20. fejezet - Kapcsolják ki a kamerákat!

Drága Olvasóim!


Szeretném megköszönni, amiért még mindig itt vagytok, és írtok Nekem! Bevallom eléggé kezdek elbizonytalanodni, hogy jó-e amit egyáltalán csinálok, mert ez tényleg egy sokkal másabb történet, mint az előző kettő. Szóval köszönöm az esetleges visszajelzéseket, jól esnek nagyon!
A másik: 10 FEJEZET VAN HÁTRA! (Meg persze az epilógus.) Kitartás, édeseim, már eléggé közeleg a vége, és azt hiszem innentől szeretem a legjobban írni a részeket. Remélem Ti is élvezni fogjátok, hogy a dolgok összejönnek. Jó olvasást, remélhetőleg tényleg tudok vele okozni Nektek egy kis örömet!


Rengeteg puszi, Azy

Fogalmam sincs mikor kezdődött. Vagyis jobban mondva mikor folytatódott. Mert már régen nem voltam már jól, mégis Harry távolléte mindent a felszínre hozott. Nem volt mellettem, nem éreztem magam szépnek, nem terelte el a figyelmemet. Egyedül voltam. Persze beszélgettünk telefonon, kameráztunk... De ez mégsem ugyanaz. Minden félelmem a duplájára nőtt, mintha csak arra vártak volna, hogy újra maguk alá temethessenek. És meg is tették. Minden kirakatüvegben és tükörben azt figyeltem, milyen is vagyok. Undorító, ocsmány, visszataszító. Ordítani és sírni lett volna kedvem egyszerre. 

Sok lány siránkozik, hogy ők mennyire "dagadtak", hogy le kéne fogyniuk, mert itt és ott hájasak. Laposabb has, vékonyabb lábak, izmosabb fenék kellene. Hallgatni őket olyan akár egy gyomorszájon vágás. Mert nekik igazából semmi baj nincsen az alakjukkal. Nekik könnyű. A csinos lányoknak minden könnyebb. 

És itt vagyok én. Ki döntötte el, hogy nem lehetek szép és vékony? Miért van az, hogy amíg mások annyit esznek, amennyit akarnak, mégsem híznak egy semmit se sem, én minden egyes nap félek tükörbe nézni. Saját magammal küzdök, és ez az igazi szívás. Mert mindenképpen alul maradok.
Igyekszem változtatni. Tényleg. Keményebben járok edzeni, mint eddig, és sokkal kevesebbet eszem. Mindent megteszek, hogy ne legyek éhes, egy dekát sem hízhatom. Mégis... egyszer csak megtörök, összeeszek mindent. Amiktől pedig muszáj megszabadulnom. 

- Belen - szólnak rám.
Most veszem csak észre, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, ami egyre inkább megesik. Semmire se tudok koncentrálni. Szinte összesek a fáradságtól, aludni akarok. Ezután az interjú után egészen biztosan hazamegyek, nem bírom már tovább. Gyengének érzem magam, erőtlennek, minden mozdulatom maga a fájdalom. 

Egy kényelmes piros kanapén ülök, körülöttem kamerák és profi megvilágítás. Velem szemben egy csinos húszas éveiben járó lány, Ashley. Rövid, feszülős szoknya simul a lábára, mély dekoltázs, gyönyörű haj, bájos arc. Furcsálló tekintettel fürkész, várja a választ. Kár, hogy már a kérdésre sem emlékszem. 

Megköszörülöm a torkom, inkább a közönséget kezdem pásztázni, abban reménykedem, attól kicsit jobb lesz. Legalább tíz sorban ülnek azok a szerencsések, akik nem csak a tévé képernyőjén keresztül láthatják a délutáni műsört. Kicsik, nagyok egyaránt, néhol anyukák tűnnek fel, akik elkísérték a gyereküket. Mind engem figyelnek. 

- Elnézést, nem hallottam a kérdést - erőltetek magamra egy mosolyt, ismét Miss Tökéletesre figyelek. 

- Milyen a barátod, Harry nélkül lenni? Hogyan bírod a hiányát? - pillant rám kedvesen.

Egy pillanatra megmeredek, az ölembe ejtett kezeimet kezdem el piszkálni karkötő hiányában. Ideges leszek a kérdéstől, legszívesebben egyszerűen felállnék, és elsétálnék. Ha egy normál ember lennék, megtehetném. 

- Holnap utána utazok Chicago-ba - válaszolok erőltetett udvariassággal. 

- Nagyon aranyosak vagytok együtt, azt kell, hogy mondjam - dicséri meg a kapcsolatunkat, és mielőtt megköszönhetném, már folytatja is olyannal, amit viszont garantáltan nem fogok. - Felröppent az a pletyka, hogy egy veszekedés következtében sérült meg a vállad... - kezdené el, azonban közbevágok.

- Pletyka - nyomatékosítom a szót. 

- Igen, pletyka - lepődik meg alig láthatóan. Kicsit helyezkedik a velem szemben lévő fotelben, kezdi kényelmetlenül érezni magát. Nem csoda, olyan finoman viselkedek, akár egy buldózer. - Elmondanád mi történt pontosan? 

Ezek az emberek ezt akarják. Pletykát, egy szaftos sztorit, amitől érdekesebb lesz a műsör. Pedig már annyira régen volt, mégis még mindig ez a téma. Miközben már mindenhol elmondtam, ahol csak lehetett, hogy mi történt. Ahogyan Harry is. Miért nem hagynak békén? 

A fejemben a döntés mindösszesen egy tizedmásodperc alatt áll össze. Izgalmas adást akarnak? Megkapják. Egy kósza pillantást vetek Jack-re, aki a kamerások mögött ácsorog, onnan figyel. Biztató biccentést küld felém, hogy folytassam. Azonban a fagyos arcomból rögtön rájön, hogy valamire készülök. Óvatosan rázza meg a fejét, ezzel jelezve: ne merjem! 

- Egy baleset - sóhajtok egy aprót, nehezemre esik, hogy viselkedjek. Ha nem gondolnék Harry-re, akkor simán botrányt csinálnék, de az ő érdekében talán jobb, ha újra letisztázom az ügyet. - Elmentünk a tengerpartra, ahol véletlenül egy sziklára estem. Szerencsére lapos volt, így a zúzódással megúsztam. És nem is veszekedtünk - mesélem el, akár egy robot. Semmi érzelem nincs bennem, hideg vagyok.

- Értem, remélem azért már jól vagy - mosolyog még mindig szüntelenül. Ha nem tudnám, hogy ez a dolga, azt gondolnám, elragadóan kedves.

- Igen, köszönöm - és hasonlóan bájosnak próbálok tűnni. Mert nekem is ez a dolgom. 

- És mit szólsz ahhoz, hogy sokan azt hiszik beteg vagy?
Úgy tűnik Ashley nagyon nem várta ezt a kérdést, már alig láthatóan feszengeni kezd. Ráadásul mivel én sem vagyok ma túl kedves, egy kicsit tart attól is, hogy miképpen hat a műsor további részére, ha ilyen irányba viszi el a beszélgetést.

