29. fejezet - Négy órád maradt

Drága Olvasóim!

Több mondanivalóm is van most, úgyhogy szokásomhoz híven pontokba szedtem őket, kicsit hosszúra sikerült, haha.

• Nem lesz több kimaradás, innentől kezdve a blog végéig minden héten érkezni fog bejegyzés, és nagyon köszönöm, amiért eddig ennyire kitartóak maradtatok, és türelmesen vártatok, ameddig összeszedem magam. 
• Iszonyatosan köszönöm, amiért még mindig vagytok, akik olvastak, és nem hagytatok cserben a sok késés ellenére sem. Ki se tudom fejezni, mennyire, de mennyire hálás vagyok Nektek! Igaz, hogy egy picit kevesebben jeleztek vissza, aggódom is, mert nem tudom, hogy ez a csúszások vagy a történet miatt van-e, de ennek ellenére bízom benne, hogy megbocsájtotok nekem, legyen bármi az oka! Próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenkinek tetsszen, de nem tudom mit rontottam el... 
• Ennek a fejezetnek az első fele egy kicsit unalmasra sikerült, ezt a másodikban próbáltam korrigálni. Ha minden igaz, ezen kívül már csak az utolsó fejezet és az epilógus van hátra, juhú! Utána érkezik a Liam Payne fanfiction-öm!:) 
• Több, mint 100 ezer oldalmegtekintés! Te jó ég, ez hatalmas szám, el sem hiszem, imádlak Titeket! 

Millió és egy puszi, Azy

Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Még egyszer hátra nézek, mosolyogva intek a családomnak, akik az ajtóban állnak, még úgy is, hogy már túl vagyunk egy elég hosszú búcsúzkodáson. Az emlékezetembe vésem az arcukat, mert most megint egy ideig nem fogom őket látni. Hazamegyek, pár hónap szünet, utána megint kisebb koncertek Angliában.
Kisöpröm a hajamból a havat, majd beszállok az autóba. Az ajtó hangosan csapódik be, a motor halkan felbúg, a lábam a gázra tapos. Kitolatok, még mindig a boldog álarcomat magamon viselve figyelem Gemmát, ahogyan egy meleg takarót maga köré tekerve figyel. Nekidől az ajtófélfának, kezében a szokásos bögre kávé. Láthatóan végig bevette a mesémet, ahogyan anyáék is. Elhitték, amikor azt mondtam nekik, hogy beszéltem Belen-nel, és közösen állapodtunk meg abban, hogy jobb lesz neki, ha hagyom egyedül meggyógyulni. Nem fárasztottam őket az igazsággal. Nem volt kedvem hozzá, nem akartam feszegetni a témát. Ellenezték volna a döntésem.
A családom tekintete egészen addig kísér, ameddig be nem fordulok a sarkon. Ekkor mentesülök teljesen a nyomás alól. Igaz, a legjobb napjaim voltak az utóbbiak, azonban végig ott volt a lebukás veszélye, az, hogy egyszer csak kiderül, mit tettem. Mindenkit átvertem. Őket, mert úgy tettem, mintha nem vetettem volna véget a Belen-nel való kapcsolatomnak. Magamat, mert abban az áltatásban éltem, hogy ezzel jót teszek neki, és nem bántom meg, miközben valahol mélyen ebben kételkedek. És végül őt is.
Magára hagytam.
Azt ígértem neki, hogy mellette maradok, hogy én sosem hagyom el.
Ennek ellenére egy szó nélkül leléptem, és nem tudhatom, mit mondott neki a családja, miért nem megyek többé. Valószínűleg semmit. Elég bajuk van, ők is magukat hibáztatják, és próbálják segíteni a lányuk gyógyulását. Ahhoz pedig az kell, hogy még a nevemet is elfeledtessék vele.
Most mégis csak az tartja bennem a reményt, hogy amikor vége van a kezelésének, tényleg egészséges lesz. Nem érdekel, amiért utána nem fog keresni, ha soha többé nem láthatom. Nem érdekel, ha dühös lesz, amiért titkon végig én voltam az, aki miatt nem érezhette elégnek magát.
Semmi sem számít, ha boldog lesz.
Én most vissza megyek Londonba, ameddig őt Holmes Chapel klinikáján van. Nem tudom meddig tart majd ez az egész, sem azt, hogy utána ő is visszajön-e a városba. Lehet, Jack félelme nem is alaptalan, és Belen abbahagyja a zenélést, örökre. Akkor viszont nincs több oka távol maradni az otthonától.
Észre sem veszem, de egyre idegesebb leszek ezektől a gondolatoktól. Fogalmam sincs mi fog történni, milyen lesz ezután. Nem akarok újra visszatérni abba a szobába, ahol először együtt voltunk, sem végig sétálni a kerten, ahol az esőben üldöztem. Minden rá fog emlékeztetni, miközben nekem felejtenem kellene.
A sebességkorlát határát súrolom, a gyorsaság egy kicsit megnyugtat. A  kopasz fák csak úgy elsuhannak mellettem, kilométereket hagyok magam mögött. Erősen szorítom a kormányt, az ujjbegyeim már teljesen elfehéredtek. Próbálok koncentrálni, mégsem megy teljesen. Az agyam olyan, mint egy zsongó kas, amiben ezer meg ezer méh akadályozza meg, hogy egy percre is kitisztíthassam a fejem. Akárhányszor elterelhetném a figyelmem, belém csípnek, fájdalmasan és kínzóan.
Idegesít a csend, nem bírom. A kezemet vakon nyújtom ki, és rányomok egy gombra, amiről azt hiszem, a rádiót indítja el. Ellenben arra egyáltalán nem számítok, hogy félre sikerül. Egy ismertebb sláger helyett felszólal az a dal. Az, amit Belen-nel hallgattunk, amikor kimentünk a tengerpartra. Az ismerős sorok elkezdődnek, a vidám csengésű szöveg az agyamra megy. Dühösen kapcsolom ki, majd szinte idegbeteg módjára hajtok tovább. Minél jobban akarom enyhíteni a rám zúduló érzéseket, annál jobban nyomom le a gázpedált.
Az út hátralévő részét így töltöm, a gondolataim között őrlődve. Egyre inkább azt figyelem, mikor érek már a városba, hogy az ott rám váró nyüzsgés lekössön. Biztosan rengetegen fognak szobrozni a házam előtt, és most nem csak rajongókra értem. Riporterekkel kell majd megküzdenem, akik mind arról fognak feltenni kérdéseket, mi történt Belen és közöttem, hogy ő miért van egy klinikán.
Így amikor beérkezek az utcába, nem lep meg, hogy a menedzserem már gondoskodott arról, hogy egy pár rendőr próbálja visszatartani a kisebb tömeget. Amint meglátnak, még inkább mozgásba lendülnek. Sok haszna tehát nincsen a két egyenruhásnak, hiszen a kapuig is csak araszolva tudok eljutni. Gondolkozom azon, hogy beállok a garázsba, azonban totálisan kútba esik ez az elképzelés. Már így is ott tartunk, hogy jó hogy nem köt ki valaki a szélvédőmön. Nem szeretném, ha az egyik rajongó felkenődne vagy gondolna egyet, és kihasználná a nyitott kaput.
Ezért inkább leállítom a motort, elfogadom a tényt, hogy bizony ki kell szállnom. Végig kell verekednem magam közöttük, hogy kinyithassam a bejáratot. Ha azt magamra zárom, egy pár órán belül a rajongók és a riporterek is belátják, hogy felesleges várakozniuk, és szétoszlanak. Utána már csak be kell hozni a bőröndöm.
