19. fejezet - Megmagyarázhatatlan félelem

Drága Olvasóim!

A blog külsője eléggé megváltozott, amint észrevehettétek. Ennek az az oka, hogy úgy éreztem, kicsit kezdenek kicsúszni a dolgok a kezemből, és ezzel valamennyire sikerült kompenzálni az érzést. Az előző tudom, hogy sokkal szebb volt, de most erre van szükségem. 

Illetve nagyon-nagyon köszönöm, hogy mindennek ellenére még mindig mellettem álltok, és támogattok, remélem tudjátok, hogy iszonyatosan sokat jelent ez számomra! Imádlak Titeket! 

Rengeteg puszi, Azy

Harry sokkal, de sokkal erősebb, mint amilyennek az elején hittem. Az nem kérdés, hogy mindenkit érdekel mi is történt, folyamatosan arról faggatnak, hogyan szereztem azt a sérülést, és Harry miért volt olyan ideges, amikor elment a házamtól akkor este. Már engem már bosszant a nyilvánvaló színjáték, amit játszanak. Próbálnak valamit kicsikarni belőle, hátha egy jó kis címlap sztorit kreálhatnak belőle. 

Ennek ellenére Harry végig tartja magát, végig mosolyog, türelmesen és nyugodtan magyarázza el, hogy semmi probléma nincsen közöttünk, illetve, ahogyan én is említettem Twitteren, pusztán egy baleset történt. Természetesen ezután a közös dalunkról is percekig szó van, az egyik fontos dologról, ami miatt ez az egész kapcsolat összejött. Persze egy egyszerű szám miatt nem kellene ekkora felhajtás, de egyébként is jó reklámfogás, ha két híresség egy párt alkot. Erre repülnek az emberek. 

- Leszakad a lábam - fájlalom a bokámat, amikor beülök Harry mellé a kocsiba, és elhajtunk az eseményről. Még így is hallom a kintről beszűrődő zajokat, pedig az esemény úgymond menekülő útvonalán távozunk, amit pont ebből a célból minden rajongótól mentesítettek. 

- Olyan gyorsan vezetek, ahogyan csak tudok, de azért nem akarok százzal hajtani - rántja meg a vállát, miközben kissé aggódva pillant felém. - Egyébként jól vagy? Sápadtnak tűnsz.