- Beteg? - ráncolom a homlokom. - Vagyis?
Erőltetetten felnevetek, ellenben senki nem nevet velem. Aztán ahogyan körbenézek, inkább megrémülök, lehervad rólam a vigyor. Jack is kerüli a tekintetem, nem hajlandó rám nézni. A rajongók szomorúak. Nem értem. Mi történt, amiről nem tudok?
- Hát öhm - igazítja meg frusztráltan a haját Ashley. Ez a helyzet neki tényleg rosszabb, mint nekem. Megerősítésre várva pillant háttérben mutogató főnőkére, aztán újra rám. - Aggódnak, mert az utóbbi pár hétben eléggé lefogytál.
Csend. Pusztán kimondott egy mondatot, mégis olyan, mintha egy államtitok csúszott volna ki a száján. Mindenki megmeredve várakozik, még én is, miközben pontosan én lennék az, akinek reagálnia kellene.
Hogy lefogytam? Hogy jön ez ide? Miért hazudják ezt? És mióta téma az, hogy milyen az alakom, hány kiló vagyok? Nem akarok erről beszélni, ez tabu.
A világ forogni kezd körülöttem, érzem a rám szegeződő szempárokat. Éget a tekintetük, szabadulni akarok. Még jobban belém fognak látni, el fognak ítélni.
Kapkodva forgolódok egy kicsit, Jack-et akarom, beszélnem kell vele. Azonban hiába keresem, ő már eltűnt valahol a színfalak között. Tágra meredt szemekkel ülök ott, és egyszerre fogalmam sincs mit kellene mondanom vagy tennem. Csak egy valamiben vagyok biztos. Nem akarok tovább maradni.
- Azt gondolják, talán már az anorexiáshoz hasonlóan sovány lettél - folytatja, a hangja távolról érkezik el hozzám. - Megnyugtatnál, hogy semmi gond nincs, és egészséges vagy? - rebegteti a szempilláit kedvesen, mintha tényleg érdekelné mi van velem.
Rábámulok. Hidegen és fagyosan. Kissé megrémül, amiért nem vagyok hajlandó válaszolni. Ajkaimat összeszorítom, megkeményítem a vonásaimat. Nem szólok egy szót se, csak nézek. A félelem egyre inkább nő, belülről szakít szét. Egészen addig nyomorgat, míg már nem bírom tovább, muszáj tennem valamit, hogy enyhítsem. Vagy legalábbis amitől ezt remélem.
- Kapcsolják ki a kamerákat - állok fel hirtelen, kérlelően forgok körbe. Senki sem csinál semmit, annyira meglepő, amit teszek, hogy fogalmuk sincs ilyenkor mi is a teendő. Tegyenek eleget a kérésemnek vagy folytassák a felvételt? - Kapcsolják ki, nem hallották? - ordítom el magamat, mire végre mozgolódás támad.
- Valami rosszat mondtam? - habog Ashley. Felpattan, kezét az enyémre simítja, ezzel próbál megnyugtatni. - Kérlek ülj vissza, sajnálom, nem kérdezősködök tovább.
Egyedül azt bánja, hogy ez megtörtént, ráadásul amikor az ő kis fiatal fejével interjút készít. Azt bánja, ha ezután elveszíti a munkáját. Azt bánja, hogy nem vagyok egy könnyű alany, akivel simán elbeszélgethetne. De én? Én nem érdeklem.
- Oh, igazán? - mosolyodok el gunyorosan. - És egész pontosan mit? Hogy nem leszek a következő Demi Lovato? Nem csinál belőlem egy jó sztorit, amit aztán eladhatnak! Nem vagyok anorexiás vagy beteg! - halkulok el a végére, szinte köpöm a szavakat. Kirántom magamat a fogásából. - Velem minden rendben!
- Álljon le a kamera - szól most már közbe Jack is, természetesen nem akarja, hogy a kirohanásomat felvegyék, és holnap ez legyen a téma.
Egy percig semmi sem mozdul. Az emberek némán néznek, Ashley próbálja kézben tartani a helyzetet, és visszaültetni a kanapéra, hogy tovább mehessen a műsör. Jack azt intézi, hogy újra lehessen vehetni az utolsó perceket. Én eközben ott állok, idegesen és feszülten. Elegem van. Az egész olyan, mintha egy száz kilós súly lebegne a fejem felett, és bármikor rám eshetne. Nagy a nyomás rajtam, mindig is az volt. Egyedül az változott, hogy nem tudom, akarom-e továbbra is elviselni.
- Válthatnánk pár szót négyszemközt? - áll elém hirtelen Jack, a szemével képes lenne ölni. A fiatal lány felé fordul, bocsánatkérő mosolyt villant. - Édes Ahshleym, egy perc és visszahozom, és mehet minden az elejétől - ígéri meg, majd mielőtt egyet is nyekkenhetnék, elrángat az emberek szeme elől.
Nem fog túl erősen, mégsem tudok kiszabadulni, túl gyengének érzem magamat hozzá. Megyünk, kerülgetjük a stábot, akik kutatóan mérnek végig. Tippem sincs mit gondolhatnak rólam ezután.
Végre Jack megáll egy félreeső helyen, a díszletek előtti ajtónál. Szembe fordul velem, így pontosan a háta mögé kerül egy szűk folyosó, ahol az öltözők kaptak helyet.
- Mondd csak, mi a fenét csinálsz? - emeli a kezét a halántékához. - Tudod mennyibe fog kerülni ezt eltussolni? - fújtat.
Nyúzottan a hajamba túrok, a cipőm sarkát ütemesen verem a linóleum padlóhoz. Hüvelykujjamat a két ajkam közé szorítom, a topogással egyidőben harapok rá. Stresszes helyzet, és fogalmam sincs mit tegyek. Kerülöm Jack tekintetét, habár nem sokáig, mert barna íriszeim hamar találkoznak az övével.
- Nos?!
- Nem, nem tudom - felelem némi habozás után, majd egy nagy levegőt véve kikerülöm. Elindulok a saját öltözőm felé, ahol a cuccaim vannak. Nem érdekel, ha dühös vagy meg fog ölni. Száz százalék, hogy én egy percig sem maradok itt.
- Hova mész? - kiált utánam, teljesen kikészítettem idegileg. Egész biztosan rengeteg dolga lesz, hiszen nem kevés munka elintézni, amit most magam mögött hagytam. Teljes káosz.
- Haza - válaszolom határozottan, majd el is érem a "Belen Wallis" feliratú kis bejáratot.
Nem nézek hátra, nem érdekel Jack figyelmeztetése, hogy ne merjem itt hagyni. Arra koncentrálok, hogy végre valahára magamra csukhassam az ajtót, elfordíthassam a zárat, és biztonságba tudhassam magamat. Mert ami mögötte történik az nem tartozik senki másra.