Mély levegőt veszek, kedvetlenül övezem ki magamat. Alig zárom vissza az autót, körülvesznek. Természetesen szignózom a legtöbb dolgot, amit elém tolnak, és a rajongókkal való közös képet sem hagyom ki, nekik semmiképpen sem szeretnék csalódást okozni. Ha azt hangoztatják, mennyire imádnak, visszamosolygok, és azt mondom, én is őket.
Velük végig kedvesen bánok, ameddig a riporterek zaklatását egyre nehezebben viselem. Szinte az arcomba nyomják a kamerát, provokáló kérdések ezreit teszik fel. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy megkapják, amit akarnak.
Nem akarok foglalkozni velük. Hosszú évek alatt ezt tettem, már megtanultam, hogy mi a céljuk. Nem szabad nekik akkora örömet okozni, hogy bármiféle reakciót is kimutat az ember.
Igen, ez volt a tervem most is. Egy ideig úgy teszek, mint aki nem is hall semmit, azonban csak egy ideig.. Egészen egy pontig, amikor az egyikük ellép egy határt.
- Nem volt nehéz ott hagyni a Belen Wallis-t? Most mi van most köztetek?
Rámeredek a húszas évei végén járható férfira. Fiatal, ezért igazi ragadozó cápa, aki pofátlanul tapos át a másikon, ha ezt kell tennie egy nyamvadt cikkért.
Egy szó nélkül fordulok el, a mellkasomnak ütődő ősrégi One Dream, One Band, One Direction könyv kezdőlapjára firkantom rá a nevem, Azt hajtogatom magamban, hogy nem éri meg, maradjak türelmes. Tovább akarok menni, kikerülök pár lányt, akik nem jutottak sorra. Egy percig megfordul bennem, hogy maradok, azonban nem lenne jó ötlet.
Próbálok tovább furakodni, de mindenki velem együtt mozog, véletlenül sem hagynák el a három méteres körzetemet.
- Harry, mit tudsz Belen betegségéről? Miért nem voltál a kórházban nála az utóbbi egy hónapban?
A lábam gyökeret ver, hitetlen képpel fordulok vissza. Ugyanaz az ember, aki az előbb is csak ezt a témát képes feszegetni. A többiek kérdése eltörpül emellett, egymást próbálják túlordítani.
- Mi közöd van hozzá? - támadok rá hirtelen, és dühösen.
Úgy tűnik, mintha a pillanat megfagyna. Mindenki leáll, érezhető, hogy vége, itt most valami megtört. És az a valami egész pontosan bennem tört meg.
- A te barátnőd - folytatja a szemtelen stílusában, a maga természetességével.
- Mi lenne, ha végre leszállnál erről? Kurvára nem a te dolgod! - vágom a képébe indulatosan.
- Szóval már vége a kapcsolatnak? - folytatja, a többi kamerás pedig majdnem megfeszül, hogy rögzítse az egészet. - Belen szakított?
És ekkor veszítem el teljesen a fejem. Ahelyett, hogy elmennék vagy egyszerűen hátat fordítanék neki, az kezem automatikusan szorul ökölbe. A következő percben már lendül a karom, és gondolkodás nélkül húzok be neki. A riporter meginog az ütéstől, a mikrofon kiesik a kezéből. A fényképezőgépek még inkább elkezdenek kattogni, az összes jelenlévő szeretné megörökíteni a dolgot. A rajongók kissé megrémülnek, egymást agyon nyomva próbálnak közelebb férkőzni, hogy lássák mi történik. A rendőrök valahonnan kiválnak a tömegből, arra kíváncsiak, lesz-e még mit megelőzni. Tettre készen állnak.
Képes lennék minden erőmből ordítani még vele, vagy legalábbis tovább ütni, ha meg nem ragadnának, és húznának arrébb. Marius hirtelen tűnik fel, mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb bejussunk a házba, magunk mögött hagyva a felfordulást, amit okoztam. Nem nagyon törődik vele, hogy közben jó pár embernek nekimegy.
- Marius - próbálok rászólni idegesen, mindenféle eredmény nélkül. - Eressz!
- Csak gyere - húz tovább, aztán maga elé enged, és betol az ajtón.
Hangosan csapódik mögöttünk, azonban még így sem nyomja el a kintről jövő zajongást. Én frusztráltan állok egy darabig, de mivel Marius megindul befele, én is követem. Amikor beérünk, lerúgom a cipőmet, és utána megyek az ebédlőbe.
Egy ideig csak állok és nézem. Mintha mi se történt volna, belemerül a dolgába. Máris egyenes háttal ül a széken, és a mahagóni asztalra lehelyezett laptopját nyomkodja. Dolgozik.
- Mit keresel itt? Neked nem kellett volna visszamenned Brazíliába? - teszem fel a legnyilvánvalóbb kérdést, túl nagy éllel a hangomban. - Azt hittem egyedül leszek.
- Voltam is - néz fel a képernyő mögül. - De visszajöttem. Tudni akartam, jól vagy-e - jelenti ki rezzenéstelenül.
Persze nem szokatlan tőle, hogy kérdezés nélkül megjelenik, hiszen ez már egy bevált módszer nála, mégis furcsa. Most úgy viselkedik, mintha nem is kérné az engedélyem ehhez.
- Hiszen hívtál is, tudod, hogy igen - képedek el egy kissé, nem értem miért kell ezt csinálnia. - Marius, tudod, hogy mindig szívesen látlak, de most... Szóval, ha csak azért akarsz maradni, mert aggódsz... Ismétlem, jól vagyok.
- Jól? - röhög fel gunyorosan. - Öcsém, ha nem látom meg az autódat, és nem megyek eléd, ki tudja mekkora botrányt csinálsz! - emlékeztet, a mondandója végén jelentőségteljesen felhúzza a szemöldökét.
- Elveszítettem az önkontrollt, ennyi az egész - rántom meg semmit mondóan a vállam. - Nem fog többet megtörténni, garantálom.
- Azért jobb a biztonság - bólint nyugodtan.
Visszafordul az előtte heverő mappához, majd egy pillantást vet rá. Megállapítva, hogy pontosa arra van most szüksége, kiveszi. Úgy tesz, mintha elmélyülne a munkájában, de közben érzem, hogy a reakcióm figyeli.
 - Marius, könyörgöm! - sóhajtok fel fáradtan. - Komolyan beszélek, egyedül akarok lenni!
- Akkor előbb bizonyítsd be, hogy már rendben vagy - teszi inkább félre a munkát, belátja, hogy úgysem fog most haladni.
- Megteszem, ha ez kell ahhoz, hogy ne tarts majd megfigyelés alatt! - egyezek bele rögtön. - Mondd, hogyan!
- Hogy van Belen?
Nyugodtan kérdezi, mindenféle rosszindulat nélkül. Pusztán arra kíváncsi, tovább léptem-e már annyira, hogy képes vagyok róla beszélni. Hogy képes vagyok-e úgy tekinteni rá, mintha most már csak a múltam egy része lenne, semmi több. Valaki, aki nem okoz fájdalmat.
- Csinálj, amit akarsz, leszarom! - vágom hozzá inkább, majd nem törődve azzal, hogy pontosan erre számított, magam mögött hagyom az ebédlőben, én pedig felmegyek az emeletre.
Ha Marius addig akar itt maradni, ameddig fel nem dolgozom a Belen-ügyet, rossz hírem van számára.
Itt fog élni még egy ideig.

