Drága Olvasóim!
Több mondanivalóm is van most, úgyhogy szokásomhoz híven pontokba szedtem őket, kicsit hosszúra sikerült, haha.
Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Még egyszer hátra nézek, mosolyogva intek a családomnak, akik az ajtóban állnak, még úgy is, hogy már túl vagyunk egy elég hosszú búcsúzkodáson. Az emlékezetembe vésem az arcukat, mert most megint egy ideig nem fogom őket látni. Hazamegyek, pár hónap szünet, utána megint kisebb koncertek Angliában.
Kisöpröm a hajamból a havat, majd beszállok az autóba. Az ajtó hangosan csapódik be, a motor halkan felbúg, a lábam a gázra tapos. Kitolatok, még mindig a boldog álarcomat magamon viselve figyelem Gemmát, ahogyan egy meleg takarót maga köré tekerve figyel. Nekidől az ajtófélfának, kezében a szokásos bögre kávé. Láthatóan végig bevette a mesémet, ahogyan anyáék is. Elhitték, amikor azt mondtam nekik, hogy beszéltem Belen-nel, és közösen állapodtunk meg abban, hogy jobb lesz neki, ha hagyom egyedül meggyógyulni. Nem fárasztottam őket az igazsággal. Nem volt kedvem hozzá, nem akartam feszegetni a témát. Ellenezték volna a döntésem.
A családom tekintete egészen addig kísér, ameddig be nem fordulok a sarkon. Ekkor mentesülök teljesen a nyomás alól. Igaz, a legjobb napjaim voltak az utóbbiak, azonban végig ott volt a lebukás veszélye, az, hogy egyszer csak kiderül, mit tettem. Mindenkit átvertem. Őket, mert úgy tettem, mintha nem vetettem volna véget a Belen-nel való kapcsolatomnak. Magamat, mert abban az áltatásban éltem, hogy ezzel jót teszek neki, és nem bántom meg, miközben valahol mélyen ebben kételkedek. És végül őt is.
Magára hagytam.
Azt ígértem neki, hogy mellette maradok, hogy én sosem hagyom el.
Ennek ellenére egy szó nélkül leléptem, és nem tudhatom, mit mondott neki a családja, miért nem megyek többé. Valószínűleg semmit. Elég bajuk van, ők is magukat hibáztatják, és próbálják segíteni a lányuk gyógyulását. Ahhoz pedig az kell, hogy még a nevemet is elfeledtessék vele.
Most mégis csak az tartja bennem a reményt, hogy amikor vége van a kezelésének, tényleg egészséges lesz. Nem érdekel, amiért utána nem fog keresni, ha soha többé nem láthatom. Nem érdekel, ha dühös lesz, amiért titkon végig én voltam az, aki miatt nem érezhette elégnek magát.
Semmi sem számít, ha boldog lesz.
Én most vissza megyek Londonba, ameddig őt Holmes Chapel klinikáján van. Nem tudom meddig tart majd ez az egész, sem azt, hogy utána ő is visszajön-e a városba. Lehet, Jack félelme nem is alaptalan, és Belen abbahagyja a zenélést, örökre. Akkor viszont nincs több oka távol maradni az otthonától.
Észre sem veszem, de egyre idegesebb leszek ezektől a gondolatoktól. Fogalmam sincs mi fog történni, milyen lesz ezután. Nem akarok újra visszatérni abba a szobába, ahol először együtt voltunk, sem végig sétálni a kerten, ahol az esőben üldöztem. Minden rá fog emlékeztetni, miközben nekem felejtenem kellene.
A sebességkorlát határát súrolom, a gyorsaság egy kicsit megnyugtat. A kopasz fák csak úgy elsuhannak mellettem, kilométereket hagyok magam mögött. Erősen szorítom a kormányt, az ujjbegyeim már teljesen elfehéredtek. Próbálok koncentrálni, mégsem megy teljesen. Az agyam olyan, mint egy zsongó kas, amiben ezer meg ezer méh akadályozza meg, hogy egy percre is kitisztíthassam a fejem. Akárhányszor elterelhetném a figyelmem, belém csípnek, fájdalmasan és kínzóan.
Idegesít a csend, nem bírom. A kezemet vakon nyújtom ki, és rányomok egy gombra, amiről azt hiszem, a rádiót indítja el. Ellenben arra egyáltalán nem számítok, hogy félre sikerül. Egy ismertebb sláger helyett felszólal az a dal. Az, amit Belen-nel hallgattunk, amikor kimentünk a tengerpartra. Az ismerős sorok elkezdődnek, a vidám csengésű szöveg az agyamra megy. Dühösen kapcsolom ki, majd szinte idegbeteg módjára hajtok tovább. Minél jobban akarom enyhíteni a rám zúduló érzéseket, annál jobban nyomom le a gázpedált.
Az út hátralévő részét így töltöm, a gondolataim között őrlődve. Egyre inkább azt figyelem, mikor érek már a városba, hogy az ott rám váró nyüzsgés lekössön. Biztosan rengetegen fognak szobrozni a házam előtt, és most nem csak rajongókra értem. Riporterekkel kell majd megküzdenem, akik mind arról fognak feltenni kérdéseket, mi történt Belen és közöttem, hogy ő miért van egy klinikán.
