Írói utószó

Drága Olvasóim!

Meg is érkeztem az írói utószóval, ami a legutolsó bejegyzés lesz ezen a blogon. Nézzétek el nekem, ha néha értelmetlen vagy kusza, nehéz volt lezárni ezt az egészet. :)



Kezdeném azzal, amit a legfontosabbnak tartok. Egy irdatlan nagy köszönöm mindenkinek! Nem viccből írtam, hogy Ti vagytok a legjobb Olvasók, halálosan komolyan gondoltam. Mindegyikőtöket igyekszem megbecsülni, csak nem tudom, mennyire érzitek, hogy ez sikerülne. Szóval ha nem érezhető mindig a válaszaimon, ha a késéssel nem ezt mutatom, akkor sajnálom, én próbálkozom. Ti voltatok azok, akik miatt újra kezdtem ezt az egész blogot. Egyszer már félbehagytam, és bevallom, hogy útközben is sokszor megfordult a fejemben. Általában ilyenkor újra megnéztem, hogy mennyi szépet írtatok nekem, és tudtam, hogy nem tehetem meg veletek. Köszönettel tartozom, amiért akkor sem pároltatok el mellőlem, amikor szünet volt, sem akkor, amikor késtem. Szóval ez az egész azt hiszem nélkületek nem sikerült volna!
Külön köszönet Diananak és Bella Everdeen-nek a két gyönyörű fejlécért,
Diana Brunwin-nak a fülszüvegért,
szerecsendionak a trailért!








Ez a történet több szempontból is más volt, mint az első kettő. Inkább Belen érzelmeire mentem rá, mint a cselekményekre. Éppen ezért itt volt a legtöbb problémám. Túlságosan is sikerült belevinnem magamat, és ez olyan érzelmi akadályokat hozott magával, amire az elején még nem gondoltam. Mindenképpen szerettem volna végig csinálni, de néha személyesebbre sikerült, mint szándékoztam. Emellett el akartam kerülni, hogy túl depressziós és negatív legyen, miközben evidens volt, hogy a szereplő nem lehetett boldog és vidám az adott helyzetben. 

A bulimiát benne eléggé szabadon kezeltem, és csak egy részét mutattam meg belőle, miközben az egész sokkal összetettebb. Belen betegsége ennyi idáig ugyan eltarthat, viszont az, hogy senki nem veszi észre, eléggé valószínűtlen, tekintve azt is, hogy ez milyen következményekkel jár egyébként. A haja kihullott volna, a nyelőcsöve tönkre ment volna a sok hányástól, és a fogai sem úszták volna meg. Nem tudott volna másra gondolni, csak a kilókra és az evésre. Kevesebb önbizalom, több szorongás.
Egyszóval tényleg bonyolultabb, mint ahogyan a történetben. És most itt szeretném is hozzá tenni, hogy nagyon remélem, hogy az, hogy ennyien felismertétek magatokat benne, nem azt jelenti, hogy ugyanolyan rossz helyzetben vagytok. Szeretném remélni, hogy néhány kisebb önbizalomhiányon kívül minden rendben, mert mindannyian úgy vagytok csodálatosak, ahogyan vagytok, remélem ezt tudjátok!

(Egyébként ha valamelyikőtöknek véletlen kedve támadna mesélni a gondjairól, nyugodtan írjon. Tudom, ez egy kicsit hülyén hangzik, mert nem vagyok én senki, hogy pont engem tiszteljetek meg a bizalmatokkal. De ha mégis... én szívesen meghallgatok mindenkit, mégha talán nem mindig van sok időm!:) )


Statisztika
- 224 rendszeres olvasó
- 1136 komment
- több, mint 110 000 oldalmegtekintés
- 54 díj
- 3 interjú
- prológus + 30 fejezet + epilógus


Tulajdonképpen nem tudom mit mondhatnék meg. Ez a blog rengeteget jelentett nekem, el sem hiszem, hogy már vége van, és lezártam. Természetesen ezt sem zárom be, azt hiszem néha én is vissza fogok még nézni. Aki szeretne elérni az vagy az email címen keresztül (azybloggerina@gmail.com) vagy itt el tud érni: ERROR [Liam Payne fanfiction]

Mindent köszönök,
Ti vagytok a legjobb Olvasók,
Imádlak mindannyiótokat!

Millió puszi, Azy

A BLOG BEFEJEZVE

Epilógus

Drága Olvasóim!

Nem szeretnék sok mindent mondani... Először is megint hatalmas köszönet, amiért eddig kitartottatok mellettem. Az írói utószóban jobban is kifejtem majd ezt, úgyhogy rátérnék a következő dologra. Megnyitott az ERROR c. blogom, a Liam Payne fanfiction-öm. Remélem, aki olvasni fogja, annak majd tetszeni fog. :)
És, ahogyan mindig szokott lenni, lenne egy kérésem: Mindenki, aki ide eljutott velem, kérem szépen, hogy hagyjon nekem pár sort arról, hogy mit gondol. Nem számít mikor és mennyit, tényleg rengeteget jelentene a véleményetek.  Eszméletlenül leköteleznétek vele... <3
Most pedig nem is húznám tovább a dolgot, jó olvasást, Ti vagytok a legjobbak!

Millió puszi, Azy

UI: A kommentekre holnap válaszolok! 