Három és fél hónappal később...

- Marius, mi ez a szag? - szedem le a kabátomat és a bakancsom magamról, fintorogva lépek a helyiségbe.
A nyitott sütőből halovány szürkés füst száll fel, annak jeleként, hogy az unokatestvérem valamit nagyon elhibázott. Az eredménye egy szinte szenesre égett hús, hanyagul a pultra dobva.
- Sült csirke - hesseget össze-vissza egy idétlen piros kesztyűben. - Túl jól sikerült.
- Azt látom - állapítom meg erőtlen vigyor kíséretében. - Azért még ehető szerinted? - nyúlok bele, nem foglalkozva azzal, hogy tűz forró. Letépek egy darabot, ami még épen maradt, majd a számba dobom.
- Inkább pizzát kellene rendelnünk - húzza el a száját, majd kinyitja a konyha ablakát, ezzel beeresztve a kintről jövő, friss márciusi levegőt. Bár hivatalosan már rég tavasz van, még mindig érezni kicsit telet. Fagyos és csípős az időjárás, így nem csoda, hogy összerezzenek a hidegtől.
- Hívom őket - lopok még egy falatot a csirkéből, majd előcsúsztatom a hátsó zsebemből a telefont. Várom, hogy felvegyék, közben alaposan tanulmányozom az előttem heverő kaját. - Ne dobd ki, valamennyire még menthető - szólok félre Mariusnak, aki végre becsukja az ablakot.
Ő is megszemléli az általa készített feketére sült húst. Egyet ért velem, egy kés segítségével elkezdi helyre hozni a hibáját, addig én pedig végre leadom a rendelésünket.
- Húsz perc - bontom a vonalat, mikor végzek.
- Annyit csak kibírunk - hagyja rám. - Mikor is kell indulnotok Leeds-be?
- Éjfélre a lakóbusznál kell lennünk - túrok fáradtan a hajamba. - Nem is értem miért ilyenkor kell indulni.
- Nyugi, majd utána alszol - rakja félre a megtisztított részeket, a többit pedig a kukába önti.
Amikor visszatértem az ünnepek után, legszívesebben agyon ütöttem volna Mariust, amiért egyértelműen azzal a célzattal akaszkodott rám, hogy "még nem vagyok jól". Mivel azonban nem volt kedvem veszekedni vele, sem többet arról beszélni, hogy mi történt Holmes Chapelben, ráhagytam a dolgot. Így Marius kérte az áthelyeztetését ide, teljes állásban Londonban dolgozik.
A húsz perc csigalassúsággal telik, így amikor csöngetnek, már majdnem éhen halok. Sietősen kapok magamra egy fekete pulóvert, majd a bejárati kulcsot magamhoz véve kimegyek a kapuhoz. Reménykedve nyitom ki, azonban csalódnom kell. Nem a pizzafutár jött meg, hanem a postás.
- Harry Styles? - kérdezi az idősebb férfi.
Nem annyira furcsállom, hogy valamilyen csomag érkezik hozzám, hiszen rengetegen küldenek ide is ajándékokat, annak ellenére, hogy a cím alapjáraton titkosított, hiszen ott van egy, a rajongónak fenntartott postafiók is.
Gyorsan lebonyolítom az egész átvételt, majd a dobozt a hónom alá csapva megyek vissza a házba. Amint csukódik az ajtó újabb csengetés hangzik fel, ezúttal valószínűleg tényleg a pizzánkat hozzák. Marius, látva, hogy az én kezem foglalt, kimegy helyettem.
Így maradok ott a konyhában, kezemben a sima, egyszerű kartondobozzal. Nem sok érdeklődéssel, de kinyitom, arra számítva, hogy valószínűleg egy plüss állat vagy rajongói levél lesz benne.
Azonban, amikor felbontom a ragasztószalagot, teljesen más vár rám, mint amit elképzeltem volna. Dermedten állok, csípőmet a pultnak támasztom. Kezembe szorítom a benne lévő tárgyat. Lesütöm a szemem, ezzel is próbálva megszüntetni a belém hasító fájdalmat. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Hé, mi az? - szakít félbe Marius hangja, aki kiszúrja a tenyerem közé zárt sálat.
Mindkettőnk tekintete megállapodik a kendőn. Pontosan az, amit én adtam Belen-nek a turné előtt.
"- Na, viszont ez valami rohadt jó - emeli ki az egyik sálam, amit rendszerint a fejemen szoktam viselni. Sötét színű, és csillagok vannak rajta. - Ezt imádom rajtad! 
Meglep a kijelentése, de inkább nem szólok semmit, helyette kiveszem a kezéből. 
- Add ide -  kérem el. Egy ideig birizgálom, aztán hirtelen gondolok egyet. Finoman megragadom csuklóját, rákötöm.
- Mit csinálsz? - pislog hitetlenül, nem igazán érti, miért teszem, amit teszek.
- Neked adom - rántom meg lazán a vállam. - Most már a tied - igazítom el a rajta, majd ránézek, és elmosolyodok."
Visszaküldte.
- Harry, mi történt? - bámul aggodalmasan az elkomorult arcomra.
Nem válaszolok, helyette a kis cetlit veszem a kezembe, amit hozzá csatoltak. Belen kézírása, ezért rögtön felismerem. Az üzenet rövid.
Miközben átfutom a pár sort, rádöbbenek, hogy mit is tettem. Nagyon-nagyon elcsesztem az egészet. Fogalmam sincs, hogyan gondolhattam, hogy....! Hiszen Belenről van szó!
- A rohadt életbe! - szitkozódom, majd a cetlit a zsebembe gyűröm, sietősen Mariusra pillantok. - Meg tudnád nézni, hol koncertezik Belen most?
- Persze, de miért? - veszi elő a telefonját meglepetten. Nem várom meg ott helyben, addig én máris a gardrób felé rohanok, sietősen kapom fel a bakancsom és kabátom.
- Visszajött Londonból az utolsó koncertje miatt. Azt írja, csak nekem köszönhet mindent, azt is, hogy meggyógyult, és megérti, hogy tovább léptem - magyarázom gyorsan, el sem hiszem, ami történik. - Azt hiszi, azért mentem el, mert már nem szeretem! Érted ezt? Mindezek után, te ezt felfogod?! - fújtatok. - Akkor egy seggfej vagyok, sejthettem volna, hogy téves következtetést von le mindenből!
- O2 Aréna - jön ő is a bejárathoz közel, értetlenül áll meg a tükör mellett. - Most akkor oda mész hozzá? És mi az, hogy az utolsó koncert?
- Majd mindent elmesélek, de most rohannom kell - veszem magamhoz a kocsikulcsot. - Muszáj elmondanom neki mindent, mielőtt elmegyek! Elmondom neki, hogy már sokkal hamarabb akartam őt, mint sejtené - hadarom el idegesen.
- Megőrültél - nyugtázza Marius a fejét csóválva, azonban látszik rajta, hogy örül.  - Négy órád maradt.
- Elég lesz  - bólintok gyorsan, majd futólag megölelem az unokatestvérem.
- Sok sikert! - kiáltja még, épphogy hallom csak.
Négy órám van.
Négy óra alatt kell megváltoztatnom a történetünk végét. 

28. fejezet - A sorok között olvasva

Drága Olvasóim!

Nem igazán szeretném most azzal rabolni az időtöket, hogy magyarázkodom, csak annyi a fontos, hogy előre szóljak, hogy nem tudom, a jövő hétvégén sikerül-e hozni a következő részt, mindent meg fogok tenni.
Úgy tűnik mindegyik rész közel áll hozzám valamiért, úgyhogy ez nem újdonság, de leginkább ez most azért, mert itt a régebbi dolgok megint kezdenek felelevenedni, ettől pedig olyan érzésem van, mintha ezer éve történt volna...:)
Nagyon-nagyon, és még annál is jobban köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak mellettem, és olvassák a blog közelgő befejezését. Ez többet jelent, mint el tudjátok képzelni! Imádlak Titeket, és ha még nem mondtam volna, most megteszem, hogy Ti vagyok a legcsodálatosabb Olvasók a világon! Éppen ezért őszintén bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket a rész!