Átalszom a nap hátralévő részét, hajnalban kelek fel. Óvatosan nyújtózkodom ki, felülök az ágyban. Kitörlöm az álmosságot a szememből, fáradtan túrok a hajamba. Egy percig nem csinálok semmi mást, erőm sincsen megmozdulni.
A szememnek nincsen arra szüksége, hogy megszokja a sötétséget, hiszen a tévét elfelejtettem este kikapcsolni, így a képernyő elég világosságot ad. Ráadásul nem húztam el a függönyt se, a redőny résein keresztül halvány fény kúszik be. A koszos ruháim hanyagul a földön hevernek, a szőnyegre hajított bakancsomnak a gardróbban lenne a helye. Minden szanaszét, az egész helyiség kusza, ami nem jellemző rám.
Nem akarom magamat terhelni a rendetlenségemmel, ezért inkább visszahanyatlom az ágyra, arcomat a párnába fúrom. Addig csinálom ezt, ameddig kapok levegőt, aztán a hátamra a fekszem, szememet a fehér plafonra szegezem. Bámulok a semmibe. Iszom egy kevés poshadt vizet abból a pohárból, amit a komódomra helyeztem talán még a múlt héten. Pár korty után nem bírok többet.
Az oldalamra fordulok, a telefonomért és a távirányítóért nyúlok. Lenémítom a tévét, és feloldom a kódomat. Érdekes módon nincs egy nem fogadott hívásom se Jack-től. Ez pedig azt jelenti, hogy később fogok kapni, de sokkal nagyobbat. Vihar előtti csend. Egész biztosan azon ügyködik, hogy semmi se szivárogjon ki abból, ami ma délután történt, és közben próbál egyezségre jutni velük, miszerint később bepótoljuk az interjút.
Viszont más keresett. Harry. Szomorúan mosolyodok el a neve láttára, és a telefonszámhoz csatolt képet nézegetem egy ideig. Hiányzik. Kifejezni is lehetetlenség mennyire szükségem lenne most rá. Biztosan tudna mondani valamit, amitől megnyugszom.
Ajkamat rágva tárcsázom, reménykedem benne, hogy az időtolódás ellenére képes leszek vele beszélni, anélkül, hogy felkelteném.
- Halló - szól bele álmos és rekedt hangon, ezek szerint tényleg aludt.
- Harry - suttogom, mintegy megkönnyebbülésként formázom a nevét. Felülök.
- Belen. - Hallom, ahogyan elmosolyodik. - Már hívtalak korábban, de nem vetted fel.
- Tudom, sajnálom - söprök ki egy tincset az arcomból. Feszengek, próbálom legyűrni a sírást. Már a hangjától is elgyengülök. Azt akarom, hogy mellettem aludjon. És ne egy óceánnal messzebb. - Jó napod volt? - kérdezem meg, a hangom mégis elcsuklik a végén.
- Els - nyugtat halkan, majd sóhajt. - Beszéltem Jack-kel, elmondta mi történt az interjú alatt... Semmi baj nincs, oké? - Nem válaszolok. Csend. Csak a fuldokló sírásomat próbálom elrejteni. Nem szabad meghallania. - Holnap érted megyek a reptérre. Bár lehet, hogy egy kicsit késni fogok, de ott leszek, ígérem! - Újabb szünet. Egyikünk se beszél. Szinte hallom a lélegzését, ahogyan próbál kitalálni valami megoldást. Kiengedi a tüdejébe szorult levegőt, óvatosan vallja be. - Aggódom érted.
- Harry - nyögöm, miközben a könnyeim fojtogatnak. Remegő kézzel törlöm le az arcomat. Nehezemre esik elmondani neki, viszont meg kell tennem. Bármennyire is fáj. - Én ezt nem bírom.
- Elhiszem, de túljutsz rajta. Nem vagy egyedül, melletted leszek - adja a szavát.
- Nem, én... - Szakadozva veszem a levegőt, olyan, mintha éppen a szívemet tépnék ki. - Én ezt nem bírom - rázom hevesen a fejemet.
Mindketten hallgatunk, egyedül a zokogásom töri meg a némaságot. A hajamba túrok, megijeszt, amiért meg se szólal.
- Annyira tudtam, hogy ez lesz - jelenti ki meggyötörten. - A kurva távolság, hogy rohadna meg! - szitkozódik, most már ideges. - Belen, nem, ezt nem játszod el velem! - Szinte látom magam előtt, ahogyan rázza a fejét.
- De nem bírok a szemedbe se nézni - emelem fel a hangomat én is, hisztérikusan ordítok, pedig tisztában vagyok vele, hogy semmit se segít. - Érted?!
- Segítek rajtad! - kiabál ő is. - Mindent megteszek, csak engedd! Engedd, hogy segítsek!
Keserű mosoly fut át az arcomon. Fájdalmas, gyötrelmes, kínzó.
- Nem tudsz - halkulok el végül. Mély levegőt veszek, lesütöm a szememet. Erősen rászorítok a paplanra, az ujjam már elfehéredik tőle. Hagyom, hogy a forró sós cseppek végig égessék a bőrömet. A szívem hevesen ver, gyenge vagyok. -  Jobbat érdemelsz nálam.

19. fejezet - Megmagyarázhatatlan félelem

Drága Olvasóim!

A blog külsője eléggé megváltozott, amint észrevehettétek. Ennek az az oka, hogy úgy éreztem, kicsit kezdenek kicsúszni a dolgok a kezemből, és ezzel valamennyire sikerült kompenzálni az érzést. Az előző tudom, hogy sokkal szebb volt, de most erre van szükségem. 

Illetve nagyon-nagyon köszönöm, hogy mindennek ellenére még mindig mellettem álltok, és támogattok, remélem tudjátok, hogy iszonyatosan sokat jelent ez számomra! Imádlak Titeket! 

Rengeteg puszi, Azy

Harry sokkal, de sokkal erősebb, mint amilyennek az elején hittem. Az nem kérdés, hogy mindenkit érdekel mi is történt, folyamatosan arról faggatnak, hogyan szereztem azt a sérülést, és Harry miért volt olyan ideges, amikor elment a házamtól akkor este. Már engem már bosszant a nyilvánvaló színjáték, amit játszanak. Próbálnak valamit kicsikarni belőle, hátha egy jó kis címlap sztorit kreálhatnak belőle. 

Ennek ellenére Harry végig tartja magát, végig mosolyog, türelmesen és nyugodtan magyarázza el, hogy semmi probléma nincsen közöttünk, illetve, ahogyan én is említettem Twitteren, pusztán egy baleset történt. Természetesen ezután a közös dalunkról is percekig szó van, az egyik fontos dologról, ami miatt ez az egész kapcsolat összejött. Persze egy egyszerű szám miatt nem kellene ekkora felhajtás, de egyébként is jó reklámfogás, ha két híresség egy párt alkot. Erre repülnek az emberek. 

- Leszakad a lábam - fájlalom a bokámat, amikor beülök Harry mellé a kocsiba, és elhajtunk az eseményről. Még így is hallom a kintről beszűrődő zajokat, pedig az esemény úgymond menekülő útvonalán távozunk, amit pont ebből a célból minden rajongótól mentesítettek. 

- Olyan gyorsan vezetek, ahogyan csak tudok, de azért nem akarok százzal hajtani - rántja meg a vállát, miközben kissé aggódva pillant felém. - Egyébként jól vagy? Sápadtnak tűnsz.