The Heart Wants What It Wants
A hangomtól megtelik az aréna, a rajongók a telefonjuk képernyőjével világítanak. Mind az én dalomat éneklik, egyszerre és tompán. Még is kihallatszanak az ismerős sorok, amiket még én írtam régen.
Emlékszem egész este fent virrasztottam miatta. Leültem a nappaliban, a gitárt a kezemben tartottam. Egyedül voltam. És depressziós.
A szöveg egy üres világról szól, amit semmi és senki nem tud igazán megtölteni. Sekélyes és apró örömek hihetik el, hogy minden rendben, hogy a baj nem is olyan nagy. Eltakarják az igazságot, mert az túl kiábrándító.
Igen, amikor megírtam, életem legnehezebb időszakán mentem keresztül, anélkül, hogy fogalmam lett volna róla. Nem tudtam, merre tartok, egészen addig, amikor is fel nem tűnt valaki. Valaki, akihez minden köthető. Valaki, aki a tudta nélkül felforgatta az egész életem, és változást hozott. Azt hiszi, csak rontott a helyzetemen, pedig ez pont ellenkezőleg van így. Szembe fordított saját magammal, és ez volt igazán nehéz. Beismerni, hogy valami nagyon nincs rendben velem, végre elfogadni mások segítségét.
Rengeteg hibát követtem el. Kezdve azzal, hogy nem szerettem magam, sem a kinézetem. Lehetetlenség volt elfogadni, hogy nem lehetek vékony. És ekkor még rosszabbul döntöttem. Bántani kezdtem magamat. Minden egyes nap. Lelkileg egyre lejjebb jutottam, és erről én tehettem. Élveztem. Azzal, hogy én lettem az első számú ellenségem, meg tudtam előzni, hogy más legyen az. Amikor én szidtam a kinézetem, úgy gondoltam, ha más meg is teszi, soha nem fog annak a fájdalomnak a nyomába érni, amit én teszek.
Úgy voltam vele, hogy megérdemlem. De ez hatalmas tévedés. Senki sem érdemli meg.Ameddig mindenkinek azt tanácsoltam, hogy fogadják el a testüket, és ameddig a zenémmel pozitív gondolatok tucatjait üzentem a rajongóimnak, én pontosan az ellentétét tettem ezeknek. Sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.
Éveken keresztül egy maszkkal éltem, mert féltem levenni. Az alatta lévő Belen ugyanis sebezhető és beteg volt. És egyetlen ember  érte el, hogy levegyem, bármennyire is el akartam kerülni.
Amikor pedig nem volt már hová rejtőznöm, elkezdődtek a gondok. Be kellett volna vallanom, milyen is vagyok. De attól tartottam, ha megteszem, csak még inkább egyedül maradok. Mert az igazi énem... Bonyolult.
Tovább énekelek. Lehunyom a szemem, érzem, ahogyan a hangom szeretne már kitörni. Megvárom a tetőpontot, amikor kiereszthetem, ami bennem van. Minden érzelmet beleviszek, szeretném, ha a rajongóim tudnák, mennyire valódi ez a koncert az előbbiekkel ellentétben.
Fejemben hirtelen megjelenik Harry, és az utolsó beszélgetésünk.
 "- Szia Harry! - suttogom, könnyek gyűlnek a szememben, és mielőtt megállíthatnám őket, lefolynak az arcomon. Mély levegőt veszek, ki akar kerülni, mielőtt még... 
A kezem után kap. 
Egy ideig nem mozdulok, habozva pillantok rá. Ő pedig vár. Nem tudja kimondja-e, amit. Őrlődik.
- Ezt tartsd meg - nyújtja felém a kendőt végül.  - Kérlek."
A refrén közben a lesütött szemeimen keresztül is elsírom magam. A gyomrom apróra szűkül, az érzés átveszi az agyam felett a hatalmat, másra se tudok már gondolni.
Harry.
Bár ő azt gondolja, hogy ártott nekem, és mindenért hibás, hatalmasat téved. Csupán neki volt egyedül ahhoz ereje, hogy ne menekülhessek el.
