30. fejezet - Menj!

Drága Olvasóim!

Először is iszonyatosan szeretném megköszönni, hogy az előző részhez láthatóan több visszajelzés érkezett! Olyanok is írtatok nekem, akik ezelőtt nem, vagy csak ritkán. Tehát remélem tudjátok, hogy ennél hálásabb már nem is lehetnék, imádlak Titeket érte!
Másodsorban itt is van az utolsó fejezet. Ezután már csak az epilógus lesz, az pedig ismét Belen szemszögéből. Kíváncsi vagyok mit gondoltak róla, de ne felejtsétek el, hogy itt még nincs vége a történetnek. :)

Rengeteg puszi, Azy

UI: Esetleges hibákért elnézést, nagyon fáradtan olvastam át... 

"Harry! Szeretném, ha tudnád, visszajöttem Londonba az utolsó koncertem miatt. Nem tudom, meddig maradok, de ne aggódj, nem foglak felkeresni, tiszteletben tartom a döntésed, és hogy tovább léptél. Köszönettel tartozom neked mindenért. Ha nem lettél volna, fogalmam sincs, hol tartanék... Soha nem fogom tudni ezt meghálálni neked. Belen" 

Kezemben szorongatom még mindig a kendőt, közben pedig folyamatosan a cetlire gondolok, amit írt.  Idegesen vezetek, úgy sietek, mint még soha. A forgalom ilyenkor hatalmas, és bárhogyan is próbálok előrébb jutni, egy kocsi mindig az utamba áll. 

- Gyerünk már, induljatok el a francba is! - csapok le a bőrkötéses kormányra, fejemet ide-oda döntöm, hogy láthassam, mi tartja fel a forgalmat. - Ezt nem hiszem el - sóhajtom frusztráltan, alaposan beletenyerelek a dudába.

Végre, szép lassan a jogosítványt nem érdemlő vezető is képes lefordulni balra, így a sor újra megindul. Amint lehetőségem van rá, előzök. 

Muszáj hamar odaérnem. 

Valószínűleg a családja tényleg nem mondott neki semmit azzal kapcsolatban, hova tűntem. Nem is tudhatták biztosra, hogy csak egy időre szólt-e a búcsúm, vagy örökre. Így Els a saját módján értelmezte, ami természetesen megint ezerszer rosszabb, mint az igazság. A pokolba! 

Bár gyorsnak tűnök, az órára pillanatra azt veszem észre, hogy már el is telt ötven perc, mire megérkezek. Leparkolok egy közeli parkolóba, bár már itt is rengetegen vannak. Rajongók éneklik Belen slágerét, plakátokat cipelnek magukkal, és csapatokba vergődve özönlenek a helyszín felé. 

Az aréna bejárata kicsit messzebb van, így körbe kell sétálnom. A stadiont a folyókanyarulatba építették, így az őt körülvevő úton egyszerűen meg tudom közelíteni, kevesebben vannak, mint a forgalmas közutakon. 

Leállítom a motort, és előveszem a telefonom. Leveszem a kabátom, és a hátsó ülésre dobom. Miközben a fejembe húzom a pulcsim kapucniját, tárcsázom Jacket. Azonban mivel nem bírok tovább ülni a seggemen, inkább kiszállok. A sötétnek köszönhetően félre tudok úgy húzódni, hogy egy ideig még biztosan ne szúrjanak ki. A kocsi tetején dobolva várom, hogy felvegye. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, addig én pedig majdnem beleőrülök. Nem csak miattam és az időhiány miatt. Belen nem ejtett szót arról, hogy miért most van az utolsó koncertje, ahogyan arról sem, mit fog utána tenni. Könnyen meglehet, egyedül ezért jött vissza Londonba, nincs más oka. Ha pedig ez igaz, ma éjjel nem csak én hagyom el a várost, hanem ő is. 

Ez a tudat csak még inkább gyorsaságra ösztönöz, szinte belehalok a tehetetlenségbe. 

- Jack, végre! - fújom ki a bent tartott levegőt, amikor az ismerős férfi hangja megszólal a vonal másik végén.

- Fél percet kapsz, most nincs időm - közli rögtön. Hallatszik, hogy tényleg nem nagyon ér rá, zaj van mögötte. Valószínűleg a szervezkedés közepében zavartam meg, úgyhogy örülök, amiért egyáltalán felvette. 

- Be kell jutnom Belen koncertjére - térek a lényegre. - Nagyon fontos, beszélnem kell vele!
- Ne szórakozz! Nem ronthatod el a ma estét, jó formában kell lennie, mert... - kezdene bele, de ennél a résznél közbevágok. 

- Igen, tudom! Mert ez az utolsó koncertje! 

- Harry, azt hittem a kapcsolatotok segíteni fog rajta, erre pont abba üldözted bele, amit el szerettem volna kerülni... - Nem hányra a szememre, nem neheztel, csak megállapítja, mint egy szimpla tényt. És igaza van. - Sajnálom, viszont legalább a ma estét hagyd meg neki. Hadd menjen el! 

- Nem - kiáltok rá idegesen. - Könyörgöm! Te is tudod, mennyire fontos ez! - Érzem rajta, hogy kezd megenyhülni, és tanácstalanná válik. Nem neki kellene eldöntenie ezt, hanem Belen-nek. - Az is lehet, hogy végül nem megy el Londonból! Kér...

- Rendben - akadályozza meg, hogy befejezzem. Szinte látom magam előtt, ahogyan a megforgatja a szemét. - Gyere, de nem garantálok semmit sem.

- Köszönöm - emelem hálásan az égre a tekintetem, majd azonnal futólépésben megindulok az hatalmas építmény felé.

- Tudod hol kell bejönni, és majd szólok az őröknek, hogy engedjenek be - zárja rövidre a beszélgetést.
- Rendben, sietek! - hadarom, és máris megindulok.
- És még valami, Harry! 

- Igen? 

- Ezúttal legyen végleges a döntésetek - jelenti ki komolyan. - Nincs több játék, nincs több titok vagy félrebeszélés, csak őszintén. 

-  Nem lesz - bólintok, aztán mire még mást is kibökhetnék, Jack elmormol egy elköszönést, és le is rakja. 