Rengeteg puszi, Azy

Belen egy idő után megnyugszik, letörli a könnyeit. A fehér kórházi ruha kicsit nagy rá, lecsúszik a válláról, így láthatóvá válik a barnásabb bőre alatta. Haja kócosan van összefogva a feje tetején, nem igazán fordított rá ügyet. Néhány tincs oldalt kiszabadult, ezért hullámokban fogják közre az arcát. Az arcát, ami olyan kétségbeesett és fájdalmas, mintha csak a szíve szakadna meg éppen. Szándékosan újra kerüli a szemkontaktust, egészen addig, ameddig össze nem magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. Mert akkor tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja, és a világ lehető legkiismerhetetlenebb pillantásával ajándékoz meg.
- Sajnálom, amiért fájdalmat okoztam - suttogja végül, hangja megtöri a csendet.
Feltűnik, hogy nem azt mondja, hogy "Sajnálom, amiért megtettem." Azért kér bocsánatot, mert nekem fájdalmat okozott. Nem azért, mert megpróbálta megölni magát. Azt nem bánja.
Ajkaim már elnyílnak egymástól, mindenképpen biztosítani akarom arról, hogy minden rendben lesz. Hiszen most már biztos vagyok benne. Itt, a kórházban jó kezekben van, nem fog tudni többé elmenekülni. Meg fogják gyógyítani. És én végig segíteni fogok ebben.
Azonban mielőtt végleg kiejteném a megnyugtatásokat, elhallgatok. Ő is szeretne valamit, és megelőz.
- Sajnálom... Tényleg. Soha nem akartam neked ártani.
Rekedten és gyengén beszél, látszik, hogy semmi ereje nincs, mégis megismétli az előző mondandóját.
Akkor mégis mi a francért tetted ezt magaddal?
Bennem egy hang automatikusan teszi fel a kérdést, amire igazából a válasz túl bonyolult és fájdalmas. Könnyebb, ha talán sose tudom meg.
Bár igazából felemészthetne a düh, a mérhetetlen harag Belen iránt. Igen, borzalmasan neheztelhetnék rá, meg se bocsáthatnám neki, amit tett, hiába most a könyörgő szempár.
De egyáltalán nem azért, amit ő gondol...
- Az már egyáltalán nem érdekel, ha engem bántottál. Az a rosszabb, hogy magadnak akartál - sóhajtom halkan, apró keze után nyúlok, és végig simítok száraz bőrén. Lepillantok bűnbánó arcára, meg-megremegő ajkára.
Kíváncsi lennék arra, hogy vajon miért? Tisztában vagyok vele, hogy menekülni akart, el a problémák elől, el a világ elől. A rá nehezedő nyomás napról napra nagyobb volt, és ő összeroppant alatta. Félt tovább élni. Nem látott más kiutat, mint ezt, véget vetni mindennek.
Azonban ezek ellenére éreznie kellett volna azt, hogy van valami, ami még visszatarthatja. Én. A családja. A szenvedélye, az éneklés. Ezek nem számítottak neki semmit?
Lehajtja a fejét, némán bólint. Nem hiszem, hogy egyetértését fejezné ki ezzel, csupán tudomásul veszi a kijelentésemet.
- Belen, én azt hittem túl késő - közlöm vele halál komolyan. - Azt hittem... - itt megakadok, befejezni is piszkosul nehéz. Mégis megköszörülöm a torkom, folytatnom kell. Muszáj tudnia, hogy mit okozott. Muszáj tudnia, hogy ameddig ő abban a tévhitben élt, hogy mindenkit csak egy problémától szabadít meg, majdnem mi is belehaltunk ebbe.  - A karomban tartottalak, és nem dobogott a szíved, felfogod ezt? Azzal a tudattal éltem, hogy elvesztettelek. És egy részem csak magamat okolta, amiért ezt megtörtént. Ne tudd meg, hányszor játszottam le a fejemben újra és újra az estét, azon gondolkozva, vajon mit kellett volna máshogyan csinálnom, hogy mivel tudtam volna ezt megelőzni?!
- Nem a te hibád - magyarázkodna, hevesen ellenkezik. - Hiszen leírtam...
Keserű mosoly kúszik fel az arcomra, lemondóan csóválom a fejemet.
- És szerinted ez ilyen egyszerű? Hogyha te leírod, akkor elfogadom, ami történt veled? Komolyan azt hitted, hogy nekem könnyebb lesz idővel? Hogy majd lazán tovább lépek, mert csak egy teher voltál?! Szerinted ér bármit is az életem nélküled?
Alig észrevehetően megremeg, ezzel is kimutatva, hogy a válasza igen. Hiába mondtam neki ezerszer, hogy mit érzek iránta, mintha meg sem értené. Mintha sose hitte volna el, hogy igazi. Nem hitte el, mert ő nem szerette magát, így lehetetlenség volt a gondolat, hogy talán más mégis képes rá.
- Nem - világosítom fel az ellenkezőjéről. - Tévedsz. Ha már te nem lennél, én akkor... - mélyet nyelek, be se fejezem. - Belegondolni se akarok már. Els, én mocskosul szeretlek, és soha nem lennék képes magadra hagyni, érted?
Nem válaszol semmire, zavarodottan pillant rám. Nem látszik idegesnek, mintha mégis valami belülről szétfeszítené, csak éppen fogalmam sincs, mi és miért. Gondolkozik, mellkasa a megszokotthoz képes túl gyorsan emelkedik fel-le.
Várok.
- Hé, minden rendben? - vonom össze furcsállóan össze a szemöldökömet, összekulcsolom ujjainkat. Másik kezemmel a füle mögé tűrök egy tincset. Továbbra is csendben marad, ezzel pedig csak tovább növeli a feszültséget. - Meglátod, meg fogsz gyógyulni, és újra együtt leszünk.
Tekintete a kettőnk kezére esik, hosszú pilláival nagyokat pislogva figyeli őket. Sok idő telik így el. Én nem akarok többet kérdezni, inkább némán figyelem, ahogyan valamivel kapcsolatban döntésre jut. Aztán tovább vezeti a sötét barna íriszeket, egyenesen rám. Elveszett a pillantása, mintha szeretett volna valamit, és nem sikerült.
És hamarosan rá is jövök, hogy mit.
Hinni nekem. Hinni abban, hogy szeretem. Hinni abban, hogy meggyógyul, és utána minden rendeződik.
Egyre inkább kétségbeesik, arca eltorzul a közelgő sírástól, látom, hogy már nem fogja tudni sokáig kibírni. Szemei megtelnek könnyel, beleharap ajkába, ezzel is próbálva megállítani a feltörő érzéseit.
- Ne sírj, ne sírj - ismételgetem, ujjammal letörlöm az arcát. - Shh! - csillapítom, azonban semmi eredménye.
Halkan kezdődik, mintha csak újra elgyengült volna, mintha ez csak egy pillanatnyi állapot lenne. Viszont amikor nem akarja abbahagyni, megint igyekszem megnyugtatni. Minél többször nyúlok hozzá, minél többször beszélek a lelkére, hajtogatom, hogy ne sírjon vagy kérdezem meg, mi bántja, annál jobban elmélyül a fájdalma.
- Belen, kérlek - könyörgök neki, tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit tehetnék egy ilyen helyzetben. Bármit is mondok vagy csinálok, csak még rosszabb lesz. - Belen!
- Segíts rajtam, segíts - nyögi ki aztán fuldokolva, kapkodva veszi a levegőt. Kiszabadítja magát az érintéseim alól, lerúgja magáról a takarót. - El akarok innen menni, engedj ki! - hadarja, a mondat összefolyik a zokogása hangjaival.
- Segítek, viszont ahhoz muszáj most lenyugodnod - utasítom határozottan és óvatosan, rögtön felállok én is. - Feküdj vissza, légy szíves!
Egyenesen az ajtó felé szeretne menni, úgyhogy az útjába állok, gyengéden ragadom meg a karjánál fogva.
- Vigyél el, ments ki! Nem akarok itt lenni - sírja még mindig. Szemei feldagadtak, haja még jobban szétesett, törékeny teste indulatosan próbál előre törni. - Szeretlek, hadd menjek veled!
Nem tudom teljesíteni, amit akar, ujjaim még mindig, akár egy bilincs fonódnak a csuklójára, ezzel is megakadályozva, hogy szétessen. Mert semmi kétség, ha most én nem tartanám, összecsuklana, annyira gyenge.
- De hát mi történt? - kérdezem teljesen zavartan, fogalmam sincs mi folyik körülöttem. Miért lett egyik percből a másikra ilyen? - Mondj már valamit, a rohadt életebe már! - Egyre idegesebb leszek, megrázom az előttem álló lányt.
Aki erre végre hajlandó felemelni a fejét, és újra figyelni rám. Egy percig egyikünk se mozdul.
- Belen, mi történt? - faggatózok halkan, immáron valamennyivel higgadtan.
- Nem akarok itt lenni - válaszol, alig lehet hallani. - Nem vagyok beteg.
- Itt majd vigyáznak rád - biztosítom felőle, nem hazudhatom azt neki, hogy tényleg nem beteg, viszont az igazságot sem szeretném most rázúdítani. Óvatosan végig simítok a kezén, már azt hiszem, teljesen elmúlt a sírásroham. - Kérlek feküdj vissza!
És ekkor végleg elrontom. Amint megérzi, hogy vissza akarom kényszeríteni a betegágyra, kitágul a tekintete, úgy bámul rám, mint akit most árultak el. Újra eluralkodik rajta a felélem.
Hangosan és kínzóan kezdi el hajtogatni, hogy nem, miközben kezével össze-vissza csapkod, próbál minél messzebb jutni tőlem.
A reakciója egyszerre ijeszt meg és dermeszt le. Állok, úgy meredek rá, mint aki nem is ismeri, még sosem láttam ilyennek. Betegebb, mint hittem.
Mielőtt azonban bármit is tehetnék, beront egy nővér, aki a hangok alapján rájöhetett, hogy baj van. Amikor belép, azt látja, hogy Belen tőlem pár lépésre hisztérikusan sír, miközben a falnak támaszkodik, ezzel is megelőzve, hogy lábai teljesen felmondják a szolgálatatot, és ő a padlóra zuhanjon. Azt hiszi ezzel elkerülheti azt, hogy a talaj kicsússzon a talpa alól. Pedig már elkésett. Sokkal régebben elveszítette az irányítást az élete felett, mint gondolná.
- Menjen ki, kérem - utasít rögtön a nővér, az ajtó felé mutat. Belenhez szalad, átkarolja a hóna alatt, és a heves ellenkezés ellenére erőszakosan visszanyomja az ágyba.
Az elején meg se mozdulok, pusztán kétségbeesetten bámulom a jelenetet, azonban amikor másodjára is kiküldenek, már megtalálom a hangom.
- Vele akarok maradni - jelentem ki határozottan. - Nem megyek sehova!
- De igen - mered rám szigorúan a vörös hajú nő. Belen még mindig gyötrelmesen szenved, és kapálózik, mire rá kell szentelnie a figyelmet. - Eleget ártott már, ha nem megy el önként, kidobatom!
Ott állok, és figyelem, ahogyan a lány, akit jobban szeretek mindennél, magán kívül van, és ordítozik. Figyelem, ahogyan nem képes elfogadni, hogy beteg. Figyelem, ahogyan a lány, akit jobban szeretek mindennél, pánikrohamot kap.

