Drága Olvasóim!
Ezennel megnyitom ezt a blogot is, immáron másodjára. Tudom, hogy eléggé durván bezártam legutóbb egyik pillanatról a másikra, de semmi időm és energiám nem volt akkoriban rá. Most azonban újult erővel vágok bele, nagyon-nagyon remélem, hogy tetszeni fog Nektek, iszonyat sokat jelentene!
És köszönettel tartozom, amiért már most ennyien vagytok, ez egyszerűen hihetetlen, a megszavazott bizalmatok egyszerűen csodálatos, fel sem bírom fogni! Rettentő hálás vagyok miatta!
Sok-sok puszi, Azy
UI: A kommentekre holnap fogok sajnos csak válaszolni, mivel beteg vagyok, és nem igazán van most rá energiám... Ugyanez vonatkozik a blogolvasásokra is, sajnálom, ha valakinél teljesen el vagyok maradva, igyekszem pótolni!
Tumblr. Teen Vogue. A bátyám. Az éjszínkék csillagos könyvem üres lapjai. Az ágyam felett lógó baldachin. Az éneklés. Twitter. Ő. Dolgok, amik örömet okoznak.
Ezennel megnyitom ezt a blogot is, immáron másodjára. Tudom, hogy eléggé durván bezártam legutóbb egyik pillanatról a másikra, de semmi időm és energiám nem volt akkoriban rá. Most azonban újult erővel vágok bele, nagyon-nagyon remélem, hogy tetszeni fog Nektek, iszonyat sokat jelentene!
És köszönettel tartozom, amiért már most ennyien vagytok, ez egyszerűen hihetetlen, a megszavazott bizalmatok egyszerűen csodálatos, fel sem bírom fogni! Rettentő hálás vagyok miatta!
Sok-sok puszi, Azy
UI: A kommentekre holnap fogok sajnos csak válaszolni, mivel beteg vagyok, és nem igazán van most rá energiám... Ugyanez vonatkozik a blogolvasásokra is, sajnálom, ha valakinél teljesen el vagyok maradva, igyekszem pótolni!
Számat rágva nézem a következő pontot. Dolgok, amik elszomorítanak. Szemeimet kicsit megforgatom, nem igazán szívesen sorolnám fel, hogy mennyi minden van. Kihagyom, és a következő kérdésre ugrom. Kedvenc szín. Egyértelműen nincs ilyen. Imádom az összeset, lehetetlen választani.
Szememmel gyorsan átfutom a hátralévőket, majd miután az összeset elkönyvelem magamban bénának, becsapom a kis füzetet.
Elején csupán ezüst betűkkel ez áll: Napló. Nem tudom miért kaptam anyától, és azt sem, hogy miért várja el tőlem, hogy majd használjam. Világ életemben utáltam leírni mi történik velem. Oké, ennek mondjuk nagyrészt az az oka, hogy semmi. Komolyan, már-már rémisztően unalmas az életem. Gimnáziumba járok, van két legjobb barátnőm, a családom őrült, a szüleim folyamatosan égetnek, a bátyámmal imádjuk szekálni egymást, míg a nővéremmel ölni satöbbi, satöbbi. Dögunalom a köbön.
Lehasalok az ágyon, lustán félredobom a naplóféleséget, kezemmel a földön heverő újságok felé nyúlok. Minden erőmmel próbálom az ujjam közé csípni a Teen Vogue legújabb számát, csak erőlködöm, és mikor már érzem, hogy csúszok lefele, késő megállni. Testem halk puffanással ütődik a földnek, fejemet kissé beverem. Automatikusan felszisszenek, halk szitok hagyja el a számat, miközben a fájdalmas pontot masszírozom.
- Ügyes vagy, Belen - vigyorodik el Citte, a nővérem. Megáll a nyitott ajtómban, kétségkívül piszkálni jött.
Amennyire jól kijövök a bátyámmal, hát... annál kevésbé ezzel az agyonsminkelt, öntelt és flegma királynővel. Soha nem értettük meg egymást, két külön világ a mienk.
- Keress más elfoglaltságot - vetem oda neki, már csak azért sem állok fel a földről, helyette kényelmes alakzatban terülök szét a szőnyegen, szememet szigorúan a plafonomra szegezem, ahová apró pillangókat akasztottunk. Ha kinyitom az ablakot, és éppen fúj a szél gyönyörűen lengedeznek. Ha kinyitom az ablakot, és éppen hatalmas vihar van, őrült himbálázásba kezdenek, összegabalyodnak és az egész leszakad.