Tovább rohanok, nem érdekel, hogy páran felismernek a koncertre érkezők közül, amikor elhaladok mellettük. Mivel nem lassítok, nem igazán tudnak többet tenni, mint hogy utánam kiáltanak. Én pedig nem állok meg, így egészen hamar eljutok a hátsó ajtóhoz, ahol be tudok jutni. Be, a színpad mögé, az öltözőkhöz, és ami a legfontosabb: Belenhez.
A menedzser jól mondta, az őrök számítanak az érkezésemre, így mindenféle vesződés nélkül beengednek. Azonban, amint az üvegajtó becsukódik mögöttem, és én beérek, valahogyan összezavarodom. Egy nagy előcsarnokba érkezem, ahonnan rögtön három fele vezet lépcső az emeletre, ellenben a színpad hátuljára innen nyílik rálátásom. Legvégül egy hosszú folyosó nyúlik el balra az öltözők felé, tetézve az elveszettségemet.
Fogalmam sincs merre lehet ilyenkor. Ráadásul eléggé sokan vannak erre, az is lehet, hogy nem veszem észre. Az ajtók folyamatosan kicsapódnak, biztonsági őrök, hangtechnikusok, háttérvokálosok, zenészek, táncosok és stylistok rohangálnak mindenfele. A hangosbemondó elhadar egy ismeretlen nevet, akinek sürgősen a színpad jobb oldalához található erősítésekhez kell mennie segíteni, ezután figyelmeztet mindenki mást, hogy mindösszesen tizenöt perc maradt a kezdésig.
Dermedten állok, a fejemet kapkodva próbálok elkapni valakit, aki talán tud nekem abban útbaigazítást adni, merre találom. Ez az elképzelésem nem tovább, mint két másodpercig tart, ugyanis rájövök, hogy az idő őket is sürgeti, így kizárt, hogy a rohanó stáb leálljon miattam.
Ezért felrohanok az emeletre, körbejárom az egészet. Benyitok mindenhova, ahova csak tudok. A várva várt Belen Wallis öltözője felirat ugyanakkor sehol sem látszódik, ami egyre inkább elkeserít. Bár nem először vagyok itt, ötletem sincs, merre találom. Hiszen annyi helyen léptünk már fel, és mindegyik máshogyan van kiépítve.
Legalább öt percen keresztül keresem fent, amikor végre be kell látnom, hogy máshol lesz. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, átszelem a csarnokot. Nem igazán törődöm azzal, mennyi embert lökök fel. Már csak tíz percem maradt, utána már csak a színpadon fogom észrevenni.
Megérkezem a keskenyebb folyosóra, szememet idegesen kapkodom a feliratok között. Már éppen kezdem feladni, amikor az utolsó ajtó kinyitódik, a lámpa fénye pedig megcsillan a laminált papíron. Nem is kell végig olvasnom a nevet, a bejáratnál megjelenő alak egyértelmű teszi, mi is lehet ráírva.
Éppen a hangját melegíti be, mély és magas hangokat egyaránt érint. Amikor meglát, lefagy és megnémul. Egy szót sem szól, csak bámul rám, miközben én is végig nézek rajta.
A haja sokkal hosszabb lett, és világosabb. Már nem hullámos és sötét, hanem egyenes és aranybarna. Arca nyert egy kis színt, szeme csillogása visszatért, hitetlenkedve eltátott szája vonzóbb, mint valaha. Mindene megváltozott. Régebben közel járt a kórós soványsághoz, ellenben most alakja visszanyerte eredeti formáját. Felszedett néhány kilót, és ezzel még gyönyörűbb lett.
- Harry - böki ki végül a nevem összezavarodva. Egyáltalán nem érti, miért vagyok itt. És azt sem, hogyan. - Mit keresel itt?
- Téged - jelentem ki komolyan, miközben tekintetem abbahagyja a tanulmányozását. Elindulok fele, hogy lecsökkentsem a kettőnk között lévő távolságot.
- De hát miért? - ráncolja a homlokát, értetlenül várja meg, hogy teljesen elé érjek. - Én azt...
- Beszélnünk kell - ismétlem el neki is, amit már annyiszor hajtogattam Mariusnak és Jacknek. Előveszem a kendőt, kissé meglengetem előtte, mint egy számonkérésként. - Miért küldted vissza?
Egy ideig nem válaszol, értetlenül pislog. Aztán ajkába harapva lesüti a szemét. Ez az egész mozdulata teljesen olyan, mint akkoriban. Úgy látszik, meggyógyult és egészséges, viszont szerencsére a régi szokásai megmaradtak. Még mindig ugyanolyan félénk, még mindig ugyanolyan könnyű zavarba hozni, és elérni azt, hogy szavak nélkül maradjon.
- A tied - suttogja végül. - Úgy éreztem, vissza kell adnom.
- Ah, szóval úgy érezted - bólintok, és bármennyire is vissza akarom fogni magamat, nem tudom eltüntetni a gúnyt a hangomból. - Meg azt is érezted, hogy tovább léptem, és azért hagytalak egyedül, mert már nem szeretlek? Ugye? - vonom fel a szemöldököm.
Látom, ahogyan végig fut rajta a hideg. Talán nem kellene emlékeztetnem arra, amit történt, mégis enélkül soha nem tudnánk tovább jutni rajta.
- Most miért beszélsz így? - rázza meg kissé a fejét, nem tudja követni ezt az egészet.
- Azért, mert rohadtul nem vagy fair! - emelem feljebb a hangomat, ideges vagyok. Nem csak rá, hanem mindenre.  - Hányszor bizonyítottam be, hogy mit érzek, és ennek ellenére te rögtön azt gondolod, hogy képes vagyok ilyen egyszerűen elfelejteni?
- Harry, pánikrohamot kaptam, teljesen úgy viselkedtem, mint egy őrült - magyaráz hevesen. -  Érthető, ha...
- Tudod mi történt igazából?
Nem érdekel a szánalmas mentegetőzése, nem érdekel, hogyan lehetett olyan elborult, hogy elhitette magával, igaza lehet.
Leengedi a vállát, a válaszra nyitott száját is becsukja. Tisztán látszik rajta, mennyire rosszul esik neki a múlt felemlegetése. Mégsem szeretné kimutatni, ezért bólint.
- Láttam a naplódat - nézek bele mélyen a szemébe.
Ennyi információ éppen elég arra, hogy elsápadjon, és a teljes kétségbeesés kiütközzön az arcán.
- Neked is megmutatták? - temeti a tenyerébe az arcát.
Abban a pillanatban mindketten szeretnék tovább folytatni, amit elkezdtünk. Én a tudtára adni, hogy már Los Angeles óta meg akartam ismerni, és a mai napig nem bánom, amiért végül ő lett az ál-barátnőm. Ő pedig azt hiszem bocsánatot kérni, azért, hogy szembesülnöm kellett a régi énjével, ami miattam szenvedett.
Azonban egyikünknek se sikerül egy szót se mondania, mert a folyosó végén megjelenik egy ismeretlen nő, aki sürgetően int Belen felé. Ezzel egy időben pedig a hangszóró is jelzi, hogy öt perc maradt.
- A színpadhoz, gyerünk - kiáltja át a távolságot. - Hallottad, öt perc!
- Mindjárt megyek, Tess - néz ki a vállam mögül Belen, erőltetett mosollyal próbál még egy kis időt nyerni nekünk. Ismét visszafordul felém. - Meg tudnánk ejteni ezt majd a koncert után?
Szelíd és kérlelő a pillantása. Hiszen ő még nem tudja. Fogalma sincs róla, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet, mint hinné. Nekem el kell mennem, és nem lehetek benne biztos, neki nem szerepel-e hasonló a tervei között.
- Nem - mosolyodok el keserűen. - Most kellene.
- Belen, nem érünk rá erre - tűnik fel hirtelen Tess, aki türelmetlenül váltogatja közöttünk a pillantást. Nem szól egy árva szót sem, megtartja magának a gondolatait. Els könyörögve néz rá, míg én ölni tudnék a tekintetemmel.
- Komolyan - húzza a száját a nő.
- Még egy kicsit, kérlek!
- Ha nem leszel két perc múlva a színpadnál... - kezd bele a fenyegetésébe, eredménytelenül.
- Ott lesz! - Kicsit durvábban és feszültebben vágok közbe, mint illene, de jelen helyzetben semmi más nem érdekel, mint hogy elmenjen. Kikapom a kezéből a Belen-nek szánt mikrofont, ezzel is jelezve, hogy igazán kettesben hagyhatna minket.
- Ígérem - rebegi hálásan Elen is.
Tess, bármennyire sincs kedvére, hogy pici késésben van az egész koncert, elsiet, azt hiszem legalább addig a többi dolgot elintézni. Úgyhogy újra kettesben maradunk.
- Tehát miért nem beszélhetjük meg ezt utána?
A kérdése emlékeztet, hogy hol is hagytuk abba, mielőtt félbeszakítottak volna.
- Éjfélkor már a lakóbusznál kell lennünk. Megyünk Leeds-be, hónapokig nem leszek itt - ismertetem vele a terveket, és bármennyire is el akarom kerülni, ezután elhallgatok. 
-  Nekem pedig holnap hajnalban indul a gépem... - vallja be végül alig hallhatóan, a sóhaj fájdalmasan törik fel belőle. - Ez az utolsó estém itt. Nem jövök vissza.
Annyira sok mindent akartam neki mesélni, mégis, tudván, hogy százhúsz másodpercnél is kevesebb időm van rá, úgy érzem, belekezdeni sem érdemes. Minden ellenünk van. Ő is elmegy, és én is. Ez volt az utolsó alkalmam, hogy beszéljek vele, és elkéstem.
Hatalmas barna szemeit rám emeli, ugyanolyan elveszett, mint régen. Most azzal a különbséggel, hogy ő az, aki megtöri a csendet.
- Mennem kell...
A csalódottság és a keserűség kihallatszik a hangjából, de biztos vagyok benne, ha én most meg tudnék szólalni, az enyém gyötrelmesebb lenne. Soha nem éreztem még magam ennyire nyomorultul. Minden, amiben reménykedtem, egyszerre foszlik szerte, egyenesen az orrom előtt. És én hiába is próbálnék tenni ellene, hiába.
El akartam mondani neki, mennyire szeretem, de már semmi értelme. Mindketten elmegyünk, és amikor legközelebb adódik alkalmunk találkozni, nem lesz ugyanolyan. 
- Akkor menj - szedem össze magam, próbálok úgy csinálni, mintha nem most vesztettem volna el mindent. - Menj csak - ismétlem rekedten.
- Szia Harry! - suttogja, könnyek gyűlnek a szemébe, és mielőtt megállíthatná őket, lefolyik az arcán. Mély levegőt vesz, ki akar kerülni, viszont még utoljára a keze után kapok. Egy ideig nem mozdulok, habozok. Ő pedig vár.
- Ezt tartsd meg - nyújtom felé a kendőt végül. - Kérlek.
Halványan elmosolyodik, még mindig fátyolos tekintettel, de elfogadja. A tenyerébe szorítja, némán tátog egy "köszönöm"-öt.
Tehát csak ott állunk, egymás szemébe mélyedve, míg végül nem bírja tovább, és lehajtott fejjel elsétál. Én ott maradok, nekidőlök a falnak, hallgatom az  elhalkuló lépteit.
Egyre csak a földet bámulom, és el sem hiszem, hogy ennyi volt.
Tényleg vége. Nem fogunk többé találkozni. 

