, remélem nem várakoztatod meg Lee-t! - kezdi, és mielőtt megnyugtathatnám, hogy nem, folytatja: - A műsör után beszélni akarok veled. A Samantha's-ba vacsorázok, oda tudsz jönni?
- Megoldható, igen - sóhajom, pedig legszívesebben nemet mondanék.
- Nagyszerű - zárja le a témát, utána arról kezd magyarázni, hogy mik azok a dolgok, amik valószínűleg szóba fognak jönni az interjú során, és körülbelül milyen válaszokat kell adnom. Nem mondhatok pontos információt az albumról és efféle baromságok, amiket már magamtól is tudok, és amúgy is már rengetegszer átbeszéltük.
A szobámba járkálok fel-alá, folyamatosan hümmögök, utána finoman emlékeztetem, hogy már indulnom kell, de ígérem, mindent betartok, nem kell aggódnia. Aztán lerakom, hatalmasat sóhajtok. Jelen pillanatban az a vágyam, hogy lezavarjuk az estét, amilyen gyorsan csak lehet, hogy utána bedőlhessek az ágyba, és reggelig meg se kelljen moccannom.
Összeszedem minden kitartásomat, jelképesen kihúzom magamat, és kimegyek a folyosóra. Csak túlélem valahogyan. Bezárom magam mögött az ajtót, a kulcsot elsüllyesztem a táskámba. Már megindulnék a lift felé, amikor eszembe jut, ami délután történt. Ajkamba harapva fordulok meg, és inkább egy lépcső után kutatok. Nem nagyon szeretnék újra beszorulni, még Harry-vel se.
Amint a magassarkúmba nehézkesen lépkedek lefelé, végig az jár a fejemben, milyen jó lett volna úgy Vele lenni, hogy nem attól kell rettegnem, bármelyik pillanatban leszakad a lift. Neki egész biztosan semmit se jelentett, de nekem még a félelem által alkotott pokolban is Ő jelentette a Mennyországot...