10. fejezet - Szavak nélkül

Drága Olvasóim!

Nagyon-nagyon-nagyon, sőt eszméletlenül köszönöm, amiért annyian írtatok biztató kommenteket az előző fejezethez. Én komolyan nem találok rájuk szavakat (Szavak nélkül, haha). Eszméletlenek vagytok, imádlak Titeket, egytől-egyik! A kommentekre szokás szerint nem volt időm válaszolni, de pótlom, amint tudom, ígérem, válaszolok az összesre!
Köszönök még egyszer mindent!

Millió puszi, Azy


Az estém ijesztően rosszul telik. Nem tudok aludni, a tévé unalmas, a kint tomboló vihar sem kicsi. Az ágy kényelmetlen, a fejemben kavarognak a gondolatok, túl éber vagyok mindenhez. Fogalmam sincs mit csináljak, egyszerűen mindent unok. Elkezdek filmet nézni, de nem köt le, hallgatok zenét, viszont akkor meg folyamatosan rémeket látok, és attól tartok, hogy amíg én nem figyelek, történni fog valami. Idegennek érezek magam körül mindent. Nem arról van szó, hogy nem szoktam hozzá, hogy máshol aludjak vagy ilyesmi. Azt hiszem a zavarodottságom okát maga Harry okozza. Elvégre ott alszik pár falra tőlem. 

Ráadásul azt mondta gyönyörű vagyok.... Ő annak lát. 

Félretúrom a takarót, kiszállok az ágyból, és a tévét magam után hagyva kisétálok a fürdőbe. Belenézek a tükörbe, erősen feltérképezem az arcom minden szegletét. Mit láthat ebben szépnek? Hogyan gondolhatja, hogy gyönyörű vagyok? Nem látja, hogy a vonásaim rondák? Nem látja azt a millió hibát, amit én? 

Lehet, hogy látja, csak nem érdekli. Súgja a tudatalattim. Megeshet az is, hogy Harry sincs megelégedve magával, csak éppen nem mutatja, nem beszél róla. Bár fogalmam sincs, mi lehet olyan dolog, amit ő zavarja. Hiszen tökéletes. Tökéletes emberek nincsenek. Számomra ő az. 

Inkább elemelem a tekintetemet a tükörről, mélyet sóhajtok. Visszamegyek a hálószobába, beletúrok hullámos hajamba. Csendesen nézegetem a képernyőt, éppen egy elcsépelt film megy. Nincs kedvem visszafeküdni, mert akkor garantáltan nem alszom órákig.

Harry pulcsijának zsebébe rakom a kezeimet, arra az elhatározásra jutok, inkább körbejárom a házat. Lámpákat nem akarok oltani, elvégre azzal felhívhatom magamra a figyelmet. És a legkevésbé sem szeretném, hogy Harry miattam keljen fel. 

Eléggé rémisztő éjszaka a ház. Kint folyamatosan dörög az ég, villámlik, az eső ütemesen csapódik a tetőnek, az ablakokon halkan kopog. Mindenhol sötétség. Szerencsére a szemem hamar hozzászokik, a tárgyak és a bútorok kikörvonalazódnak. Remek, legalább nem megyek neki a falnak. 

Lassan indulok el, ám kicsit habozok, amikor balra kell fordulni a folyosó végén. Tudom, hogy pofátlanság, amit csinálok, de hát unatkozom. Pusztán két szoba nyílik, utána egy ablakkal véget ér a folyosó. Azon kinézve azonban még inkább szembesülök vele, hogy a fákat mennyire tépdeli az erős szél. Bele sem akarok gondolni, hogy ilyenkor milyen lehet kint lenni. Megborzongok, és inkább a sötétbarna ajtó elé lépek. Tétován benyitok. 