29. fejezet - Négy órád maradt

Drága Olvasóim!

Több mondanivalóm is van most, úgyhogy szokásomhoz híven pontokba szedtem őket, kicsit hosszúra sikerült, haha.

• Nem lesz több kimaradás, innentől kezdve a blog végéig minden héten érkezni fog bejegyzés, és nagyon köszönöm, amiért eddig ennyire kitartóak maradtatok, és türelmesen vártatok, ameddig összeszedem magam. 
• Iszonyatosan köszönöm, amiért még mindig vagytok, akik olvastak, és nem hagytatok cserben a sok késés ellenére sem. Ki se tudom fejezni, mennyire, de mennyire hálás vagyok Nektek! Igaz, hogy egy picit kevesebben jeleztek vissza, aggódom is, mert nem tudom, hogy ez a csúszások vagy a történet miatt van-e, de ennek ellenére bízom benne, hogy megbocsájtotok nekem, legyen bármi az oka! Próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenkinek tetsszen, de nem tudom mit rontottam el... 
• Ennek a fejezetnek az első fele egy kicsit unalmasra sikerült, ezt a másodikban próbáltam korrigálni. Ha minden igaz, ezen kívül már csak az utolsó fejezet és az epilógus van hátra, juhú! Utána érkezik a Liam Payne fanfiction-öm!:) 
• Több, mint 100 ezer oldalmegtekintés! Te jó ég, ez hatalmas szám, el sem hiszem, imádlak Titeket! 

