14. fejezet - Ki bánthatta Belen Wallis-t?

Drága Olvasóim!

Megjavult a gépem, így többé a részek érkezése - remélem -, hogy biztos lesz. Köszönöm szépen a rengeteg kommentárt az előző fejezethez, ígérem, hogy amint lesz rá időm, válaszolni is fogok! Nagyon szépen köszönök nektek mindent, csodálatosak vagytok!
A fantasztikus kinézetet Bella Everdeen-nek még egyszer iszonyatosan köszönöm!

Sok puszi, Azy

A kocsi lassan gördül be a házam elé, már kezd sötétedni, talán nyolc óra lehet. Fáradt vagyok és megbántott. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy Harry tényleg azt mondta-e nekem. Hogy neki is szüksége van rám? Nevetséges, azt hiszem csak az álmom része volt. 

Lassan rázom meg a fejemet, kirázom belőle a feleslegesen fájdalmas gondolatokat, Harry-re emelem a  tekintetemet. Engem figyel, mégse szól semmit.

Annyi mindent akarok mondani. Sajnálom. Köszönöm. Sohasem voltam még olyan boldog, mint ma. És még sose voltam olyan szomorú, mint ma. 

- Köszönöm, hogy hazahoztál - köszörülöm meg a torkomat, elkezdem kiövezni magamat. Szeretném, ha megállítani, ha azt mondaná, "várj, elfelejtettem valamit".  Nem történik meg. Ezt tényleg elrontottam. 

Kiszállok az autóból, becsukom magam mögött az ajtót,  megkerülöm, és a kertkapuhoz megyek. Sok kódot kell beírnom, ráadásul még a kulcsomra is szükségem van. Rengeteg időt vesztegetek el, de Harry autója nem hajt el, vár. Ahogyan a táskámban turkálok, egyre inkább elveszítem a türelmemet. Sehol sem találom, én pedig úgy érzem túlságosan kimerült vagyok, hogy normálisan legyek képes kezelni a helyzetet. Még mindig egy kicsit nedves a ruhám, fázok, a hajam kócos és iszappal van tele. A gyomrom majd kilyukad, a kezem megremeg, a vállamba minduntalan belehasít a fájdalom.

Egyszerűen megunom a keresést, és a földhöz vágom a táskámat. Dühös vagyok rá, ami nevetséges. Mégsincs elég büszkeségem ahhoz, hogy rögtön felvegyem. Hatalmasat sóhajtok, beletúrok a hajamba, leguggolok. Elkezdem összeszedni a szét szóródott dolgaimat, miközben erősen arra koncentrálok, hogy ne kezdjek el sírni.

- Segítek - tornyosul hirtelen felém Harry, egy pillanat alatt ő is leguggol, és szedegetni kezdi a zsebkendőket, noteszemet és hasonló apróságokat, amik szerencsére nem olyan személyesek.

- Nem kell - pillantok rá.

Fogalmam sincs miért utasítom el, az lenne az ésszerű, ha hálás lennék neki, amiért még nem hajtott el és hagyott itt a szerencsétlenségemmel együtt.