Így amikor beérkezek az utcába, nem lep meg, hogy a menedzserem már gondoskodott arról, hogy egy pár rendőr próbálja visszatartani a kisebb tömeget. Amint meglátnak, még inkább mozgásba lendülnek. Sok haszna tehát nincsen a két egyenruhásnak, hiszen a kapuig is csak araszolva tudok eljutni. Gondolkozom azon, hogy beállok a garázsba, azonban totálisan kútba esik ez az elképzelés. Már így is ott tartunk, hogy jó hogy nem köt ki valaki a szélvédőmön. Nem szeretném, ha az egyik rajongó felkenődne vagy gondolna egyet, és kihasználná a nyitott kaput.
Ezért inkább leállítom a motort, elfogadom a tényt, hogy bizony ki kell szállnom. Végig kell verekednem magam közöttük, hogy kinyithassam a bejáratot. Ha azt magamra zárom, egy pár órán belül a rajongók és a riporterek is belátják, hogy felesleges várakozniuk, és szétoszlanak. Utána már csak be kell hozni a bőröndöm.
Mély levegőt veszek, kedvetlenül övezem ki magamat. Alig zárom vissza az autót, körülvesznek. Természetesen szignózom a legtöbb dolgot, amit elém tolnak, és a rajongókkal való közös képet sem hagyom ki, nekik semmiképpen sem szeretnék csalódást okozni. Ha azt hangoztatják, mennyire imádnak, visszamosolygok, és azt mondom, én is őket.
Velük végig kedvesen bánok, ameddig a riporterek zaklatását egyre nehezebben viselem. Szinte az arcomba nyomják a kamerát, provokáló kérdések ezreit teszik fel. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy megkapják, amit akarnak.
Nem akarok foglalkozni velük. Hosszú évek alatt ezt tettem, már megtanultam, hogy mi a céljuk. Nem szabad nekik akkora örömet okozni, hogy bármiféle reakciót is kimutat az ember.
Igen, ez volt a tervem most is. Egy ideig úgy teszek, mint aki nem is hall semmit, azonban csak egy ideig.. Egészen egy pontig, amikor az egyikük ellép egy határt.
- Nem volt nehéz ott hagyni a Belen Wallis-t? Most mi van most köztetek?
Rámeredek a húszas évei végén járható férfira. Fiatal, ezért igazi ragadozó cápa, aki pofátlanul tapos át a másikon, ha ezt kell tennie egy nyamvadt cikkért.
Egy szó nélkül fordulok el, a mellkasomnak ütődő ősrégi One Dream, One Band, One Direction könyv kezdőlapjára firkantom rá a nevem, Azt hajtogatom magamban, hogy nem éri meg, maradjak türelmes. Tovább akarok menni, kikerülök pár lányt, akik nem jutottak sorra. Egy percig megfordul bennem, hogy maradok, azonban nem lenne jó ötlet.
Próbálok tovább furakodni, de mindenki velem együtt mozog, véletlenül sem hagynák el a három méteres körzetemet.
- Harry, mit tudsz Belen betegségéről? Miért nem voltál a kórházban nála az utóbbi egy hónapban?
A lábam gyökeret ver, hitetlen képpel fordulok vissza. Ugyanaz az ember, aki az előbb is csak ezt a témát képes feszegetni. A többiek kérdése eltörpül emellett, egymást próbálják túlordítani.
- Mi közöd van hozzá? - támadok rá hirtelen, és dühösen.
Úgy tűnik, mintha a pillanat megfagyna. Mindenki leáll, érezhető, hogy vége, itt most valami megtört. És az a valami egész pontosan bennem tört meg.
- A te barátnőd - folytatja a szemtelen stílusában, a maga természetességével.
- Mi lenne, ha végre leszállnál erről? Kurvára nem a te dolgod! - vágom a képébe indulatosan.
- Szóval már vége a kapcsolatnak? - folytatja, a többi kamerás pedig majdnem megfeszül, hogy rögzítse az egészet. - Belen szakított?
És ekkor veszítem el teljesen a fejem. Ahelyett, hogy elmennék vagy egyszerűen hátat fordítanék neki, az kezem automatikusan szorul ökölbe. A következő percben már lendül a karom, és gondolkodás nélkül húzok be neki. A riporter meginog az ütéstől, a mikrofon kiesik a kezéből. A fényképezőgépek még inkább elkezdenek kattogni, az összes jelenlévő szeretné megörökíteni a dolgot. A rajongók kissé megrémülnek, egymást agyon nyomva próbálnak közelebb férkőzni, hogy lássák mi történik. A rendőrök valahonnan kiválnak a tömegből, arra kíváncsiak, lesz-e még mit megelőzni. Tettre készen állnak.
Képes lennék minden erőmből ordítani még vele, vagy legalábbis tovább ütni, ha meg nem ragadnának, és húznának arrébb. Marius hirtelen tűnik fel, mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb bejussunk a házba, magunk mögött hagyva a felfordulást, amit okoztam. Nem nagyon törődik vele, hogy közben jó pár embernek nekimegy.
- Marius - próbálok rászólni idegesen, mindenféle eredmény nélkül. - Eressz!
- Csak gyere - húz tovább, aztán maga elé enged, és betol az ajtón.
Hangosan csapódik mögöttünk, azonban még így sem nyomja el a kintről jövő zajongást. Én frusztráltan állok egy darabig, de mivel Marius megindul befele, én is követem. Amikor beérünk, lerúgom a cipőmet, és utána megyek az ebédlőbe.