Millió és egy puszi, Azy

Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Még egyszer hátra nézek, mosolyogva intek a családomnak, akik az ajtóban állnak, még úgy is, hogy már túl vagyunk egy elég hosszú búcsúzkodáson. Az emlékezetembe vésem az arcukat, mert most megint egy ideig nem fogom őket látni. Hazamegyek, pár hónap szünet, utána megint kisebb koncertek Angliában.
Kisöpröm a hajamból a havat, majd beszállok az autóba. Az ajtó hangosan csapódik be, a motor halkan felbúg, a lábam a gázra tapos. Kitolatok, még mindig a boldog álarcomat magamon viselve figyelem Gemmát, ahogyan egy meleg takarót maga köré tekerve figyel. Nekidől az ajtófélfának, kezében a szokásos bögre kávé. Láthatóan végig bevette a mesémet, ahogyan anyáék is. Elhitték, amikor azt mondtam nekik, hogy beszéltem Belen-nel, és közösen állapodtunk meg abban, hogy jobb lesz neki, ha hagyom egyedül meggyógyulni. Nem fárasztottam őket az igazsággal. Nem volt kedvem hozzá, nem akartam feszegetni a témát. Ellenezték volna a döntésem.
A családom tekintete egészen addig kísér, ameddig be nem fordulok a sarkon. Ekkor mentesülök teljesen a nyomás alól. Igaz, a legjobb napjaim voltak az utóbbiak, azonban végig ott volt a lebukás veszélye, az, hogy egyszer csak kiderül, mit tettem. Mindenkit átvertem. Őket, mert úgy tettem, mintha nem vetettem volna véget a Belen-nel való kapcsolatomnak. Magamat, mert abban az áltatásban éltem, hogy ezzel jót teszek neki, és nem bántom meg, miközben valahol mélyen ebben kételkedek. És végül őt is.
Magára hagytam.
Azt ígértem neki, hogy mellette maradok, hogy én sosem hagyom el.
Ennek ellenére egy szó nélkül leléptem, és nem tudhatom, mit mondott neki a családja, miért nem megyek többé. Valószínűleg semmit. Elég bajuk van, ők is magukat hibáztatják, és próbálják segíteni a lányuk gyógyulását. Ahhoz pedig az kell, hogy még a nevemet is elfeledtessék vele.
Most mégis csak az tartja bennem a reményt, hogy amikor vége van a kezelésének, tényleg egészséges lesz. Nem érdekel, amiért utána nem fog keresni, ha soha többé nem láthatom. Nem érdekel, ha dühös lesz, amiért titkon végig én voltam az, aki miatt nem érezhette elégnek magát.
Semmi sem számít, ha boldog lesz.
Én most vissza megyek Londonba, ameddig őt Holmes Chapel klinikáján van. Nem tudom meddig tart majd ez az egész, sem azt, hogy utána ő is visszajön-e a városba. Lehet, Jack félelme nem is alaptalan, és Belen abbahagyja a zenélést, örökre. Akkor viszont nincs több oka távol maradni az otthonától.
Észre sem veszem, de egyre idegesebb leszek ezektől a gondolatoktól. Fogalmam sincs mi fog történni, milyen lesz ezután. Nem akarok újra visszatérni abba a szobába, ahol először együtt voltunk, sem végig sétálni a kerten, ahol az esőben üldöztem. Minden rá fog emlékeztetni, miközben nekem felejtenem kellene.
A sebességkorlát határát súrolom, a gyorsaság egy kicsit megnyugtat. A  kopasz fák csak úgy elsuhannak mellettem, kilométereket hagyok magam mögött. Erősen szorítom a kormányt, az ujjbegyeim már teljesen elfehéredtek. Próbálok koncentrálni, mégsem megy teljesen. Az agyam olyan, mint egy zsongó kas, amiben ezer meg ezer méh akadályozza meg, hogy egy percre is kitisztíthassam a fejem. Akárhányszor elterelhetném a figyelmem, belém csípnek, fájdalmasan és kínzóan.
Idegesít a csend, nem bírom. A kezemet vakon nyújtom ki, és rányomok egy gombra, amiről azt hiszem, a rádiót indítja el. Ellenben arra egyáltalán nem számítok, hogy félre sikerül. Egy ismertebb sláger helyett felszólal az a dal. Az, amit Belen-nel hallgattunk, amikor kimentünk a tengerpartra. Az ismerős sorok elkezdődnek, a vidám csengésű szöveg az agyamra megy. Dühösen kapcsolom ki, majd szinte idegbeteg módjára hajtok tovább. Minél jobban akarom enyhíteni a rám zúduló érzéseket, annál jobban nyomom le a gázpedált.
Az út hátralévő részét így töltöm, a gondolataim között őrlődve. Egyre inkább azt figyelem, mikor érek már a városba, hogy az ott rám váró nyüzsgés lekössön. Biztosan rengetegen fognak szobrozni a házam előtt, és most nem csak rajongókra értem. Riporterekkel kell majd megküzdenem, akik mind arról fognak feltenni kérdéseket, mi történt Belen és közöttem, hogy ő miért van egy klinikán.
Így amikor beérkezek az utcába, nem lep meg, hogy a menedzserem már gondoskodott arról, hogy egy pár rendőr próbálja visszatartani a kisebb tömeget. Amint meglátnak, még inkább mozgásba lendülnek. Sok haszna tehát nincsen a két egyenruhásnak, hiszen a kapuig is csak araszolva tudok eljutni. Gondolkozom azon, hogy beállok a garázsba, azonban totálisan kútba esik ez az elképzelés. Már így is ott tartunk, hogy jó hogy nem köt ki valaki a szélvédőmön. Nem szeretném, ha az egyik rajongó felkenődne vagy gondolna egyet, és kihasználná a nyitott kaput.
Ezért inkább leállítom a motort, elfogadom a tényt, hogy bizony ki kell szállnom. Végig kell verekednem magam közöttük, hogy kinyithassam a bejáratot. Ha azt magamra zárom, egy pár órán belül a rajongók és a riporterek is belátják, hogy felesleges várakozniuk, és szétoszlanak. Utána már csak be kell hozni a bőröndöm.
Mély levegőt veszek, kedvetlenül övezem ki magamat. Alig zárom vissza az autót, körülvesznek. Természetesen szignózom a legtöbb dolgot, amit elém tolnak, és a rajongókkal való közös képet sem hagyom ki, nekik semmiképpen sem szeretnék csalódást okozni. Ha azt hangoztatják, mennyire imádnak, visszamosolygok, és azt mondom, én is őket.
Velük végig kedvesen bánok, ameddig a riporterek zaklatását egyre nehezebben viselem. Szinte az arcomba nyomják a kamerát, provokáló kérdések ezreit teszik fel. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy megkapják, amit akarnak.
Nem akarok foglalkozni velük. Hosszú évek alatt ezt tettem, már megtanultam, hogy mi a céljuk. Nem szabad nekik akkora örömet okozni, hogy bármiféle reakciót is kimutat az ember.
Igen, ez volt a tervem most is. Egy ideig úgy teszek, mint aki nem is hall semmit, azonban csak egy ideig.. Egészen egy pontig, amikor az egyikük ellép egy határt.
- Nem volt nehéz ott hagyni a Belen Wallis-t? Most mi van most köztetek?
Rámeredek a húszas évei végén járható férfira. Fiatal, ezért igazi ragadozó cápa, aki pofátlanul tapos át a másikon, ha ezt kell tennie egy nyamvadt cikkért.
Egy szó nélkül fordulok el, a mellkasomnak ütődő ősrégi One Dream, One Band, One Direction könyv kezdőlapjára firkantom rá a nevem, Azt hajtogatom magamban, hogy nem éri meg, maradjak türelmes. Tovább akarok menni, kikerülök pár lányt, akik nem jutottak sorra. Egy percig megfordul bennem, hogy maradok, azonban nem lenne jó ötlet.
Próbálok tovább furakodni, de mindenki velem együtt mozog, véletlenül sem hagynák el a három méteres körzetemet.
- Harry, mit tudsz Belen betegségéről? Miért nem voltál a kórházban nála az utóbbi egy hónapban?
A lábam gyökeret ver, hitetlen képpel fordulok vissza. Ugyanaz az ember, aki az előbb is csak ezt a témát képes feszegetni. A többiek kérdése eltörpül emellett, egymást próbálják túlordítani.
- Mi közöd van hozzá? - támadok rá hirtelen, és dühösen.
Úgy tűnik, mintha a pillanat megfagyna. Mindenki leáll, érezhető, hogy vége, itt most valami megtört. És az a valami egész pontosan bennem tört meg.
- A te barátnőd - folytatja a szemtelen stílusában, a maga természetességével.
- Mi lenne, ha végre leszállnál erről? Kurvára nem a te dolgod! - vágom a képébe indulatosan.
- Szóval már vége a kapcsolatnak? - folytatja, a többi kamerás pedig majdnem megfeszül, hogy rögzítse az egészet. - Belen szakított?
És ekkor veszítem el teljesen a fejem. Ahelyett, hogy elmennék vagy egyszerűen hátat fordítanék neki, az kezem automatikusan szorul ökölbe. A következő percben már lendül a karom, és gondolkodás nélkül húzok be neki. A riporter meginog az ütéstől, a mikrofon kiesik a kezéből. A fényképezőgépek még inkább elkezdenek kattogni, az összes jelenlévő szeretné megörökíteni a dolgot. A rajongók kissé megrémülnek, egymást agyon nyomva próbálnak közelebb férkőzni, hogy lássák mi történik. A rendőrök valahonnan kiválnak a tömegből, arra kíváncsiak, lesz-e még mit megelőzni. Tettre készen állnak.
Képes lennék minden erőmből ordítani még vele, vagy legalábbis tovább ütni, ha meg nem ragadnának, és húznának arrébb. Marius hirtelen tűnik fel, mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb bejussunk a házba, magunk mögött hagyva a felfordulást, amit okoztam. Nem nagyon törődik vele, hogy közben jó pár embernek nekimegy.
- Marius - próbálok rászólni idegesen, mindenféle eredmény nélkül. - Eressz!
- Csak gyere - húz tovább, aztán maga elé enged, és betol az ajtón.
Hangosan csapódik mögöttünk, azonban még így sem nyomja el a kintről jövő zajongást. Én frusztráltan állok egy darabig, de mivel Marius megindul befele, én is követem. Amikor beérünk, lerúgom a cipőmet, és utána megyek az ebédlőbe.
Egy ideig csak állok és nézem. Mintha mi se történt volna, belemerül a dolgába. Máris egyenes háttal ül a széken, és a mahagóni asztalra lehelyezett laptopját nyomkodja. Dolgozik.
- Mit keresel itt? Neked nem kellett volna visszamenned Brazíliába? - teszem fel a legnyilvánvalóbb kérdést, túl nagy éllel a hangomban. - Azt hittem egyedül leszek.
- Voltam is - néz fel a képernyő mögül. - De visszajöttem. Tudni akartam, jól vagy-e - jelenti ki rezzenéstelenül.
Persze nem szokatlan tőle, hogy kérdezés nélkül megjelenik, hiszen ez már egy bevált módszer nála, mégis furcsa. Most úgy viselkedik, mintha nem is kérné az engedélyem ehhez.
- Hiszen hívtál is, tudod, hogy igen - képedek el egy kissé, nem értem miért kell ezt csinálnia. - Marius, tudod, hogy mindig szívesen látlak, de most... Szóval, ha csak azért akarsz maradni, mert aggódsz... Ismétlem, jól vagyok.
- Jól? - röhög fel gunyorosan. - Öcsém, ha nem látom meg az autódat, és nem megyek eléd, ki tudja mekkora botrányt csinálsz! - emlékeztet, a mondandója végén jelentőségteljesen felhúzza a szemöldökét.
- Elveszítettem az önkontrollt, ennyi az egész - rántom meg semmit mondóan a vállam. - Nem fog többet megtörténni, garantálom.
- Azért jobb a biztonság - bólint nyugodtan.
Visszafordul az előtte heverő mappához, majd egy pillantást vet rá. Megállapítva, hogy pontosa arra van most szüksége, kiveszi. Úgy tesz, mintha elmélyülne a munkájában, de közben érzem, hogy a reakcióm figyeli.
 - Marius, könyörgöm! - sóhajtok fel fáradtan. - Komolyan beszélek, egyedül akarok lenni!
- Akkor előbb bizonyítsd be, hogy már rendben vagy - teszi inkább félre a munkát, belátja, hogy úgysem fog most haladni.
- Megteszem, ha ez kell ahhoz, hogy ne tarts majd megfigyelés alatt! - egyezek bele rögtön. - Mondd, hogyan!
- Hogy van Belen?
Nyugodtan kérdezi, mindenféle rosszindulat nélkül. Pusztán arra kíváncsi, tovább léptem-e már annyira, hogy képes vagyok róla beszélni. Hogy képes vagyok-e úgy tekinteni rá, mintha most már csak a múltam egy része lenne, semmi több. Valaki, aki nem okoz fájdalmat.
- Csinálj, amit akarsz, leszarom! - vágom hozzá inkább, majd nem törődve azzal, hogy pontosan erre számított, magam mögött hagyom az ebédlőben, én pedig felmegyek az emeletre.
Ha Marius addig akar itt maradni, ameddig fel nem dolgozom a Belen-ügyet, rossz hírem van számára.
Itt fog élni még egy ideig.

Három és fél hónappal később...