Citte nem mond semmit, és mivel nem vagyok hajlandó még csak ránézni se, csak vigyorogva tovább sétál. Még hallom, amint a bátyám ajtaján bedörömböl, hogy halkabban üvöltesse a francos Wiz Khalifa számait, mert már agybajt kap. Seey lazán visszaordít, pofátlan módon közli, hogy éppen szarja le Citte mit akar. Szép dolog is a család.
Halk sóhaj hagyja el a számat, kezemmel megdörzsölöm az arcomat. Felülök, megigazítom a ruhámat, majd nagy nehezen feltápászkodom. Beletúrok a hajamba, egy könnyed lépéssel az ajtóm előtt termek, jó hangosan bevágom. Gyorsan feldobálom az elszórt újságokat, ruhadarabokat az ágyamra, kezembe veszem a telefonom, célba veszem az ablakpárkányt. Egy kisebb kanapét alakítottunk ki, mivel imádok kibámulni az utcánkra.
Kényelmesen elhelyezkedem, most egy pillantást sem vetek ki, úgyis esteledik, ilyenkor már kevesen járkálnak. Fejemet az ablaknak döntöm, először hideg, de hamar megszokom. Ujjam már automatikusan oldja fel a telefonom zárját, háttérképemen szokás szerint elidőzök. A kedvenc városom, Sydney szerepel rajta. Minden álmom, hogy egyszer oda eljussak, de anyuék szerint nincs rá elég pénz. Ha egyszer gazdag leszek...
A képernyőn felugró név ránt ki gondolkodásomból, a Lorenával és Lolával közös beszélgetés jelenik meg. Szokás szerint veszekedés áll fent, ami egy cseppet sem lep meg, tekintve, hogy a legjobb barátnőim testvérek, sőt mi több ikrek. Nem könnyű velük, az ember soha sem lehet biztos benne, hogy a következő percben nem robban a bomba, és nem esnek egymás torkának. Ettől függetlenül természetesen oda vagyok értük, mert ha éppen nem dúl a háború, iszonyat jól megértjük egymást.
Gyorsan bepötyögök egy gyors köszönést, röviden lezavarom, mi a helyzet - semmi különös -, utána rákérdezek velük mi újság. Egyszerre kezdenek írni, nehéz lenne követni, ha már nem menne ez több éve. Így már rutinosan kiigazodom rajtuk. Elkezdik mesélni, milyen a buli, hogy mindenki milyen jól szórakozik. Igen, mindenki ott van. Kivéve engem. Ezzel jár, ha az ember benyel egy karót matekból.
Irigykedve olvasom, a szívem rögtön kétszer olyan gyorsan kezd verni, amikor szóba kerül az Ő neve. Legszívesebben félelem nélkül kérdeznék rá jobban a dologra, a kíváncsiságom nem hagy nyugodni. Mit csinálhatott? Kivel táncolhatott?
Igyekszem összpontosítani, felfogni mit is írnak. Aztán csatolnak egy tucat képet, amiken javarészt ők vannak. Először muszáj hangosan felnevetnem, látva az őrült fejüket, amiket folyamatosan vágnak. De a mosoly hamar az arcomra fagy, a háttérben meglátom Őt. Őt, amint Zoey csókolja. A lány karja a nyaka körül, szinte belecsimpaszkodik.
A világ forogni kezd velem, csak bámulom őket. De hiába, a fájdalom nem enyhül. Úgy érzem, most azon nyomban meg akarok halni, eltűnni minden és mindenki elől.
Egy szó nélkül kapcsolom ki a készüléket, erőszakosan nyomom a gombot, míg végül elsötétül a képernyő. Nem érdekel mit fog szólni Lola és Lorena, képtelen vagyok tovább bájcsevegni. Talán fél másodpercig csak ülök, tanácstalanul és elveszetten.
Megcsókolta.
Megcsókolta.
Megcsókolta.
A keserű érzés felemészt, a gondolatok miatt zsong a fejem. Arcomon sós könnyek folynak végig, kezem megremeg. Arcomat a lábamra hajtom, már nem tudom visszafogni magamat, hangosan tör ki belőlem minden.