- Minden rendben - erőltetek magamra egy mosolyt, próbálok tényleg normálisan kinézni. Ami egy kicsit nehéz, tekintve, hogy egész este nem ettem egy falatot sem, és már szédülök. Folyamatosan próbálom elterelni a figyelmemet róla, de már lehetetlen. Haza akarok menni, és egyedül lenni.
- Egész biztos vagy benne? - vonja össze furcsállva a szemöldökét.
- Persze - bólintok egy aprót. - Csak kicsit lefáradtam.
- Hát azt meg tudom érteni - fújja ki a levegőt, miközben fél kezével kissé beletúr a hajába. - Volt már jobb estém is...
Még magyaráz arról, mennyire ki tudja készíteni, hogy ennyire nem hagyják békén a riporterek és a paparazzik, illetve mintha még azt is mondaná, hogy legalább a film jó volt, és a mit tudom én melyik jelenet mennyire odavágott. Édesen magyaráz, és esküszöm próbálom felfogni a szavak jelentését, azonban tényleg mintha teljesen máshol lennék fejben.
Már csak arra eszmélek fel, hogy leparkol a házam előtt. Jólesően sóhajtok fel, óvatosan könnyebbülök meg, anélkül, hogy feltűnő legyen. Nem kell, hogy még inkább rám figyeljen.
- Ha nem haragszol most nem szállok ki - pillant felém, mire csak megértően mosolygok.
- Jó éjt, Hazza - hajolok közelebb, hogy puszit nyomjak az arcára.
- A te szádból még ez a név is jobban hangzik - vigyorodik el, majd mielőtt elhajolhatnék, kezét a tarkómra csúsztatja, és megcsókol. Ajka finoman játszik az enyémmel, viszont érzem, ahogyan benne van a búcsúzkodás leheletnyi árnyalata is. Ragaszkodó és fájdalmas.
Összezavarodok. Olyan, mintha már most el akarna köszönni, pedig csak holnap indulnak a turnéra. Holnap még találkozhatunk előtte.
- Holnap este mentek, nem? - suttogom halkan, amikor eltávolodok. Szinte könyörögve pislogok rá, valami nem stimmel.
Harry lesüti a szemét, lecsúsztatja rólam a kezét, összekulcsolja az ujjainkat. Nem néz felém, ami ebben a helyzetben szörnyű jel. Megköszörüli a torkát, mintha fel készülne arra, amit mondani fog, de én tudom, hogy ez csak egy ócska időhúzás.
- Harry - szorítok rá akaratlanul a kezére, még az este sötétjében is látom, ahogyan a szeme fáradtan csillan meg. - Miért nem válaszolsz?
- Változtak a tervek, még most hajnalban megyünk - nyögi ki végre, hangja rekedt.
A szó torkomon akad, nem tudok mit mondani. Hallom, ahogyan a légzésem kicsit felgyorsul. Meredten pillantok egy irányba, úgy tűnik, mintha az örökkévalóságig tartana, ameddig nem teszek semmit.
Aztán, szép lassan visszatér belém az élet, kiszakítom magamat Harry kézfogásából. Idegesen rázva a fejemet kiövezem magamat, és kipattanok az autóból. Hangosan csapom be magam mögött, sietős léptekkel kerülöm meg. El akarom kerülni a konfliktust, de amikor ő is kiszáll, tudom, hogy késő.
- Belen, kérlek - szól utánam, de nem érdekel. Megállok, és hitetetlenül nézek rá.
A kocsi fényszórója pontosan mellettem világít el, de így is elvakít a túlzott fény. Harry-t először csak körvonalasan látom, de aztán a szemem megszokja a sötétséget, és ki tudom venni az arca minden egyes vonalát.
- Mikor akartad elmondani? - kérdezem halkan. A könnyek már végig szántották az arcomat, érzem, ahogyan minden egyes tagom remeg. - Amikor holnap kereslek? Vagy küldtél volna egy smst, hogy megérkeztél? Ez nem fair! - ordítok rá, azonban mindketten tudjuk, hogy nem rá vagyok mérges.
Hiába tudtam eddig, hogy el fog menni, magamba fojtottam. Elhessegettem a gondolatot, eltereltem a figyelmemet, mintha még lenne időm. De már nincs. Pár óra múlva felszáll a gépe. És szembe kell néznem azzal, hogy már most hiányzik.
- Nem tudtam, hogyan csináljam - jön közelebb, a karom után nyúl, de távolabb lépek, elfordítom az arcomat.
- Hagyj békén - sírom, a hangom a végén megremeg.
- Nem foglak - próbálkozik újra finoman, és bármennyire is ideges vagyok, és bármennyire is tiltakozom látszólagosan, nem érdekli. Határozottan ragad mag, közel húz magához. Egy ideig még állok az ölelésében, akár egy szobor, de nem bírom sokáig. Átkarolom a derekát, arcomat a pólójába fúrom. Mélyen beszívom az illatát.
- Nem akarom, hogy elmenj - motyogom tovább, olyan görcsösen szorítom a pólóját, hogy az ujjaim már biztosan belefehéredtek.
- Én meg nem akarlak itt hagyni - simítja meg gyengéden a hajamat, utána puszit ad a homlokomra. - De nem háborúba megyek, oké? - nevet fel halkan. - Ez csak egy turné. Hamarabb vége lesz, minthogy kettőt pislognál - bizonygatja, de mintha csak saját magát akarná meggyőzni.
- Ki szeretnélek kísérni a reptérre - távolodok el tőle, szipogva törlöm le a könnyeim.
Mosolyogva tűr egy tincset a fülem mögé. Nem mond semmit, csak bámul rám. Mintha az arcom mindegy egyes részletét szeretné elraktározni az emlékezetébe.
- Túl korán indulunk, nem éri meg - magyarázza halkan.
Ezek szerint tényleg most akar elbúcsúzni. Itt és most.
- De... - ellenkezek, tekintetem rémültté válik. - Kérlek, Harry, még nem bírok... - Képtelen vagyok a mondatot is folytatni, csak kelletlenül veszem tudomásul, hogy egy utolsó csókot ad a számra. - Harry...
- Majd hívlak, ígérem - suttogja meggyötörten, homlokát az enyémnek támasztja. Lehunyja a szemét, ajkára ráharapva akadályozza meg saját magát abban, hogy még valamit mondjon.
- Mi van? - hebegek, teljesen váratlanul ér a viselkedése. - Nem értem, miért...?
Mielőtt bármit is tehetnék, végleg elhatározza magát, és elmegy. Nem válaszol a kérdésemre, úgy tesz, mintha csak holnap reggel találkoznánk, és minden rendben lenne. Hátat fordít, beül a kocsiba. Látom, ahogyan erősen szorítja a kormányt. Végül még utoljára a szemembe néz. Nem kell mondania semmit. Úgyse használna. Mert pontosan tudom, hogy mi történt most igazából. Érzem.
Nem fog felhívni.