Az este nem tudok aludni. Folyamatosan forgolódok, egyszerűen nem megy ki a fejemből a kép, amint Elen, mint aki kezd megőrülni, végleg kiborul. Bármit is teszek, újra és újra felrémlik, hogy mennyire szörnyű volt tehetetlennek lenni. Nem tudtam rajtam segíteni, csak rontottam a helyzeten.
Felülök az ágyban, frusztráltan túrok bele a hajamba. Körülöttem nyugalom van és csend, semmi nem zavar, csak az én elmémben tomboló vihar. Egyedül a szörnyű gondolatok nem hagynak nyugodni.
Egy feladatom lenne. Várni. Várni arra, hogy végre változás történjen az állapotában. Hiába van most kórházban, mintha fel se fogná, ennek mekkora súlya van. Továbbra is tagadásban él, mintha ez bármit is segítene. Pedig mai hisztérikus kikészülése  bebizonyította, hogy a gyógyulása sokkal hosszabb folyamat, mint amit képzeltem. Hülyeség volt abba a hitbe ringatni magamat, hogy innen egyenes út vezet a sikerig. Még csak most kezdődött el.
Mindösszesen egy dolog az, ami ebben a helyzetben boldoggá tesz. A családom. A Belen körüli zűrzavarban sem tudtam megfeledkezni arról, hogy eredetileg hozzájuk indultam. Gemma, anya és apa, már iszonyúan hiányzott, és igazán most érzem, mennyire.
Miután szépen szólva nem kívánatos személy lettem a kórházban, inkább visszamentem a szállodába, összeszedtem a bőröndjeinket, és egyenesen hazajöttem. Belen dolgait is magammal hoztam, holnap beviszem hozzá azt, amire szüksége lehet.
Mivel a nővérem már hamarabb elmesélt mindent anyáéknak, tapintatosan nem kérdeztek semmit, pusztán ölelésükkel és bátorító mosolyukkal próbáltak felvidítani. Én pedig erőltetetten viszonoztam ezt, nem akarom tönkretenni az ünnepeket. Nemsokára már karácsony, ami annyira fontos nekik. Önzőség lenne porrá zúzni a kedvüket azzal, hogy folyamatosan mogorva és szótlan vagyok.
Kikelek, az ablakhoz lépek. Arrébb tolom a sötét kék függönyt, aztán megtámasztom magamat a párkányon, beszoruló levegővel a tüdőmben pásztázom a kertünket.
Békés és érintetlen. A hó vékony rétegben telepszik rá a növényekre. Még észrevehető egy kicsit az a földes terület barnasága. Az ég sötét, egy kevés csillagot lehet csak megfigyelni, azonban a felhős égbolt miatt a nagyja takarva van. Kint sötétség uralkodik, semmi se mozdul.
Hatalmas sóhaj szökik ki belőlem, ellököm magamat, ismételten a tincseim közé túrva próbálom enyhíteni a feszültséget. Fel-alá járkálok a szobámban, tekintetemet a hatalmas tölgyfa szekrényem és a fehérre mázolt gardróbajtó között váltogatom, míg végül lerogyok a földre, hátamat az ágykeretnek támasztom. Szemeimet kínzóan lehunyva próbálok koncentrálni, szinte magamra erőszakolom, hogy ne gondolják Rá.
Semmit se használ.
Úgyhogy taktikát váltok.
Nem akarom kiűzni a fejemből, helyette máshogyan képzelem el. A rosszak helyett azt idézem fel, ami volt, és ami lesz.
Azt, hogy mennyire élveztem, amikor először megcsókolhattam. Azt, hogy milyen piszkosul akartam, hogy velem legyen. Emlékszek minden pillanatra, amikor vigyázhattam rá, amikor tudtam, hogy nem esik baja, mert mellette vagyok. Aztán elképzelem, hogy mit fogunk csinálni, ha végre jól lesz.
Szép lassan elmúlik belőlem az idegesség, a hátamra fekszem és a plafont kezdem el bámulni. Észre se veszem, de megnyugszom. Egyre álmosabb leszek, lustán pislogok, végül pedig a földön alszok el.
Másnap reggel persze megérzem ennek a hatását, a hátam kínzóan sajog, egyáltalán nem volt kényelmes. Mégsem tudok vele törődni, mert egyre csak az lebeg a szemem előtt, hogy ma bemehetek hozzá.
Gyorsan előkapok egy tiszta alsónadrágot, hozzá egy szűk farmert, az egyik kedvenc fekete felsőmet, meg egy szürke pulcsit. Pontosan azt, amit egykor Belen-nek adtam kölcsön, mikor az első nálam töltött estén az esőnek köszönhetően teljesen eláztunk.
Az emlékre akaratlan mosoly kúszik fel arcomra, így megyek sietősen lezuhanyozni. Nem töltök sok időt a víz alatt, szerintem öt perc múlva már készen vagyok. Igazítva a göndör tincseken tényleg befejezem a kinézetemmel való foglalkozást, és inkább a konyha felé indulok.
A ház még alszik, nem hallok beszélgetést, a már szokásosnak számító tévé zaját sem. Csupán Gemma van fent rajtam kívül ilyenkor, aki az ünnepekre szintén hazaköltözött.
Összetalálkozok vele a lépcsőn.
- Jó reggelt - adok egy puszit az arcára, mire fél kézzel átkarolja a nyakamat, és futólag megölel. A másik kezében egy bögrét szorongat, amiből a forró kávé gőze száll felfelé. - Van még?
- Persze, lent hagytam a pulton - mutat lefele.
- Hála az égnek - emelem az égnek a tekintetem, és folytatnám az utamat.
- Utána bemész hozzá? - állít meg hirtelen a hangja, ezért visszafordulok. - Szerintem csak nyolckor kezdődik a látogatási idő.
- Megpróbálni azért meglehet - rántom meg a vállamat. - Úgyse tudok mit csinálni, ameddig nem látom. Tegnap eléggé... szóval biztos akarok benne lenni, hogy ma már jobban van - fejezem be inkább máshogy a mondatot.
Gemma megértően bólint.
- Szurkolok - küld felém egy bátorító mosolyt. - Vacsira azért gyere majd haza.
- Mindenképpen - mosolygok rá én is.
Egyszerre fordulunk ellentétes irányba a nővéremmel, ő felmegy a szobájába, én meg le a reményeim szerint meleg kávé felé. Mivel a kora idő miatt még sötét van, lámpát kell oltanom, hogy rendesen lássak mindent. A halovány derengésnek köszönhetően olyan érzésem lesz, mintha nem csak a szüleim, hanem az egész világ aludna, és lennék az egyetlen, aki fent van. A konyhaablakon erőtlen fény szűrődik be. Lopva kipillantok, és ekkor szembesülök vele, hogy tegnap éjszaka, miután én elaludtam, elég rendesen havazhatott. Mindent belep vastagon a fehér takaró.
Mégsem törődök vele sokáig, egy rövid reggeli és a kávé után már az autóban ülök, és a kórház felé hajtok. Az utakon nehéz közlekedni, mivel még nem takarították el rendesen a havat. A latyak mocskos színe minduntalan felcsapódik a szélvédőre, ugyanis gyorsabban hajtok, mint kellene.
Csak akkor vagyok hajlandó lassítani a tempómon, amikor már magam mögött hagyom a riporterek és a kamerák tömkelegét, akik még ilyenkor is az épület körül köröznek, akár a keselyűk. Be már nem jöhetnek szerencsére.
Kettesével szedem a fokokat, és addig lépcsőzök, ameddig a második emeletre nem érek. Ekkor balra fordulok, és egyenesen a kórterem felé veszem az irányt. Már a sarkon észreveszem, hogy Lee ott szobroz az ajtó mellett. Meglepődök tőle, meg sem fordult bennem, hogy ilyenkor Belen személyi testőrét használják. Persze így belegondolva logikus, hiszen ki vigyázhatna jobban rá?
Mi már találkoztunk Los Angelesben, és bár annak már egy éve, az arcából ítélve, emlékszik rám.
- Jó reggelt - köszönök, mire a testes, sötétebb bőrű férfi közelebb jön, és a kezét nyújtja.
- Szevasz, fiam - rázunk kezet.
- Javult már, bemehetek hozzá? - térek rögvest a tárgyra, nem bírok már tovább várni.
- Az orvosoktól kaptam egy listát, hogy kik látogathatják - dörmögi, majd előveszi a papírt, kihajtogatja. - A család, a barátnők - futja át a neveket, vastag ujját segítségül húzza lefele. - A menedzsere, ugye Jack... - motyogja az orra alatt. - Aztán...
Legalább tizenöt név fel van sorolva, így kis híján sokkot kapok, amikor Lee felnéz, és lemondóan rázza meg tarkopasz fejét.
- Harry Styles nincs rajta.
- Ez nem lehet, biztos csak kihagytak - próbálom megőrizni a hidegvérem. - Kérdezze meg az orvost, egész biztosan be fognak engedni - bizonygatom.
Mielőtt azonban Lee bármit is tudna reagálni, az ajtó kitárul, és az orvos lép ki rajta. Kezében a kórlapokra ír valamit, aztán észrevesz minket. Kapva kapok az alkalmon, és a tőlem telhető legnagyobb türelemmel vázolom előtte a problémát, hogy valami hiba történt, és ha lehet írjanak fel engem is.
- Sajnos nem tehetem - közli, mire a vér megfagy az ereimben, és csak döbbenten meredek rá.
- Tessék? - zavarodok össze, homlokom rögtön ráncokba szalad. - Miért nem? Én vagyok a barátja!
- Pontosan tisztában vagyok vele, hogy Ön kicsoda - bólint egy aprót. - Éppen ezért nem tehetem. Tegnap a maga látogatása alatt érte a beteget egy pánikroham, ha jól tudom.
- Nem teheti? - ismétlem sokkolódva. - Senki se szereti jobban, mint én! Soha sem ártanék neki!
A hangom a kelleténél kicsit hangosabb, a doktort mégsem hozom ki a sodrából, ugyanolyan háborítatlanul mered rám.
- Természetesen holnap már láthatja, még ma nem fogadhat senkit. De előtte azt hiszem tudnia kell valamit - jelenti be vontatottan. Vet egy pillantást Lee-re, és úgy dönt, inkább nem szeretné megbeszélni ezt előtte, így a várakozásra szánt székek felé int.  Követem, bár mindjárt szétrobbanok ingerültségtől. - Belen érdekében mindenféle segítséget kértünk tegnap a családtagoktól, akik eleget téve elhoztak személyes tárgyakat. Ezeket átadják majd a pszichológusnak, aki majd a három hónapos kezelés alatt hozzájárul ahhoz, hogy egy mentálisan egészséges pácienstől búcsúzhassunk. A kórház másik szárnyában fogják majd kezelni őt, ha kikerül innen - magyarázza hozzátéve. - Az érintetthez így került vissza a régi naplója, ami olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, hogy biztosak lehettünk abban, hogy még korai megbirkóznia a rossz emlékekkel.
- És ennek mi köze hozzám? - vágok közbe.
- Belen édesanyjához került vissza a napló, a kórház ugyanis nincs felhatalmazva arra, hogy akár csak egy sort is elolvasson belőle engedély nélkül. Mrs. Wallis azonban ezt megtette. - Szünet tart, megköszörüli a torkát. - Már tudtuk, hogy a betegség évek óta tart, és az édesanya segítségével azt is sikerült behatárolni, hogy nagyjából mikor kezdődhetett. Muszáj volt konzultálnunk a pszichológussal, természetesen titoktartás ellenében.
- És? - türelmetlenkedem.
- A lényeg röviden annyi, hogy a beteg maga iránt érzett szerelem miatt könnyen labilissá válik, ami nem tesz neki jót. Sokat közrejátszott a kóros állapot kialakulásában az is, hogy önnek szeretett volna megfelelni.
Egy szót sem bírok kinyögni, próbálom feldolgozni az információkat. Mi a franc van? Mégis hogyan érti, hogy közrejátszott?
- Mit akar ez jelenteni? - suttogom megtörten, még mindig a kusza felvetéseim között őrlődve. - Miért akart volna megfelelni?
Mikor az orvos nem válaszol, és szemmel láthatólag valamin elég erősen vacillál, a felgyülemlett düh miatt felcsattanok.
- Hiszen soha nem mondtam neki semmit, kibaszott gyönyörűnek tartom!
- Nézze - sóhajtja fáradtan, megvakarja a tarkóját. - Ezt most nem lenne szabad, és elvárom magától, hogy ha már ekkora szívességet teszek, vegye figyelembe mi a legjobb Belen-nek.
Kutat a papírok között, majd legalulról elővesz néhány kis alakú, fénymásolt lapot. Egyből felismerem Belen kézírását. Tehát a naplójából a fontosabb oldalak.
- Ha ezeket elolvassa, meg fogja érteni, miért mondtam, amit mondtam. És remélem arra is rájön, hogy mit kell tennie.
Az ölembe ejteni a papírokat, majd megveregetve a vállamat egyedül hagy. Hallom, ahogyan visszasétál Lee-hez és pár hozzá intézett szó után elhagyja az egyébként is szinte kihalt folyosót.
Én pedig ott maradok, kezemben azokkal sorokkal, amiket még régen Belen írt. Soha nem hittem, hogy ezeket olvasni fogom. Ahogyan azt sem, hogy már a kezdetektől kezdve nagyobb hatással voltam rá, mint valaha képzeltem volna.
A naplóban nincs egyértelmű utalás arra, mi is történt. Soha nem mond róla semmit, mintha nem is lenne. Mégis ki lehet találni mi zajlott benne, a sorok között ott van minden.
A megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az önutálat.
Az, hogy soha nem érezte úgy, hogy bárki szeretheti.
A gimiben nem vettem őt észre, helyette más lányokkal szórakoztam. Olyanokkal, akiket Belen szebbnek látott magánál. Ekkor kezdte el hánytatni magát, ő is vékony, és szép akart lenni.
Miattam. 