- Minden rendben - erőltetek magamra egy mosolyt, próbálok tényleg normálisan kinézni. Ami egy kicsit nehéz, tekintve, hogy egész este nem ettem egy falatot sem, és már szédülök. Folyamatosan próbálom elterelni a figyelmemet róla, de már lehetetlen. Haza akarok menni, és egyedül lenni.
- Egész biztos vagy benne? - vonja össze furcsállva a szemöldökét.
- Persze - bólintok egy aprót. - Csak kicsit lefáradtam.
- Hát azt meg tudom érteni - fújja ki a levegőt, miközben fél kezével kissé beletúr a hajába. - Volt már jobb estém is...
Még magyaráz arról, mennyire ki tudja készíteni, hogy ennyire nem hagyják békén a riporterek és a paparazzik, illetve mintha még azt is mondaná, hogy legalább a film jó volt, és a mit tudom én melyik jelenet mennyire odavágott. Édesen magyaráz, és esküszöm próbálom felfogni a szavak jelentését, azonban tényleg mintha teljesen máshol lennék fejben.
Már csak arra eszmélek fel, hogy leparkol a házam előtt. Jólesően sóhajtok fel, óvatosan könnyebbülök meg, anélkül, hogy feltűnő legyen. Nem kell, hogy még inkább rám figyeljen.
- Ha nem haragszol most nem szállok ki - pillant felém, mire csak megértően mosolygok.
- Jó éjt, Hazza - hajolok közelebb, hogy puszit nyomjak az arcára.
- A te szádból még ez a név is jobban hangzik - vigyorodik el, majd mielőtt elhajolhatnék, kezét a tarkómra csúsztatja, és megcsókol. Ajka finoman játszik az enyémmel, viszont érzem, ahogyan benne van a búcsúzkodás leheletnyi árnyalata is. Ragaszkodó és fájdalmas.
Összezavarodok. Olyan, mintha már most el akarna köszönni, pedig csak holnap indulnak a turnéra. Holnap még találkozhatunk előtte.
- Holnap este mentek, nem? - suttogom halkan, amikor eltávolodok. Szinte könyörögve pislogok rá, valami nem stimmel.
Harry lesüti a szemét, lecsúsztatja rólam a kezét, összekulcsolja az ujjainkat. Nem néz felém, ami ebben a helyzetben szörnyű jel. Megköszörüli a torkát, mintha fel készülne arra, amit mondani fog, de én tudom, hogy ez csak egy ócska időhúzás.
- Harry - szorítok rá akaratlanul a kezére, még az este sötétjében is látom, ahogyan a szeme fáradtan csillan meg. - Miért nem válaszolsz?
- Változtak a tervek, még most hajnalban megyünk - nyögi ki végre, hangja rekedt.
A szó torkomon akad, nem tudok mit mondani. Hallom, ahogyan a légzésem kicsit felgyorsul. Meredten pillantok egy irányba, úgy tűnik, mintha az örökkévalóságig tartana, ameddig nem teszek semmit.
Aztán, szép lassan visszatér belém az élet, kiszakítom magamat Harry kézfogásából. Idegesen rázva a fejemet kiövezem magamat, és kipattanok az autóból. Hangosan csapom be magam mögött, sietős léptekkel kerülöm meg. El akarom kerülni a konfliktust, de amikor ő is kiszáll, tudom, hogy késő.
- Belen, kérlek - szól utánam, de nem érdekel. Megállok, és hitetetlenül nézek rá.
A kocsi fényszórója pontosan mellettem világít el, de így is elvakít a túlzott fény. Harry-t először csak körvonalasan látom, de aztán a szemem megszokja a sötétséget, és ki tudom venni az arca minden egyes vonalát.
- Mikor akartad elmondani? - kérdezem halkan. A könnyek már végig szántották az arcomat, érzem, ahogyan minden egyes tagom remeg. - Amikor holnap kereslek? Vagy küldtél volna egy smst, hogy megérkeztél? Ez nem fair! - ordítok rá, azonban mindketten tudjuk, hogy nem rá vagyok mérges.
Hiába tudtam eddig, hogy el fog menni, magamba fojtottam. Elhessegettem a gondolatot, eltereltem a figyelmemet, mintha még lenne időm. De már nincs. Pár óra múlva felszáll a gépe. És szembe kell néznem azzal, hogy már most hiányzik.
- Nem tudtam, hogyan csináljam - jön közelebb, a karom után nyúl, de távolabb lépek, elfordítom az arcomat.
- Hagyj békén - sírom, a hangom a végén megremeg.
- Nem foglak - próbálkozik újra finoman, és bármennyire is ideges vagyok, és bármennyire is tiltakozom látszólagosan, nem érdekli. Határozottan ragad mag, közel húz magához. Egy ideig még állok az ölelésében, akár egy szobor, de nem bírom sokáig. Átkarolom a derekát, arcomat a pólójába fúrom. Mélyen beszívom az illatát.
- Nem akarom, hogy elmenj - motyogom tovább, olyan görcsösen szorítom a pólóját, hogy az ujjaim már biztosan belefehéredtek.
- Én meg nem akarlak itt hagyni - simítja meg gyengéden a hajamat, utána puszit ad a homlokomra. - De nem háborúba megyek, oké? - nevet fel halkan. - Ez csak egy turné. Hamarabb vége lesz, minthogy kettőt pislognál - bizonygatja, de mintha csak saját magát akarná meggyőzni.
- Ki szeretnélek kísérni a reptérre - távolodok el tőle, szipogva törlöm le a könnyeim.
Mosolyogva tűr egy tincset a fülem mögé. Nem mond semmit, csak bámul rám. Mintha az arcom mindegy egyes részletét szeretné elraktározni az emlékezetébe.
- Túl korán indulunk, nem éri meg - magyarázza halkan.
Ezek szerint tényleg most akar elbúcsúzni. Itt és most.
- De... - ellenkezek, tekintetem rémültté válik. - Kérlek, Harry, még nem bírok... - Képtelen vagyok a mondatot is folytatni, csak kelletlenül veszem tudomásul, hogy egy utolsó csókot ad a számra. - Harry...
- Majd hívlak, ígérem - suttogja meggyötörten, homlokát az enyémnek támasztja. Lehunyja a szemét, ajkára ráharapva akadályozza meg saját magát abban, hogy még valamit mondjon.
- Mi van? - hebegek, teljesen váratlanul ér a viselkedése. - Nem értem, miért...?
Mielőtt bármit is tehetnék, végleg elhatározza magát, és elmegy. Nem válaszol a kérdésemre, úgy tesz, mintha csak holnap reggel találkoznánk, és minden rendben lenne. Hátat fordít, beül a kocsiba. Látom, ahogyan erősen szorítja a kormányt. Végül még utoljára a szemembe néz. Nem kell mondania semmit. Úgyse használna. Mert pontosan tudom, hogy mi történt most igazából. Érzem.
Nem fog felhívni.

