17. fejezet - Álombeli csoda

Drága Olvasóim!

• Az első: Még valamennyire időben sikerült összehoznom ezt a részt, remélem, azért így is lesz olyan, aki meg tudta várni. Ez.. nem is tudom milyen rész lett, én nagyon megszerettem, már csak azért is, mert ennek a végén történik valami olyasmi, amivel egy kisebb időszakot le lehet zárni.
• A második: Kicsit borzalmasan néz ki most a blog, mivel sikeresen elbaltáztam a kódokat, de nem sokáig marad így, aggodalomra semmi ok!
• A harmadik: Készült velem egy interjú is, amit hamarosan külön bejegyzésbe ki fogok rakni, illetve majd az Interjúk oldal alatt is olvashatjátok. 
• A negyedik: Megint csak iszonyatosan nagy hálával tartozom nektek, amiért írtok, és támogattok a véleményetekkel, ennél hálásabb már nem is lehetnék, imádlak Titeket, nagyon szépen köszönök mindent! 

Millió puszi, Azy

Hiába erőlködöm, egy kis idő után máris fent vagyok. Teljesen felesleges lenne egy újabb próbálkozás a visszalvással, hiszen egészen pontosan tudom, mi az oka mindennek. Hogyan lennék képes megnyugodni, amikor mellettem fekszik? Egyik részem azt tanácsolja, hogy illetlenség kihasználni a helyzetet, ki kéne kászálódnom mellőle, viszont a másik foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy meg se mozduljak. Ébredjen fel előbb ő, higgye azt, nem is vagyok tudatában annak, mi történik.
Csendesen nézelődök, észreveszem az apró dolgokat is, amikre eddig nem figyeltem fel. A nap a redőny kis résein keresztül bejut, a megvilágított részen látszanak a csillogó porszemek. Az ágynemű fehér, össze van gyűrve, Harry fél lába kilóg alóla. A szobában nem lett rend, mindenhol ruhák hevernek. A plafon nagyon magasan van, el sem érném még a szekrényről se. Sötét parkettája van, ami tökéletesen illik a hasonló bútorokhoz. A szőnyeg vajszínű. Van egy polc, ahol díjak vannak, és még egy, ahol képek. Ő a fiúkkal egy gálán, szinték velük egy bohóckodós kép, amit Niall készített magukról. Több másik a családjáról, nagyon sok a nővérével, és anyukájával. Látok olyanokról is, akiket nem ismerek, azt hiszem ők még az gimis barátai. Festmények nincsenek. A falra akasztott fekete óra reggel fél kilencet mutat. 

Ameddig én nyugodtan fedezem fel a szobáját, Harry egy kis nyűglődés után résnyire nyitja a szemeit. Sajnos túl későn reagálok, és már nevetséges lenne gyorsan lehunyni a szemeimet. Látta, hogy fent vagyok. Ezért tehát nincs más választásom, mint menteni a menthetőt, vagyis úgy tenni, mintha én is pár pillanattal előtte ébredtem volna fel.

- Jó reggelt - motyogja álmosan. Te jó ég, Harry rekedt reggeli hangjánál még sose hallottam szexibbet!
- Neked is - mímelek egy kamu ásítást, próbálok nem foglalkozni a vonzerejável.
- Mióta vagy fent? - hunyorog rám, de ajka sarkában már ott van egy fél oldalas mosoly.
- Nem rég ébredtem - hazudom, fáradtan túrok a hajamba. - Hogy kerültünk ilyen... - ráncolom a szemöldökömet, keresem a megfelelő szót.
- Helyzetbe? - ment ki, még mindig nem lehet levakarni róla a mosolyt. Ha így folytatja be fog görcsölni a szája. A kérdése csak egy bólintással felelek. - Elaludtál, így jutott volna a föld, de sajnálom, ragaszkodom az ágyamhoz - mondja. Már felvilágosítanám, hogy tulajdonképpen arra értem, miképpen kerültünk olyan helyzetbe, hogy én a mellkasán fekszem, ő pedig az egyik karjával finoman húz magához. Bár, lehet, hogy ezt inkább nem kéne firtatni, kínos lenne.
- Hát oké - suttogom halkan, bármennyire is nem akarok, de el kell tőle távolodnom, hiszen nem vagyunk együtt, furán venné ki magát, ha még egy ebben a... nos pózban maradunk.
Felülök, kinyújtózom, finoman megdörzsölöm az arcomat, bármennyire is kenődött el a szemfestékem, nem kell tovább rontani a helyzetet.