Előjön, hogy éveken keresztül csak távolról figyeltem. Reménykedtem, egyszer észre vesz, egyszer meglát bennem valamit. Nem. A folyosón rám se hederített, mintha csak láthatatlan lennék. De nem volt senkije, bár rengetegen próbálkoztak nála, semmit se ért. Nem volt olyan lány, aki belophatta volna magát a szívébe. Egészen eddig.
A levegőt zihálva veszem, a könnyeimet kapkodva törlöm le. Nem szabad sírnom, elvégre soha nem volt közöttünk semmi. Miért is gondoltam azt, hogy bármikor is az enyém lehet? Honnan a fenéből hittem, hogy Ő más? Mindenkinek a jobb, szebb, okosabb, nagyobb mellű, agyonsminkelt, vékony lányok kellenek. Érthető, én se magamat választanám.
Mély levegőt veszek, azt hajtogatom szüntelenül, hogy semmiség, úgysem tápláltam iránta mély érzelmeket, alig ismertem. De mégis... amikor megláttam, furcsa érzésem lett, mintha egy láthatatlan kapocs kötött volna össze minket. Igen, hülyeség, tisztában vagyok vele. Viszont attól még ez van.
- Elen, kicsim, vacsora - kopog be hirtelen a szobám ajtaján anya, nem hallja a zokogásomat. Szerencse, akkor még magyarázkodhatnék.
Összerezzenek, majd válaszolok.
- Két perc múlva megyek - ordítom ki az összes erőmet összeszedve.
Felugrok az ablakból, óvatosan a bejáratomhoz osonok, és résnyire nyitom. Anya éppen Seey szobájában próbál fegyelmezni, így nem látja, mikor átrohanok a szemben lévő mosdóba. Bezárom magam mögött, a mosdókagyló felé megyek, ahol jéghidegre állítva a vizet szépen megmosakszom. Mivel a sminkemnek amúgy is vége, mindent lemosok magamról. Lassan lélegzek ki-be, a sírás nyomait próbálom eltüntetni több kevesebb sikerrel. Aztán megpillantom anya alapozóját, amit véletlenül a mosógépen felejtett. Gondolkodás nélkül rejtem el a pirosságot, igyekszem mosolyt varázsolni az arcomra, de még így is érzem, mennyire kevés és szánalmas, amit teszek.
Wiz Khalifa egyszeriben végleg elhallgat, azt hiszem anya teljesen megelégelte a zajt. Hallom, amint Citte birodalmát is meglátogatja, ott nem időz ennyi ideig, csupán finoman megjegyzi, hogy nem ártana szellőztetni, ha már este nyolckor állt neki kifesteni a körmeit.
Még egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre, a látványtól legszívesebben újra sírásra fakadnék. Ajkamba harapva, lehajtott fejjel sietek le a lépcsőn, senkire se nézek. Ujjaimmal idegesen birizgálom egy göndör tincsemet, csendesen fohászkodom egy nyugodt vacsoráért.
Az asztalon anya kedvenc fehér terítője díszeleg, középen gyertyák, körbe székek. Otthonos házunk nem pont arról híres, hogy tiszta és rendezett, ezért anya egy pihent sóhajtással nyugtázza csak azt a tényt, miszerint a gyertya hirtelen felborul, és kiégeti a fehér textil egy részét.
- Seey, kérlek hozz anyádnak egy másikat - utasítja apa a bátyámat, mire ő egy megszokott szemforgatás kíséretében válaszol.
- Most már nem tök mindegy? Együnk ezen, semmi baja - rántja meg a vállát.
Apa csak megadóan biccent, azt hiszem túl fáradt a veszekedéshez. Citte vigyázva pihenteti a kezeit, nem tűnik túl lelkesnek, mikor egyszerű tészta kerül csak az asztalra.
- Nem nagyon vagyok éhes - húzza bocsánatkérően el a száját.
Anya meggyötört arcára rá van írva, mennyire rosszul esik neki a dolog, de nem szól semmit, csak egy halvány mosollyal elengedi. Ránk pedig hálásan pillant, mikor egy szó nélkül takarítjuk tisztára a tányérunkat.
Gyorsan eszem, és sokat. Nem igazán tudok és nem is akarok leállni, arra vágyom, hogy legyen valami a számban, amit rághatok. Repetázok, amivel anyát boldoggá teszem, és én is kicsit megnyugszom az evéstől.