Sokkal jobbat érdemelt volna. Egy olyan valakit, aki nem csak kapaszkodik belé, hanem ugyanúgy mindent megtesz érte. Sosem küzdöttem magunkért. Egyszerűbb feladni.
Ő volt az, aki folyton tartotta bennem a lelket, ő volt az, aki megkeresett a turnéja után rögtön, ő volt az, aki sosem fáradt el abban, hogy szeretnie kell engem. Míg én... Sosem bizonyítottam neki igazán, mennyire fontos és mennyire szeretem. Kimondtam, igen. De nem bizonyítottam, nem rohantam utána, nem tettem meg mindent.
Láttam, hogy ma mondani akart valamit. Valami fontosat. És én hagytam, hogy elmenjen, hogy végleg lemondjon rólam. Elhitettem vele, hogy ennek így kell lennie, a sorsunk az, ne találkozzunk többet.
A hangom elcsuklik, nem tudom folytatni a számot. A lábam mellé ejtem a kezem, a Harry-től kapott kendőt piszkálom. Hallom, ahogyan az emberek felmorajlanak, és a zene is leáll nem sokkal később.
Egy ideig csak állok, és gondolkozok. Muszáj, semmi másra nem tudok figyelni.
Lassan újra magam elé emelem a mikrofont, felnézek.
A kék és a halványsárga fények keresztezik egymást. Hatalmas plakátok, kamerás telefonok, zászlók virítanak mindenhol. Mindenki döbbenten, csodálkozva, kissé ijedten is figyelnek. Tudják, mi történt velem, és aggódnak.
- Sajnálom - suttogom bele meggyötörten. - Nem ezt akartam - rázom meg a fejem lemondóan.
Újabb szünetet tartok, összeszedem magam eléggé ahhoz, hogy folytatni tudjam a beszédet.
- Ez az utolsó koncertem - nézek körbe ismét, kiráz a hideg attól a sok mindenkitől, aki engem figyel. Nem a félelem tölt el, hanem az az igazán belülről jövő szeretet. Én szeretem ezek az embereket, még ha nem is ismerem őket. Többet tettek értem, mint azt valaha is gondoltam volna. Ezért tartozom nekik az igazsággal.
Lopva a közönség első soraiba meredek, ahol Jack áll. Vár. A mellkasa előtt összefont kezekkel vizslat engem, nem érti mit szeretnék. Tekintetemmel üzenek neki, némán kérem az engedélyét.
Amikor végre rájön, hogy mi is a célom, a szája sarka felfele görbül. Bólint.
- Sajnálom, amiért az utolsó dalt már nem tudom elénekelni - kezdek bele tehát, kiszakadva a menedzseremmel való szemkontaktusból. Most mindenki engem hall, és azt figyelik, mit mondok. - De el kell mennem.
Zavargás fut végig a sorokon, úgyhogy inkább gyorsan folytatom.
- Azt hiszem mind értesültetek arról, hol voltam az elmúlt hónapokban, és mi történt- nyelek egy nagyot, még egy kicsit furcsa ezt felhozni. - Hatalmas hiba volt, hogy hagytam ideáig fajulni a dolgokat. Tulajdonképpen az egész életem hibák sorozata volt - ismerem be.
Azonban többé már nem lesz így.
Akkor és ott lehunyom a szemem, kizárok mindent. És döntök.
- Én szeretem őt. Egyszer már feladtam, nem teszem megint.
Egy kerek másodpercig senki se szólal meg, azonban hamarosan a többség rájön, hogy kiről beszélek. Reménykedve nézek rájuk, mintha csak tőlük várnám a megváltást. Az arcomon végig szánkázik egy kósza könnycsepp, és a többi követi. Égetik a bőrömet.
- Elrontottam vele mindent - halkulok el újra. Biztos vagyok benne, hogy ők megértenek. - Úgyhogy megengeditek, hogy megkeressem és ezt neki is elmondjam? - csuklik el a hangom az utolsó szónál.
A válasz egyértelmű.
Én sírok, a közönség sír, Jack mosolyog.