- Lefürödhetek esetleg valahol? - pillantok hátra Harry-re, aki kihasználva a szabad teret, oldalára fordult, közel van hozzá, hogy visszaaludjon.
- Balra - irányít el még mindig rekedtes hanggal, utána a fejére húzza a takarót.
- Köszönöm - indulok a megfelelő irányban, majd miután megvan, magamra csukom a fürdőszoba ajtaját.
Hűha! Annyira hasonló az enyémhez. Világos kék csempék, hatalmas zuhanykabin, sarokkád, nagy tükör. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy végülis ennyire a személyes dolgaiba kapok bepillantást, de aztán meggyőzöm magamat, hogy már régen túl vagyok ezen a részen. Elvégre már aludtam itt, igaz, akkor a vendégszobában. Azon az estén a dolgozószobájába is "betörtem", és megláttam a firkáit, egy dalnak a vázlatait. Úgyhogy felesleges ezen aggódnom.
A tükörbe nézve megrettenek, a szemfestékem nem csak hogy kicsit szétkenődött, hanem rendesen elfolyt! Még belegondolni is rémes, hogy Harry így látott, és ezen mosolygott, és mégsem mondott semmit! Én megölöm!
Gyorsan letörlök az arcomról mindent, az alapozótól kezdve az utolsó szempillafestékig. Amikor végzek végre normálisan nézek ki. Az ujjammal gyorsan fogat mosok, utána a kis szekrényben talált szájvízzel kiöblítem a számat. Leveszem a kissé gázos ruháimat, még fájdalommal, de a kendőtől is megválok. A hajamat lófarokba kötöm, szerencsére azt nem kell megmosni, és amúgy se szeretnék órákat tölteni itt, csak gyorsan emberi külsőt varázsolni magamnak. Lezuhanyozok, bár férfi tusfürdővel, hiszen itt nincsen női.
Egy idő után végre tisztának érzem magamat, így kiszállok. A baj csak az, hogy egyedül egy tiszta törölközőt találok, ezért azt tekerem magam köré.
Kicsit viszolyogva, de kénytelen vagyok kimenni a fürdőből. Óvatosan dugom ki a fejemet, el sem engedem az anyag szélét.
- Harry - szólok rá, mert háttal nekem fekszik.
- Hm? - mormolja, hála az égnek még arra sem veszi a fáradságot, hogy rám nézzen.
- Hát.. öhm - köszörülöm a torkomat. - Tudom, hogy hatalmas bunkóság, de azt hiszem szükségem lenne néhány ruhára - nyögöm ki végül.
És pontosan ez kell ahhoz, hogy teljesen éberré tegyem. Furcsállva fordul meg, olyan, mintha nem egészen értené, hogy miről is beszélek. Azonban amint megpillant, mindent megért. Szélesen vigyorodik el, le sem tagadhatná, hogy élvezi a helyzetet.
- És ha nem adok? - ül fel az ágyban, kíváncsian néz rám, arra vár, erre mit lépek.
- Akkor visszaveszem a koszos ruháim, és büdös leszek - vonom fel a szemöldökömet. Nem nyertél.
- Keresek valamit - válaszolja kicsit csüggedten, kiszáll az ágyból, a szőnyegen lévő ruhák közé megy. Először egy fekete melegítőnadrág akad a kezébe, de azt nem nekem szánja, ő veszi fel. Így már csak a hasa látványa az, ami kikészíthet, remek. Utána talál egy szürke pulcsit, amin nagy zöld betűkkel virít, hogy GAP.
- Basszus, ez de régi - emeli ki. - Nem is emlékeztem, hogy még megvan.- Mivel fogalmam sincs, hogy szívesen adná-e nekem az ősi darabot, így inkább csendesen várom, hogy mit mond. - Ez jó lesz? - fordul végül felém.
- Tökéletes - mosolyodom el.
- Akkor várj még - kutat tovább, és rövidesen kihalászik egy fehér ujjatlan pólót, a pulcsi alá, és egy nevetségesen nagy melegítőt nekem is. Végül az összeset a kezembe adja.
- Köszönöm - veszem el fél kézzel, de mielőtt még bezárkózhatnék felöltözni, muszáj megkérdeznem. - Mégis miért nem szóltál, hogy egy panda vagyok? - forgatom meg a szemeimet.
- Az édes kis fekete sminkedre célzol? - vigyorog rám.
- Mégis mire másra?!
- Engem nem zavart - rántja meg lazán a vállát. - De azért jobb vagy így smink nélkül - jegyzi meg, miközben indul vissza az ágyhoz.