A vécé fölött görnyedek, csuklómmal ügyetlenül törlöm meg a szám szélét. Szememet lesütöm, a hideg csempének döntöm. Ziháltan kapkodom a levegőt. Ki-be. Érzem, ahogyan egész testemben remegek. Nincs erőm felállni, fejem gyengén hanyatlik oldalra. Résnyire nyitom a szemem, próbálok látni a könnyeimen keresztül. Homályos az egész mosdó, csak fehér és zöld foltokat látok. Nagyokat pislogok, megtörlöm az egész arcomat.
Az ismerős érzések újra elkezdenek felemészteni. Nem is akarok küzdeni ellenük. Az egyetlen, amit teszek az az, hogy hagyom, hogy a könnyeim végig szántsák az arcomat, és a földön landoljanak.
Mondhatni gyűlölöm magamat, amiért nem állok le. Amiért ezt teszem. De nem tudok tenni ellene. Hiába próbálom, hiába bizonygatom, lehetetlen elfogadnom magamat olyannak, amilyen vagyok. Kövérnek. Belenézek a tükörbe, és szinte hányingerem támad a látványtól.
Inkább ismét elfojtom a kegyetlen gondolatokat. Nehezen feltápászkodom a földről, a mosdókagylóhoz lépkedek. Megtámaszkodom rajta, karom erőtlenül remeg. Mélyeket sóhajtok, meredten bámulom a tükröt. Farkasszemet nézek magammal. És úgy érzem, nem ismerem azt, aki vissza tekint rám. Idegen.
Hirtelen történik, szinte észre se veszem, hogy elönt a düh, a szégyen és a lelkiismeret furdalás. A kezem reflexszerűen nyúl a kemény kerámiából készült váza után. A benne lévő növény a padlóra zuhan, a sötét humusz befeketíti a csempét.
Nem foglalkozom vele, fátyolos íriszeim már rég a nagyobb pusztítást mérik fel. A tükör ezer meg ezer apró darabra tört, darabjai szanaszét hulltak.
Pár percig néma csönd van, és nem mozdulok. Úgy érzem, elveszítettem a józan eszemet. Azonban amikor fel akarok nézni, de semmit se látok a pusztításomon kívül, muszáj elmosolyodnom. Egy őrült pillanatig, megnyugszom. Végre nem látom a tükörképem.
Amint a mosolyom lefagy az arcomról, a karomra téved a tekintetem. Beletenyereltem egy üvegszilánkba.
- A rohadt... - szitkozódom halkan, óvatosan lépkedve megyek inkább ki a fürdőből. Majd később összetakarítok. Nem mellesleg be kell szerezni egy új növényt is.
Felmegyek az emeletre, ahol van még tiszta fürdő, amit használhatok. A hálószobámhoz tartozót választom. Hosszú ideig csak folyatom a vizet a sebre, ezzel valamennyire elállítva a vérzést. Mikor ezzel készen vagyok, beállok a kádba. Élvezem, ahogyan a forró cseppek szinte égetik a bőrömet. Amikor viszont már a hőségtől kezdtek szédülni, inkább hidegebbre állítom. Sietősen langyos vízzel is lezuhanyozom, utána kiszállok, magamra csavarok egy jó vastag és meleg lila fürdőköpenyt. Megkötöm a derekamnál.
Kötszert kezdek keresni a a csap alatt lévő tükrös szekrényben, hiszen amint nem mossa a víz, a vörös vér újra beteríti a tenyeremet. Amint megtalálom halvány mosoly tűnik fel rajtam. Eléggé ügyetlenül, de sikerül bekötöznöm és elszorítanom a területet. Remélhetőleg így már rendben lesz.
Visszamegyek a szobámba, hatalmas sóhajjal rogyok le az ágyra. Arcomat a kezeimbe temetem, nem érdekel, hogy ezzel egy időben a kín eltorzítja az arcomat. Még csak most "láttam el" a vágást, természetes, hogy izzó fájdalommal jár.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülök ott, a gondolataimmal temetkezve. Úgy érzem, mintha millió hang veszekedne a fejemben. Egymással háborúznak, hangosan üvöltöznek. A halántékom lüktet, és a szúró gyötrelem nem akar szűnni.
Akaratlanul is az órára nézek. Hamarosan hajlani egy. A mutató kattogása megtöri a nyugtalan csendet, olyan, mintha csak visszaszámolna. Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.
Felpattanok az ágyról, képtelen vagyok tovább türtőztetni magamat. A ruhás szekrényemhez rohanok, idegesen túrom fel. A tetejére rakva megtalálom Harry pulcsiját, amit még nem rég hoztam el tőle, amikor azt viseltem. Gyorsan belebújok, majd egy világos kék csőfarmert is magamra kapok. A hajamat kócos kontyba fogom a fejem tetején.
Kapkodva körülnézek a szobámba, hátha kellhet még valami. A mobilomat és a kulcsaimat szinte elmarom az íróasztalom üveg borításáról. Zsebre vágom őket, aztán megindulok az ajtó felé. Már a kilincsen van a kezem, amikor rájövök, hogy valamit elfelejtettem. A fehérre festett ágykerethez sétálok, a végére akasztott sálat egyszerűen kötözöm le. Átteszem a csuklómra.
A következő percek szinte elrepülnek. Kirohanok a lakásból, a garázsban bepattanok az autómba. Talán egy parányit túl idegesen kitolatok. Utána bezárok, ellenőrzöm, hogy minden rendbe legyen a riasztó rendszerrel is.
Úgy sietek, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Tövig nyomom a gázpedált, nem érdekelne az sem, ha most megbüntetnek. Hiszen nem sokan vannak az úton még. A pirosoknál azonban meg kell állnom, ami az őrületbe kerget. Feszülten dobolok a kormányon, szinte imádkozom, hogy végre váltson. Amikor megteszi, újra a lehető leggyorsabban megyek.
Nem mondott semmit. Lövésem sincs, mikor is szállhat fel pontosan a gép. Valószínűleg ez volt a célja. Hogy ne tudjak utána menni, ne tudjak beszélni vele arról, mit is akar tenni. Hiszen pontosan láttam a szemében! Nem hagyhatom.
Hálát adok a pillanatnak, amikor végre kiszállhatok az autóból, és tehetek is valamit azért, hogy ne így menjen el. Futásnak eredek, soha életemben nem rohantam ennyire.
Az egész egy nagy zűrzavar. Azt sem tudjam, hol keressem. Hiszen a reptér hatalmas, bárhol lehet. Fel-alá futkorászok az induló gépek között, a monitorról sikerül kikeresnem, hogy a New York-ba tartó merre kapott helyet. Szerencsére most nem kell kerülgetni az embereket, kevesen indulnak hajnalban útnak. Így is van, aki felismer, és gyanúsan nézeget, viszont a nem éppen alkalmas kinézetem és kétségbeesett tekintetem azt hiszem elég egyértelmű arra, hogy most magánemberként vagyok itt.
Néhány rajongó pár műanyag széken ül, kezükben fényképező gépeket szorongatnak, egymással beszélgetnek. Még várnak. Ezek szerint nem járok rossz helyen, és rossz időben. Van esélyem.
A fejembe húzom a kapucnit, nem szeretném, ha felismernének. Leülök a rajongók közelébe, de mögéjük, így nem valószínű, hogy bárki is felismer. Tippem sincs mennyit kell majd itt rostokolnom, azonban egyben biztos vagyok. Harry nem fog lerázni. Nem fog úgy elmenni, hogy megmagyarázhatatlanul szenved valami miatt.
Legalább négy és negyed óra eltelik. Az álmosságtól már szinte mindenből kettőt látok, a kezem még mindig lüktet, és ha nem tudnám biztosra, hogy még nem mentek el, biztosan feladtam volna.
Aztán azonban végre megjelennek mind az öten és a testőrjeik. Niall Horan, Zayn Malik, Louis Tomlinson, Liam Payne és... Ő. Egy inget, egyszerű pólót vagy pulcsit viselnek, a legtöbbjüknek azonban még a kabátja is ott lóg a kezén. Egyetlen táskát cipelnek magukkal, abba vannak a legfontosabb cuccaik. A rengeteg bőröndöt majd valószínűleg utánuk küldik.
- Belen - vesz észre, összeráncolt szemöldökkel méreget. Látom rajta, hogy szeretne feltenni egy csomó kérdést, de a rajongók és a fotósok, akik idővel sokkal, de sokkal többen lettek, megrohamozzák őt és a fiúkat, így egyelőre semmi esély.
Türelmesen és kedvesen készítenek mindenkivel képet, illetve szignózzák az összes fejéjük nyújtott papírt, újságot, posztert, könyvet vagy akár lemezt is. Ölelést osztogatnak, puszit adnak, ha kell. És még a testőr is csak néha nyúl közéjük, amikor egyszerre tízen akarnak közelebb kerülni hozzá.
Kissé féltékenyen szemlélem a folyamatokat, ahogyan mindenki kap belőle egy kis részt, egyedül én nem. Zsebre vágott kézzel topogok idegesen a cipőmmel, miközben súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem. Mégsem vágok közbe, addig ácsorgok, ameddig kell. Ha utána tudok vele beszélni, megéri.
- Hiszen mondtam, hogy nem éri meg - ér végre elém, maga mögött hagyva a fanokat, illetve a fiúkat, akik addig telefonálnak egy utolsót, isznak egy kávét vagy ami Louist illeti, elköszön a barátnőjétől.
- Ő is kijött - bökök a szőke lány felé, aki szorosan öleli a banda legidősebb tagját.
- Ahj Els - sóhajtja gyengéden, kezén ragad, és távolabb húz a székektől, egészen az ablakig sétál. Előtte lelassít, majd oldalasan neki dönti a fejét. Az ujjainkkal szórakozik, miközben a kifutópályát mustrálja, ahol feltehetőleg már a magángépük áll. A nap már elkezdett feljönni, gyenge sugara megvilágítja az arcát, ami jelenleg kiismerhetetlen grimaszba torzul.
- Nem bírtam ki, hogy csak így elutazz - vallom be halkan, keresem a tekintetét. - Valami nincs rendben, látom.
- Csak az... - kezd bele, de nem fejezi be. Ellöki magát, szemét egy pillanatra lesüti, utána végre rám néz. Zöld szemei most csüggedten kapaszkodnak az enyémbe. - Nem bírom elviselni a távkapcsolatokat.
- Ezért úgy döntöttél, addig ne is beszéljünk, ameddig vissza nem jössz vagy mi van? - röhögök fel erőltetetten. - Nem háborúba mész, hiszen te mondtad - ragadom meg elkeseredve a pólóját a derekánál, miközben a hangomat is lejjebb viszem. Nem fogok vele összeveszni.
- Majdnem négy hónap a rohadt életbe is már - nyögi, lemondóan fordul el egy kicsit tőlem. - Egy hete vagy az enyém, és máris itt kell hagyjalak, a kurva életbe! - Most ő az, aki dühössé válik. Lehámozza a kezeimet magáról, fel-alá sétál előttem.
- Harry, öt perc- kiált át Niall szinte a terminál másik feléről. Aggódóan mér végig minket, szerintem még ő is levágta, hogy mekkora most a feszültség. Amikor észreveszi, hogy figyelem, biztatóan mosolyog rám. Viszonozom, majd inkább újra Harry felé fordulok.
 - De utána hazajössz - suttogom.
- Most ennem kell - áll meg a járkálásban meg se hallja, amit mondok. - Felhívlak, ha leszállt a gépem. Tényleg.
- Most csak így itt hagysz? - képedek el. - Ezt te sem gondolod komolyan - merednek ki a szemeim még jobban, és mielőtt még elsétálhatna, maga mögött hagyva, elé állok. Hiába akar eltaszítani, hiába akar lerázni, nem fog neki menni. Mert nem engedem el ilyen könnyen.  - Négy hónap, simán kibírjuk - jelentem ki határozottan. - Telefon, skype, és meg is tudlak látogatni - sorolom.
Nem mond semmit, a cipőjét szuggerálja. Nagyon mélyen bízok benne, hogy sikerült valamennyire hatni rá a szavaimmal, de az igazság az, hogy halvány lila gőzöm sincs. Nem tudom mi járhat a fejében. Kiismerhetetlen.
Hirtelen egy elveszett kisfiú jut róla eszembe, és nem bírom megállni, hogy ne boruljak a nyakába. Szorosan húzom magamhoz, az egésszel azt szeretném neki üzenni, hogy menni fog.
- Chicago-ba várlak - suttogja végül a fülembe. Megcirógatja a bőrömet, elenged, puszit nyom a homlokomra.
- Ott találkozunk - mosolyodok el, és nagyon nehéz visszatartani a könnyeimet.
Hiába tudom, hogy most tényleg elmegy, megnyugtat a tudat, hogy hamarosan látni fogom. És most szüksége van arra, hogy én legalább ne sírjak. Fárasztó és idegőrlő lehetne mindezek után még engem is vigasztalni.
- Most olyanok voltunk, mint valami rossz nyálas filmben, te jó ég - röhögi el magát.
- Annyi baj legyen - vigyorgok vissza, szeretném, ha elhinni, hogy beveszem ezt a meséjét.
De pontosan tudom, hogy hamis. Mert valami különös baja van a távolsággal, amiről nem tudok. Mert valami bántja, ami most felemészti, bár próbál úgy tenni, mintha nem.
Harry sokkal, de sokkal erősebb, mint amilyennek az elején hittem. Mert mindenkit képes megtéveszteni maga körül, kis híján még engem is. 