Egy ideig csak állok és nézem. Mintha mi se történt volna, belemerül a dolgába. Máris egyenes háttal ül a széken, és a mahagóni asztalra lehelyezett laptopját nyomkodja. Dolgozik.
- Mit keresel itt? Neked nem kellett volna visszamenned Brazíliába? - teszem fel a legnyilvánvalóbb kérdést, túl nagy éllel a hangomban. - Azt hittem egyedül leszek.
- Voltam is - néz fel a képernyő mögül. - De visszajöttem. Tudni akartam, jól vagy-e - jelenti ki rezzenéstelenül.
Persze nem szokatlan tőle, hogy kérdezés nélkül megjelenik, hiszen ez már egy bevált módszer nála, mégis furcsa. Most úgy viselkedik, mintha nem is kérné az engedélyem ehhez.
- Hiszen hívtál is, tudod, hogy igen - képedek el egy kissé, nem értem miért kell ezt csinálnia. - Marius, tudod, hogy mindig szívesen látlak, de most... Szóval, ha csak azért akarsz maradni, mert aggódsz... Ismétlem, jól vagyok.
- Jól? - röhög fel gunyorosan. - Öcsém, ha nem látom meg az autódat, és nem megyek eléd, ki tudja mekkora botrányt csinálsz! - emlékeztet, a mondandója végén jelentőségteljesen felhúzza a szemöldökét.
- Elveszítettem az önkontrollt, ennyi az egész - rántom meg semmit mondóan a vállam. - Nem fog többet megtörténni, garantálom.
- Azért jobb a biztonság - bólint nyugodtan.
Visszafordul az előtte heverő mappához, majd egy pillantást vet rá. Megállapítva, hogy pontosa arra van most szüksége, kiveszi. Úgy tesz, mintha elmélyülne a munkájában, de közben érzem, hogy a reakcióm figyeli.
- Marius, könyörgöm! - sóhajtok fel fáradtan. - Komolyan beszélek, egyedül akarok lenni!
- Akkor előbb bizonyítsd be, hogy már rendben vagy - teszi inkább félre a munkát, belátja, hogy úgysem fog most haladni.
- Megteszem, ha ez kell ahhoz, hogy ne tarts majd megfigyelés alatt! - egyezek bele rögtön. - Mondd, hogyan!
- Hogy van Belen?
Nyugodtan kérdezi, mindenféle rosszindulat nélkül. Pusztán arra kíváncsi, tovább léptem-e már annyira, hogy képes vagyok róla beszélni. Hogy képes vagyok-e úgy tekinteni rá, mintha most már csak a múltam egy része lenne, semmi több. Valaki, aki nem okoz fájdalmat.
- Csinálj, amit akarsz, leszarom! - vágom hozzá inkább, majd nem törődve azzal, hogy pontosan erre számított, magam mögött hagyom az ebédlőben, én pedig felmegyek az emeletre.
Ha Marius addig akar itt maradni, ameddig fel nem dolgozom a Belen-ügyet, rossz hírem van számára.
Itt fog élni még egy ideig.
- Marius, mi ez a szag? - szedem le a kabátomat és a bakancsom magamról, fintorogva lépek a helyiségbe.
A nyitott sütőből halovány szürkés füst száll fel, annak jeleként, hogy az unokatestvérem valamit nagyon elhibázott. Az eredménye egy szinte szenesre égett hús, hanyagul a pultra dobva.
- Sült csirke - hesseget össze-vissza egy idétlen piros kesztyűben. - Túl jól sikerült.
- Azt látom - állapítom meg erőtlen vigyor kíséretében. - Azért még ehető szerinted? - nyúlok bele, nem foglalkozva azzal, hogy tűz forró. Letépek egy darabot, ami még épen maradt, majd a számba dobom.
- Inkább pizzát kellene rendelnünk - húzza el a száját, majd kinyitja a konyha ablakát, ezzel beeresztve a kintről jövő, friss márciusi levegőt. Bár hivatalosan már rég tavasz van, még mindig érezni kicsit telet. Fagyos és csípős az időjárás, így nem csoda, hogy összerezzenek a hidegtől.
- Hívom őket - lopok még egy falatot a csirkéből, majd előcsúsztatom a hátsó zsebemből a telefont. Várom, hogy felvegyék, közben alaposan tanulmányozom az előttem heverő kaját. - Ne dobd ki, valamennyire még menthető - szólok félre Mariusnak, aki végre becsukja az ablakot.
Ő is megszemléli az általa készített feketére sült húst. Egyet ért velem, egy kés segítségével elkezdi helyre hozni a hibáját, addig én pedig végre leadom a rendelésünket.
- Húsz perc - bontom a vonalat, mikor végzek.
- Annyit csak kibírunk - hagyja rám. - Mikor is kell indulnotok Leeds-be?
- Éjfélre a lakóbusznál kell lennünk - túrok fáradtan a hajamba. - Nem is értem miért ilyenkor kell indulni.
- Nyugi, majd utána alszol - rakja félre a megtisztított részeket, a többit pedig a kukába önti.
Amikor visszatértem az ünnepek után, legszívesebben agyon ütöttem volna Mariust, amiért egyértelműen azzal a célzattal akaszkodott rám, hogy "még nem vagyok jól". Mivel azonban nem volt kedvem veszekedni vele, sem többet arról beszélni, hogy mi történt Holmes Chapelben, ráhagytam a dolgot. Így Marius kérte az áthelyeztetését ide, teljes állásban Londonban dolgozik.