Még jó, hogy nem lát, mert erre már nem tudok mit mondani. Határozottan egy bóknak hangzott. Elakad a szavam, inkább becsukom az ajtót, és a ruhákra koncentrálok. Minden röhejesen nagy rám, mégsem bánom, mert Harry illatot áraszt magából. Mélyen beszívom, elraktározom, hogy majd akkor is emlékezzek rá, amikor már vissza kell adnom. A kendőt visszakötöm a csuklómra, le se fogom venni. A biztonság kedvéért ellenőrzöm: ennek is pontosan olyan illata van, mint a többinek.
- Azt hiszem kész vagyok - jövök ki vigyorogva, muszáj nevetnem azon, hogy lógnak rajtam a cuccok.
- Csini - dicsér meg szintén széles mosollyal, és olyan, mintha valamennyire boldog lenne, amiért az ő dolgait viselem.
- És ha ez még nem lenne elég, férfi szagom van - teszem szóvá, bár azt már nem említem, hogy ez egyáltalán nincs ellenemre. - Nincs egy női tusfürdőd se.
- Arra számítottál, hogy van? - ráncolja a homlokát. Szünet. - Els, nem akarom, hogy nagyon elbízd magad, de rajtad kívül még senki se aludt itt - ismeri be, miközben jelentőségteljesen felhúzza a szemöldökét.
A meglepettségemet le sem lehet vakarni az arcomról, teljesen ledöbbent, amit mond. Mi van?! Senki se aludt itt még rajtam kívül?
- És mielőtt még itt sokkot kapnál, szeretném tisztázni, hogy igen, jártak a házamban lányok, de az alsó emeletnél senkit nem engedek tovább - folytatja.
Csak bámulok rá, tényleg nem bírok megszólalni. Látom rajta, hogy ez kicsit bántja. Azt hiszi, azért döbbentem le ennyire, mert egy nőcsábásznak hiszem, aki minden lányt lefektet. És mielőtt tiltakozhatnék, közbevág.
- Megyek a fürdőbe - kerül ki, most nem mosolyog, talán túl hevesen csukja be az ajtót.
Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet. Ezt elcsesztem. Megint. De ezúttal helyre fogom hozni, amint lehet. Nem fogom hagyni, hogy ebben a tévhitben maradjon. Mert ha van valaki, aki vakon is követné őt, aki szinte az összes szavát elhiszi,  az egészen biztosan én vagyok. Egyszer inogtam meg benne. Akkor, amikor kiderült, hogy Los Angelesben csak azért volt velem kedves, mert megkérték rá. Azonban ezt megértem, ezt kellett tennie. Ahhoz képest, amit én tettem vele, ez semmiség.
Hatalmasat sóhajtok, szinte már hangosan kattog az agyam, mivel is tehetném jóvá. Hirtelen zseniális ötletem támad. Lesietek a konyhába, úgy döntök meglepem egy reggelivel. A nagy lendületben az állít meg, hogy Marius mellkasának ütközöm.
- Szent ég, bocs - magyarázkodom.
- Hova ez a nagy sietség ebben a jó szerelésben? - nevet fel.
Még neki is reggel van. Sötét göndör haja csak még inkább kócos, barna szemei még álmosságtól csillognak. Harry-vel ellentétben ő fel tudott öltözni, farmerben és egy félig begombolt ingben issza a kávéját.
- Reggelit szeretnék csinálni, ha ez nem baj - vallom be a számat húzva.
- Dehogy baj - forgatja meg a szemeit.
- Akkor ki is igazítanál kérlek? Jól jönne a segítség - nézek rá könyörögve.
- Persze, segítek, mert ilyen jó fej vagyok - teszi félre a bögrét vigyorogva.
Mariusnak hála viszonylag hamar minden elkészül. Csinálok mindkettőnknek kávét, és sütünk gofrit. Miközben csináljuk, jót dumálunk, és rájövök, hogy a külsőn kívül nagyon sok tulajdonságában is hasonlít Harry-re, talán csak a korkülönbség ütközik el nagyon. Nem vagyok túl jó ebben, de mintha legalább hat-hét évvel idősebb lenne nála. Brazilában él többnyire, csak most egy fél évre hazajött, egyébként bróker. Folyékonyan beszül három nyelven, jelenleg szingli, viszont már volt házas. A világon már rengeteg helyen járt.
Én is elmesélek magamról sok dolgot, énekesnő vagyok, a tehetségkutatóban fedeztek fel, mindig is itt éltem, szeretek a barátnőimmel lenni, Tumblr mániám van, és a kedvenc magazinom a Vogue. Jelentéktelen dolgok ezek, mégis jó ilyen egyszerű témákról beszélgetni.