Rohanok. Rekordgyorsasággal zuhanyoztam le, pakoltam össze pár tiszta ruhát magamnak, és pakoltam bele egy táskába. Úgy szaladok, mint még soha.
A hátsó kijárat felé tartok, hiszen ott áll a parkolóban az autóm. Bedobom azt a kevés cuccot, amit magammal viszek, gyorsan bepattanok, és meg sem állok Leeds-ig. Ez a tervem, és biztos vagyok benne, hogy semmi és senki nem fog már megakadályozni ebben.
Azonban tévedek.
Kicsapódik az ajtó, én pedig kilépek a késői éjszakába. A személyzeti parkolóban a lámpák sárga fénye világítja meg a környéket. A város ilyenkor még nem alszik, a távolból dudaszó, zene és autók zaja hallatszik. Mindent jól látok, bár már valószínűleg fél tizenkettő körül jár az idő. Ez a mindenhonnan érkező fények, de legfőképpen az aréna világításának köszönhetően.
Nem szentelek sok figyelmet, a kocsim felé tartok, futólépésben közelítem meg. Beülök a kormány mögé, a másik ülésre dobom a táskát. Leveszem a kabátom, azt pedig könnyed mozdulattal száműzöm hátulra. Elfordítom a kulcsot, bekapcsolom a lámpákat.
És ekkor történik.
Felpillantok, és meglátom.
Ott áll a stadion oldalának dőlve, karjait összefonja maga előtt. Lazán figyel engem, mintha az ég világon semmi se sürgetné. Mélyzöld tekintete az enyémbe fúródik, próbál olvasni bennem.
Leállítom a motort, kiszállok az autóból. Kilépek, hogy ne az üveg mögül nézzem, hanem a saját szememmel is meggyőződhessek róla: nem csak képzelődöm.
Döbbenten bámulok a pár méterrel előttem ácsorogó fiúra, az ajkaim kicsit még el is nyílnak meglepetésemben. Mondani akarnék valamit, de a torkomon akad a szó.
Harry nem ment el Leeds-be, még itt van. Rám várt. Te jó ég!
Zavarodottan csóválom meg a fejem, alig akarom elhinni, ami történik. Lassú léptekkel indulok meg fele. Nem érdekel, hogy az autóm ajtaja tárva nyitva marad, sem az, hogy a kabát nélkül csípős az idő. Semmi más. Csak Harry.
Ő is ugyanígy tesz, ellöki magát a faltól, felém közeledik.
Szinte egyszerre lépkedünk, majd amikor már a köztünk lévő távolság pár centire csökkent, megállunk.
Felnézek rá, tenyerem finoman csúszik fel a mellkasán. A szemem megtelik könnyel, újra elgyengülök. A göndör haja, az alig borostás arcbőre, a mosolyra húzódó ajkai. Minden, ami már annyira régen hiányzott, most egy karnyújtásnyira van tőlem.
- Éppen utánad indultam - jelentem ki suttogva. - Azt hittem már a buszon vagy Leeds felé.
Láthatóan meglepődik azon, amit mondok, egy pillanatig meg se szólal. Azt hiszem végig gondolja, hogy ez mit is jelent pontosan.
- Nem - int nemlegesen a fejével végül, boldog mosoly kúszik fel az arcára. - Megmondtam nekik, hogy majd utánuk megyek, előbb viszont mindenképpen megvárlak.
Próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy ezt tette értem, de nem megy.  Lesütöm a szememet, érzem, ahogyan a könnyek elkezdik szúrni a szemem, és ismét utat törnek.
- Harry - sírom, a mellkasába temetkezem. Ujjaim görcsösen szorítják a pulcsiját, már elfehérednek.
- Shh, nyugi már - vigyorodik el, magához húz. - Mindketten itt vagyunk, nem?
Átkarolom a nyakát, jó nagyot szippantok az illatából, a nyakába temetkezem. Karját a derekamra csúsztatja, finoman szorít.
- Annyira szeretlek - suttogom elhalkulva. - Nagyon, nagyon.
- Én is téged - simít végig a hajamon, kicsit eltol magától.
Egymással szemben állunk, és mindketten ugyanazt érezzük. Túl sok a mondanivalónk egymásnak, túl sok mindent hallgattunk el az utóbbi időben, túl sok mindent értettünk félre.
Lehet, hogy most lenne az a pillanat, amikor mások megbeszélik az egészet. Talán ilyenkor is kéne.
Mi mások vagyunk. Nincs szükségünk arra, hogy most rögtön tisztázzuk, mi is volt valójában. Jelen pillanatban nem számít, hiszen a legfontosabbat tudjuk. Szeretem, ő szeret. Innentől kezdve semmi gond nem lehet.
Egyedül... a távolság.
- Veled megyek - jelentem ki, letörlöm az arcomat. - Bárhova is menj, nem akarok többé távol lenni tőled.
- Úgy érted a turnéra? - kérdezi vontatottan, mintha félne attól, hogy félreérti.
- Igen - erősítem meg, szipogva bólogatok.
Tudom, mennyit jelent ez számára. A turné és a túl nagy őrület, ami ilyenkor körülötte zajlik, könnyen elveheti az eszét, úgyhogy örül, ha van mellette még valaki, aki emlékezteti. A fiúk is megteszik ezt alapjáraton, de őket ugyanúgy lefárasztja a felhajtás.
Harry csöndben marad, ellenben a pillantásában benne van minden. Hálás nekem, pedig ennek fordítva kellene lennie.
A fülem mögé tűr egy tincset, hüvelykujjával végig simít az arccsontom, amíg meg nem állapodik a tarkómnál. Egy lépést közelebb lép, így testem erőtlenül csapódik neki.
Tudom, hogy mi fog következni, úgyhogy automatikusan hunyom le a szememet. Az ajka egy másodperccel később már az enyémen landol. Először finoman, lassan csókol, utána ahogyan felbátorodik, egyre türelmetlenebb és szenvedélyesebb.