A húsz perc csigalassúsággal telik, így amikor csöngetnek, már majdnem éhen halok. Sietősen kapok magamra egy fekete pulóvert, majd a bejárati kulcsot magamhoz véve kimegyek a kapuhoz. Reménykedve nyitom ki, azonban csalódnom kell. Nem a pizzafutár jött meg, hanem a postás.
- Harry Styles? - kérdezi az idősebb férfi.
Nem annyira furcsállom, hogy valamilyen csomag érkezik hozzám, hiszen rengetegen küldenek ide is ajándékokat, annak ellenére, hogy a cím alapjáraton titkosított, hiszen ott van egy, a rajongónak fenntartott postafiók is.
Gyorsan lebonyolítom az egész átvételt, majd a dobozt a hónom alá csapva megyek vissza a házba. Amint csukódik az ajtó újabb csengetés hangzik fel, ezúttal valószínűleg tényleg a pizzánkat hozzák. Marius, látva, hogy az én kezem foglalt, kimegy helyettem.
Így maradok ott a konyhában, kezemben a sima, egyszerű kartondobozzal. Nem sok érdeklődéssel, de kinyitom, arra számítva, hogy valószínűleg egy plüss állat vagy rajongói levél lesz benne.
Azonban, amikor felbontom a ragasztószalagot, teljesen más vár rám, mint amit elképzeltem volna. Dermedten állok, csípőmet a pultnak támasztom. Kezembe szorítom a benne lévő tárgyat. Lesütöm a szemem, ezzel is próbálva megszüntetni a belém hasító fájdalmat. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Hé, mi az? - szakít félbe Marius hangja, aki kiszúrja a tenyerem közé zárt sálat.
Mindkettőnk tekintete megállapodik a kendőn. Pontosan az, amit én adtam Belen-nek a turné előtt.
"- Na, viszont ez valami rohadt jó - emeli ki az egyik sálam, amit rendszerint a fejemen szoktam viselni. Sötét színű, és csillagok vannak rajta. - Ezt imádom rajtad!
Meglep a kijelentése, de inkább nem szólok semmit, helyette kiveszem a kezéből.
- Add ide - kérem el. Egy ideig birizgálom, aztán hirtelen gondolok egyet. Finoman megragadom csuklóját, rákötöm.
- Mit csinálsz? - pislog hitetlenül, nem igazán érti, miért teszem, amit teszek.
- Neked adom - rántom meg lazán a vállam. - Most már a tied - igazítom el a rajta, majd ránézek, és elmosolyodok."
Visszaküldte.
- Harry, mi történt? - bámul aggodalmasan az elkomorult arcomra.
Nem válaszolok, helyette a kis cetlit veszem a kezembe, amit hozzá csatoltak. Belen kézírása, ezért rögtön felismerem. Az üzenet rövid.
Miközben átfutom a pár sort, rádöbbenek, hogy mit is tettem. Nagyon-nagyon elcsesztem az egészet. Fogalmam sincs, hogyan gondolhattam, hogy....! Hiszen Belenről van szó!
- A rohadt életbe! - szitkozódom, majd a cetlit a zsebembe gyűröm, sietősen Mariusra pillantok. - Meg tudnád nézni, hol koncertezik Belen most?
- Persze, de miért? - veszi elő a telefonját meglepetten. Nem várom meg ott helyben, addig én máris a gardrób felé rohanok, sietősen kapom fel a bakancsom és kabátom.
- Visszajött Londonból az utolsó koncertje miatt. Azt írja, csak nekem köszönhet mindent, azt is, hogy meggyógyult, és megérti, hogy tovább léptem - magyarázom gyorsan, el sem hiszem, ami történik. - Azt hiszi, azért mentem el, mert már nem szeretem! Érted ezt? Mindezek után, te ezt felfogod?! - fújtatok. - Akkor egy seggfej vagyok, sejthettem volna, hogy téves következtetést von le mindenből!
- O2 Aréna - jön ő is a bejárathoz közel, értetlenül áll meg a tükör mellett. - Most akkor oda mész hozzá? És mi az, hogy az utolsó koncert?
- Majd mindent elmesélek, de most rohannom kell - veszem magamhoz a kocsikulcsot. - Muszáj elmondanom neki mindent, mielőtt elmegyek! Elmondom neki, hogy már sokkal hamarabb akartam őt, mint sejtené - hadarom el idegesen.
- Megőrültél - nyugtázza Marius a fejét csóválva, azonban látszik rajta, hogy örül. - Négy órád maradt.
- Elég lesz - bólintok gyorsan, majd futólag megölelem az unokatestvérem.
- Sok sikert! - kiáltja még, épphogy hallom csak.
Négy órám van.
Négy óra alatt kell megváltoztatnom a történetünk végét.
Több mondanivalóm is van most, úgyhogy szokásomhoz híven pontokba szedtem őket, kicsit hosszúra sikerült, haha.
- Nem lesz több kimaradás, innentől kezdve a blog végéig minden héten érkezni fog bejegyzés, és nagyon köszönöm, amiért eddig ennyire kitartóak maradtatok, és türelmesen vártatok, ameddig összeszedem magam.