A vécé fölött görnyedek, csuklómmal ügyetlenül törlöm meg a szám szélét. Szememet lesütöm, a hideg csempének döntöm. Ziháltan kapkodom a levegőt. Ki-be. Érzem, ahogyan egész testemben remegek. Nincs erőm felállni, fejem gyengén hanyatlik oldalra. Résnyire nyitom a szemem, próbálok látni a könnyeimen keresztül. Homályos az egész mosdó, csak fehér és zöld foltokat látok. Nagyokat pislogok, megtörlöm az egész arcomat.
Az ismerős érzések újra elkezdenek felemészteni. Nem is akarok küzdeni ellenük. Az egyetlen, amit teszek az az, hogy hagyom, hogy a könnyeim végig szántsák az arcomat, és a földön landoljanak.
Mondhatni gyűlölöm magamat, amiért nem állok le. Amiért ezt teszem. De nem tudok tenni ellene. Hiába próbálom, hiába bizonygatom, lehetetlen elfogadnom magamat olyannak, amilyen vagyok. Kövérnek. Belenézek a tükörbe, és szinte hányingerem támad a látványtól.
Inkább ismét elfojtom a kegyetlen gondolatokat. Nehezen feltápászkodom a földről, a mosdókagylóhoz lépkedek. Megtámaszkodom rajta, karom erőtlenül remeg. Mélyeket sóhajtok, meredten bámulom a tükröt. Farkasszemet nézek magammal. És úgy érzem, nem ismerem azt, aki vissza tekint rám. Idegen.
Hirtelen történik, szinte észre se veszem, hogy elönt a düh, a szégyen és a lelkiismeret furdalás. A kezem reflexszerűen nyúl a kemény kerámiából készült váza után. A benne lévő növény a padlóra zuhan, a sötét humusz befeketíti a csempét.
Nem foglalkozom vele, fátyolos íriszeim már rég a nagyobb pusztítást mérik fel. A tükör ezer meg ezer apró darabra tört, darabjai szanaszét hulltak.
Pár percig néma csönd van, és nem mozdulok. Úgy érzem, elveszítettem a józan eszemet. Azonban amikor fel akarok nézni, de semmit se látok a pusztításomon kívül, muszáj elmosolyodnom. Egy őrült pillanatig, megnyugszom. Végre nem látom a tükörképem.
Amint a mosolyom lefagy az arcomról, a karomra téved a tekintetem. Beletenyereltem egy üvegszilánkba.
- A rohadt... - szitkozódom halkan, óvatosan lépkedve megyek inkább ki a fürdőből. Majd később összetakarítok. Nem mellesleg be kell szerezni egy új növényt is.
Felmegyek az emeletre, ahol van még tiszta fürdő, amit használhatok. A hálószobámhoz tartozót választom. Hosszú ideig csak folyatom a vizet a sebre, ezzel valamennyire elállítva a vérzést. Mikor ezzel készen vagyok, beállok a kádba. Élvezem, ahogyan a forró cseppek szinte égetik a bőrömet. Amikor viszont már a hőségtől kezdtek szédülni, inkább hidegebbre állítom. Sietősen langyos vízzel is lezuhanyozom, utána kiszállok, magamra csavarok egy jó vastag és meleg lila fürdőköpenyt. Megkötöm a derekamnál.
Kötszert kezdek keresni a a csap alatt lévő tükrös szekrényben, hiszen amint nem mossa a víz, a vörös vér újra beteríti a tenyeremet. Amint megtalálom halvány mosoly tűnik fel rajtam. Eléggé ügyetlenül, de sikerül bekötöznöm és elszorítanom a területet. Remélhetőleg így már rendben lesz.
Visszamegyek a szobámba, hatalmas sóhajjal rogyok le az ágyra. Arcomat a kezeimbe temetem, nem érdekel, hogy ezzel egy időben a kín eltorzítja az arcomat. Még csak most "láttam el" a vágást, természetes, hogy izzó fájdalommal jár.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülök ott, a gondolataimmal temetkezve. Úgy érzem, mintha millió hang veszekedne a fejemben. Egymással háborúznak, hangosan üvöltöznek. A halántékom lüktet, és a szúró gyötrelem nem akar szűnni.
Akaratlanul is az órára nézek. Hamarosan hajlani egy. A mutató kattogása megtöri a nyugtalan csendet, olyan, mintha csak visszaszámolna. Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.
Felpattanok az ágyról, képtelen vagyok tovább türtőztetni magamat. A ruhás szekrényemhez rohanok, idegesen túrom fel. A tetejére rakva megtalálom Harry pulcsiját, amit még nem rég hoztam el tőle, amikor azt viseltem. Gyorsan belebújok, majd egy világos kék csőfarmert is magamra kapok. A hajamat kócos kontyba fogom a fejem tetején.