18. fejezet - Itt vagyok

Drága Olvasóim!

Így az utolsó pillanatban, de meghoztam az új fejezetet. Előre is bocsánatot kell kérnem érte, mert csapnivaló lett. Rengeteget szenvedtem vele, sehogy se akartam megírni, és halogattam is egy csomót, de végül úgy döntöttem, hogy túlesek rajta. Kihagyni semmiféleképpen se szerettem volna, azonban... Nem túl izgalmas, elég vontatott és béna, úgyhogy előre is sajnálom, a következő remélhetőleg könnyebben fog összejönni.
Az előző részhez érkezett rengeteg komment miatt iszonyú hálás vagyok, alaposan megleptetek vele! Minden sorotok hihetetlen jól esett, köszönöm szépen, és ígérem, amint tudok, már válaszolok is rájuk! Imádlak Titeket!

Rengeteg puszi, Azy


Harry ajkai tüzesen falják az enyémet, mintha csak nem tudna betelni velük. Kezét a derekamra simítja, még közelebb húz, bár én már kezdem azt hinni, hogy ez fizikai képtelenség. Finom az illata, izmos a mellkasa, észveszejtő a csókja, szenvedélyes az érintése. Megőrülök. 

Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer meg fog történni. Hogy én és Harry... És most kivételesen nem a média miatt. Kimondhatatlanul csodálatos az egész.
Nem lököm el, visszacsókolom, tenyerem végig simít puha arcbőrén, utána a tarkóján keresztül a hajába túrok. Érzem, ahogy a mosoly közben elmosolyodik. 

