Drága Olvasóim!
Itt is lenne a következő rész, ismét remélem, hogy tetszeni fog nektek, és örömöt fog okozni az olvasása! A kommenteitekre ismét csak késve tudok majd válaszolni, remélem nem haragszotok meg érte! Köszönöm, amiért mindig írtok, eszméletlen édesek vagytok! Hálával tartozom mindenért!
Eddigi személyes kedvencem!
Millió puszi, Azy
Az eső megállás nélkül zuhog, egy percre se hagyja abba. Villámok és hangos mennydörgések követik, olyan, mintha az ég ránk akarna szakadni. Sötét van, egyedül az autó lámpája ad némi fényt. Emellett majd megfagyok, Harry fűteni nem akar, lehet nem is tudna, nem értek ehhez.
- Miért van az, hogy akárhányszor mellettem vagy, mindig valami baj történik? - sóhajtok egy hatalmasat.
- Mi az, hogy mindig? - lepődik meg.
- Kezdjük azzal, hogy beszálltál mellém a liftbe, mire az pár emelet után megállt. Halkan jegyzem meg, hogyha egyedül mentem volna, ez biztosan nem történik meg. Utána szinte pofára esek a lépcsőn, és érdekes módon, ott is a közelben vagy. Átmegyek hozzád, mire betörnek - sorolom, és folytatnám is, de Harry gyerekes felháborodása félbeszakít.
- Ezt most te sem gondolod komolyan - képed el. - Belen, a liftről nem én tehetek, ahogyan arról sem, hogy szerencsétlen vagy, és be sem törtek hozzám! Marius az unokatestvérem! - magyarázza hevesen.
- Nem vagyok szerencsétlen - csattanok fel.
- Ugyan - röhög fel. - Te egyszerűen vonzod a bajt, nem az én hibám.
- Csakugyan? - förmedek rá, a szememmel ölni lehetne. - Akkor most mégis kinek a hülyesége miatt vagyunk itt?
- Te cseszted fel az agyam - válaszol idegesen.
- Elegem van, én ezt nem hallgatom tovább - mosolygok fájdalmasan, elkezdem visszavenni a cipőmet. A kezem kissé remeg, ezért képtelen vagyok magamra húzni.
- Most hova mész mégis? - lepődik meg, feljebb csúszik az ülésen. - Nem zavar, hogy zuhog az eső odakint?
- Nem zavar, hogy nem bírok itt maradni veled? Egyszer már ezt eljátszottuk, belefáradtam! - fordulok felé hevesen. A mozdulat közben álltam meg, a hajam az arcomba hullik, kezemmel ügyetlenül söpröm ki őket onnan. - És nem érdekel az eső, ha veled vagyok, úgyis folyamatosan zuhog.
- Persze, ezt is kend rám - nevet fel keserűen, tenyerét a kormányra csapja. - A szar időjárást is biztos én irányítom, tényleg minden egyedül csak.... - folytatná még, viszont én már nem bírom.
- Elég már! - szólok rá, hangom túl éles és túl hangos.
Belé fojtom a szót. Tekintete semmit mondó, fogalmam sincs, mire gondolhat jelen pillanatban, de biztosan a pokolba küldene. Elfordulok tőle, nem bírom állni a szemkontaktust, kínosan lehunyom a szememet, fejemet az ablaknak döntöm.
- Bocs, nem akartam - mondom halkan.
Lassan megrázza a fejét. Végre újra rá merek nézni, azonban szemében a harag egy szikráját se látom. Csak azt, hogy aggodalmasan fürkész. Inkább nem figyelem tovább, és az időjárástól függetlenül kinyitom az ajtómat. Mélyen beszívom a kintről jövő friss és hideg levegőt. Bámulok, figyelem, ahogyan a szél a fákat tépi, az eső a füves területet változtatja sártengerré. A lábam vizes lesz, ezért újra bezárom. Az ablakot húzom le egy kicsit, sokkal jobban érzem magam, hogy kapok levegőt.