Amint az utolsó falatot lenyelem, a rosszullét kerülget, megérzem, mennyire sokat zabáltam. A bűntudat már ismerős társként üdvözöl. Röpke köszönetet mormolok, anya azt feleli, hogy örült, ha ízlett. Erőltetetten rámosolygok, a szalvétámat az asztalra dobva távozok. Felsietek a mosdóba, ismét magamra zárom. Megindítom a kádban a vizet, hangos zubogása mindent elnyom.
Arcomon újból megjelennek a könnyek, a vécékagyló mellé térdelek. Két ujjamat kissé remegve dugom le a torkomon, nem sokkal később megkönnyebbülten engedem ki magamból mindazt, ami bennem volt.
Reszketve, folyamatos zokogással döntöm neki a hátamat a hideg csempének, miután végzek. Szemet szorosan lehunyom, igyekszem mindent kizárni. Csak rosszabb lesz, fejemben megjelenik Zoey vékony alajka, és a kép, amin Őt csókolja. A gyomrom egyszeriben fordul fel.
Pilláimon megragadnak a könnyek, pár pislogás után lesz csak tiszta a kép. Előttem egy egész alakos tükör húzódik. Lassan felállok, mikor megszédülök, belekapaszkodom a csapba. Óvatosan vetkőzöm le, és ahogyan egyre kevesebb minden van rajtam, egyre inkább lenne kedvem újra hányni. Undorítónak találom magamat, kezemmel szégyenkezve húzogatom a felesleget. A hasam, a lábam, a csípőm. Mindenem kövér.
Szememből egy újabb könnycsepp érkezik, végig szántja az arcomat. Még egy követi, és még egy. Rengeteg kérdésem van, amiket mindig felteszek, bár soha nem kapok rájuk választ.
Miért nem lehetek szép? Miért nem lehetek olyan, mint a többi lány? Mi alapján lettem én ilyen, és más gyönyörű? Mivel érdemeltem ezt ki?
- Ügyes vagy, Belen - vigyorodik el Citte, a nővérem. Megáll a nyitott ajtómban, kétségkívül piszkálni jött.
Amennyire jól kijövök a bátyámmal, hát... annál kevésbé ezzel az agyonsminkelt, öntelt és flegma királynővel. Soha nem értettük meg egymást, két külön világ a mienk.
- Keress más elfoglaltságot - vetem oda neki, már csak azért sem állok fel a földről, helyette kényelmes alakzatban terülök szét a szőnyegen, szememet szigorúan a plafonomra szegezem, ahová apró pillangókat akasztottunk. Ha kinyitom az ablakot, és éppen fúj a szél gyönyörűen lengedeznek. Ha kinyitom az ablakot, és éppen hatalmas vihar van, őrült himbálázásba kezdenek, összegabalyodnak és az egész leszakad.
Citte nem mond semmit, és mivel nem vagyok hajlandó még csak ránézni se, csak vigyorogva tovább sétál. Még hallom, amint a bátyám ajtaján bedörömböl, hogy halkabban üvöltesse a francos Wiz Khalifa számait, mert már agybajt kap. Seey lazán visszaordít, pofátlan módon közli, hogy éppen szarja le Citte mit akar. Szép dolog is a család.
Halk sóhaj hagyja el a számat, kezemmel megdörzsölöm az arcomat. Felülök, megigazítom a ruhámat, majd nagy nehezen feltápászkodom. Beletúrok a hajamba, egy könnyed lépéssel az ajtóm előtt termek, jó hangosan bevágom. Gyorsan feldobálom az elszórt újságokat, ruhadarabokat az ágyamra, kezembe veszem a telefonom, célba veszem az ablakpárkányt. Egy kisebb kanapét alakítottunk ki, mivel imádok kibámulni az utcánkra.
Kényelmesen elhelyezkedem, most egy pillantást sem vetek ki, úgyis esteledik, ilyenkor már kevesen járkálnak. Fejemet az ablaknak döntöm, először hideg, de hamar megszokom. Ujjam már automatikusan oldja fel a telefonom zárját, háttérképemen szokás szerint elidőzök. A kedvenc városom, Sydney szerepel rajta. Minden álmom, hogy egyszer oda eljussak, de anyuék szerint nincs rá elég pénz. Ha egyszer gazdag leszek...