Fogalmam sincs meddig állunk ott, de túl hamar ér véget, még egy örökkévalóságig hagynám az egészet, mégis levegő hiányában el kell válnunk. Homlokát az enyémnek támasztja, halkan zihál, ahogyan én is. Mélyen néz a szemembe.
- Sajnálom - suttogja. - De már... nem tudtam megállni.
Bocsánatot kér? Ez most teljesen komoly? Te jó ég, tényleg nem normális!
Lesütöm a szememet, érzem, hogy már teljesen vörös az arcom. Az alsó ajkamat kezdem harapdálni, képtelen vagyok továbbra is nézni, ahogyan bámul, szinte már égetően. Pár pillanatig úgy is maradok, összeszedem magamat, utána van újra bátorságom, hogy találkozzon a tekintetünk. Elveszek a zöld íriszében, akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Megmutatom neki, mennyire nem kell bánnia, hogy megtette.
Lassan csökkentem a kettőnk közötti távolságot, de már tudja mire készülök, elvigyorodik, és beelőz. Kezeivel közrefogja az arcomat, most lágya és gyengéden közeledik.
Azonban mielőtt még ismét megcsókolhatna, a telefonom hangos csörgése megállítja. Megáll a mozdulat közben, várja, hogy fel akarom-e venni. Bocsánatkérően pillantok rá. Más esetben egyáltalán nem venném fel, de száz százalékosan biztos vagyok benne, Jack hív. És a tegnap este okozta botrányom miatt -ami bár nagyon távolinak tűnik, mégis csak nem rég történt - egész biztosan nem jó hírekkel szolgál.
- Ezt fel kell vennem, ne haragudj - mondom halkan.
- Oké - fut át rajta egy halvány mosoly, és elenged.
Kibontakozom a karjai közül, kikerülöm. Előkotrom a telefonomat, majd még mindig a történtek miatt zavartan felveszem.
- Igen? - túrok bele a hajamba, fel-alá járkálok a szobában.
- Elmondanád mi a francot képzeltél?! - érkezik az erélyes hang rögtön, mire összerezzenek.
- Jack, mindent megmagyarázok - szabadkozok kétségbeesetten, nem akarom, hogy leszúrjon. Pedig megérdemlem, ezzel én is tisztában vagyok.
- Még szép! Nem erről volt szó! Hogy lehetsz ennyire felelőtlen és ostoba? - hadarja tovább. Tiltakozni akarok, azonban esélyt se látok rá. - Azt hittem már elég érett vagy, hogy felfogd a dolgok súlyát!
- Sajnálom, oké? - nyögöm ki elkeseredetten.. - Te is tudod, hogy nem szándékosan csináltam, baleset volt - habogok halkan, nem akarok veszekedni vele.
- Akkor lesz a baleset, ha Harry menedzsere nem hajlandó megnyugodni! - üvölt még mindig. - Azonnal gyere be az irodába!
- Megyek - sóhajtom megtörten, majd a vonal megszakad.
Ott állok háttal Harry-nek, kibámulok az ablakon, és nagyon erősen azon vagyok, hogy ne sírjam el magamat. Egy kis időre el tudtam felejteni, hogy mit is okoztam, elvégre ő nem haragudott rám. Ellenben most ideje szembe nézni azzal, hogy igazából mit okoztam. Kissé hisztérikusan túrok a hajamba, szememet lesütve ácsorgok.
- A menedzsered volt? - hallom a hangját közel hozzám, ezért erőt veszek magamon, megfordulok.
A falnak támaszkodva figyel, homloka ráncokba szalad, mégis szelíden méreget. Csak bólintok.
- Nem túl boldog - erőltetek magamra egy mosolyt, mintha nem rendített volna meg, hogy ennyire kiakadt. Nem kell, hogy Harry vigasztaljon, főleg nem, hogy ennek inkább fordítva kellene történnie. - El kell mennem, hogy helyrehozzam a hibámat.... - vonom meg óvatosan a vállamat.
Visszarakom a készüléket a zsebembe, az ajtó mellé megyek, felveszem a cipőmet, illetve a táskámat is magamhoz emelem.
- Ugye tudod, hogy nem ez az első eset, hogy hazugságot állítanak rólam, és valószínűleg nem is az utolsó? - kap a kezem után, amikor már egy szó nélkül menni akarok.
Meggyötörten nézek rá. Értékelem, hogy próbál nyugtatgatni, de teljesen felesleges. Mert pontosan tudom, hogy a média áskálódása és a riporterek rosszindulatú faggatózása hosszú távon mit képes okozni.
Elfordítom a fejemet, képtelen vagyok állni a tekintetét, szégyellem magamat előtte. Bármennyire is megbocsátó típus, ha majd nem hagyják békén, rá fog jönni, hogy nem kellene ennyire elnézőnek lennie velem. Azzal hogy ilyen rendes, csak még inkább tovább növeli a bűntudatom.
- Szia - szabadítom ki magam a fogásából, de még mielőtt távozhatnék, a folyosón beér, és megállít.
- Els - szól utánam, mire kissé vontatottan visszafordulok.
Harry széttárt kezekkel áll ott, kicsit szerencsétlenül, mintha még várna valamit. Könyörögve pislog rám. Amikor látja, hogy halkan felnevetek a látványra, ő is elmosolyodik.
Visszamegyek hozzá, megállok előtte, majd egy kis habozás után puszit nyomok az arcára.
- Már is jobb - vigyorodik el elégedetten.
Végig simítok a mellkasán, muszáj felröhögnöm, amikor tartja az arcának másik oldalát is, hogy oda is adjak. Igen, csakhogy amikor már milliméterek választanak el tőle, egyszerűen szembe fordul velem, így egészen pontosan a szájára megy.
- Jól van, Harry Styles, tényleg megyek - röhögök fel, és megigazítom a táskám szíját a vállamon.
- Jól van, Belen Wallis, menj csak - bólogat bőszen.
Nagy nehezen, de újra elindulok, és a hátam mögött hagyom, pedig legszívesebben vele maradnék örökre.

Jack irodája az én bocsánatkéréseimtől és az ő szűnhetetlen problémáitól terhes. Az óra ütemesen kattog, minden másodperc idegőrlő, nem akarok itt lenni. A fekete bőrülés most kivételesen kényelmetlen, a nyitott ablakon beszűrődő autók dudálása idegesítő, a sok falra aggasztott elismerés Jack Holden részére frusztráló, az új krémszínű szőnyeg tisztasága káprázó, a szobában terjengő irodaszag pedig fojtogató.
- Nagyon nem kellett volna ennek megtörténnie - sóhajtja, kirángatva a nézelődésemből. Hála az égnek sokkal nyugodtabb, mint a telefonban. - Csak annyit tehetünk, hogy a premieren megjelentek, mosolyogtok, áradoztok a közös munkátokról és úgy tesztek, mintha egy pár lennétek - túr bele a hajába, közben nem is figyel, hanem folyamatosan a laptopjára mered.
- Ami azt illeti... - köszörülöm meg a torkomat. - Nem feltétlen kell úgy tennünk - motyogom az orrom alatt, szinte alig lehet hallani.
- Tessék? - ráncolja a homlokát, végre rám néz.
Egy ideig habozok, nem annyira tudom, hogy jó ötlet-e Jackkel megosztani. Elvégre csak egy csók volt, nem kéne nagy dobra verni. Ez olyan, mintha máris ezzel dicsekednék, pedig egyáltalán nem áll szándékomban.
- Azt hiszem már megkedveltük egymást annyira, hogy ne kelljen megjátszani - rántom meg végül lazán a vállamat.
- Hát az nagyszerű - derül egy kicsit jobb kedvre. - Mert a lapok és az internet veletek vannak tele, és ha úgy tűnik, hogy valami gond van köztetek, könnyen erősödhet a pletyka, miszerint Harry okozta a sérülésedet. Persze legalább beszélnek rólatok, ami jó, azonban...
- Ígérem, rendbe hozom - bólintok egy aprót, biztató mosolyt festek az arcomra. - Hitelesek leszünk, és nem lesz több okuk tovább folytatni ezt a kitalációt.
- Nagyon ajánlom - méreget szúrósan. - Még egy ideig sajnos szükséges ez a színészkedés, de utána mindketten szabadok vagytok, mint a madár - csapja össze a tenyerét elégedetten.
Hát igen, nem fogalmaztam elég tisztán, amikor azt mondtam, hogy megkedveltük egymást, ezért Jack legfeljebb barátságra gondol. Közbe akarnék szólni, hogy ellenkezzek, de inkább a nyelvemre harapok. Ez még bőven ráér.
- Értem - zárom le a beszélgetést, felvont szemöldökkel meredek az előttem ülő menedzseremre. - Még valami?
- A szokásos emailek, felkérések, illetve le van már foglalva neked a stúdió erre a hónapra - sorolja röviden, bár tudom, hogy ez csak az egynegyede annak a rengeteg dolognak, amit neki vagy nekem el kell intéznem.
- Otthon megnézem őket - dörzsölöm a halántékomat, miközben feltápászkodok a székből, és magamhoz veszem a táskámat.
- És válaszolsz is rájuk - nyomatékosítja, majd mikor a szememet forgatva megígérem neki, hajlandó az ajtó felé mutatni, ezzel jelezve, hogy el vagyok engedve.
Hiába érzem jelen pillanatban úgy, hogy Jack sem volt olyan vészes, képtelen vagyok lecsillapodni, hiszen a java csak a premieren lesz. Addigra vagy elavult lesz ez a téma vagy Harry-t elevenen fogják felfalni. És ha nem az első lesz, akkor biztosra veszem, hogy nem fogom nyugodtan tűrni, hogy bántsák.
A hét elég unalmasan, Harry nélkül telik el. Mindketten dolgozunk megállás nélkül, ő a fiúkkal, én pedig egyedül. Természetesen telefonálunk, azonban éppen csak annyira jut időnk, hogy megbeszéljük röviden a napot vagy fáradtak vagyunk, és inkább alszunk  Hiszen ő és én is egyik fellépésről a másikra rohanunk, fotózásokon veszünk részt, interjúkat adunk.
Közeledik viszont a premier, amire közösen megyünk. Még rengeteg idő van addig, mégis a szívem már a torkomban dobog, hogy újra láthatom. Amióta megcsókolt, szinte csak rá gondolok, folyamatosan elbambulok, és visszajátszom a pillanatot, amikor hozzám ért. Nehezen koncentrálok mindenre, ábrándossá és figyelmetlenné váltam. És sokkal boldogabbá, mint eddig bármikor.