- Téged nem zavar? - fordulok újra felé, meglepetten veszem észre, hogy eddig engem figyelt.
- Dehogyis - mosolyodik el finoman, végre mással kezd el foglalkozni.
Megszabadul a bakancsától, lenyomja a saját ülését, így szinte már vízszintes helyzetben van, hátramászik a csomagtartóhoz. Hosszú karjával erősen kutat valami után.
- Mit keresel? - ráncolom a homlokomat.
- Megvan - emeli ki büszkén a plédeket, és még néhány pulóvert.
- Ezek a tieid? - helyezkedek törökülésbe, kezembe veszem a három ruhadarabot. Mindegyik nagy, és jó vastag. - Miért vannak itt?
- Fogalmam sincs, azt hiszem lusta voltam kivenni őket a kocsiból - vigyorodik el. - Ez lesz az enyém - veszi el a szürkét. Kicsit leporolja, majd a fején keresztül magára húzza. - Tessék - dobja felém a feketét.
- Vegyem fel? - nézek rá kérdőn.
- Nem, edd meg - válaszol szarkasztikusan, amolyan "ez most komoly kérdés volt" fejet vág.
- Jó, oké, értettem - nevetek fel.
A pulcsi jó meleg, az ujja hosszabb, mint a kezem, így az sem fázik. Harry valami párnának valót keres hátul, így szerencsére nem látja, amikor óvatosan megszagolom. Tisztaság és Harry illata van, legszívesebben végig az orrom előtt tartanám, de mivel nem akarom, hogy azt higgye őrült vagyok, inkább eltekintek tőle.
- Nincs semmi, amit lehetne használni - mászik újra előre, bocsánatkérő kifejezéssel az arcán. Újra leül az ülésre, tekintetét rám szegezi. - Magasan szeretsz aludni?
- Aha, de mindegy - rántom meg a vállamat. Nem akarok olyannak tűnni, aki ennyire érzékeny a körülményekre. - Nem nagy ügy.
Harry nekitámasztja az hátát a kocsi oldalának, pont ahogyan én, így egymással szemben ülünk, csak az a különbség, hogy én a vállamra terítettem egy plédet. Az ujjamon lévő gyűrűt piszkálgatom, gondolkozom azon, hogy mondanom kellene-e valamit.
- Álmos vagyok - döntöm neki fejemet az ülésnek. - Elfáradtam.
- Én is, hidd el... - mosolyodik el halványan, miközben megdörzsöli a szemét.
Aztán még egy kicsit beszélgetünk arról, hogy holnap mégis mit fogunk mondani, hova tűntünk, illetve, hogy várja-e a Csodálatos Pókember 2. premierjét. Egyértelműen nem, amit jó hallani, mert én se. Valamiről még utána elkezd mesélni, de annyira nem tudok koncentrálni, érzem, hogy lassabban pislogok, mintha csak a szemeim ólomsúlyúak lennének.
Már éppen elaludnék, amikor Harry óvatosan felébreszt azzal, hogy az ülésemet hátranyomja.
- Köszi - motyogom félálomban, nem tudok többet kinyögni.
Kényelmesen elhelyezkedem, megigazítom magamon a plédet, felhúzom a lábaimat, és a kezemet az arcom alá támasztva folytatom az alvást. Gyengén érzékelem, hogy Harry is fészkelődik egy sort, majd kinyomja a lámpát.
Másnap reggel arra ébredek, hogy a nap a szemembe tűz, és kis híján megvakít. Hunyorogva takarom el az arcom, inkább a másik oldalamra fordulok, és azért imádkozok, hogy sikerüljön vissza aludnom. Még pár percen keresztül csak fekszem ott, a pléd már teljesen rám sül, iszonyú melegem van.
Lerúgom magamról, és mivel teljesen lehetetlennek tartom, hogy még pihenhessek, inkább felülök.