27. fejezet - Túl jó megjátszás

Drága Olvasóim!

Hoppá, úgy tűnik tegnap este annyira fáradt voltam, hogy elaludtam, mielőtt még kirakhattam volna a részt... Nagyon sajnálom! Viszont most itt van, iszonyatosan bízom benne, hogy tetszeni fog, hozzám nagyon közel áll, és majd megtudjátok, hogy miért. :)

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki kommentelt, aki elolvasta, aki leírta, hogy mit gondol. Főleg ezeknél a részeknél borzalmasan sokat jelent, hogy tudom, mit gondoltok. Szóval hálás vagyok, és a díjak miatt is! Ti vagytok a legjobb Olvasók, imádlak Titeket! 

Ezer puszi, Azy

- Rendben, rendben - mondom halkan, csak ezt tudom hajtogatni. Louis már egy ideje a telefon másik oldaláról próbálja önteni belém a lelket, miszerint ne adjam fel a reményt. Elmeséli, hogy amikor ő volt annak idején kórházban, akkor Norina sem adta fel, és kitartott mellette. Pedig akkor nem pár napról volt szó. Igazándiból feleslegesen fecsérli a szót, mert eszemben sincs feladni semmit sem. Itt nem ez a gond. A különbség a kettő eset között, hogy amíg Louis nem önszántából került veszélybe, mert egyszerű baleset történt, Belen magát jutatta ilyen helyzetbe. Sőt, ha rajta múlott volna...
- Köszönöm - suttogom mégis, fáradtan túrok bele elég hosszasra nőtt hajamba. - Majd még kereslek - teszem le, de előtte még a lelkemre köti, hogy mindenképpen maradjak erős. Megígérek neki mindent, majd bontom a vonalat. 

Sokan azt hiszik, hogy Louis és én eltávoludtunk egymástól azután, hogy durván túlzásba estek a kapcsolatunkat illetően, azonban tévednek. Igaz, hogy már nem olyan, mint régen, de a legnagyobb gondokban, mégis ő az, aki elsőként felhív. 

Mivel az idő kezd egyre hidegebb lenni, inkább leszállok a kert padjának támlájáról, vontatott léptekkel indulok vissza a kórház épülete felé. Közben óvatosan összehajtom a levelet, elteszem a zsebembe. Nem akarok sietni, elvégre elég nyilvánvaló, hogy Seey nem lát szívesen a húga közelében, én pedig semmi esetre szeretnék még egy összetűzést vele. 

A bakancsom orrát figyelem végig, nem veszem észre a bejáratnál várakozó Jack-et. Amikor az üvegajtó előtt felemelem a fejem, és tekintetem találkozik az övével, megállok a mozdulatban. A kezem a "Tolni" feliratot nyomva lelassul. 

A húszas évei vége felé járó menedzser most is ügyel a külsejére. Fekete szövetkabát, sötétkék farmer, barna bakancs, és szintén fekete sál. Kezeit zsebre vágva ácsorog, véletlenül se dőlne neki a falnak, ahhoz ő túl merev. Rövid haja a szokásos módón áll, világos írszeivel aggodalmasan pásztáz.

- Jack - engedem el az ajtót, így az visszacsukódik. - Ideértél?

- Én vagyok a menedzsere, mégis én tudom meg a legutoljára, hogy mi történt - rázza meg a fejét lemondóan, arca ráncokba szalad. -  Gondolom az orvosok ugyanannyit mondtak nekem is, mint neked.