A képernyőn felugró név ránt ki gondolkodásomból, a Lorenával és Lolával közös beszélgetés jelenik meg. Szokás szerint veszekedés áll fent, ami egy cseppet sem lep meg, tekintve, hogy a legjobb barátnőim testvérek, sőt mi több ikrek. Nem könnyű velük, az ember soha sem lehet biztos benne, hogy a következő percben nem robban a bomba, és nem esnek egymás torkának. Ettől függetlenül természetesen oda vagyok értük, mert ha éppen nem dúl a háború, iszonyat jól megértjük egymást.
Gyorsan bepötyögök egy gyors köszönést, röviden lezavarom, mi a helyzet - semmi különös -, utána rákérdezek velük mi újság. Egyszerre kezdenek írni, nehéz lenne követni, ha már nem menne ez több éve. Így már rutinosan kiigazodom rajtuk. Elkezdik mesélni, milyen a buli, hogy mindenki milyen jól szórakozik. Igen, mindenki ott van. Kivéve engem. Ezzel jár, ha az ember benyel egy karót matekból.
Irigykedve olvasom, a szívem rögtön kétszer olyan gyorsan kezd verni, amikor szóba kerül az Ő neve. Legszívesebben félelem nélkül kérdeznék rá jobban a dologra, a kíváncsiságom nem hagy nyugodni. Mit csinálhatott? Kivel táncolhatott?
Igyekszem összpontosítani, felfogni mit is írnak. Aztán csatolnak egy tucat képet, amiken javarészt ők vannak. Először muszáj hangosan felnevetnem, látva az őrült fejüket, amiket folyamatosan vágnak. De a mosoly hamar az arcomra fagy, a háttérben meglátom Őt. Őt, amint Zoey csókolja. A lány karja a nyaka körül, szinte belecsimpaszkodik.
A világ forogni kezd velem, csak bámulom őket. De hiába, a fájdalom nem enyhül. Úgy érzem, most azon nyomban meg akarok halni, eltűnni minden és mindenki elől.
Egy szó nélkül kapcsolom ki a készüléket, erőszakosan nyomom a gombot, míg végül elsötétül a képernyő. Nem érdekel mit fog szólni Lola és Lorena, képtelen vagyok tovább bájcsevegni. Talán fél másodpercig csak ülök, tanácstalanul és elveszetten.
Megcsókolta.
Megcsókolta.
Megcsókolta.
A keserű érzés felemészt, a gondolatok miatt zsong a fejem. Arcomon sós könnyek folynak végig, kezem megremeg. Arcomat a lábamra hajtom, már nem tudom visszafogni magamat, hangosan tör ki belőlem minden.
Előjön, hogy éveken keresztül csak távolról figyeltem. Reménykedtem, egyszer észre vesz, egyszer meglát bennem valamit. Nem. A folyosón rám se hederített, mintha csak láthatatlan lennék. De nem volt senkije, bár rengetegen próbálkoztak nála, semmit se ért. Nem volt olyan lány, aki belophatta volna magát a szívébe. Egészen eddig.
A levegőt zihálva veszem, a könnyeimet kapkodva törlöm le. Nem szabad sírnom, elvégre soha nem volt közöttünk semmi. Miért is gondoltam azt, hogy bármikor is az enyém lehet? Honnan a fenéből hittem, hogy Ő más? Mindenkinek a jobb, szebb, okosabb, nagyobb mellű, agyonsminkelt, vékony lányok kellenek. Érthető, én se magamat választanám.
Mély levegőt veszek, azt hajtogatom szüntelenül, hogy semmiség, úgysem tápláltam iránta mély érzelmeket, alig ismertem. De mégis... amikor megláttam, furcsa érzésem lett, mintha egy láthatatlan kapocs kötött volna össze minket. Igen, hülyeség, tisztában vagyok vele. Viszont attól még ez van.
- Elen, kicsim, vacsora - kopog be hirtelen a szobám ajtaján anya, nem hallja a zokogásomat. Szerencse, akkor még magyarázkodhatnék.
Összerezzenek, majd válaszolok.
- Két perc múlva megyek - ordítom ki az összes erőmet összeszedve.
Felugrok az ablakból, óvatosan a bejáratomhoz osonok, és résnyire nyitom. Anya éppen Seey szobájában próbál fegyelmezni, így nem látja, mikor átrohanok a szemben lévő mosdóba. Bezárom magam mögött, a mosdókagyló felé megyek, ahol jéghidegre állítva a vizet szépen megmosakszom. Mivel a sminkemnek amúgy is vége, mindent lemosok magamról. Lassan lélegzek ki-be, a sírás nyomait próbálom eltüntetni több kevesebb sikerrel. Aztán megpillantom anya alapozóját, amit véletlenül a mosógépen felejtett. Gondolkodás nélkül rejtem el a pirosságot, igyekszem mosolyt varázsolni az arcomra, de még így is érzem, mennyire kevés és szánalmas, amit teszek.