Kapkodva körülnézek a szobámba, hátha kellhet még valami. A mobilomat és a kulcsaimat szinte elmarom az íróasztalom üveg borításáról. Zsebre vágom őket, aztán megindulok az ajtó felé. Már a kilincsen van a kezem, amikor rájövök, hogy valamit elfelejtettem. A fehérre festett ágykerethez sétálok, a végére akasztott sálat egyszerűen kötözöm le. Átteszem a csuklómra.
A következő percek szinte elrepülnek. Kirohanok a lakásból, a garázsban bepattanok az autómba. Talán egy parányit túl idegesen kitolatok. Utána bezárok, ellenőrzöm, hogy minden rendbe legyen a riasztó rendszerrel is.
Úgy sietek, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Tövig nyomom a gázpedált, nem érdekelne az sem, ha most megbüntetnek. Hiszen nem sokan vannak az úton még. A pirosoknál azonban meg kell állnom, ami az őrületbe kerget. Feszülten dobolok a kormányon, szinte imádkozom, hogy végre váltson. Amikor megteszi, újra a lehető leggyorsabban megyek.
Nem mondott semmit. Lövésem sincs, mikor is szállhat fel pontosan a gép. Valószínűleg ez volt a célja. Hogy ne tudjak utána menni, ne tudjak beszélni vele arról, mit is akar tenni. Hiszen pontosan láttam a szemében! Nem hagyhatom.
Hálát adok a pillanatnak, amikor végre kiszállhatok az autóból, és tehetek is valamit azért, hogy ne így menjen el. Futásnak eredek, soha életemben nem rohantam ennyire.
Az egész egy nagy zűrzavar. Azt sem tudjam, hol keressem. Hiszen a reptér hatalmas, bárhol lehet. Fel-alá futkorászok az induló gépek között, a monitorról sikerül kikeresnem, hogy a New York-ba tartó merre kapott helyet. Szerencsére most nem kell kerülgetni az embereket, kevesen indulnak hajnalban útnak. Így is van, aki felismer, és gyanúsan nézeget, viszont a nem éppen alkalmas kinézetem és kétségbeesett tekintetem azt hiszem elég egyértelmű arra, hogy most magánemberként vagyok itt.
Néhány rajongó pár műanyag széken ül, kezükben fényképező gépeket szorongatnak, egymással beszélgetnek. Még várnak. Ezek szerint nem járok rossz helyen, és rossz időben. Van esélyem.
A fejembe húzom a kapucnit, nem szeretném, ha felismernének. Leülök a rajongók közelébe, de mögéjük, így nem valószínű, hogy bárki is felismer. Tippem sincs mennyit kell majd itt rostokolnom, azonban egyben biztos vagyok. Harry nem fog lerázni. Nem fog úgy elmenni, hogy megmagyarázhatatlanul szenved valami miatt.
Legalább négy és negyed óra eltelik. Az álmosságtól már szinte mindenből kettőt látok, a kezem még mindig lüktet, és ha nem tudnám biztosra, hogy még nem mentek el, biztosan feladtam volna.
Aztán azonban végre megjelennek mind az öten és a testőrjeik. Niall Horan, Zayn Malik, Louis Tomlinson, Liam Payne és... Ő. Egy inget, egyszerű pólót vagy pulcsit viselnek, a legtöbbjüknek azonban még a kabátja is ott lóg a kezén. Egyetlen táskát cipelnek magukkal, abba vannak a legfontosabb cuccaik. A rengeteg bőröndöt majd valószínűleg utánuk küldik.
- Belen - vesz észre, összeráncolt szemöldökkel méreget. Látom rajta, hogy szeretne feltenni egy csomó kérdést, de a rajongók és a fotósok, akik idővel sokkal, de sokkal többen lettek, megrohamozzák őt és a fiúkat, így egyelőre semmi esély.
Türelmesen és kedvesen készítenek mindenkivel képet, illetve szignózzák az összes fejéjük nyújtott papírt, újságot, posztert, könyvet vagy akár lemezt is. Ölelést osztogatnak, puszit adnak, ha kell. És még a testőr is csak néha nyúl közéjük, amikor egyszerre tízen akarnak közelebb kerülni hozzá.