- Még várni kell, hogy bármit is kijelenthessenek az állapotáról - nyelek egyet.

Bólint egy aprót, utána mintha ott se lennék mellette, elmered a távolba. A világért se mutatná ki, hogy jobban megrendíti ez az egész, mint gondolta volna. Természetes, hogy egy bizonyos szintig közel állt hozzá Belen, hiszen éveken keresztül együtt dolgoztak, de talán ő is a saját bukásának ítéli meg, hogy ide jutottunk.

- Szerinted mennyi idő lesz, hogy ezután rendbe jöjjön? - kérdezi végül, ő biztosra veszi, hogy megtudják menteni, hogy még nem volt túl késő.

- Sok. - A hangom rekedt és erőtlen. Tisztán lehet érezni, hogy ez elmúlt pár óra maga volt a pokol. - Nagyon sok.

- Mintha azt ígérted volna, vigyázni fogsz rá... - veti a szememre.

- Ne kezdd el -  feszülnek meg idegesen az izmaim. - Ne itt, és ne most! Szerinted magamtól nem tudom?!

Pontosan tisztában vagyok vele, hogy miként kezdődött a hazodozás, a megjátszás, a bonyolítás. Miként kezdett felfordulni az életem, olyan irányban, ahogyan nem gondoltam volna.

Belen sosem tudta. Mindösszesen annyi információt kapott meg a kamu-kapcsolatunkról, hogy a közös dal miatt van. Fogalma se volt róla, mennyi minden van még emögött.

Körülöttem tombolt a Larry Stylinson baromság. Kezdtünk beleőrülni a dologba, kezdett tönkretenni mindent. Ameddig Louis az alkoholba menekült a sztárság problémái elől, én próbáltam normál ésszel kibírni. Hirtelen a semmiből feltűnt egy szőkeség, Norina, aki először csak Louis barátnője lett, később a mennyasszonya. Azonban engem még mindig értek támadások, ahogyan az ő kapcsolatukat is. Nem volt vége.

Kellett valaki mellém, aki majd lenyugtatja az embereket. Kellett valaki mellém, aki majd bebizonyítja, hogy mennyire nincsen igazuk. Kellett valaki mellém, aki csak még inkább eléri, hogy a címlapokon szerepeljek. A menedzser szerint.

Nem mentem bele, élből elutasítottam a dolgot. Nem kényszeríthettek, hiszen az én választásom, mit kezdek az életemmel. Én pedig nem akartam.

Egészen addig, ameddig nem Belen-ről volt szó, ameddig nem találkoztam vele a hotelben.

Egyszerűen csak meg akartam ismerni, egyre többet és többet megtudni róla. Amikor összezáródtunk a liftben, és félt, amikor elesett a lépcsőn, és sírva találtam rá a folyosón. Amikor rám nézett, és valami olyasmit láttam ott, amit még soha. Teljesen máshogyan viselkedett velem, mint bárki. Egyszerre volt távolságtartó és mégis mintha szüksége lett volna rám. Összezavart.

Ekkor határoztam el el, hogy csak abban az esetben vagyok hajlandó belemenni ebbe, ha Belen lesz az a személy, akivel végig csinálhatom.

Neki mást mondtak. Azt hazudták, hogy a menedzserek döntése miatt esett pont rá a döntés, az amúgy is tervezett közös dal miatt. Azt találták ki, hogy Los Angelesbe azért voltam vele kedves, mert már akkor tisztában voltam vele, hogy majd egy ilyen helyzetbe kényszerítenek bele vele. Fogalma sem lehetett róla, hogy szó sem volt ilyenről. Arról sem, ezt az egészet én akartam.

Méghozzá azért nem, mert törékeny volt. Borzalmasan törékeny. Csak rá kellett néznem, a sebes kezére, amit idegességben vakart szét, és tudtam. Túlságosan megijesztette volna, ha hirtelenjében megjelenek a közelében. Könnyebb volt úgy, hogy dühös volt rám.

Belen-nek pedig nem csak kellett valaki, aki miatt nagyobb hírverést kap. Nem. Jack látta rajta, mennyire kezd beleőrülni abba ebbe a világba, és nem akarta, hogy kiszálljon. Szüksége volt valakire, aki talán tud változtatni rajta, aki talán segít.

És én megígértem.

Esküszöm, mindent megtettem. Ahogyan egyre inkább többet voltam vele, egyre inkább beleszerettem. Nem megjátszás volt, hiába hitte azt. Tetszett, ahogyan néha nem szól semmit. Tetszett, hogy minden egyes mennydörgésnél összerezzent, mintha csak az ég szakadna rá. Tetszett, amikor makacsan összefonta a kezeit maga előtt, és szorosan szorította egymáshoz az ajkait. Tetszett, hogy egy idő után képes volt feloldódni, és olyan más volt. Tetszett, ahogyan zavartan elmosolyodott. Tetszett benne minden.

Azt hittem, jó úton haladok. Tényleg segíthettem neki, azt vettem észre, egyre jobban van. Hogy tévedhettem ekkorát? Hogy gondolhattam komolyan azt, hogy csak azért, mert én mellette vagyok, egy ilyen durva probléma megoldódik? Nem számít mit teszek, mert beteg. És ameddig ő nem fogadja el magát, ameddig ő nem szereti magát, addig semmit se ér, hogy nekem ő a világ legtökéletesebb embere.

- Sajnálom - halkítja le a hangját Jack, bánkodóan hajtja le a fejét. - Nem úgy értettem.

- Inkább feljtsük el - fújom ki idegesen a hideg levegőt. Lenyugszom, próbálok nem rá gondolni, mennyire elcsesztem mindent.

- Nem úgy értettem - ismétli meg megint, figyelmen kívül hagyva a kérésemet. - Nem a te hibád, ami történt. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Belen képes lesz ilyenre. 

- Jack - suttogom megtörten. Először azt akarom kinyögni, hogy kizárt, hogy most felidézzem a történeteket, inkább hagyjuk ezt a témát. Végül mégsem így döntök, talán jobb, ha elkezdek beszélni róla. - Amikor rájöttem, hogy bulimiás, én... - Elakad a szavam. - Teljesen rémült lettem. És ezzel pedig őt ijesztettem meg.

Csak hallgat, hatalmas a csend. Egyedül a szél süvítő zaja töri meg, és a kórházból parkolójába érkező mentőautók szirénája. Olyan nyomasztó, mintha az egész világ tudná, hogy baj van. Még a hajnali nap fénye sem képes elolaszlatni a levegőben szálló idegességet.

- Harry, már mindenhol kerestelek - csapódik ki hirtelen az ajtó, Gemma alakja jelenik meg az ajtóban. Világos haját éppen csak a füle mögé tűrte, máris kiszabadulnak belőle a tincsek. Azonban a legkevésbé se törődve kissé zihált külsejével, vékony ujjait a kabátomba mélyeszti.

- Mi történt vele? - térek rögtön a tárgyra, idegessé változik a testtartásom.

- Túlélte - meséli izgatottan, és egy halvány mosolyt is megereszt. - Az orvosok azt mondták, hogy sikerült az újraélesztés! Stabil az állapota! 

A bent tartott levegőt kiengedem, az izmaim elernyednek. Gemma hiába nem bír nyugton maradni, ez nem ragad át rám, meg sem bírok már mozdulni. Csak állok, miközben az oldalamon álló Jack is fellélegzik, és besiet az épületbe. 

Még mindig nem szólok semmit, az információ szó szerint sokkolt.

Belen él.

Látni fogom a mosolyát, hallani fogom a hangját. 

Abban a pillanatban mintha minden, a világ összes problémája összezsugorodna, és eltűnne. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy lehet nem is akar majd látni, sem azzal, hogy hány veszekedést kell majd még átvészelnem vele. Nem számít, mennyire utálhat vagy esetleg mennyire bánthatja, ami történt. Semmi. Mert a legfontosabb az, hogy most már bármi is legyen, tudni fogom, hogy ő él. 

- Ha felébred, be lehet menni hozzá - rángat ki a gondolatatim közül a nővrem hangja, csillogó szemekkel pislog rám. Aztán furcsállóan vonja össze a szemöldökét. - Mi a baj? Miért nem vagy felhőtlenül boldog?

Észre sem veszem, de még mosolygásra sem futja. Tekintetemet felvezetem az arcára, elkeseredetten bámulok rá. Rám van írva, hogy valami nem stimmel.