Wiz Khalifa egyszeriben végleg elhallgat, azt hiszem anya teljesen megelégelte a zajt. Hallom, amint Citte birodalmát is meglátogatja, ott nem időz ennyi ideig, csupán finoman megjegyzi, hogy nem ártana szellőztetni, ha már este nyolckor állt neki kifesteni a körmeit.
Még egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre, a látványtól legszívesebben újra sírásra fakadnék. Ajkamba harapva, lehajtott fejjel sietek le a lépcsőn, senkire se nézek. Ujjaimmal idegesen birizgálom egy göndör tincsemet, csendesen fohászkodom egy nyugodt vacsoráért.
Az asztalon anya kedvenc fehér terítője díszeleg, középen gyertyák, körbe székek. Otthonos házunk nem pont arról híres, hogy tiszta és rendezett, ezért anya egy pihent sóhajtással nyugtázza csak azt a tényt, miszerint a gyertya hirtelen felborul, és kiégeti a fehér textil egy részét.
- Seey, kérlek hozz anyádnak egy másikat - utasítja apa a bátyámat, mire ő egy megszokott szemforgatás kíséretében válaszol.
- Most már nem tök mindegy? Együnk ezen, semmi baja - rántja meg a vállát.
Apa csak megadóan biccent, azt hiszem túl fáradt a veszekedéshez. Citte vigyázva pihenteti a kezeit, nem tűnik túl lelkesnek, mikor egyszerű tészta kerül csak az asztalra.
- Nem nagyon vagyok éhes - húzza bocsánatkérően el a száját.
Anya meggyötört arcára rá van írva, mennyire rosszul esik neki a dolog, de nem szól semmit, csak egy halvány mosollyal elengedi. Ránk pedig hálásan pillant, mikor egy szó nélkül takarítjuk tisztára a tányérunkat.
Gyorsan eszem, és sokat. Nem igazán tudok és nem is akarok leállni, arra vágyom, hogy legyen valami a számban, amit rághatok. Repetázok, amivel anyát boldoggá teszem, és én is kicsit megnyugszom az evéstől.
Amint az utolsó falatot lenyelem, a rosszullét kerülget, megérzem, mennyire sokat zabáltam. A bűntudat már ismerős társként üdvözöl. Röpke köszönetet mormolok, anya azt feleli, hogy örült, ha ízlett. Erőltetetten rámosolygok, a szalvétámat az asztalra dobva távozok. Felsietek a mosdóba, ismét magamra zárom. Megindítom a kádban a vizet, hangos zubogása mindent elnyom.
Arcomon újból megjelennek a könnyek, a vécékagyló mellé térdelek. Két ujjamat kissé remegve dugom le a torkomon, nem sokkal később megkönnyebbülten engedem ki magamból mindazt, ami bennem volt.
Reszketve, folyamatos zokogással döntöm neki a hátamat a hideg csempének, miután végzek. Szemet szorosan lehunyom, igyekszem mindent kizárni. Csak rosszabb lesz, fejemben megjelenik Zoey vékony alajka, és a kép, amin Őt csókolja. A gyomrom egyszeriben fordul fel.
Pilláimon megragadnak a könnyek, pár pislogás után lesz csak tiszta a kép. Előttem egy egész alakos tükör húzódik. Lassan felállok, mikor megszédülök, belekapaszkodom a csapba. Óvatosan vetkőzöm le, és ahogyan egyre kevesebb minden van rajtam, egyre inkább lenne kedvem újra hányni. Undorítónak találom magamat, kezemmel szégyenkezve húzogatom a felesleget. A hasam, a lábam, a csípőm. Mindenem kövér.
Szememből egy újabb könnycsepp érkezik, végig szántja az arcomat. Még egy követi, és még egy. Rengeteg kérdésem van, amiket mindig felteszek, bár soha nem kapok rájuk választ.
Miért nem lehetek szép? Miért nem lehetek olyan, mint a többi lány? Mi alapján lettem én ilyen, és más gyönyörű? Mivel érdemeltem ezt ki?