- És megtaláltad, amit itt hagytál? - pillant rám sunyin, miközben kiveszi a sütőből az utolsó gofrit.
- Tessék? - zavarodok össze, nem értem miről beszél. Összevont szemöldökkel nézek, elveszem tőle a kaját, nyomok rá tejszínhabot.
- Tudod, amiért visszajöttél - folytatja, azzal a bizonyos "úgyis tudom" kifejezéssel az arcán.
- Ja - csapok képzeletben a homlokomhoz. - Persze - pirulok el, és mielőtt még tovább kínozhatna a tekintetével, inkább elhagyom a terepet. - Köszönöm még egyszer, hogy segítettél - veszem magamhoz a tálcát, rajta egy tányér gofrival, amin csokiöntet és tejszínhab van. Mellette egy pohár kávé.
- Igazán nincs mit - mosolyog rám kedvesen. - Várj, ezt is rakd rá, imádja! - nyúl be a hűtőbe, elővesz egy dobozt, amiben felvágott eprek vannak. Kivesz pár darabot, a kaja mellé rakja. - Mehet!
- Ah, ezért is hálás vagyok - pillantok rá.
Megrántja a vállát, minta semmiség lenne. Lehet neki az, nekem nem.
Óvatosan egyensúlyozok a tálcával, végül szerencsésen felérek. Nagy nehezen kinyitom az ajtót. Harry éppen a ruhákat pakolja el, már lezuhanyzott. Az redőny fel van húzva, az ablakot kinyitotta, azonban a függönyt elhúzta. A reggeli szellő lágyan lebbenti meg a pehelykönnyű anyagot.
Éppen felhajol egy kupac felsővel a kezében, amikor meglát. Ott állok a bejáratban, kezemmel egy tálca finomsággal, ő pedig előttem, és semmit se tudok kiolvasni a tekintetéből.
- Sosem gondoltam rólad, hogy mindenkit megfektetsz - kezdem halkan. - Én sosem gondoltam rólad rosszat. Sosem.
Csak bámul rám, én pedig egyre inkább kezdek feszengeni. Mondj már valamit! Küldj el a francba vagy bocsáss meg, de történjen már valami, bármi, akármi!
- Ezt nekem csináltad? - méregeti a tálcát a kezemben. Bocsánatkérően mosolyodok el, pusztán bólintok. - Hű - szalad ki a száján. Lerakja a ruhákat az immáron bevetett ágyra, és közelebb jön. Elvesz tőlem mindent, elmegy, és lerakja az asztalára. Hiába hittem azt, nem eszik bele rögtön.
Helyette visszafordul, újra megáll előttem. Ez eléggé kínos.
- Szóval nem haragszol? - tördelem az ujjaimat, kényelmetlenül érzem magamat, hogy csak ott állunk, és tulajdonképpen semmit se csinálunk. - És tudom, hogy mennyire unalmas, hogy mindig bocsánatot kérek.. - szabadkozom tovább, de nem sokáig tudom folytatni, mert Harry megakadályoz
- Az az unalmas, hogy... Á, semmi, felejtsd el! - rázza meg a fejét.
- Ne, mondd csak - kérem meg, kapva kapok az alkalmon, hogy legalább normálisan beszél velem.
- Az az unalmas, hogy mindenért magadat hibáztatod, és úgy teszel, mintha legalábbis a világ dőlt volna össze - sóhajt. Nem feltétlen engem támad, mégis úgy érzem, ez is az én hibám. Pontosan azt csinálom, amit nem szeretne. - Kicsit légy magabiztosabb - magyarázza kissé idegesen. - Légy magabiztosabb, és baszki vedd  már észre, hogy mennyire fantasztikus vagy, mert az vagy.
Csend.
- Tessék? - suttogom halkan, el sem hiszem, hogy ezt mondta. Biztos csak álmodom.
- Fantasztikus vagy, és sajnálom, de képtelen vagyok ezt nem megtenni - rázza meg a fejét tehetetlenül, és időt se hagy arra, hogy bármit is reagálják, közelebb lép, szinte a falnak nyom, és megcsókol. Az ajka szenvedélyesen éri az enyémet, teljesen más, mint eddig.
Én meg csak hagyom, hogy megtegye, teljesen ledöbbenek, mert erre nem számítottam. De mégis... ha ez egy álom, senki se ébresszen fel. Éppen boldog vagyok.