- Tudom, hogy nem kell, de szeretnék - néz bele egyenesen a szemembe.  A hideg is kiráz tőle, nem bírom állni a tekintetét, ezért inkább újra a táskám tartalmának visszaszerzésére figyelek. - Belen! - Finoman mondja ki a nevemet.
Ajkamba harapok, félénken emelem fel a fejemet. Nehezemre esik, hogy csak bámul, és nem mond semmit. Pedig tudom, hogy akar. Látom, hogy habozik valamin, fogalma sincs megtegye-e.
- Ne haragudj, de mennem kell - túrok bele zavartan a hajamba, gyorsabb tempóra kapcsolok. Összeszedem a dolgaimat, hanyagul dobom őket vissza a táskámba. Felállok, ügyetlenül a fülem mögé tűrök egy tincset, a kezem között szorongatott kulccsal végre kinyitom a kertkaput.
Belépek a házba, de mielőtt még visszacsuknám, tétován visszafordulok. Meglepően veszem észre, hogy Harry előttem áll. Nem értem, hogyan kerül ennyire közel. Kissé megriadok, hátrébb lépek, hatalmasakat pislogva várok. Hogy mire? Már fogalmam sincs.
Habozik, de utána hirtelen mintha már döntött volna. És akkor megtudom, hogy min vacillált. Fél kezével az enyém után nyúl, összekulcsolja azokat. Nem tudom leleplezni a megdöbbenésem, de mielőtt rákérdezhetnék a dologra, közelebb lép. Mellkasának ütődöm, éppen van elég időm arra, hogy kezemet rásimítsam. Nem mintha nem élvezném, hogy közel vagyok hozzá, csupán ez is reflex.
Ekkor már tudom, hogy meg fog csókolni, a következő pillanatban pedig már érzem az ajkait az enyémeken. Finoman és ragaszkodóan csókol, mintha maga mellett akarna tartani annyi ideig, amíg csak tud. Most nem karolom át a nyakát, a derekára kulcsolom a kezeimet. Sajnos túl hamar enged el, túl hamar ér véget, hogy pár miliméter választ el minket.
Legalábbis én ezt hiszem. Mert ahelyett, hogy elengedne, a mellkasára húzza a fejemet, és átölel.
Ha tudnék se akarnék mondani semmit, félek, hogy elrontanék vele mindent. A pólóbája fúrom az arcomat, ujjaimmal óvatosan szorítom meg az anyagot. Mélyen beszívom az illatát, ami most kivételesen a tengerpartot idézi fel előttem. Visszagondolok az egész napra, arra, hogy mennyire úgy tűnt, semmi se fogja megakadályozni már, hogy boldogok legyünk.
Aztán eszembe jut más is, ami totálisan tönkretesz mindent. Én még mindig én vagyok, Harry nem fog szeretni, és ezt is fotók miatt teszi. Nem lehetek naiv.
- Jack lehet így kevésbé fog haragudni - nyelem le a torkomban lévő gombócot, eltávolodok tőle.
Összeráncolja a szemöldökét, először nem érti, miért mondom ezt. Értetlenül néz, de aztán arca megkeményedik, tekintetét a földre szegezi. Ő is rájön, hogy tudom, hogy a média az oka annak, amiért ezt csinálja.
- Szia Belen - mondja halkan, mégis szavai késként vágnak belém.
Keserű vigyorra húzza a száját, mintha semmi se történt volna, aztán mély levegőt vesz, hajába túr, és elindul a kocsija felé. Mindeközben én csak megkövülve állok, próbálom visszatekerni a dolgokat a fejemben, hogy rájöjjek mit rontottam el. De őszintén fogalmam sincs.
És mielőtt megkérdezhetném tőle, visszaül a kocsiba, erősen csapja be maga mögött, majd a gázra tapos, és elhajt.