- Marius, mi ez a szag? - szedem le a kabátomat és a bakancsom magamról, fintorogva lépek a helyiségbe.
A nyitott sütőből halovány szürkés füst száll fel, annak jeleként, hogy az unokatestvérem valamit nagyon elhibázott. Az eredménye egy szinte szenesre égett hús, hanyagul a pultra dobva.
- Sült csirke - hesseget össze-vissza egy idétlen piros kesztyűben. - Túl jól sikerült.
- Azt látom - állapítom meg erőtlen vigyor kíséretében. - Azért még ehető szerinted? - nyúlok bele, nem foglalkozva azzal, hogy tűz forró. Letépek egy darabot, ami még épen maradt, majd a számba dobom.
- Inkább pizzát kellene rendelnünk - húzza el a száját, majd kinyitja a konyha ablakát, ezzel beeresztve a kintről jövő, friss márciusi levegőt. Bár hivatalosan már rég tavasz van, még mindig érezni kicsit telet. Fagyos és csípős az időjárás, így nem csoda, hogy összerezzenek a hidegtől.
- Hívom őket - lopok még egy falatot a csirkéből, majd előcsúsztatom a hátsó zsebemből a telefont. Várom, hogy felvegyék, közben alaposan tanulmányozom az előttem heverő kaját. - Ne dobd ki, valamennyire még menthető - szólok félre Mariusnak, aki végre becsukja az ablakot.
Ő is megszemléli az általa készített feketére sült húst. Egyet ért velem, egy kés segítségével elkezdi helyre hozni a hibáját, addig én pedig végre leadom a rendelésünket.
- Húsz perc - bontom a vonalat, mikor végzek.
- Annyit csak kibírunk - hagyja rám. - Mikor is kell indulnotok Leeds-be?
- Éjfélre a lakóbusznál kell lennünk - túrok fáradtan a hajamba. - Nem is értem miért ilyenkor kell indulni.
- Nyugi, majd utána alszol - rakja félre a megtisztított részeket, a többit pedig a kukába önti.
Amikor visszatértem az ünnepek után, legszívesebben agyon ütöttem volna Mariust, amiért egyértelműen azzal a célzattal akaszkodott rám, hogy "még nem vagyok jól". Mivel azonban nem volt kedvem veszekedni vele, sem többet arról beszélni, hogy mi történt Holmes Chapelben, ráhagytam a dolgot. Így Marius kérte az áthelyeztetését ide, teljes állásban Londonban dolgozik.
A húsz perc csigalassúsággal telik, így amikor csöngetnek, már majdnem éhen halok. Sietősen kapok magamra egy fekete pulóvert, majd a bejárati kulcsot magamhoz véve kimegyek a kapuhoz. Reménykedve nyitom ki, azonban csalódnom kell. Nem a pizzafutár jött meg, hanem a postás.
- Harry Styles? - kérdezi az idősebb férfi.
Nem annyira furcsállom, hogy valamilyen csomag érkezik hozzám, hiszen rengetegen küldenek ide is ajándékokat, annak ellenére, hogy a cím alapjáraton titkosított, hiszen ott van egy, a rajongónak fenntartott postafiók is.
Gyorsan lebonyolítom az egész átvételt, majd a dobozt a hónom alá csapva megyek vissza a házba. Amint csukódik az ajtó újabb csengetés hangzik fel, ezúttal valószínűleg tényleg a pizzánkat hozzák. Marius, látva, hogy az én kezem foglalt, kimegy helyettem.
Így maradok ott a konyhában, kezemben a sima, egyszerű kartondobozzal. Nem sok érdeklődéssel, de kinyitom, arra számítva, hogy valószínűleg egy plüss állat vagy rajongói levél lesz benne.
Azonban, amikor felbontom a ragasztószalagot, teljesen más vár rám, mint amit elképzeltem volna. Dermedten állok, csípőmet a pultnak támasztom. Kezembe szorítom a benne lévő tárgyat. Lesütöm a szemem, ezzel is próbálva megszüntetni a belém hasító fájdalmat. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Hé, mi az? - szakít félbe Marius hangja, aki kiszúrja a tenyerem közé zárt sálat.
Mindkettőnk tekintete megállapodik a kendőn. Pontosan az, amit én adtam Belen-nek a turné előtt.
"- Na, viszont ez valami rohadt jó - emeli ki az egyik sálam, amit rendszerint a fejemen szoktam viselni. Sötét színű, és csillagok vannak rajta. - Ezt imádom rajtad! 
Meglep a kijelentése, de inkább nem szólok semmit, helyette kiveszem a kezéből. 
- Add ide -  kérem el. Egy ideig birizgálom, aztán hirtelen gondolok egyet. Finoman megragadom csuklóját, rákötöm.
- Mit csinálsz? - pislog hitetlenül, nem igazán érti, miért teszem, amit teszek.
- Neked adom - rántom meg lazán a vállam. - Most már a tied - igazítom el a rajta, majd ránézek, és elmosolyodok."
Visszaküldte.
- Harry, mi történt? - bámul aggodalmasan az elkomorult arcomra.
Nem válaszolok, helyette a kis cetlit veszem a kezembe, amit hozzá csatoltak. Belen kézírása, ezért rögtön felismerem. Az üzenet rövid.
Miközben átfutom a pár sort, rádöbbenek, hogy mit is tettem. Nagyon-nagyon elcsesztem az egészet. Fogalmam sincs, hogyan gondolhattam, hogy....! Hiszen Belenről van szó!
- A rohadt életbe! - szitkozódom, majd a cetlit a zsebembe gyűröm, sietősen Mariusra pillantok. - Meg tudnád nézni, hol koncertezik Belen most?
- Persze, de miért? - veszi elő a telefonját meglepetten. Nem várom meg ott helyben, addig én máris a gardrób felé rohanok, sietősen kapom fel a bakancsom és kabátom.
- Visszajött Londonból az utolsó koncertje miatt. Azt írja, csak nekem köszönhet mindent, azt is, hogy meggyógyult, és megérti, hogy tovább léptem - magyarázom gyorsan, el sem hiszem, ami történik. - Azt hiszi, azért mentem el, mert már nem szeretem! Érted ezt? Mindezek után, te ezt felfogod?! - fújtatok. - Akkor egy seggfej vagyok, sejthettem volna, hogy téves következtetést von le mindenből!
- O2 Aréna - jön ő is a bejárathoz közel, értetlenül áll meg a tükör mellett. - Most akkor oda mész hozzá? És mi az, hogy az utolsó koncert?
- Majd mindent elmesélek, de most rohannom kell - veszem magamhoz a kocsikulcsot. - Muszáj elmondanom neki mindent, mielőtt elmegyek! Elmondom neki, hogy már sokkal hamarabb akartam őt, mint sejtené - hadarom el idegesen.
- Megőrültél - nyugtázza Marius a fejét csóválva, azonban látszik rajta, hogy örül.  - Négy órád maradt.
- Elég lesz  - bólintok gyorsan, majd futólag megölelem az unokatestvérem.
- Sok sikert! - kiáltja még, épphogy hallom csak.
Négy órám van.
Négy óra alatt kell megváltoztatnom a történetünk végét. 

28. fejezet - A sorok között olvasva

Drága Olvasóim!

Nem igazán szeretném most azzal rabolni az időtöket, hogy magyarázkodom, csak annyi a fontos, hogy előre szóljak, hogy nem tudom, a jövő hétvégén sikerül-e hozni a következő részt, mindent meg fogok tenni.
Úgy tűnik mindegyik rész közel áll hozzám valamiért, úgyhogy ez nem újdonság, de leginkább ez most azért, mert itt a régebbi dolgok megint kezdenek felelevenedni, ettől pedig olyan érzésem van, mintha ezer éve történt volna...:)
Nagyon-nagyon, és még annál is jobban köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak mellettem, és olvassák a blog közelgő befejezését. Ez többet jelent, mint el tudjátok képzelni! Imádlak Titeket, és ha még nem mondtam volna, most megteszem, hogy Ti vagyok a legcsodálatosabb Olvasók a világon! Éppen ezért őszintén bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket a rész!