Aznap este, a közel négy órás úton átbeszéltünk az egészet.
Én végre annyi idő után bocsánatot kérek tőle, amiért nem léptem hamarabb, amiért régen nem küzdöttem érte. Elmesélem neki, mennyire hiányzott, amikor Holmes Chapel-ben gyógyítottak. Szeretném, ha tudná, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Nem mondtak semmit arról, hová tűnt, én pedig azt hittem, véglegesen rájött, mennyire nehéz eset vagyok. Mielőtt közbevághatna, hogy megmagyarázza, miért is tűnt el, én akarom kezdeni. Elmondom még neki, hogy ha így is lett volna, én nem nehezteltem volna rá, mert neki köszönhettem mindent.
Ő az oka annak, hogy itt lehetek, egészségesen és jóval több kilóval. Ő az oka annak, hogy meggyógyultam, hogy végre elfogadom magamat. Ő az oka annak, hogy élek.
Harry következik.
Így végre megtudom.
Los Angelesben, amikor találkoztunk, észrevett. Igazán észre. Meg akart ismerni.
Nem vékonyabban, nem teltebben. Úgy, ahogyan voltam. Ő kérte meg a menedzsereket hogy én legyek az a lány, akivel majd találkozgatnia kell a média előtt. Már azelőtt figyelt rám, mint gondoltam volna.
Figyelt és vigyázott.
Emlékszem, miképpen nyugtatott, mikor összeszorultam vele a liftben, és kijött a klausztrofóbiám. Aztán elestem a lépcsőn, a bokám alaposan kibicsaklott. A segítségemre sietett, a karjaiban vitt fel az emeletre. Észrevette, hogy véresre kaparásztam a kezemet. Hiába akartam elkerülni, de rájött, hogy gyenge vagyok.
Átmentem hozzá, azt a látszatot kellett keltenünk, hogy nála éjszakázok. Azonban teljesen máshogy sült el, mint gondoltuk volna. Először gyűlöltem őt, mert azt gondoltam, hogy megjátssza, hogy kedves velem. Összevesztünk, én kint maradtam az esőben. Dörgött az ég és villámlott, úgyhogy rövidesen bemenekültem a házba. Adott száraz ruhákat, amiknek olyan illata volt, mint neki. Egy kicsit meglesett, amikor öltöztem, ezért kiakadtam. Aznap mondta először, hogy gyönyörűnek tart.
Próbáltam elaludni, viszont sehogy sem ment. És Marius jelenléte sem segített sokkal többet. Megijesztett, azt hittem, valami őrült járkál Harry házában, így gondolkodás nélkül hozzá rohantam. Nem fogom soha elfelejteni, hogy hogyan változott meg egy perc alatt a testtartása, amikor azt hitte bajom eshet. Ahogyan azt sem, számára mennyi könnyű volt szavak nélkül is rájönni, amire másnak nem: szinte mindentől féltem.
A másik randin Londonban kellett volna maradnunk, de Harry-t felidegesítettem azzal, hogy ellenségesen viselkedtem vele. Gondolkodás nélkül vezetett ki a városból, egészen addig, amíg el nem fogyott a benzin. Félreállt, és gondolkozott, hogy a maradék üzemanyaggal, mégis meddig mehetünk. Pusztán az volt a probléma, hogy azt sem tudta, hol vagyunk. Együtt aludtunk a kocsiban. Folyamatosan kopogott az eső, én fáztam, mégis biztonságban éreztem magam vele.
Másnap reggel egy kósza félmondatból hallotta meg a kívánságomat a tengerpartról. És teljesítette. Örökké a fejemben fog égni a kép, amint iszapot dobálunk egymásra, és olyan felszabadultan fröcsköljük a másik arcába a hullámokat, mint két gyerek.
Aztán a balesetem, és az este, feltétlen bocsánatot kellett kérnem a média miatt...
Átmentem hozzá pakolni, segítettem válogatni a ruháit. Akkor kaptam a kendőt, ami még mindig a kezemen van. Csak úgy nekem adta. Tisztán él a fejemben, hogy ezt gondoltam: Harry Styles a földkerekség legtökéletesebb embere. És ha tetszik, ha nem, beleszerettem.
Nem is sejtettem, mennyire igazam volt.
Vetek egy pillantást a csuklómra, amin ott díszeleg Harry sálja.
Másnap reggel megcsókolt.
Együtt voltunk.
Sok minden próbált közénk állni. A média, a távolság, a betegségem, én magam. Mind olyan problémát okozott, amikről meg voltam győződve, sose fogjuk átvészelni.
Mégis itt vagyunk, megerősödve, és kitartóan.
Oldalról szemlélem Harry tökéletes arcát. A keze után nyúlok, összekulcsolom a kettőt. Észreveszi, ujjával végig simít a kézfejemen. Nyom rá egy puha puszit.
- És most? - vonom fel a szemöldököm. - Mit csinálunk az út maradék részében?
- Van egy-két ötletem -  kúszik fel egy szemtelen vigyor az arcára.
Megforgatom a szemem, játékosan vállba bokszolom. Még mindig remekül szórakozik, emiatt pedig egyre inkább zavarban érzem magam.
- Harry, ne már - kérlelem, hogy könyörüljem meg rajtam.
- Jaj, tudod, hogy imádlak - jegyzi meg mosolyogva. Végre abbahagyja a feltűnő méregetésemet, lenyeli a fene nagy jó kedvét, és megkímél.
Bólintok.
- Remélem tudod, hogy én még jobban - nézek felé, rám is átragadt a mosolygása.
Közelebb hajol. Megcsókol.
A szívem a torkomban dobog, az érintésétől kiráz a hideg.
Mellette mindig is boldog maradok.