Harry még alszik, halkan szuszog. Egy ideig csak nézem, elmerengek a vonásain. Olyan kisfiús és férfias egyszerre, szinte lehetetlen, hogy valaki ennyire jól nézzen ki. Ezt már büntetni kéne.
Nehezen, de elszakítom róla a tekintetemet, visszaállítom az ülést is. Leveszem magamról a pulóverét, előkotrok egy rágót, majd a cipőmet felkapva kiszállok a kocsiból.
Ragyogóan süt a nap, az ég tiszta, egy felhő sincsen rajta. Valamennyire felszáradt a mellettünk húzódó út is, de még látszik a tegnapi felhőszakadás nyoma. A madarak édesen énekelnek, a fákat lágyan simogatja a szél. Pont ideális az idő.
Nem sok időm van nézelődni, mert az autó ajtaja kinyílik, Harry pedig kissé morcos ábrázattal, nyúzottan lép mellém. Hoppá, szerintem én keltettem fel.
- 'reggelt! - köszön, hangja rekedtes és mély. - Kellene egy kávé - ásít egy hatalmasat.
- Nekem meg egy zuhany - dörzsölöm meg az arcomat.
Nekidől az autó elejének, összehúzott szemmel méri fel a terepet.
- Elment a vihar - állapítja meg, úgy tűnik jó kedvre deríti a szép idő.
- Igen, hála az égnek - mosolygok, szememet lehunyva fordulok a nap felé, élvezem, hogy a meleg az arcomat érinti. - Ilyen időben lenne a legjobb most a tengerparton lenni - sóhajtom álmodozva. Lelki szemeim előtt már látom, ahogyan a jó hideg vízben állok, a hullámok a lábaimat nyaldossák.
Harry nem szól semmit, de hallom, ahogyan visszamegy a telefonért, és a pénztárcáért.
- Kicsit előre megyek, megnézem, van-e a közelben benzinkút, rendben? - fordul felém, látom, hogy immáron ő is rágózik.
- Oké - bólintok egy aprót.
Elindul előre, én meg felhuppanok a kocsi motorháztetőre. Figyelem, ahogyan zsebre tett kézzel, lazán megy, mintha nem lenne tudatában annak, hogy még ezzel is mennyire képes elképeszteni. Csak nézem, olyan furcsa belegondolni, hogy mindenki előtt a barátom, a valóságban pedig alig tudok róla valamit. Az enyém, de mégsem.
- Ha egy kicsit megyünk, ott lesz egy - közli, amikor egy idő után kocogva visszajön. Nem fulladt ki, arcán egy izzadságcsepp sincsen. Lelassít, amikor már csak pár méter választ el minket.
- Remek - csapom össze a tenyereimet. - Akkor induljunk haza - csúszok le a kocsiról. Megkerülöm, majd beszállok.
- Haza - motyogja az orra alatt Harry, miközben ő beül a helyére. Nem szólok semmit, csak annak tudom be, hogy legalább annyi kedve van visszamenni a városba, mint nekem. - Remélem azért még elég lesz a benzin- sóhajtja, elfordítja a kulcsot. Néhány pillanatra lehunyja a szemét, mintha imádkozna azért, hogy sikerüljön.
- Nem fogyott ki teljesen?
- Hála az égnek még nem, valamennyire időben leálltam - túr bele megkönnyebbülten a hajába. Mivel az közel és távol senki sincsen, csak futólag néz körbe, és már vissza is áll az útra. Normál tempóban vezet, olyan, mintha attól félne, bármelyik percben leállhat a kocsi.
Igaza van, az autóban még van annyi, hogy a közelben lévő benzinkútig eljussunk. Marha nagy szerencsénk van, az is megeshetett volna, hogy több száz kilométerre van a legközelebbi. Na, az már valóban szánalmas lett volna, még tőlünk is.