Rengeteg puszi, Azy

Belen egy idő után megnyugszik, letörli a könnyeit. A fehér kórházi ruha kicsit nagy rá, lecsúszik a válláról, így láthatóvá válik a barnásabb bőre alatta. Haja kócosan van összefogva a feje tetején, nem igazán fordított rá ügyet. Néhány tincs oldalt kiszabadult, ezért hullámokban fogják közre az arcát. Az arcát, ami olyan kétségbeesett és fájdalmas, mintha csak a szíve szakadna meg éppen. Szándékosan újra kerüli a szemkontaktust, egészen addig, ameddig össze nem magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. Mert akkor tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja, és a világ lehető legkiismerhetetlenebb pillantásával ajándékoz meg.
- Sajnálom, amiért fájdalmat okoztam - suttogja végül, hangja megtöri a csendet.
Feltűnik, hogy nem azt mondja, hogy "Sajnálom, amiért megtettem." Azért kér bocsánatot, mert nekem fájdalmat okozott. Nem azért, mert megpróbálta megölni magát. Azt nem bánja.
Ajkaim már elnyílnak egymástól, mindenképpen biztosítani akarom arról, hogy minden rendben lesz. Hiszen most már biztos vagyok benne. Itt, a kórházban jó kezekben van, nem fog tudni többé elmenekülni. Meg fogják gyógyítani. És én végig segíteni fogok ebben.
Azonban mielőtt végleg kiejteném a megnyugtatásokat, elhallgatok. Ő is szeretne valamit, és megelőz.
- Sajnálom... Tényleg. Soha nem akartam neked ártani.
Rekedten és gyengén beszél, látszik, hogy semmi ereje nincs, mégis megismétli az előző mondandóját.
Akkor mégis mi a francért tetted ezt magaddal?
Bennem egy hang automatikusan teszi fel a kérdést, amire igazából a válasz túl bonyolult és fájdalmas. Könnyebb, ha talán sose tudom meg.
Bár igazából felemészthetne a düh, a mérhetetlen harag Belen iránt. Igen, borzalmasan neheztelhetnék rá, meg se bocsáthatnám neki, amit tett, hiába most a könyörgő szempár.
De egyáltalán nem azért, amit ő gondol...
- Az már egyáltalán nem érdekel, ha engem bántottál. Az a rosszabb, hogy magadnak akartál - sóhajtom halkan, apró keze után nyúlok, és végig simítok száraz bőrén. Lepillantok bűnbánó arcára, meg-megremegő ajkára.
Kíváncsi lennék arra, hogy vajon miért? Tisztában vagyok vele, hogy menekülni akart, el a problémák elől, el a világ elől. A rá nehezedő nyomás napról napra nagyobb volt, és ő összeroppant alatta. Félt tovább élni. Nem látott más kiutat, mint ezt, véget vetni mindennek.
Azonban ezek ellenére éreznie kellett volna azt, hogy van valami, ami még visszatarthatja. Én. A családja. A szenvedélye, az éneklés. Ezek nem számítottak neki semmit?
Lehajtja a fejét, némán bólint. Nem hiszem, hogy egyetértését fejezné ki ezzel, csupán tudomásul veszi a kijelentésemet.
- Belen, én azt hittem túl késő - közlöm vele halál komolyan. - Azt hittem... - itt megakadok, befejezni is piszkosul nehéz. Mégis megköszörülöm a torkom, folytatnom kell. Muszáj tudnia, hogy mit okozott. Muszáj tudnia, hogy ameddig ő abban a tévhitben élt, hogy mindenkit csak egy problémától szabadít meg, majdnem mi is belehaltunk ebbe.  - A karomban tartottalak, és nem dobogott a szíved, felfogod ezt? Azzal a tudattal éltem, hogy elvesztettelek. És egy részem csak magamat okolta, amiért ezt megtörtént. Ne tudd meg, hányszor játszottam le a fejemben újra és újra az estét, azon gondolkozva, vajon mit kellett volna máshogyan csinálnom, hogy mivel tudtam volna ezt megelőzni?!
- Nem a te hibád - magyarázkodna, hevesen ellenkezik. - Hiszen leírtam...
Keserű mosoly kúszik fel az arcomra, lemondóan csóválom a fejemet.
- És szerinted ez ilyen egyszerű? Hogyha te leírod, akkor elfogadom, ami történt veled? Komolyan azt hitted, hogy nekem könnyebb lesz idővel? Hogy majd lazán tovább lépek, mert csak egy teher voltál?! Szerinted ér bármit is az életem nélküled?
Alig észrevehetően megremeg, ezzel is kimutatva, hogy a válasza igen. Hiába mondtam neki ezerszer, hogy mit érzek iránta, mintha meg sem értené. Mintha sose hitte volna el, hogy igazi. Nem hitte el, mert ő nem szerette magát, így lehetetlenség volt a gondolat, hogy talán más mégis képes rá.
- Nem - világosítom fel az ellenkezőjéről. - Tévedsz. Ha már te nem lennél, én akkor... - mélyet nyelek, be se fejezem. - Belegondolni se akarok már. Els, én mocskosul szeretlek, és soha nem lennék képes magadra hagyni, érted?
Nem válaszol semmire, zavarodottan pillant rám. Nem látszik idegesnek, mintha mégis valami belülről szétfeszítené, csak éppen fogalmam sincs, mi és miért. Gondolkozik, mellkasa a megszokotthoz képes túl gyorsan emelkedik fel-le.
Várok.
- Hé, minden rendben? - vonom össze furcsállóan össze a szemöldökömet, összekulcsolom ujjainkat. Másik kezemmel a füle mögé tűrök egy tincset. Továbbra is csendben marad, ezzel pedig csak tovább növeli a feszültséget. - Meglátod, meg fogsz gyógyulni, és újra együtt leszünk.
Tekintete a kettőnk kezére esik, hosszú pilláival nagyokat pislogva figyeli őket. Sok idő telik így el. Én nem akarok többet kérdezni, inkább némán figyelem, ahogyan valamivel kapcsolatban döntésre jut. Aztán tovább vezeti a sötét barna íriszeket, egyenesen rám. Elveszett a pillantása, mintha szeretett volna valamit, és nem sikerült.
És hamarosan rá is jövök, hogy mit.
Hinni nekem. Hinni abban, hogy szeretem. Hinni abban, hogy meggyógyul, és utána minden rendeződik.
Egyre inkább kétségbeesik, arca eltorzul a közelgő sírástól, látom, hogy már nem fogja tudni sokáig kibírni. Szemei megtelnek könnyel, beleharap ajkába, ezzel is próbálva megállítani a feltörő érzéseit.
- Ne sírj, ne sírj - ismételgetem, ujjammal letörlöm az arcát. - Shh! - csillapítom, azonban semmi eredménye.
Halkan kezdődik, mintha csak újra elgyengült volna, mintha ez csak egy pillanatnyi állapot lenne. Viszont amikor nem akarja abbahagyni, megint igyekszem megnyugtatni. Minél többször nyúlok hozzá, minél többször beszélek a lelkére, hajtogatom, hogy ne sírjon vagy kérdezem meg, mi bántja, annál jobban elmélyül a fájdalma.
- Belen, kérlek - könyörgök neki, tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit tehetnék egy ilyen helyzetben. Bármit is mondok vagy csinálok, csak még rosszabb lesz. - Belen!
- Segíts rajtam, segíts - nyögi ki aztán fuldokolva, kapkodva veszi a levegőt. Kiszabadítja magát az érintéseim alól, lerúgja magáról a takarót. - El akarok innen menni, engedj ki! - hadarja, a mondat összefolyik a zokogása hangjaival.
- Segítek, viszont ahhoz muszáj most lenyugodnod - utasítom határozottan és óvatosan, rögtön felállok én is. - Feküdj vissza, légy szíves!
Egyenesen az ajtó felé szeretne menni, úgyhogy az útjába állok, gyengéden ragadom meg a karjánál fogva.
- Vigyél el, ments ki! Nem akarok itt lenni - sírja még mindig. Szemei feldagadtak, haja még jobban szétesett, törékeny teste indulatosan próbál előre törni. - Szeretlek, hadd menjek veled!
Nem tudom teljesíteni, amit akar, ujjaim még mindig, akár egy bilincs fonódnak a csuklójára, ezzel is megakadályozva, hogy szétessen. Mert semmi kétség, ha most én nem tartanám, összecsuklana, annyira gyenge.
- De hát mi történt? - kérdezem teljesen zavartan, fogalmam sincs mi folyik körülöttem. Miért lett egyik percből a másikra ilyen? - Mondj már valamit, a rohadt életebe már! - Egyre idegesebb leszek, megrázom az előttem álló lányt.
Aki erre végre hajlandó felemelni a fejét, és újra figyelni rám. Egy percig egyikünk se mozdul.
- Belen, mi történt? - faggatózok halkan, immáron valamennyivel higgadtan.
- Nem akarok itt lenni - válaszol, alig lehet hallani. - Nem vagyok beteg.
- Itt majd vigyáznak rád - biztosítom felőle, nem hazudhatom azt neki, hogy tényleg nem beteg, viszont az igazságot sem szeretném most rázúdítani. Óvatosan végig simítok a kezén, már azt hiszem, teljesen elmúlt a sírásroham. - Kérlek feküdj vissza!
És ekkor végleg elrontom. Amint megérzi, hogy vissza akarom kényszeríteni a betegágyra, kitágul a tekintete, úgy bámul rám, mint akit most árultak el. Újra eluralkodik rajta a felélem.
Hangosan és kínzóan kezdi el hajtogatni, hogy nem, miközben kezével össze-vissza csapkod, próbál minél messzebb jutni tőlem.
A reakciója egyszerre ijeszt meg és dermeszt le. Állok, úgy meredek rá, mint aki nem is ismeri, még sosem láttam ilyennek. Betegebb, mint hittem.
Mielőtt azonban bármit is tehetnék, beront egy nővér, aki a hangok alapján rájöhetett, hogy baj van. Amikor belép, azt látja, hogy Belen tőlem pár lépésre hisztérikusan sír, miközben a falnak támaszkodik, ezzel is megelőzve, hogy lábai teljesen felmondják a szolgálatatot, és ő a padlóra zuhanjon. Azt hiszi ezzel elkerülheti azt, hogy a talaj kicsússzon a talpa alól. Pedig már elkésett. Sokkal régebben elveszítette az irányítást az élete felett, mint gondolná.
- Menjen ki, kérem - utasít rögtön a nővér, az ajtó felé mutat. Belenhez szalad, átkarolja a hóna alatt, és a heves ellenkezés ellenére erőszakosan visszanyomja az ágyba.
Az elején meg se mozdulok, pusztán kétségbeesetten bámulom a jelenetet, azonban amikor másodjára is kiküldenek, már megtalálom a hangom.
- Vele akarok maradni - jelentem ki határozottan. - Nem megyek sehova!
- De igen - mered rám szigorúan a vörös hajú nő. Belen még mindig gyötrelmesen szenved, és kapálózik, mire rá kell szentelnie a figyelmet. - Eleget ártott már, ha nem megy el önként, kidobatom!
Ott állok, és figyelem, ahogyan a lány, akit jobban szeretek mindennél, magán kívül van, és ordítozik. Figyelem, ahogyan nem képes elfogadni, hogy beteg. Figyelem, ahogyan a lány, akit jobban szeretek mindennél, pánikrohamot kap.