Azt hiszem Harry "dolgozószobájára" leltem. Óvatosan behajtom magam mögött az ajtót, felkapcsolom a lámpákat. Hunyorítanom kell a hirtelen jött a fényességre, de eszemben sincs leoltani, a kíváncsiságom felül kerekedik. Egy kényelmes L alakú vajszínű kanapé, finom huzattal. Négy, szintén ilyen színű, fekete mintákkal ellátott szőnyeg. A falak kicsit sötétebb barnák. Fényes parketta, egy polcon lemezek sokasága, a babzsákfotelnek támasztva egy gitár. Az üvegasztalon rengeteg papír. Vannak vázlatok, kusza firkákkal, mintákkal, nevekkel, telefonszámokkal. Aztán egy szépen írott, tiszta tintával elkészített kotta, dalszöveggel.

Ajkamba harapva ereszkedek lejjebb, térdemre támaszkodva nézem meg közelebbről is. Inkább a vázlatok érdekelnek, azok érdekesebbek. Mind egy dalnak a próbálkozása, rengeteg verzióval. A lapok szélén apró X-ek szerepelnek, mintha csak feszültséglevezetésképpen vagy unalomból pont ezt a betűt vésné. Néhány helyen már a papír is átszakadt. Aztán random telefonszámok, olyan utasításokkal, hogy "Hívd fel!", "Nagyon fontos, ezt tényleg hívd fel!", de a legviccesebb, talán az, hogy Harry egy olyan felhívással akarta magát buzdítani a telefonásra, hogy "Ne engedd, hogy Liam beelőzzön!" Muszáj elmosolyodnom. 

Tovább nézem a firkákat, de a legtöbb értelmetlen vagy absztrakt motívum. Kicsit csalódott leszek, abban reménykedtem, valamennyire többet megtudhatok róla. 

Elhúzom a számat, visszarakom a papírokat olyan sorrendben, ahogyan voltak. Felállok, még egyszer végig nézek mindenen, aztán leoltom a lámpát, és kimegyek. A velem szemben lévő szobával szemezgetek, úgy érzem, totál pofátlanság, amit csinálok, mégis erős késztetést érzek, hogy bemenjek.
Hála az égnek a kezdő lépést még nem teszem meg, ugyanis zajokat hallok. Pontosan az ajtó mögül. 

Fogalmam sincs, hogy mi lehet, és túlságosan megijedek ahhoz, hogy rendesen reagálni tudjak. Akaratlanul is a félelem az, ami elönt. Harry alszik, nem? Akkor mégis mi a magyarázat arra, hogy beszédfoszlányok szűrődnek ki bentről? Mély levegőt veszek, igyekszem uralkodni a remegésen. Közelebb megyek, lélegzetvisszafojtva hallgatózok, miközben azon vagyok, hogy ne rohanjak el sírva. 

- Igen, ne aggódj, már bent vagyok.

Mi a franc? Bent? Mi az, hogy bent? Te jó ég! Ki ez? Mit akar? Csak nem betört? Az kizárt! Harry Styles háza úgy be van védve, mint egy börtön. Nem juthat ide be valaki úgy, hogy ne tudná a riasztó kódjait, és ne lenne meg az az ezer kulcs, ami a bejövetelhez kell. Lehetetlen. 

- Tudom, de hát mit csináljak?

Reszketek, tanácstalan vagyok. Férfi hang, de nem tudom, hogy ismerős-e. Erősen kétlem, hogy Harry-é. És ő mégis miért mondaná, hogy bent van? A saját házában? Nem, ez biztosan nem ő. 

- Ezt már megbeszéltük. 

Az egész testem reszket, hihetetlenül félek attól, hogy ki van bent, és mit akar. És mi van, ha észreveszi, hogy itt vagyok? Ujjamat az ajkaim közé szorítom, folyamatosan ráharapok, a tekintetemet összevissza kapkodom, minden mozdulattól, nesztől tartok.

- Majd megkeresem Harry-t, és elintézem, ígérem.

Tessék? Elintézi? Mi a franc? Mit képzel? Nem teheti ezt, ez nem lehet igaz, nem történhet meg. Nem velem, nem itt, nem most. 

És igen, ekkor jön el a pillanat, hogy teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy olyan ember van a házban, aki bántani jött, aki veszélyes.
Eddig abban a hitben éltem, hogy gyáva vagyok, ám, amikor a falról leakasztott képpel a kezemben egyszerűen feltöröm az ajtót, teljességgel megcáfolom ezt az elméletet. Felgyülemlett bennem az adrenalin, tettre késznek érzem magamat, még akkor is, ha csak egy alig hetven centiméteres festmény a fegyverem. Nem érdekel, nem fogom csendben végig hallgatni ennek a pszichopatának a terveit.