Megérkezünk, én a helyemen maradok, míg Harry bent fizet. Kicsit jobban körülnézek. Tiszta a kocsi, egyáltalán nem szemetes vagy koszos, ettől függetlenül eléggé sok minden van benne. Papírok, bőrkarkötők, néhány zsebkendő, napszemüveg, egy félig üres vizes palack, sörnyitó, egy váltócipő, két kalap és egy jegyzetfüzet. Kedvem lenne belenézni, de miután a házában már meglestem a dolgait, pofátlanságnak érzem, hogy itt is kutakodok.
- Kaamubaigaist - száll be mellém hirtelen, a szájában - egy már immáron nyálas - térkép van. Kezében két poharas kávé, szendvicsek és rágó. Elnevetem magamat, inkább megszabadítom a papírkötegtől. - Kaptam útbaigazítást - ismétli meg, így már sokkal érthetőbb.
- Köszönöm - veszem el tőle a jegeskávét, ő a sajátját pedig a sebváltó melletti italtartóba helyezi.- Akkor merre tovább?
- Ha tovább haladtunk volna egy kicsit, beértünk volna Belvedere-be - hajt el, kiérünk újra az útra. - Azért is volt ilyen közel egyébként a benzinkút.
- Úgy tűnik valami jó is történik velünk - iszok bele az italomba, jól esik.
- Az is a tied - int a fejével az egyik sonkás, fóliába becsomagolt szendvics felé. - Reggelinek.
Ajkamba harapok, kényelmetlenül kezdem érezni magamat. Fogalmam sincs, hogyan fogom kivédeni ezt. Túl messzire mentem Harry-vel, mi van, ha egyszer rájön? Azt nem bírnám elviselni.
- Nem vagyok éhes, de köszi - erőltetetten mosolyodok el, mintha tényleg csak arról lenne szó, hogy nem kívánom. Felhúzom a lábamat az ülésre, a kezemmel átkarolom, államat a térdemre támasztom.
- Ne hülyéskedj már, egy csomó ideje nem ettünk, nekem majd kilyukad a gyomrom - pillant felém meglepődve.
- Majd talán később - próbálkozok be.
Érdeklődve mereng el az arcomon, látom rajta, hogy mondani vagy kérdezni akar valamit, de gyorsan elterelem a témát.
- Nézd, itt van a város, amiről beszéltél - hívom fel rá a figyelmét, rámutatok a táblára, ami örömmel üdvözöl minket Belvedere-ben. - Innen mennyi idő míg megérkezünk?
- Egy óra - saccolja meg.
Tovább iszom a kávémat, csak figyelem a reggeli forgalmat. Harry bekapcsolja a rádiót, így a köztünk lévő némaságot betöltik a legújabb slágerek. Amikor a One Direction egyik száma következik sandán rá pillantok, várom a reakcióját. Elneveti magát, és ezért nekem is muszáj mosolyognom.
- Elkapcsolhatok, ha szeretnéd - nyúl a rádió felé, ezzel egyidőben én is oda emelem a kezem, hogy felhangosítsam. Így a kezünk összeér, rajtam pedig végig fut a hideg. Nem értem, hogy miért van rám ilyen hatással már csak egy érintése is. Fogalmam sincs, észreveszi-e, hogy gyorsan elhúzódom, és nem merek ránézni, hogy megnézzem.
- Hagyd kérlek, szeretem a zenéteket - kérlelem.
- Köszönöm a fiúk nevében is. - Úgy tűnik ez jól esik neki, mert elmosolyodik. Aztán előveszi a térképet, megnézi, hogy merre is kell tovább menni. Egy ideig tanulmányozza, forgatja, majd visszadobja a hátsó ülésre.