- Iszonyatosan köszönöm, amiért még mindig vagytok, akik olvastak, és nem hagytatok cserben a sok késés ellenére sem. Ki se tudom fejezni, mennyire, de mennyire hálás vagyok Nektek! Igaz, hogy egy picit kevesebben jeleztek vissza, aggódom is, mert nem tudom, hogy ez a csúszások vagy a történet miatt van-e, de ennek ellenére bízom benne, hogy megbocsájtotok nekem, legyen bármi az oka! Próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenkinek tetsszen, de nem tudom mit rontottam el...
- Ennek a fejezetnek az első fele egy kicsit unalmasra sikerült, ezt a másodikban próbáltam korrigálni. Ha minden igaz, ezen kívül már csak az utolsó fejezet és az epilógus van hátra, juhú! Utána érkezik a Liam Payne fanfiction-öm!:)
- Több, mint 100 ezer oldalmegtekintés! Te jó ég, ez hatalmas szám, el sem hiszem, imádlak Titeket!
Millió és egy puszi, Azy
Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Még egyszer hátra nézek, mosolyogva intek a családomnak, akik az ajtóban állnak, még úgy is, hogy már túl vagyunk egy elég hosszú búcsúzkodáson. Az emlékezetembe vésem az arcukat, mert most megint egy ideig nem fogom őket látni. Hazamegyek, pár hónap szünet, utána megint kisebb koncertek Angliában.
Kisöpröm a hajamból a havat, majd beszállok az autóba. Az ajtó hangosan csapódik be, a motor halkan felbúg, a lábam a gázra tapos. Kitolatok, még mindig a boldog álarcomat magamon viselve figyelem Gemmát, ahogyan egy meleg takarót maga köré tekerve figyel. Nekidől az ajtófélfának, kezében a szokásos bögre kávé. Láthatóan végig bevette a mesémet, ahogyan anyáék is. Elhitték, amikor azt mondtam nekik, hogy beszéltem Belen-nel, és közösen állapodtunk meg abban, hogy jobb lesz neki, ha hagyom egyedül meggyógyulni. Nem fárasztottam őket az igazsággal. Nem volt kedvem hozzá, nem akartam feszegetni a témát. Ellenezték volna a döntésem.
A családom tekintete egészen addig kísér, ameddig be nem fordulok a sarkon. Ekkor mentesülök teljesen a nyomás alól. Igaz, a legjobb napjaim voltak az utóbbiak, azonban végig ott volt a lebukás veszélye, az, hogy egyszer csak kiderül, mit tettem. Mindenkit átvertem. Őket, mert úgy tettem, mintha nem vetettem volna véget a Belen-nel való kapcsolatomnak. Magamat, mert abban az áltatásban éltem, hogy ezzel jót teszek neki, és nem bántom meg, miközben valahol mélyen ebben kételkedek. És végül őt is.
Magára hagytam.
Azt ígértem neki, hogy mellette maradok, hogy én sosem hagyom el.
Ennek ellenére egy szó nélkül leléptem, és nem tudhatom, mit mondott neki a családja, miért nem megyek többé. Valószínűleg semmit. Elég bajuk van, ők is magukat hibáztatják, és próbálják segíteni a lányuk gyógyulását. Ahhoz pedig az kell, hogy még a nevemet is elfeledtessék vele.
Most mégis csak az tartja bennem a reményt, hogy amikor vége van a kezelésének, tényleg egészséges lesz. Nem érdekel, amiért utána nem fog keresni, ha soha többé nem láthatom. Nem érdekel, ha dühös lesz, amiért titkon végig én voltam az, aki miatt nem érezhette elégnek magát.
Semmi sem számít, ha boldog lesz.
Én most vissza megyek Londonba, ameddig őt Holmes Chapel klinikáján van. Nem tudom meddig tart majd ez az egész, sem azt, hogy utána ő is visszajön-e a városba. Lehet, Jack félelme nem is alaptalan, és Belen abbahagyja a zenélést, örökre. Akkor viszont nincs több oka távol maradni az otthonától.
Észre sem veszem, de egyre idegesebb leszek ezektől a gondolatoktól. Fogalmam sincs mi fog történni, milyen lesz ezután. Nem akarok újra visszatérni abba a szobába, ahol először együtt voltunk, sem végig sétálni a kerten, ahol az esőben üldöztem. Minden rá fog emlékeztetni, miközben nekem felejtenem kellene.
A sebességkorlát határát súrolom, a gyorsaság egy kicsit megnyugtat. A kopasz fák csak úgy elsuhannak mellettem, kilométereket hagyok magam mögött. Erősen szorítom a kormányt, az ujjbegyeim már teljesen elfehéredtek. Próbálok koncentrálni, mégsem megy teljesen. Az agyam olyan, mint egy zsongó kas, amiben ezer meg ezer méh akadályozza meg, hogy egy percre is kitisztíthassam a fejem. Akárhányszor elterelhetném a figyelmem, belém csípnek, fájdalmasan és kínzóan.
Idegesít a csend, nem bírom. A kezemet vakon nyújtom ki, és rányomok egy gombra, amiről azt hiszem, a rádiót indítja el. Ellenben arra egyáltalán nem számítok, hogy félre sikerül. Egy ismertebb sláger helyett felszólal az a dal. Az, amit Belen-nel hallgattunk, amikor kimentünk a tengerpartra. Az ismerős sorok elkezdődnek, a vidám csengésű szöveg az agyamra megy. Dühösen kapcsolom ki, majd szinte idegbeteg módjára hajtok tovább. Minél jobban akarom enyhíteni a rám zúduló érzéseket, annál jobban nyomom le a gázpedált.