VÉGE

30. fejezet - Menj!

Drága Olvasóim!

Először is iszonyatosan szeretném megköszönni, hogy az előző részhez láthatóan több visszajelzés érkezett! Olyanok is írtatok nekem, akik ezelőtt nem, vagy csak ritkán. Tehát remélem tudjátok, hogy ennél hálásabb már nem is lehetnék, imádlak Titeket érte!
Másodsorban itt is van az utolsó fejezet. Ezután már csak az epilógus lesz, az pedig ismét Belen szemszögéből. Kíváncsi vagyok mit gondoltak róla, de ne felejtsétek el, hogy itt még nincs vége a történetnek. :)

Rengeteg puszi, Azy

UI: Esetleges hibákért elnézést, nagyon fáradtan olvastam át... 

"Harry! Szeretném, ha tudnád, visszajöttem Londonba az utolsó koncertem miatt. Nem tudom, meddig maradok, de ne aggódj, nem foglak felkeresni, tiszteletben tartom a döntésed, és hogy tovább léptél. Köszönettel tartozom neked mindenért. Ha nem lettél volna, fogalmam sincs, hol tartanék... Soha nem fogom tudni ezt meghálálni neked. Belen" 
Kezemben szorongatom még mindig a kendőt, közben pedig folyamatosan a cetlire gondolok, amit írt.  Idegesen vezetek, úgy sietek, mint még soha. A forgalom ilyenkor hatalmas, és bárhogyan is próbálok előrébb jutni, egy kocsi mindig az utamba áll. 
- Gyerünk már, induljatok el a francba is! - csapok le a bőrkötéses kormányra, fejemet ide-oda döntöm, hogy láthassam, mi tartja fel a forgalmat. - Ezt nem hiszem el - sóhajtom frusztráltan, alaposan beletenyerelek a dudába.
Végre, szép lassan a jogosítványt nem érdemlő vezető is képes lefordulni balra, így a sor újra megindul. Amint lehetőségem van rá, előzök. 
Muszáj hamar odaérnem. 
Valószínűleg a családja tényleg nem mondott neki semmit azzal kapcsolatban, hova tűntem. Nem is tudhatták biztosra, hogy csak egy időre szólt-e a búcsúm, vagy örökre. Így Els a saját módján értelmezte, ami természetesen megint ezerszer rosszabb, mint az igazság. A pokolba! 
Bár gyorsnak tűnök, az órára pillanatra azt veszem észre, hogy már el is telt ötven perc, mire megérkezek. Leparkolok egy közeli parkolóba, bár már itt is rengetegen vannak. Rajongók éneklik Belen slágerét, plakátokat cipelnek magukkal, és csapatokba vergődve özönlenek a helyszín felé. 
Az aréna bejárata kicsit messzebb van, így körbe kell sétálnom. A stadiont a folyókanyarulatba építették, így az őt körülvevő úton egyszerűen meg tudom közelíteni, kevesebben vannak, mint a forgalmas közutakon. 
Leállítom a motort, és előveszem a telefonom. Leveszem a kabátom, és a hátsó ülésre dobom. Miközben a fejembe húzom a pulcsim kapucniját, tárcsázom Jacket. Azonban mivel nem bírok tovább ülni a seggemen, inkább kiszállok. A sötétnek köszönhetően félre tudok úgy húzódni, hogy egy ideig még biztosan ne szúrjanak ki. A kocsi tetején dobolva várom, hogy felvegye. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, addig én pedig majdnem beleőrülök. Nem csak miattam és az időhiány miatt. Belen nem ejtett szót arról, hogy miért most van az utolsó koncertje, ahogyan arról sem, mit fog utána tenni. Könnyen meglehet, egyedül ezért jött vissza Londonba, nincs más oka. Ha pedig ez igaz, ma éjjel nem csak én hagyom el a várost, hanem ő is. 
Ez a tudat csak még inkább gyorsaságra ösztönöz, szinte belehalok a tehetetlenségbe. 
- Jack, végre! - fújom ki a bent tartott levegőt, amikor az ismerős férfi hangja megszólal a vonal másik végén.
- Fél percet kapsz, most nincs időm - közli rögtön. Hallatszik, hogy tényleg nem nagyon ér rá, zaj van mögötte. Valószínűleg a szervezkedés közepében zavartam meg, úgyhogy örülök, amiért egyáltalán felvette. 
- Be kell jutnom Belen koncertjére - térek a lényegre. - Nagyon fontos, beszélnem kell vele!
- Ne szórakozz! Nem ronthatod el a ma estét, jó formában kell lennie, mert... - kezdene bele, de ennél a résznél közbevágok. 
- Igen, tudom! Mert ez az utolsó koncertje! 
- Harry, azt hittem a kapcsolatotok segíteni fog rajta, erre pont abba üldözted bele, amit el szerettem volna kerülni... - Nem hányra a szememre, nem neheztel, csak megállapítja, mint egy szimpla tényt. És igaza van. - Sajnálom, viszont legalább a ma estét hagyd meg neki. Hadd menjen el! 
- Nem - kiáltok rá idegesen. - Könyörgöm! Te is tudod, mennyire fontos ez! - Érzem rajta, hogy kezd megenyhülni, és tanácstalanná válik. Nem neki kellene eldöntenie ezt, hanem Belen-nek. - Az is lehet, hogy végül nem megy el Londonból! Kér...
- Rendben - akadályozza meg, hogy befejezzem. Szinte látom magam előtt, ahogyan a megforgatja a szemét. - Gyere, de nem garantálok semmit sem.
- Köszönöm - emelem hálásan az égre a tekintetem, majd azonnal futólépésben megindulok az hatalmas építmény felé.
- Tudod hol kell bejönni, és majd szólok az őröknek, hogy engedjenek be - zárja rövidre a beszélgetést.
- Rendben, sietek! - hadarom, és máris megindulok.
- És még valami, Harry! 
- Igen? 
- Ezúttal legyen végleges a döntésetek - jelenti ki komolyan. - Nincs több játék, nincs több titok vagy félrebeszélés, csak őszintén. 
-  Nem lesz - bólintok, aztán mire még mást is kibökhetnék, Jack elmormol egy elköszönést, és le is rakja. 
Tovább rohanok, nem érdekel, hogy páran felismernek a koncertre érkezők közül, amikor elhaladok mellettük. Mivel nem lassítok, nem igazán tudnak többet tenni, mint hogy utánam kiáltanak. Én pedig nem állok meg, így egészen hamar eljutok a hátsó ajtóhoz, ahol be tudok jutni. Be, a színpad mögé, az öltözőkhöz, és ami a legfontosabb: Belenhez.
A menedzser jól mondta, az őrök számítanak az érkezésemre, így mindenféle vesződés nélkül beengednek. Azonban, amint az üvegajtó becsukódik mögöttem, és én beérek, valahogyan összezavarodom. Egy nagy előcsarnokba érkezem, ahonnan rögtön három fele vezet lépcső az emeletre, ellenben a színpad hátuljára innen nyílik rálátásom. Legvégül egy hosszú folyosó nyúlik el balra az öltözők felé, tetézve az elveszettségemet.
Fogalmam sincs merre lehet ilyenkor. Ráadásul eléggé sokan vannak erre, az is lehet, hogy nem veszem észre. Az ajtók folyamatosan kicsapódnak, biztonsági őrök, hangtechnikusok, háttérvokálosok, zenészek, táncosok és stylistok rohangálnak mindenfele. A hangosbemondó elhadar egy ismeretlen nevet, akinek sürgősen a színpad jobb oldalához található erősítésekhez kell mennie segíteni, ezután figyelmeztet mindenki mást, hogy mindösszesen tizenöt perc maradt a kezdésig.