Igen, a legfontosabb az, hogy Ő viszonylag jól van. Viszont szembe kell néznem mással. Mi lesz ezután? Annyira könnyű volt bele sem gondolni, elhalogatni ezt. Viszont most, hogy talán pár órán belül már előttem fog feküdni... Félek, hogy hiába élte túl, sokkal rosszabbul lesz, mint bármikor. Nem akarom szenvedni látni. Nem akarom azt látni, hogy belül szinte meghal a fájdalomtól. Nem akarom, mert muszáj tennem ellene, és nem biztos, hogy engedné. 

- Csak úgy tudhatod meg, hogy mit fog mondani kettőtökről, ha beszélsz vele - olvas a fejemben Gemma, bátorítóan nyúl a kezem után, megszorítja. - Lehet, hogy végre rádöbbent, hogy mekkora hülyeséget csinált.

Erősen kételkedek abban, amit mond, de a kedvéért úgy teszek, mintha én is ebben hinnék. Muszáj így tennem, mert reális szemmel túl durva szembe nézni a tényekkel. Igazából a barátnőm öngyilkos akart lenni, és valószínűleg soha többé nem akar már látni. 

A várakozás most kevésbé idegörlő, mint amikor élet-halálról volt szó. Sokkal higadtabb mindenki, a veszély elmúlt, hiszen Belen most már csak alszik és pihenésre van szüksége. 

A családjával együtt várakozok a kórterem előtt. Gemmát hazaküldtem, mert iszonyatosan fáradtnak tűnt, és a legkritikusabb percekben így is velem volt, most már megleszek egyedül is. Jack valahova félrevonult telefonálni, éppen a sajtós problémákat tárgyalja, próbálja elintézni, hogy minél kevesebb információ kerüljön ki. Persze legtagadni már képtelenség, egy ilyen dolog eléggé hamar terjed. Viszont úgy lesz beállítva, hogy baleset történt. A kórház diszkréciójára elméletileg lehet számítani, de azért biztos, ami biztos. 

A telefonom állandóan csörög, a fiúk, az ismerősök, és persze Marius nagyon próbál elérni. Az unokatestvéremnek legutóbb annyit mondtam, hogy elutazok karácsonyozni a családhoz, erre tessék, a reggeli hírekben már biztosan azt látni, hogy Belen Wallist az éjszaka mentő vitte a kórházba. Nem csoda, hogy aggódik.

Mikor már legalább tízedjére hív, inkább felveszem. Félrevonulok, halkan beszélgetek. Eléggé tömören elmondom, hogy mi történt, bár néhány részletet inkább elhallgatok. Nem említem a levelet, és azt is csak körvonalasan árulom el, hogy mi volt az az végső ok, amiért ezt megtette. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak az utolsó estén múlott. 

Amikor leteszem a készüléket, pont akkor nyílik ki a betegszoba ajtaja, és az orvos egy kórlappal a kezében a családhoz megy. Nem igazán hallom, amit mond nekik, és nem is akarok odapofátlankodni, így tisztes távolból sétálok közelebb, hogy az utolsó szavakat még pont elkapjam.

- Semmiképpen se izgassák fel, pihenésre van szüksége. Illetve tilos bármilyen éles tárgyat magukkal bevinni, amivel bánthatná magát - teszi még hozzá, majd a lapokat visszarendezve a helyére, egy biccentés kíséretében elmegy. 

Bármennyire is be akarok hozzá rögtön rohanni, tudom, hogy még nem lehet. Először a családját kell látnia, nekem nem kellene ott lennem. Amúgy sem hiszem, hogy Seey szívesen venné a jelenlétemet.

Miközben a folyosó szinte kiürül, fel-alá járkálok. Szinte hallom az óra lassú kattogását, a percek óráknak tűnnek. Egyetlen fal választ el tőle, és ez felőröl. Látni akarom, a saját szememmel megbizonyosdni róla, hogy lélegzik és jól van.

Aztán fura dolog történik. Citte vékony alakja tűnik fel az ajtóban, őt követően Seey, majd Belen szülei. Nem értem, hogy miért csak egy fél órát töltöttek bent, viszont Mrs. Wallis hamar megadja a választ.

- Azt kérte, most te menj be hozzá - intézi hozzám a szavait, majd hozzáteszi: - Mi addig hazamegyünk, hogy elhozzunk néhány holmit neki, amire szüksége lehet.

Ezek szerint még bent tartják. 

- Köszönöm - reagálok meglepetten, majd kikerülve őket átszelem a bejárat és a köztem lévő távolságot. 

Gondolkodás nélkül teszem a kezem a kilincsre, semmi habozás nincs bennem. Attól függetlenül, hogy félek attól, hogy mi lesz ezután, minden bizonytalanságom elmúlik. Mert most Belenről van szó, és miatta, ha kell én leszek a legnyugodtabb és legtürelmesebb ember. 

Belépek a szobába, halkan zárom be magam mögött. Egy pillantást sem veszek a kórteremre. Nem érdekel, hogy az ablakokon beszűrődik a reggeli fény, sem az, hogy a zöld-fehér színek egy cseppet sem vidítóak. Nem veszem észre, hogy egyedül van a szobában, hogy az ágya kicsinek tűnik, hogy a mesterséges világítás frusztráló, és még azt sem, hogy túl steril minden. 

Egyedül csak őt látom, ahogyan a csontjai szinte átszúrják a bőrét. Az arca iszonyúan sápadt és beesett. Mindig is tudtam, hogy vékony, viszont ahogyan észreveszem a csuklóját, ahogyan a kórházi szalag lifeg rajta... Kórósan sovány. 

És ennek ellenére ahogyan találkozik a tekintetünk, a múlhatatlan barnaságába merülök, egy széles mosoly kúszik fel az arcomra. Az én Belenem, az ő törékeny tökéletességével. 

- Szia - köszönök, lassú léptekkel megyek az ágyához. 

Óvatosan ülök le a szélére. Kezem tétovázva az övé után nyúl, nem tudom mit fog szólni hozzá. A tenyerem közé rejtem. 

Hidegebb, mint az enyém. Finoman végig simítok rajta, halk sóhaj szökik ki belőlem. 

- Hiányoztál. 

- Szia - motyogja halkan, nem húzódik el. Egy másodpercig még állja a szemkontaktust, lesüti a pilláit. 

Egyikünk se szól semmit. Hallgatom a szaggatott lélegzetvételeit, ami a legmegnyugtatóbb hang számomra. Még a gépek ütemes pittyogása sem képes elrontani.

Egy kis idő után Belen óvatosan feljebb ül, összeszedi magát, és újra felém néz. 

- Harry,  én... - kezd bele, de a végén megcsuklik.

- Először én - vágok gyorsan közbe. Én akarok kezdeni, mert mielőtt még messzebb lökne magától, muszáj tudnia, hogy mit gondolok. - Biztos vagyok benne, hogy látni sem akarsz majd, és ezt most búcsúnak szánod - kezdek bele, mire bizonytalanul újra rám pillant. Hatalmas szemeiben félelem és aggodalom játszik. Retteg. - Viszont nem fogom hagyni. Mert bármit is tettél, megoldjuk, túljutunk rajta. Lehet nem is sajnálod, amiért elkövetetted a legnagyobb baromságot, amit csak lehetett, de én megbocsájtok. Igen, szinte minden meg fog változni ezután, kivéve egy dologot; ugyanúgy szeretlek, mint előtte. 

Ennyit arról, hogy ne izgassuk fel. Megremeg az ajka, elsírja magát, ujjaival ügyetlen mozdulattal törli le a könnyeit.

- Harry...

Csak a nevemet képes kinyögni. 

Közelebb ülök hozzá, kérdezés nélkül a fejét a mellkasomra húzom. Belepuszilok a hajába, a hátát kezdem simogatni. Legszívesebben olyan erősen szorítanám magamhoz, ahogyan csak tunám, azonban az egész biztosan fájna neki. Így csak óvatosan karolom át. 

- Könyörgöm, soha többé ne tegyél ilyet - suttogom neki halkan, mire ragaszkodóan a vállamba fúrja az arcát, átkulcsolja a derekamat.

- Én...

Nem tudom mit akarna mondani, és azt se, hogy mi zajlik benne. Hiszen sose tudtam biztosra, csak reménykedhettem benne. Talán miután elengedem, és megtalálja a hangját, elküld, hogy soha többé ne találkozzunk, mert "így lesz a legjobb". Viszont ez az, ami a legkevésbé számít. 

Pár órája még azt hittem soha többé nem láthatom. Azt hittem, hogy elcsesztem mindent, és elkéstem. Most pedig itt van, mellettem. Nem fogok azért elmenni, mert szimplán arra kér. Továbbra is segíteni fogok neki, hogy rendbe jöjjön. 

Mindig is azt fogom tenni, ami neki a legjobb.