Közben ordítok, úgy gondolom, ezzel majd jó alaposan ráijesztek az emberre, hiszen nyilván nincsen tudomása arról, hogy kihallgatták. A célom nem éppen érem el, az első, amit felfogok a szobában folyó dolgokból az... semmi, csak bámulok lemeredve, próbálom összeszedni magamat. 

Egy másik vendéghálószoba tárul a szemem elé, ugyanúgy néz ki, mint az enyém. A lámpák égnek, az ágy szélén egy férfi áll, lábánál egy bőrtáska. Nem olyan nagy, épp elég ahhoz, hogy pusztító fegyvereket tartson benne. 

- Ki vagy?

A hangom elcsuklik, mégis bátran igyekszem szembe nézni vele. Kezdem úgy érezni magamat, mintha csak egy akciófilmbe csöppentem volna. Nem szabad látnia, hogy félek. Márpedig halálra vagyok rémülve.

A férfi összeráncolja a szemöldökét, furcsállva néz rajtam végig. Sötét göndör haja van, világosabb bőre, nagy válla. Feketébe van tetőtől talpig, bőrdzsekit és bakancsot visel. 

Egy ideig csak bámul, fogalmam sincs, hogy mit tervez.

-Ki vagy, és mit akarsz? - ismétlem meg a kérdést, kicsit magabiztosabban. Nagyot nyelek. Te jó ég, csak össze ne essek! A szívem a torkomban dobog, most már egész biztos magas a pulzusom.

A következő pillanatban a pasi egy mozdulattal a kabátjához nyúl. Több dolog történik egyszerre. Úgy gondolom a fegyverért nyúl, megrettenek, erre nem számítottam. Kikerekednek a szemeim, felsikoltok, a földre vágom a képet, és kirohanok a szobából, miközben jó hangosan becsapom magam mögött az ajtót. 

- Harry, Harry, Harry! - kiabálok, ahogyan csak torkomon kifér. 

Az arcom könnyes, és folyamatosan újabb kis patakokban folynak végig az arcomon a sós könnyek. Feltépem Harry halószobájának ajtaját, kezem a kapcsolót keresi, de sehogysem találom, a szemem pedig a világosság után még nem igazán szokott hozzá a sötéthez.

- Harry - ismételgetem a nevét zokogva, a kezem a csupasz falat tapogatja, ami még inkább kétségbe ejt. 

Szerencsére fény gyullad, azonban nem nekem köszönhetően. Felébredt a kiáltozásaimra, összeráncolt homlokkal áll előttem egy szál alsónadrágban. Nagyon fáradtnak és álmosnak tűnik, nem csoda, én se lennék másmilyen, ha így keltenének az éjszaka közepén. 

- Mi van már?! - hunyorít, de amikor meglátja rémült arckifejezésem rögvest kicsit élénkebb lesz. - Mi történt, mi a baj? - kérdezi, közelebb lép.

- Van valaki az egyik szobádban, nem képzelődök, le akart lőni - sírom, kezemmel össze-vissza hadonászok, még mindig a történtek hatása alatt vagyok. Azt hiszem egyszerűen csak sokkot kaptam, az agyam képtelen volt ténylegesen feldolgozni, hogy ez történt.

- Belen, rosszat álmodtál? - ráncolja a homlokát.

- Nem viccelek - rázom hevesen a fejemet. - Kint van, komolyan, és nem tudom mit akar - hadarom, újra elöntenek a könnyek. 

Harry éppen szólásra nyitná a száját, viszont belé szorul a szó. Az ajtó kinyílik, belép rajta a férfi, ugyanaz. Kétség kívül jó kedvű, fogalmam sincs miért, de automatikusan húzok közelebb Harry-hez. 

Miért nevet? Mi olyan vicces? Mit akar?

A legnagyobb meglepetésemre Harry nem ijed meg, őszintén nevet fel.

- Marius Styles, te jó ég! - kap a fejéhez.