Az este nem tudok aludni. Folyamatosan forgolódok, egyszerűen nem megy ki a fejemből a kép, amint Elen, mint aki kezd megőrülni, végleg kiborul. Bármit is teszek, újra és újra felrémlik, hogy mennyire szörnyű volt tehetetlennek lenni. Nem tudtam rajtam segíteni, csak rontottam a helyzeten.
Felülök az ágyban, frusztráltan túrok bele a hajamba. Körülöttem nyugalom van és csend, semmi nem zavar, csak az én elmémben tomboló vihar. Egyedül a szörnyű gondolatok nem hagynak nyugodni.
Egy feladatom lenne. Várni. Várni arra, hogy végre változás történjen az állapotában. Hiába van most kórházban, mintha fel se fogná, ennek mekkora súlya van. Továbbra is tagadásban él, mintha ez bármit is segítene. Pedig mai hisztérikus kikészülése  bebizonyította, hogy a gyógyulása sokkal hosszabb folyamat, mint amit képzeltem. Hülyeség volt abba a hitbe ringatni magamat, hogy innen egyenes út vezet a sikerig. Még csak most kezdődött el.
Mindösszesen egy dolog az, ami ebben a helyzetben boldoggá tesz. A családom. A Belen körüli zűrzavarban sem tudtam megfeledkezni arról, hogy eredetileg hozzájuk indultam. Gemma, anya és apa, már iszonyúan hiányzott, és igazán most érzem, mennyire.
Miután szépen szólva nem kívánatos személy lettem a kórházban, inkább visszamentem a szállodába, összeszedtem a bőröndjeinket, és egyenesen hazajöttem. Belen dolgait is magammal hoztam, holnap beviszem hozzá azt, amire szüksége lehet.
Mivel a nővérem már hamarabb elmesélt mindent anyáéknak, tapintatosan nem kérdeztek semmit, pusztán ölelésükkel és bátorító mosolyukkal próbáltak felvidítani. Én pedig erőltetetten viszonoztam ezt, nem akarom tönkretenni az ünnepeket. Nemsokára már karácsony, ami annyira fontos nekik. Önzőség lenne porrá zúzni a kedvüket azzal, hogy folyamatosan mogorva és szótlan vagyok.
Kikelek, az ablakhoz lépek. Arrébb tolom a sötét kék függönyt, aztán megtámasztom magamat a párkányon, beszoruló levegővel a tüdőmben pásztázom a kertünket.
Békés és érintetlen. A hó vékony rétegben telepszik rá a növényekre. Még észrevehető egy kicsit az a földes terület barnasága. Az ég sötét, egy kevés csillagot lehet csak megfigyelni, azonban a felhős égbolt miatt a nagyja takarva van. Kint sötétség uralkodik, semmi se mozdul.
Hatalmas sóhaj szökik ki belőlem, ellököm magamat, ismételten a tincseim közé túrva próbálom enyhíteni a feszültséget. Fel-alá járkálok a szobámban, tekintetemet a hatalmas tölgyfa szekrényem és a fehérre mázolt gardróbajtó között váltogatom, míg végül lerogyok a földre, hátamat az ágykeretnek támasztom. Szemeimet kínzóan lehunyva próbálok koncentrálni, szinte magamra erőszakolom, hogy ne gondolják Rá.
Semmit se használ.
Úgyhogy taktikát váltok.
Nem akarom kiűzni a fejemből, helyette máshogyan képzelem el. A rosszak helyett azt idézem fel, ami volt, és ami lesz.
Azt, hogy mennyire élveztem, amikor először megcsókolhattam. Azt, hogy milyen piszkosul akartam, hogy velem legyen. Emlékszek minden pillanatra, amikor vigyázhattam rá, amikor tudtam, hogy nem esik baja, mert mellette vagyok. Aztán elképzelem, hogy mit fogunk csinálni, ha végre jól lesz.
Szép lassan elmúlik belőlem az idegesség, a hátamra fekszem és a plafont kezdem el bámulni. Észre se veszem, de megnyugszom. Egyre álmosabb leszek, lustán pislogok, végül pedig a földön alszok el.
Másnap reggel persze megérzem ennek a hatását, a hátam kínzóan sajog, egyáltalán nem volt kényelmes. Mégsem tudok vele törődni, mert egyre csak az lebeg a szemem előtt, hogy ma bemehetek hozzá.
Gyorsan előkapok egy tiszta alsónadrágot, hozzá egy szűk farmert, az egyik kedvenc fekete felsőmet, meg egy szürke pulcsit. Pontosan azt, amit egykor Belen-nek adtam kölcsön, mikor az első nálam töltött estén az esőnek köszönhetően teljesen eláztunk.
Az emlékre akaratlan mosoly kúszik fel arcomra, így megyek sietősen lezuhanyozni. Nem töltök sok időt a víz alatt, szerintem öt perc múlva már készen vagyok. Igazítva a göndör tincseken tényleg befejezem a kinézetemmel való foglalkozást, és inkább a konyha felé indulok.
A ház még alszik, nem hallok beszélgetést, a már szokásosnak számító tévé zaját sem. Csupán Gemma van fent rajtam kívül ilyenkor, aki az ünnepekre szintén hazaköltözött.
Összetalálkozok vele a lépcsőn.
- Jó reggelt - adok egy puszit az arcára, mire fél kézzel átkarolja a nyakamat, és futólag megölel. A másik kezében egy bögrét szorongat, amiből a forró kávé gőze száll felfelé. - Van még?
- Persze, lent hagytam a pulton - mutat lefele.
- Hála az égnek - emelem az égnek a tekintetem, és folytatnám az utamat.
- Utána bemész hozzá? - állít meg hirtelen a hangja, ezért visszafordulok. - Szerintem csak nyolckor kezdődik a látogatási idő.
- Megpróbálni azért meglehet - rántom meg a vállamat. - Úgyse tudok mit csinálni, ameddig nem látom. Tegnap eléggé... szóval biztos akarok benne lenni, hogy ma már jobban van - fejezem be inkább máshogy a mondatot.
Gemma megértően bólint.
- Szurkolok - küld felém egy bátorító mosolyt. - Vacsira azért gyere majd haza.
- Mindenképpen - mosolygok rá én is.
Egyszerre fordulunk ellentétes irányba a nővéremmel, ő felmegy a szobájába, én meg le a reményeim szerint meleg kávé felé. Mivel a kora idő miatt még sötét van, lámpát kell oltanom, hogy rendesen lássak mindent. A halovány derengésnek köszönhetően olyan érzésem lesz, mintha nem csak a szüleim, hanem az egész világ aludna, és lennék az egyetlen, aki fent van. A konyhaablakon erőtlen fény szűrődik be. Lopva kipillantok, és ekkor szembesülök vele, hogy tegnap éjszaka, miután én elaludtam, elég rendesen havazhatott. Mindent belep vastagon a fehér takaró.
Mégsem törődök vele sokáig, egy rövid reggeli és a kávé után már az autóban ülök, és a kórház felé hajtok. Az utakon nehéz közlekedni, mivel még nem takarították el rendesen a havat. A latyak mocskos színe minduntalan felcsapódik a szélvédőre, ugyanis gyorsabban hajtok, mint kellene.