Dermedten állok, a fejemet kapkodva próbálok elkapni valakit, aki talán tud nekem abban útbaigazítást adni, merre találom. Ez az elképzelésem nem tovább, mint két másodpercig tart, ugyanis rájövök, hogy az idő őket is sürgeti, így kizárt, hogy a rohanó stáb leálljon miattam.
Ezért felrohanok az emeletre, körbejárom az egészet. Benyitok mindenhova, ahova csak tudok. A várva várt Belen Wallis öltözője felirat ugyanakkor sehol sem látszódik, ami egyre inkább elkeserít. Bár nem először vagyok itt, ötletem sincs, merre találom. Hiszen annyi helyen léptünk már fel, és mindegyik máshogyan van kiépítve.
Legalább öt percen keresztül keresem fent, amikor végre be kell látnom, hogy máshol lesz. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, átszelem a csarnokot. Nem igazán törődöm azzal, mennyi embert lökök fel. Már csak tíz percem maradt, utána már csak a színpadon fogom észrevenni.
Megérkezem a keskenyebb folyosóra, szememet idegesen kapkodom a feliratok között. Már éppen kezdem feladni, amikor az utolsó ajtó kinyitódik, a lámpa fénye pedig megcsillan a laminált papíron. Nem is kell végig olvasnom a nevet, a bejáratnál megjelenő alak egyértelmű teszi, mi is lehet ráírva.
Éppen a hangját melegíti be, mély és magas hangokat egyaránt érint. Amikor meglát, lefagy és megnémul. Egy szót sem szól, csak bámul rám, miközben én is végig nézek rajta.
A haja sokkal hosszabb lett, és világosabb. Már nem hullámos és sötét, hanem egyenes és aranybarna. Arca nyert egy kis színt, szeme csillogása visszatért, hitetlenkedve eltátott szája vonzóbb, mint valaha. Mindene megváltozott. Régebben közel járt a kórós soványsághoz, ellenben most alakja visszanyerte eredeti formáját. Felszedett néhány kilót, és ezzel még gyönyörűbb lett.
- Harry - böki ki végül a nevem összezavarodva. Egyáltalán nem érti, miért vagyok itt. És azt sem, hogyan. - Mit keresel itt?
- Téged - jelentem ki komolyan, miközben tekintetem abbahagyja a tanulmányozását. Elindulok fele, hogy lecsökkentsem a kettőnk között lévő távolságot.
- De hát miért? - ráncolja a homlokát, értetlenül várja meg, hogy teljesen elé érjek. - Én azt...
- Beszélnünk kell - ismétlem el neki is, amit már annyiszor hajtogattam Mariusnak és Jacknek. Előveszem a kendőt, kissé meglengetem előtte, mint egy számonkérésként. - Miért küldted vissza?
Egy ideig nem válaszol, értetlenül pislog. Aztán ajkába harapva lesüti a szemét. Ez az egész mozdulata teljesen olyan, mint akkoriban. Úgy látszik, meggyógyult és egészséges, viszont szerencsére a régi szokásai megmaradtak. Még mindig ugyanolyan félénk, még mindig ugyanolyan könnyű zavarba hozni, és elérni azt, hogy szavak nélkül maradjon.
- A tied - suttogja végül. - Úgy éreztem, vissza kell adnom.
- Ah, szóval úgy érezted - bólintok, és bármennyire is vissza akarom fogni magamat, nem tudom eltüntetni a gúnyt a hangomból. - Meg azt is érezted, hogy tovább léptem, és azért hagytalak egyedül, mert már nem szeretlek? Ugye? - vonom fel a szemöldököm.
Látom, ahogyan végig fut rajta a hideg. Talán nem kellene emlékeztetnem arra, amit történt, mégis enélkül soha nem tudnánk tovább jutni rajta.
- Most miért beszélsz így? - rázza meg kissé a fejét, nem tudja követni ezt az egészet.
- Azért, mert rohadtul nem vagy fair! - emelem feljebb a hangomat, ideges vagyok. Nem csak rá, hanem mindenre.  - Hányszor bizonyítottam be, hogy mit érzek, és ennek ellenére te rögtön azt gondolod, hogy képes vagyok ilyen egyszerűen elfelejteni?
- Harry, pánikrohamot kaptam, teljesen úgy viselkedtem, mint egy őrült - magyaráz hevesen. -  Érthető, ha...
- Tudod mi történt igazából?
Nem érdekel a szánalmas mentegetőzése, nem érdekel, hogyan lehetett olyan elborult, hogy elhitette magával, igaza lehet.
Leengedi a vállát, a válaszra nyitott száját is becsukja. Tisztán látszik rajta, mennyire rosszul esik neki a múlt felemlegetése. Mégsem szeretné kimutatni, ezért bólint.