Harry és - ezek szerint - Marius megölelik egymást, az előbbi elképedve figyeli az új látogatót.

- Baszki, ne csináld már, a frászt hoztad Belen-re! - dorgálja meg, amikor elengedi. - Azt hitte le akarod lőni.

- Bocsánat, nem ez volt a célom - húzza el bocsánatkérően a száját. - Nem sejtettem, hogy ennyire megrémülsz - néz immáron rám, sötétbarna szemeiben bocsánatkérés tükröződik. - Sajnálom.

Ledöbbenve állok, még mindig kapkodom a levegőt, próbálom helyre tenni a dolgokat. Kettejük között kapkodom a tekintetemet. Össze vagyok zavarodva, emellett még mindig remegek. Ezt Harry is gyorsan realizálja, ezért magyarázkodni kezd.

- Maris az unokatestvérem. Brazíliában él, és ritkán jön haza. Mondtam ennek a seggfejnek, hogy jöjjön, amikor akar, de nem hittem, hogy szó szerint érti - forgatja meg a szemeit, mintha terhére lenne, de az őszinte mosolyából látom, hogy nagyon közel állhat hozzá.

- Nem akar megölni minket - jelentem ki, mire mindketten vigyorogva megrázzák a fejüket. - Félreértettem a helyzetet, nem a fegyveréért nyúlt.

- Tényleg bocs, én csak be akartam neki bizonyítani, hogy az unokatestvéred vagyok, az igazolványomért nyúltam - rántja meg a vállát. - De ha láttad volna magadat, amint egy képpel fenyegetőzöl... - nevet fel újra a látványra. 

- És a telefonbeszélgetés? - rázom a fejem értetlenül. - Azt mondtad, elintézed Harry-t.

- Ami annyit tesz, hogy megkeresem, és szólok neki, hogy megérkeztem - bólint, és nagyon próbál lenyelni egy felkészülő röhögést. Ez nem vicces, ő is így reagált volna. Na jó, inkább úgy mondom, hogy minden lány úgy reagált volna, mint én. 

- Értem - hajtom le a fejemet. - Én inkább most - motyogom, inkább elhagyom a terepet.
Beletúrok a hajamba, megdörzsölöm az arcomat, elindulok vissza a saját szobámba. Ez a sokk hatás pontosan elég volt ahhoz, hogy elálmosodjak. A mosdóba még gyorsan kiszaladok,hajamat lófarokba kötöm, utána hideg vízzel megmosom az arcomat. Ez kicsit megnyugtat. Egyszeriben kezdem szégyellni magamat, amiért rendesen nem kérdeztem meg, hogy ki ő, és mit akar. Túl nagy ügyet kerítettem belőle. Miért nem tudtam normálisan viselkedni? És ez a Marius miért nem mondott valamit, ahelyett, hogy félreérhető mozdulatot tesz?
Befekszem a nagy paplan alá, legalább a nyakamig felhúzom, próbálok elaludni. Már éppen elmerülnék az álmok világában, amikor halk kopogtatást észlelek az ajtómon.

- Harry vagyok - suttogja halkan, mivel egyébként nem tudnám beazonosítani. - Bejöhetek? - kérdezi, majd a választ meg sem várva, bepofátlankodik, közelebb jön. Nem olt lámpát, megáll az ágyam végénél, fél térdével megtámasztja magát, könyökét a magas ágykereten pihenteti.

- Mi ilyen fontos? - ülök fel.

- Nem esett le, de... - kezdi, hangja értetlen. - Te mit kerestél éjszaka a folyosón?

Ajkamba harapok, nem igazán akarom elmondani, hogy az ő szobájában kutattam. Azzal csúnyán megsérteném, elvégre semmi jogom nem volt hozzá. Éppen ezért óvatosan kikerülöm a témát.

- Nem tudtam aludni, furcsán érzem itt magamat - rántom meg a vállamat. 

- Ó - lepődik meg. - Remélem máskor jobb lesz.

- Máskor? - Most rajtam a sor, hogy meglepődjek.
- Miért, nem alszol itt máskor? - vonja fel a szemöldökét, arcán pimasz mosoly játszik.