Csak akkor vagyok hajlandó lassítani a tempómon, amikor már magam mögött hagyom a riporterek és a kamerák tömkelegét, akik még ilyenkor is az épület körül köröznek, akár a keselyűk. Be már nem jöhetnek szerencsére.
Kettesével szedem a fokokat, és addig lépcsőzök, ameddig a második emeletre nem érek. Ekkor balra fordulok, és egyenesen a kórterem felé veszem az irányt. Már a sarkon észreveszem, hogy Lee ott szobroz az ajtó mellett. Meglepődök tőle, meg sem fordult bennem, hogy ilyenkor Belen személyi testőrét használják. Persze így belegondolva logikus, hiszen ki vigyázhatna jobban rá?
Mi már találkoztunk Los Angelesben, és bár annak már egy éve, az arcából ítélve, emlékszik rám.
- Jó reggelt - köszönök, mire a testes, sötétebb bőrű férfi közelebb jön, és a kezét nyújtja.
- Szevasz, fiam - rázunk kezet.
- Javult már, bemehetek hozzá? - térek rögvest a tárgyra, nem bírok már tovább várni.
- Az orvosoktól kaptam egy listát, hogy kik látogathatják - dörmögi, majd előveszi a papírt, kihajtogatja. - A család, a barátnők - futja át a neveket, vastag ujját segítségül húzza lefele. - A menedzsere, ugye Jack... - motyogja az orra alatt. - Aztán...
Legalább tizenöt név fel van sorolva, így kis híján sokkot kapok, amikor Lee felnéz, és lemondóan rázza meg tarkopasz fejét.
- Harry Styles nincs rajta.
- Ez nem lehet, biztos csak kihagytak - próbálom megőrizni a hidegvérem. - Kérdezze meg az orvost, egész biztosan be fognak engedni - bizonygatom.
Mielőtt azonban Lee bármit is tudna reagálni, az ajtó kitárul, és az orvos lép ki rajta. Kezében a kórlapokra ír valamit, aztán észrevesz minket. Kapva kapok az alkalmon, és a tőlem telhető legnagyobb türelemmel vázolom előtte a problémát, hogy valami hiba történt, és ha lehet írjanak fel engem is.
- Sajnos nem tehetem - közli, mire a vér megfagy az ereimben, és csak döbbenten meredek rá.
- Tessék? - zavarodok össze, homlokom rögtön ráncokba szalad. - Miért nem? Én vagyok a barátja!
- Pontosan tisztában vagyok vele, hogy Ön kicsoda - bólint egy aprót. - Éppen ezért nem tehetem. Tegnap a maga látogatása alatt érte a beteget egy pánikroham, ha jól tudom.
- Nem teheti? - ismétlem sokkolódva. - Senki se szereti jobban, mint én! Soha sem ártanék neki!
A hangom a kelleténél kicsit hangosabb, a doktort mégsem hozom ki a sodrából, ugyanolyan háborítatlanul mered rám.
- Természetesen holnap már láthatja, még ma nem fogadhat senkit. De előtte azt hiszem tudnia kell valamit - jelenti be vontatottan. Vet egy pillantást Lee-re, és úgy dönt, inkább nem szeretné megbeszélni ezt előtte, így a várakozásra szánt székek felé int.  Követem, bár mindjárt szétrobbanok ingerültségtől. - Belen érdekében mindenféle segítséget kértünk tegnap a családtagoktól, akik eleget téve elhoztak személyes tárgyakat. Ezeket átadják majd a pszichológusnak, aki majd a három hónapos kezelés alatt hozzájárul ahhoz, hogy egy mentálisan egészséges pácienstől búcsúzhassunk. A kórház másik szárnyában fogják majd kezelni őt, ha kikerül innen - magyarázza hozzátéve. - Az érintetthez így került vissza a régi naplója, ami olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, hogy biztosak lehettünk abban, hogy még korai megbirkóznia a rossz emlékekkel.
- És ennek mi köze hozzám? - vágok közbe.
- Belen édesanyjához került vissza a napló, a kórház ugyanis nincs felhatalmazva arra, hogy akár csak egy sort is elolvasson belőle engedély nélkül. Mrs. Wallis azonban ezt megtette. - Szünet tart, megköszörüli a torkát. - Már tudtuk, hogy a betegség évek óta tart, és az édesanya segítségével azt is sikerült behatárolni, hogy nagyjából mikor kezdődhetett. Muszáj volt konzultálnunk a pszichológussal, természetesen titoktartás ellenében.
- És? - türelmetlenkedem.
- A lényeg röviden annyi, hogy a beteg maga iránt érzett szerelem miatt könnyen labilissá válik, ami nem tesz neki jót. Sokat közrejátszott a kóros állapot kialakulásában az is, hogy önnek szeretett volna megfelelni.
Egy szót sem bírok kinyögni, próbálom feldolgozni az információkat. Mi a franc van? Mégis hogyan érti, hogy közrejátszott?
- Mit akar ez jelenteni? - suttogom megtörten, még mindig a kusza felvetéseim között őrlődve. - Miért akart volna megfelelni?
Mikor az orvos nem válaszol, és szemmel láthatólag valamin elég erősen vacillál, a felgyülemlett düh miatt felcsattanok.
- Hiszen soha nem mondtam neki semmit, kibaszott gyönyörűnek tartom!
- Nézze - sóhajtja fáradtan, megvakarja a tarkóját. - Ezt most nem lenne szabad, és elvárom magától, hogy ha már ekkora szívességet teszek, vegye figyelembe mi a legjobb Belen-nek.
Kutat a papírok között, majd legalulról elővesz néhány kis alakú, fénymásolt lapot. Egyből felismerem Belen kézírását. Tehát a naplójából a fontosabb oldalak.
- Ha ezeket elolvassa, meg fogja érteni, miért mondtam, amit mondtam. És remélem arra is rájön, hogy mit kell tennie.
Az ölembe ejteni a papírokat, majd megveregetve a vállamat egyedül hagy. Hallom, ahogyan visszasétál Lee-hez és pár hozzá intézett szó után elhagyja az egyébként is szinte kihalt folyosót.
Én pedig ott maradok, kezemben azokkal sorokkal, amiket még régen Belen írt. Soha nem hittem, hogy ezeket olvasni fogom. Ahogyan azt sem, hogy már a kezdetektől kezdve nagyobb hatással voltam rá, mint valaha képzeltem volna.
A naplóban nincs egyértelmű utalás arra, mi is történt. Soha nem mond róla semmit, mintha nem is lenne. Mégis ki lehet találni mi zajlott benne, a sorok között ott van minden.
A megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az önutálat.
Az, hogy soha nem érezte úgy, hogy bárki szeretheti.
A gimiben nem vettem őt észre, helyette más lányokkal szórakoztam. Olyanokkal, akiket Belen szebbnek látott magánál. Ekkor kezdte el hánytatni magát, ő is vékony, és szép akart lenni.
Miattam.