Az út hátralévő részét így töltöm, a gondolataim között őrlődve. Egyre inkább azt figyelem, mikor érek már a városba, hogy az ott rám váró nyüzsgés lekössön. Biztosan rengetegen fognak szobrozni a házam előtt, és most nem csak rajongókra értem. Riporterekkel kell majd megküzdenem, akik mind arról fognak feltenni kérdéseket, mi történt Belen és közöttem, hogy ő miért van egy klinikán.
Így amikor beérkezek az utcába, nem lep meg, hogy a menedzserem már gondoskodott arról, hogy egy pár rendőr próbálja visszatartani a kisebb tömeget. Amint meglátnak, még inkább mozgásba lendülnek. Sok haszna tehát nincsen a két egyenruhásnak, hiszen a kapuig is csak araszolva tudok eljutni. Gondolkozom azon, hogy beállok a garázsba, azonban totálisan kútba esik ez az elképzelés. Már így is ott tartunk, hogy jó hogy nem köt ki valaki a szélvédőmön. Nem szeretném, ha az egyik rajongó felkenődne vagy gondolna egyet, és kihasználná a nyitott kaput.
Ezért inkább leállítom a motort, elfogadom a tényt, hogy bizony ki kell szállnom. Végig kell verekednem magam közöttük, hogy kinyithassam a bejáratot. Ha azt magamra zárom, egy pár órán belül a rajongók és a riporterek is belátják, hogy felesleges várakozniuk, és szétoszlanak. Utána már csak be kell hozni a bőröndöm.
Mély levegőt veszek, kedvetlenül övezem ki magamat. Alig zárom vissza az autót, körülvesznek. Természetesen szignózom a legtöbb dolgot, amit elém tolnak, és a rajongókkal való közös képet sem hagyom ki, nekik semmiképpen sem szeretnék csalódást okozni. Ha azt hangoztatják, mennyire imádnak, visszamosolygok, és azt mondom, én is őket.
Velük végig kedvesen bánok, ameddig a riporterek zaklatását egyre nehezebben viselem. Szinte az arcomba nyomják a kamerát, provokáló kérdések ezreit teszik fel. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy megkapják, amit akarnak.
Nem akarok foglalkozni velük. Hosszú évek alatt ezt tettem, már megtanultam, hogy mi a céljuk. Nem szabad nekik akkora örömet okozni, hogy bármiféle reakciót is kimutat az ember.
Igen, ez volt a tervem most is. Egy ideig úgy teszek, mint aki nem is hall semmit, azonban csak egy ideig.. Egészen egy pontig, amikor az egyikük ellép egy határt.
- Nem volt nehéz ott hagyni a Belen Wallis-t? Most mi van most köztetek?
Rámeredek a húszas évei végén járható férfira. Fiatal, ezért igazi ragadozó cápa, aki pofátlanul tapos át a másikon, ha ezt kell tennie egy nyamvadt cikkért.
Egy szó nélkül fordulok el, a mellkasomnak ütődő ősrégi One Dream, One Band, One Direction könyv kezdőlapjára firkantom rá a nevem, Azt hajtogatom magamban, hogy nem éri meg, maradjak türelmes. Tovább akarok menni, kikerülök pár lányt, akik nem jutottak sorra. Egy percig megfordul bennem, hogy maradok, azonban nem lenne jó ötlet.
Próbálok tovább furakodni, de mindenki velem együtt mozog, véletlenül sem hagynák el a három méteres körzetemet.
- Harry, mit tudsz Belen betegségéről? Miért nem voltál a kórházban nála az utóbbi egy hónapban?
A lábam gyökeret ver, hitetlen képpel fordulok vissza. Ugyanaz az ember, aki az előbb is csak ezt a témát képes feszegetni. A többiek kérdése eltörpül emellett, egymást próbálják túlordítani.
- Mi közöd van hozzá? - támadok rá hirtelen, és dühösen.
Úgy tűnik, mintha a pillanat megfagyna. Mindenki leáll, érezhető, hogy vége, itt most valami megtört. És az a valami egész pontosan bennem tört meg.
- A te barátnőd - folytatja a szemtelen stílusában, a maga természetességével.
- Mi lenne, ha végre leszállnál erről? Kurvára nem a te dolgod! - vágom a képébe indulatosan.
- Szóval már vége a kapcsolatnak? - folytatja, a többi kamerás pedig majdnem megfeszül, hogy rögzítse az egészet. - Belen szakított?
És ekkor veszítem el teljesen a fejem. Ahelyett, hogy elmennék vagy egyszerűen hátat fordítanék neki, az kezem automatikusan szorul ökölbe. A következő percben már lendül a karom, és gondolkodás nélkül húzok be neki. A riporter meginog az ütéstől, a mikrofon kiesik a kezéből. A fényképezőgépek még inkább elkezdenek kattogni, az összes jelenlévő szeretné megörökíteni a dolgot. A rajongók kissé megrémülnek, egymást agyon nyomva próbálnak közelebb férkőzni, hogy lássák mi történik. A rendőrök valahonnan kiválnak a tömegből, arra kíváncsiak, lesz-e még mit megelőzni. Tettre készen állnak.
Képes lennék minden erőmből ordítani még vele, vagy legalábbis tovább ütni, ha meg nem ragadnának, és húznának arrébb. Marius hirtelen tűnik fel, mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb bejussunk a házba, magunk mögött hagyva a felfordulást, amit okoztam. Nem nagyon törődik vele, hogy közben jó pár embernek nekimegy.