- Ha ilyen elvetemült unokatestvérek látogatnak meg az éjszaka közepén téged? Nem. 

Képtelen vagyok megállni, muszáj elfintorodnom. 

- Azt üzeni, hogy tényleg sajnálja, amúgy a légynek se tud ártani, ne félj - legyint, és immáron ő is elmosolyodik.

- Én nem félek - húzom ki magamat dacosan.

- Valóban? - húzza fel a szemöldökét. Erősen bólintok, mire ő elneveti magát. -Belen te már attól parázol, ha valaki hozzád ér! 

- Hé! - ellenkezem dühösen, de folytatja, csakhogy immáron komolyabban, ezzel pedig nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire is így gondolja.  

- Szerinted nem látom, hogy összerándulsz, akárhányszor valaki a közeledbe ér? Hogy a karjaidat összefonod magad előtt, mert kellemetlenül érzed magad? Azt gondolod nem éreztem, amikor megcsókoltak, hogy kis híján elmenekültél?

- Elég legyen, nem hallgatom ezt tovább - állok fel a helyemről. Tudom, hogy igaza van, éppen ezért érint ennyire rosszul ez az egész. Nem vagyok dühös, sem ingerült, úgy teszek, mintha nem lenne rám hatással, amit mond. - Jó éjt, Harry! - lököm le a térdét az ágyról, elkezdem kifele nyomni a meztelen mellkasánál fogva. 

- Tudod, hogy igazam van - néz rám jelentőségteljesen, kicsit ellenkezik, hogy de pont annyira, hogy attól még ki tudjam tolni az ajtón. Ott már rácsuknám az ajtót, de a lábat a küszöbre rakja, ezzel megakadályozva. Várakozva bámul a szemembe. 

- Igazam van. - Hűha, de magabiztos.

- Nem - nevetem el magamat hitetlenül.

- De!

- Nem.

- Bizonyítsd!

- És mégis mivel? - vágom rá.

Harry széttárja a karjait, várakozva néz rám.

- Egy percig. 

Csak bámulok rá, ahogyan egy száll alsónadrágban, mégis tök nyugodtan áll. Pimaszul vigyorodik el, szeme mégis kisfiúsan csillog. Annyira könnyű szeretni, és mégis annyira nehéz. Szívem szerint megölelném, de a gátlásom nem engedi. Nem bírnám ki, túl sokat elárulnék magamról, ha megtenném.

- Kizárt - préselem össze az ajkamat. Kitartóan tartja még a kezeit, amolyan "akkor nekem van igazam" nézéseket lövell felém. 

- Csak nem félsz? - kérdezi gunyorosan. 

- Soha - szedem össze magamat, jobban kinyitom az ajtót, teljesen elé lépek. Egy pillanatig még habozva fürkészek az arca felé. Találkozik a tekintetünk. Harry merészül pislog, ezért mély levegőt veszek, és átkarolom. Kezeimet átfűzöm a nyakán, az ujjam bizsereg, ahogyan a bőréhez ér. Tenyerét a hátamra simítja, majd körül ölel. Erősen tart, minden mozdulata biztonságot sugároz.

- Látod, nem is olyan nehéz - mondja szórakozottan.

- Neked - suttogom halkan. Próbálom türtőztetni magamat, úgy kell tennem, mintha semmit se jelentene ez az egész.

- Nem kellene mindentől ennyire tartanod - rázza meg egy kicsit a fejét, a göndör tincsei egy momentumra az arcomhoz érnek, ezzel megcsiklandoznak. Mélyen beszívom friss illatát, az emlékezetembe vésem a bőre puhaságát, a védelmet, amit nyújt. 

Igaza van, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a legapróbb széltől is óvom magamat. Kockáztatnom kellene, azonban már teljesen belém rögződött a félelem, hogy össze fognak törni. Nem gondolok semmi másra, csak a védekezésre. És hála ennek az esti incidensnek, erre Harry is rájött.

Szorosabban ölel, nem kérdez vagy mond semmit. 

Nem akarom, hogy ez történjen. Nem akarom, hogy kiismerjen. 

Mégis megteszi.