Az út hátralévő részében nem beszélgetünk valami sokat. Annál inkább hülyéskedünk. Ugyanis Harry megtalálja az egyik ősrégi lemezét, és annyira megörül neki, hogy muszáj a tizenéves feje által összeválogatott zenéket hallgatnunk. A legtöbb valami katasztrófa, és bár ő erős vehemenciával védi őket, szerintem mindketten tudjuk, hogy az ízlése kicsit megváltozott azóta. Aztán jön egy szám, a "Let's run away" valami Hayley Reinhart-tól, ami abszolút lesokkol. Kérdőn pillantok Harry-re, el sem hiszem, hogy képes volt ezt hallgatni.
- Erre már én se tudok mit mondani - röhög fel. - Lehet véletlen került rá.
- Véletlen, ja szerintem is - nevetem ki nagyon csúnyán, és nem bírom abbahagyni. - Te jó ég, Harry, ne már!
- De amúgy tök jó szám szerintem - kezdi el, de a ugyanúgy vigyorog. - "Let's run away my love, follow the stars above" - énekli.
- Nem bírom - fogom a hasamat, már szó szerint fájdalmat okoz ez az egész.
És így alakul, hogy még legalább háromnegyed órán keresztül ezt hallgatjuk, a végén már én is megtanulom a nevetségesen egyszerű szöveget. Hangosan énekeljük, miközben folyamatosan röhögünk. Harry elbaromkodja az egészet, olyan magas hangon vág bele a refrénbe, hogy már nem kapok levegőt.
- "Live forever this moment" - énekli tovább nevetségesen, mire a combomat kezdem csapkodni.
Sajnos viszont gyorsan haladunk az úton, túl gyorsan, az idő hamar elmegy. Nem sok autóval találjuk szembe magunkat, olyan érzésem van, mintha egyenesen a világból mennék ki. Mintha már semmi más nem számítana, csak az, hogy vele lehetek.
- Megérkeztünk - jelenti ki hirtelen Harry, mire feleszmélek a bambulásból. Már előre látom, hogy valami nem stimmel. Lassan kiszállunk a kocsiból, döbbenten nézek körül.
Nem hiszem el, hogy hova érkeztünk. Közel sem Londonba.
A tengerpartra.
Messzebb látok másokat is fürdeni, de ők velünk ellentétben fürdőruhában vannak. Nem túl zsúfolt ez a part, ami a mi szempontunkból szerencsés. Ráadásul olyannyira a szélén vagyunk, hogy esélytelen, hogy felismerjenek. Ettől függetlenül viszont még mindig aggódok, hogy ezt nem kellene.
- Mit keresünk itt? - nyögöm ki. - Harry, meg fognak minket ölni, ha nem megyünk haza! - túrok bele zavartan a hajamba, kétségbeesett arcot vágok.
- Te mondtad, hogy milyen jó lenne ilyen időben a tengerparton - rántja meg a vállát. Egy ideig várja, hogy ennek megörüljek, de mivel nem teszem, tanácstalanul szétteszi a kezeit. - Meg, hogy le kellene fürdened... - folytatja, ekkor már képes vagyok megszólalni is.
- De nem itt - képedek el a szavába vágva. Idiótán ácsorgok, a súlyomat egyik lábamat a másikra helyezem.
- Belen, nyugi már - mosolyog rám, megragadja a kezemet. Félénken pillantok lefele, hatalmasat nyelek. Zavarodottan fúrom a tekintetemet Harry-ébe, akin semmi nyomát nem látom annak, hogy megmozgatná ez a dolog. - Tök jó lesz, ne aggódj! Majd valamikor visszamegyünk! Na, gyere már! - int a fejével, aztán a elkezd húzni a víz felé.
Én pedig engedem. Engedem, mert így Harry nem ereszti el a kezem. Engedem, mert úgy érzem, ha ezt most elszalasztom, akkor bánni fogom. Engedem, mert úgy érzem, mintha a világon rajtunk kívül senki más nem lenne. Csak Ő meg én.
És legvégül engedem, mert ez nem kényszer. Mert végre nem a kamerák és a média miatt van az egész.
Mert végre ez nem megjátszás.