Éppen hogy becsukódik mögöttem az ajtó, máris megüt Harry hangja. Mosolyogva fordulok meg. Szent ég! Ki van öltözve! Valamilyen fehér mintás inget visel, rá pedig zakót húzott. Fogalmam sincs, hogy egy tréningben és félmeztelenül vagy elegánsan szexibb.
Egy hosszú fekete limuzin van mögötte, illetve fotósok is, akiket rendőrök tartanak távol. Szóval rendőri kíséret is lesz. Hát, ez van, ha hivatalos eseményre megyünk.
- Hiányoztam? - vigyorog rám, miközben lazán dől a motorháztetőnek.
Nem vesztegetem az időmet az idióta vakukra, hiszen meg sem bírok szólalni a boldogságtól, amit Harry jelenléte okoz. Hogy a francba lehet valaki ennyire tökéletes?! Egész biztosan valami tévedés ez az egész kettőnk között. Sokkal jobbat érdemel.
- Akkor ezt egy igennek veszem - löki el magát. Közelebb jön, átszeli a kettőnk közötti távolságot, a kezem után nyúl.
- Vedd annak, mert az - pislogok rá zavartan. Már elfelejtettem, hogy milyen érzés, amikor csak centiméterek választanak el tőle. Szédítő.
- Ha ez megnyugtat, te is nekem - simítja végig az alkaromat, mire kiráz a hideg. Lassan végig néz rajtam, a szeme felcsillan. Egy krémszínű ruhát választottam, ami az egyik kedvencem lett, mert apró fehér virágok díszítik.
Lehajtom a fejemet, mert képtelen vagyok állni a tekintetét. Azonban nem hagyja, ujjával az állam alá nyúl, óvatosan emeli fel.
- Tudod mit fogok most csinálni? - húzza fel szemtelenül a szemöldökét, miközben egyre közelebb és közelebb von magához.
- Azt hiszem sejtem - suttogom gyengén, én is mosolygok.
Épp csak lehunyom a szememet, de már érzem Harry száját az enyémen. Közben finoman a mellkasának ütközöm, átkarolom a derekát. Hosszúra nyújtja a csókot, és amikor elszakad még utoljára azért puszit nyom a számra.
Elpirulok, inkább átölelem, és a nyakába fúrom az arcomat.
- Jaj már, pedig a múltkor már annyira feloldódtál - nevet ki, tenyerét a hátamon nyugtatja.
- Igen, mert több órán keresztül veled voltam - magyarázkodom halkan, de szerencsére még így is hallja. - Volt időm hozzászokni.
- Ja, bocs, az más - röhög még mindig, ellenben velem, ő szuperül szórakozik. Amikor csak felnyögök egy "na már, hagyj békén" mondatot, puszit nyom a hajamra, és elenged, hogy láthasson. - Rendben, sajnálom - fojtja magába a jókedvet egy kicsit, de még mindig ott ül az a pimasz mosoly az arcán.
- Nem vicces - forgatom meg a szemetet.
Az odaút hasonlóan jól telik, Harry kiröhög, én pirulok, ő bocsánatot kér, én úgy teszek, mintha dühös lennék rá, ő még mindig nevet, én finoman a vállára csapok, és így tovább. Túl hamar odaérünk, és ha nem lenne hangzavar, akkor valószínűleg fel sem tűnne.
Lee és Harry testőre is már vár minket, amikor kiszállunk. Szerencsére mindenhol kordonok vannak, így az esélye, hogy valaki is veszélyben lesz, elég kevés, azonban jobb a biztonság. Mindenhol ordítozó rajongók, fotósok, tévések, riporterek, illetve még egy tucat híresség. Egy szőnyeg van leterítve, ezzel jelezve az utat, hogy hogyan is lehet véglegesen bejutni az előadásra. Először egy keskenyebb részen kell végig sétálni, ahol a rajongók kaptak helyet, ahol megállunk. Utána a film plakátja és a szponzorok nevével feltüntetett felület előtt lefotóznak minket, majd kicsit arrébb vár egy elég mély dekoltázsú nő kezében mikrofonnal, akivel nyilvánvalóan beszélni fogunk majd. Szerencsére később már egy szabad tér van, ahol fotósok, riporterek és a többi meghívott vegyül. Ott már kisebb lesz a nyomás.
- Vágjunk bele - suttogom halkan.
- Hé - kulcsolja hirtelen össze a kezeinket Harry.  Felnézek rá, próbál biztatni. - Minden oké lesz - nyugtat meg, miközben ennek fordítva kellene történnie. Elvégre neki van aggódni valója amiatt, hogy faggatni fognak a sérülésem miatt.
- Belen - szól rám megint, csak most veszem észre, hogy idegességemben az ajkamat harapdálom.
- Hm? - pislogok nagyokat.
- Mitől lenne jobb? - A szabad kezével óvatosan a számhoz ér, ezzel elérve, hogy abbahagyjam.
- Tőled - vágom rá rögtön, mire mindketten elvigyorodunk.
- Hát én itt vagyok - rántja meg a vállát. - Úgyhogy...
Elkezd befele húzni, és bármennyire se szeretném, de muszáj követnem. Pusztán az ad erőt, hogy folyamatosan arra emlékeztetem magamat, hogy mit mondott: "Itt vagyok."
Igen, itt még mellettem volt. Még.