Kissé féltékenyen szemlélem a folyamatokat, ahogyan mindenki kap belőle egy kis részt, egyedül én nem. Zsebre vágott kézzel topogok idegesen a cipőmmel, miközben súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem. Mégsem vágok közbe, addig ácsorgok, ameddig kell. Ha utána tudok vele beszélni, megéri.
- Hiszen mondtam, hogy nem éri meg - ér végre elém, maga mögött hagyva a fanokat, illetve a fiúkat, akik addig telefonálnak egy utolsót, isznak egy kávét vagy ami Louist illeti, elköszön a barátnőjétől.
- Ő is kijött - bökök a szőke lány felé, aki szorosan öleli a banda legidősebb tagját.
- Ahj Els - sóhajtja gyengéden, kezén ragad, és távolabb húz a székektől, egészen az ablakig sétál. Előtte lelassít, majd oldalasan neki dönti a fejét. Az ujjainkkal szórakozik, miközben a kifutópályát mustrálja, ahol feltehetőleg már a magángépük áll. A nap már elkezdett feljönni, gyenge sugara megvilágítja az arcát, ami jelenleg kiismerhetetlen grimaszba torzul.
- Nem bírtam ki, hogy csak így elutazz - vallom be halkan, keresem a tekintetét. - Valami nincs rendben, látom.
- Csak az... - kezd bele, de nem fejezi be. Ellöki magát, szemét egy pillanatra lesüti, utána végre rám néz. Zöld szemei most csüggedten kapaszkodnak az enyémbe. - Nem bírom elviselni a távkapcsolatokat.
- Ezért úgy döntöttél, addig ne is beszéljünk, ameddig vissza nem jössz vagy mi van? - röhögök fel erőltetetten. - Nem háborúba mész, hiszen te mondtad - ragadom meg elkeseredve a pólóját a derekánál, miközben a hangomat is lejjebb viszem. Nem fogok vele összeveszni.
- Majdnem négy hónap a rohadt életbe is már - nyögi, lemondóan fordul el egy kicsit tőlem. - Egy hete vagy az enyém, és máris itt kell hagyjalak, a kurva életbe! - Most ő az, aki dühössé válik. Lehámozza a kezeimet magáról, fel-alá sétál előttem.
- Harry, öt perc- kiált át Niall szinte a terminál másik feléről. Aggódóan mér végig minket, szerintem még ő is levágta, hogy mekkora most a feszültség. Amikor észreveszi, hogy figyelem, biztatóan mosolyog rám. Viszonozom, majd inkább újra Harry felé fordulok.
 - De utána hazajössz - suttogom.
- Most ennem kell - áll meg a járkálásban meg se hallja, amit mondok. - Felhívlak, ha leszállt a gépem. Tényleg.
- Most csak így itt hagysz? - képedek el. - Ezt te sem gondolod komolyan - merednek ki a szemeim még jobban, és mielőtt még elsétálhatna, maga mögött hagyva, elé állok. Hiába akar eltaszítani, hiába akar lerázni, nem fog neki menni. Mert nem engedem el ilyen könnyen.  - Négy hónap, simán kibírjuk - jelentem ki határozottan. - Telefon, skype, és meg is tudlak látogatni - sorolom.
Nem mond semmit, a cipőjét szuggerálja. Nagyon mélyen bízok benne, hogy sikerült valamennyire hatni rá a szavaimmal, de az igazság az, hogy halvány lila gőzöm sincs. Nem tudom mi járhat a fejében. Kiismerhetetlen.
Hirtelen egy elveszett kisfiú jut róla eszembe, és nem bírom megállni, hogy ne boruljak a nyakába. Szorosan húzom magamhoz, az egésszel azt szeretném neki üzenni, hogy menni fog.
- Chicago-ba várlak - suttogja végül a fülembe. Megcirógatja a bőrömet, elenged, puszit nyom a homlokomra.
- Ott találkozunk - mosolyodok el, és nagyon nehéz visszatartani a könnyeimet.
Hiába tudom, hogy most tényleg elmegy, megnyugtat a tudat, hogy hamarosan látni fogom. És most szüksége van arra, hogy én legalább ne sírjak. Fárasztó és idegőrlő lehetne mindezek után még engem is vigasztalni.
- Most olyanok voltunk, mint valami rossz nyálas filmben, te jó ég - röhögi el magát.
- Annyi baj legyen - vigyorgok vissza, szeretném, ha elhinni, hogy beveszem ezt a meséjét.
De pontosan tudom, hogy hamis. Mert valami különös baja van a távolsággal, amiről nem tudok. Mert valami bántja, ami most felemészti, bár próbál úgy tenni, mintha nem.
Harry sokkal, de sokkal erősebb, mint amilyennek az elején hittem. Mert mindenkit képes megtéveszteni maga körül, kis híján még engem is.