- Láttam a naplódat - nézek bele mélyen a szemébe.
Ennyi információ éppen elég arra, hogy elsápadjon, és a teljes kétségbeesés kiütközzön az arcán.
- Neked is megmutatták? - temeti a tenyerébe az arcát.
Abban a pillanatban mindketten szeretnék tovább folytatni, amit elkezdtünk. Én a tudtára adni, hogy már Los Angeles óta meg akartam ismerni, és a mai napig nem bánom, amiért végül ő lett az ál-barátnőm. Ő pedig azt hiszem bocsánatot kérni, azért, hogy szembesülnöm kellett a régi énjével, ami miattam szenvedett.
Azonban egyikünknek se sikerül egy szót se mondania, mert a folyosó végén megjelenik egy ismeretlen nő, aki sürgetően int Belen felé. Ezzel egy időben pedig a hangszóró is jelzi, hogy öt perc maradt.
- A színpadhoz, gyerünk - kiáltja át a távolságot. - Hallottad, öt perc!
- Mindjárt megyek, Tess - néz ki a vállam mögül Belen, erőltetett mosollyal próbál még egy kis időt nyerni nekünk. Ismét visszafordul felém. - Meg tudnánk ejteni ezt majd a koncert után?
Szelíd és kérlelő a pillantása. Hiszen ő még nem tudja. Fogalma sincs róla, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet, mint hinné. Nekem el kell mennem, és nem lehetek benne biztos, neki nem szerepel-e hasonló a tervei között.
- Nem - mosolyodok el keserűen. - Most kellene.
- Belen, nem érünk rá erre - tűnik fel hirtelen Tess, aki türelmetlenül váltogatja közöttünk a pillantást. Nem szól egy árva szót sem, megtartja magának a gondolatait. Els könyörögve néz rá, míg én ölni tudnék a tekintetemmel.
- Komolyan - húzza a száját a nő.
- Még egy kicsit, kérlek!
- Ha nem leszel két perc múlva a színpadnál... - kezd bele a fenyegetésébe, eredménytelenül.
- Ott lesz! - Kicsit durvábban és feszültebben vágok közbe, mint illene, de jelen helyzetben semmi más nem érdekel, mint hogy elmenjen. Kikapom a kezéből a Belen-nek szánt mikrofont, ezzel is jelezve, hogy igazán kettesben hagyhatna minket.
- Ígérem - rebegi hálásan Elen is.
Tess, bármennyire sincs kedvére, hogy pici késésben van az egész koncert, elsiet, azt hiszem legalább addig a többi dolgot elintézni. Úgyhogy újra kettesben maradunk.
- Tehát miért nem beszélhetjük meg ezt utána?
A kérdése emlékeztet, hogy hol is hagytuk abba, mielőtt félbeszakítottak volna.
- Éjfélkor már a lakóbusznál kell lennünk. Megyünk Leeds-be, hónapokig nem leszek itt - ismertetem vele a terveket, és bármennyire is el akarom kerülni, ezután elhallgatok. 
-  Nekem pedig holnap hajnalban indul a gépem... - vallja be végül alig hallhatóan, a sóhaj fájdalmasan törik fel belőle. - Ez az utolsó estém itt. Nem jövök vissza.
Annyira sok mindent akartam neki mesélni, mégis, tudván, hogy százhúsz másodpercnél is kevesebb időm van rá, úgy érzem, belekezdeni sem érdemes. Minden ellenünk van. Ő is elmegy, és én is. Ez volt az utolsó alkalmam, hogy beszéljek vele, és elkéstem.
Hatalmas barna szemeit rám emeli, ugyanolyan elveszett, mint régen. Most azzal a különbséggel, hogy ő az, aki megtöri a csendet.
- Mennem kell...
A csalódottság és a keserűség kihallatszik a hangjából, de biztos vagyok benne, ha én most meg tudnék szólalni, az enyém gyötrelmesebb lenne. Soha nem éreztem még magam ennyire nyomorultul. Minden, amiben reménykedtem, egyszerre foszlik szerte, egyenesen az orrom előtt. És én hiába is próbálnék tenni ellene, hiába.
El akartam mondani neki, mennyire szeretem, de már semmi értelme. Mindketten elmegyünk, és amikor legközelebb adódik alkalmunk találkozni, nem lesz ugyanolyan. 
- Akkor menj - szedem össze magam, próbálok úgy csinálni, mintha nem most vesztettem volna el mindent. - Menj csak - ismétlem rekedten.
- Szia Harry! - suttogja, könnyek gyűlnek a szemébe, és mielőtt megállíthatná őket, lefolyik az arcán. Mély levegőt vesz, ki akar kerülni, viszont még utoljára a keze után kapok. Egy ideig nem mozdulok, habozok. Ő pedig vár.
- Ezt tartsd meg - nyújtom felé a kendőt végül. - Kérlek.
Halványan elmosolyodik, még mindig fátyolos tekintettel, de elfogadja. A tenyerébe szorítja, némán tátog egy "köszönöm"-öt.
Tehát csak ott állunk, egymás szemébe mélyedve, míg végül nem bírja tovább, és lehajtott fejjel elsétál. Én ott maradok, nekidőlök a falnak, hallgatom az  elhalkuló lépteit.
Egyre csak a földet bámulom, és el sem hiszem, hogy ennyi volt.
Tényleg vége. Nem fogunk többé találkozni.