- Marius - próbálok rászólni idegesen, mindenféle eredmény nélkül. - Eressz!
- Csak gyere - húz tovább, aztán maga elé enged, és betol az ajtón.
Hangosan csapódik mögöttünk, azonban még így sem nyomja el a kintről jövő zajongást. Én frusztráltan állok egy darabig, de mivel Marius megindul befele, én is követem. Amikor beérünk, lerúgom a cipőmet, és utána megyek az ebédlőbe.
Egy ideig csak állok és nézem. Mintha mi se történt volna, belemerül a dolgába. Máris egyenes háttal ül a széken, és a mahagóni asztalra lehelyezett laptopját nyomkodja. Dolgozik.
- Mit keresel itt? Neked nem kellett volna visszamenned Brazíliába? - teszem fel a legnyilvánvalóbb kérdést, túl nagy éllel a hangomban. - Azt hittem egyedül leszek.
- Voltam is - néz fel a képernyő mögül. - De visszajöttem. Tudni akartam, jól vagy-e - jelenti ki rezzenéstelenül.
Persze nem szokatlan tőle, hogy kérdezés nélkül megjelenik, hiszen ez már egy bevált módszer nála, mégis furcsa. Most úgy viselkedik, mintha nem is kérné az engedélyem ehhez.
- Hiszen hívtál is, tudod, hogy igen - képedek el egy kissé, nem értem miért kell ezt csinálnia. - Marius, tudod, hogy mindig szívesen látlak, de most... Szóval, ha csak azért akarsz maradni, mert aggódsz... Ismétlem, jól vagyok.
- Jól? - röhög fel gunyorosan. - Öcsém, ha nem látom meg az autódat, és nem megyek eléd, ki tudja mekkora botrányt csinálsz! - emlékeztet, a mondandója végén jelentőségteljesen felhúzza a szemöldökét.
- Elveszítettem az önkontrollt, ennyi az egész - rántom meg semmit mondóan a vállam. - Nem fog többet megtörténni, garantálom.
- Azért jobb a biztonság - bólint nyugodtan.
Visszafordul az előtte heverő mappához, majd egy pillantást vet rá. Megállapítva, hogy pontosa arra van most szüksége, kiveszi. Úgy tesz, mintha elmélyülne a munkájában, de közben érzem, hogy a reakcióm figyeli.
- Marius, könyörgöm! - sóhajtok fel fáradtan. - Komolyan beszélek, egyedül akarok lenni!
- Akkor előbb bizonyítsd be, hogy már rendben vagy - teszi inkább félre a munkát, belátja, hogy úgysem fog most haladni.
- Megteszem, ha ez kell ahhoz, hogy ne tarts majd megfigyelés alatt! - egyezek bele rögtön. - Mondd, hogyan!
- Hogy van Belen?
Nyugodtan kérdezi, mindenféle rosszindulat nélkül. Pusztán arra kíváncsi, tovább léptem-e már annyira, hogy képes vagyok róla beszélni. Hogy képes vagyok-e úgy tekinteni rá, mintha most már csak a múltam egy része lenne, semmi több. Valaki, aki nem okoz fájdalmat.
- Csinálj, amit akarsz, leszarom! - vágom hozzá inkább, majd nem törődve azzal, hogy pontosan erre számított, magam mögött hagyom az ebédlőben, én pedig felmegyek az emeletre.
Ha Marius addig akar itt maradni, ameddig fel nem dolgozom a Belen-ügyet, rossz hírem van számára.
Itt fog élni még egy ideig.
Három és fél hónappal később...
- Marius, mi ez a szag? - szedem le a kabátomat és a bakancsom magamról, fintorogva lépek a helyiségbe.
A nyitott sütőből halovány szürkés füst száll fel, annak jeleként, hogy az unokatestvérem valamit nagyon elhibázott. Az eredménye egy szinte szenesre égett hús, hanyagul a pultra dobva.
- Sült csirke - hesseget össze-vissza egy idétlen piros kesztyűben. - Túl jól sikerült.
- Azt látom - állapítom meg erőtlen vigyor kíséretében. - Azért még ehető szerinted? - nyúlok bele, nem foglalkozva azzal, hogy tűz forró. Letépek egy darabot, ami még épen maradt, majd a számba dobom.
- Inkább pizzát kellene rendelnünk - húzza el a száját, majd kinyitja a konyha ablakát, ezzel beeresztve a kintről jövő, friss márciusi levegőt. Bár hivatalosan már rég tavasz van, még mindig érezni kicsit telet. Fagyos és csípős az időjárás, így nem csoda, hogy összerezzenek a hidegtől.
- Hívom őket - lopok még egy falatot a csirkéből, majd előcsúsztatom a hátsó zsebemből a telefont. Várom, hogy felvegyék, közben alaposan tanulmányozom az előttem heverő kaját. - Ne dobd ki, valamennyire még menthető - szólok félre Mariusnak, aki végre becsukja az ablakot.
Ő is megszemléli az általa készített feketére sült húst. Egyet ért velem, egy kés segítségével elkezdi helyre hozni a hibáját, addig én pedig végre leadom a rendelésünket.
- Húsz perc - bontom a vonalat, mikor végzek.
- Annyit csak kibírunk - hagyja rám. - Mikor is kell indulnotok Leeds-be?
- Éjfélre a lakóbusznál kell lennünk - túrok fáradtan a hajamba. - Nem is értem miért ilyenkor kell indulni.
- Nyugi, majd utána alszol - rakja félre a megtisztított részeket, a többit pedig a kukába önti.
Amikor visszatértem az ünnepek után, legszívesebben agyon ütöttem volna Mariust, amiért egyértelműen azzal a célzattal akaszkodott rám, hogy "még nem vagyok jól". Mivel azonban nem volt kedvem veszekedni vele, sem többet arról beszélni, hogy mi történt Holmes Chapelben, ráhagytam a dolgot. Így Marius kérte az áthelyeztetését ide, teljes állásban Londonban dolgozik.
A húsz perc csigalassúsággal telik, így amikor csöngetnek, már majdnem éhen halok. Sietősen kapok magamra egy fekete pulóvert, majd a bejárati kulcsot magamhoz véve kimegyek a kapuhoz. Reménykedve nyitom ki, azonban csalódnom kell. Nem a pizzafutár jött meg, hanem a postás.
- Harry Styles? - kérdezi az idősebb férfi.
Nem annyira furcsállom, hogy valamilyen csomag érkezik hozzám, hiszen rengetegen küldenek ide is ajándékokat, annak ellenére, hogy a cím alapjáraton titkosított, hiszen ott van egy, a rajongónak fenntartott postafiók is.
Gyorsan lebonyolítom az egész átvételt, majd a dobozt a hónom alá csapva megyek vissza a házba. Amint csukódik az ajtó újabb csengetés hangzik fel, ezúttal valószínűleg tényleg a pizzánkat hozzák. Marius, látva, hogy az én kezem foglalt, kimegy helyettem.
Így maradok ott a konyhában, kezemben a sima, egyszerű kartondobozzal. Nem sok érdeklődéssel, de kinyitom, arra számítva, hogy valószínűleg egy plüss állat vagy rajongói levél lesz benne.
Azonban, amikor felbontom a ragasztószalagot, teljesen más vár rám, mint amit elképzeltem volna. Dermedten állok, csípőmet a pultnak támasztom. Kezembe szorítom a benne lévő tárgyat. Lesütöm a szemem, ezzel is próbálva megszüntetni a belém hasító fájdalmat. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Hé, mi az? - szakít félbe Marius hangja, aki kiszúrja a tenyerem közé zárt sálat.
Mindkettőnk tekintete megállapodik a kendőn. Pontosan az, amit én adtam Belen-nek a turné előtt.
"- Na, viszont ez valami rohadt jó - emeli ki az egyik sálam, amit rendszerint a fejemen szoktam viselni. Sötét színű, és csillagok vannak rajta. - Ezt imádom rajtad!
Meglep a kijelentése, de inkább nem szólok semmit, helyette kiveszem a kezéből.
- Add ide - kérem el. Egy ideig birizgálom, aztán hirtelen gondolok egyet. Finoman megragadom csuklóját, rákötöm.
- Mit csinálsz? - pislog hitetlenül, nem igazán érti, miért teszem, amit teszek.
- Neked adom - rántom meg lazán a vállam. - Most már a tied - igazítom el a rajta, majd ránézek, és elmosolyodok."
Visszaküldte.
- Harry, mi történt? - bámul aggodalmasan az elkomorult arcomra.
Nem válaszolok, helyette a kis cetlit veszem a kezembe, amit hozzá csatoltak. Belen kézírása, ezért rögtön felismerem. Az üzenet rövid.
Miközben átfutom a pár sort, rádöbbenek, hogy mit is tettem. Nagyon-nagyon elcsesztem az egészet. Fogalmam sincs, hogyan gondolhattam, hogy....! Hiszen Belenről van szó!
- A rohadt életbe! - szitkozódom, majd a cetlit a zsebembe gyűröm, sietősen Mariusra pillantok. - Meg tudnád nézni, hol koncertezik Belen most?
- Persze, de miért? - veszi elő a telefonját meglepetten. Nem várom meg ott helyben, addig én máris a gardrób felé rohanok, sietősen kapom fel a bakancsom és kabátom.
- Visszajött Londonból az utolsó koncertje miatt. Azt írja, csak nekem köszönhet mindent, azt is, hogy meggyógyult, és megérti, hogy tovább léptem - magyarázom gyorsan, el sem hiszem, ami történik. - Azt hiszi, azért mentem el, mert már nem szeretem! Érted ezt? Mindezek után, te ezt felfogod?! - fújtatok. - Akkor egy seggfej vagyok, sejthettem volna, hogy téves következtetést von le mindenből!
- O2 Aréna - jön ő is a bejárathoz közel, értetlenül áll meg a tükör mellett. - Most akkor oda mész hozzá? És mi az, hogy az utolsó koncert?
- Majd mindent elmesélek, de most rohannom kell - veszem magamhoz a kocsikulcsot. - Muszáj elmondanom neki mindent, mielőtt elmegyek! Elmondom neki, hogy már sokkal hamarabb akartam őt, mint sejtené - hadarom el idegesen.
- Megőrültél - nyugtázza Marius a fejét csóválva, azonban látszik rajta, hogy örül. - Négy órád maradt.
- Elég lesz - bólintok gyorsan, majd futólag megölelem az unokatestvérem.
- Sok sikert! - kiáltja még, épphogy hallom csak.
Négy órám van.
Négy óra alatt kell megváltoztatnom a történetünk végét.