Rengeteg nem fogadott hívás. Lolarena, a családom, Jack. Kelletlenül, de mindenkit felhívok, tájékoztatok arról, hogy miért is tűntem el erre a két napra. Amikor elmesélem nekik, rájövök, hogy mennyire abszurd és hihetetlen történetnek tűnik. Elmentünk autózni Harry-vel, amikor már nem igazán volt  benzin, és meg kellett állnunk. Fogalmunk sem volt hol vagyunk, közben az eső is megállás nélkül zuhogott. Nem volt más választásunk, a kocsiban kellett aludnunk. Nem, nem történt semmi, nem kell kombinálni. Mivel szerencsére egy város közelében voltunk, a kocsi elment a benzinkútig. Utána inkább kimentünk a tengerpartra, hiszen szép idő volt. Egy idő után meguntunk, és hazajöttünk.
Elég erősen szépítek rajta.
- És abból mit nem értettetek, hogy ne hagyjátok el London-t? - üvölt velem Jack, tiszta ideg.
- Sajnálom, oké? - ismétlem századjára, már kezdem ezt az egészet nagyon unni. - De amikor hazahozott, úgy viselkedtünk, mintha együtt lennénk, szóval így is lesznek képek, nem kell aggódnod!
Fel alá sétálok a nappalimban, tekintem minduntalan a kertemre téved, ahol ragyogóan süt a nap. Ki akarok menni, de tudom, hogy egy fél órán belül indulnom kell a Victoria's Secret bemutatóra.
- Még az a szerencsétek - fújtat, és egész biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban megvakarja a homlokát. - A filmpreimeren profibb munkát várok. Tudod, ahol együtt kell megjelennetek...
- Nem vagyok hülye, nem fejeltettem el - sóhajtok. - El kell készülnöm, szóval ne haragudj, de leteszlek - zárom le rövidre a  beszélgetést, majd miután Jack elmormol egy hellót, meg is nyomom a piros gombot.
A szerelésemet már réges-régen előkészítettem, nem akartam az utolsó pillanatban kapkodni. Egy laza, sötét kék ruhára esett a választásom. Az lenne a legjobb, ha minél többet takar, de akkor minimum egy zsákot kellene felvennem.
Beállok a tükör elé, merev arccal nézek végig magamon. Szinte rosszul vagyok a látványtól, ezért inkább nem is nézem túl sokáig. Gyorsan felkapom a táskámat, illetve a magassarkúmat, és már ott sem vagyok. Bezárok mindent magam mögött, aztán ameddig várok Lee-re, a személyes testőrömre, kiszúrok pár rajongót, akik pár házzal arrébb bámulnak.
Az elején rengetegen voltak a házam körül, nem lehetett mit tenni ellenük. Szerencsére ez már lecsengett, miután Jack mindenki számára érthetővé tette, hogy mekkora távolságban lehet csak megközelíteni a házamat. Először sajnáltam, nem akartam olyan lenni, aki nem tartja a kapcsolatait a rajongóival, de be kellett látnom, hogy hosszú távon ez így normális.
Mosolyogva integetek nekik, mire elindulnak felém. Készítek velük fényképeket, adok nekik aláírást, beszélgetek velük pár szót, majd amikor a Lee megérkezik gyorsan megölelem a négy lányt, és beszállok. Boldoggá tesz, amiért volt lehetőségem erre, mindig erőt adnak.
Bár Londonban hatalmas a forgalom, valahogyan most mégis sikerül kikerülni a dugókat, így viszonylag hamar megérkezem. Jóval az esemény előtt vagyunk még, így az épület előtt csak kevesen vannak. Bár én abban reménykedtem, hogy sokkal könnyebb lesz a bejutásom, így is elvett némi időt. Elbúcsúzom Lee-től, aki megígéri, hogy utána találkozunk.
Amikor végre bejutok az előtérbe, riasztóan sokan vannak. A tetőablakoknak köszönhetően sok fény jut be. Egy hosszú bár részleg kapott helyet a csarnok egyik oldalán, míg a másikon az információs pult van. Mindenhol biztonságiak, és tűsarkús nők, akik a kezükben egy-egy papírral rohangálnak. Szerencsére külön bejárat van azoknak, akik kiemelt helyről nézhetik végig majd a showt.
Sok ismerős arcot kiszúrok, annál több hírességet. Mégsem megyek oda senkihez egyelőre, én Lolával és Lorenával jöttem, így őket kellene megtalálnom, azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk.
Fejemet ide-oda forgatom, próbálom őket megtalálni a tekintetemmel, de nem sok esélyt látok rá. Féloldalasan falhoz állok, hogy ne annyira legyek útban, majd a telefonomat előhalászva a táskámból, meg akarom csörgetni a lányokat. Nem sikerül, mert a szemem elé két kéz érkezik, ezzel eltakarva a mobilom kijelzőjét.
- Találd ki ki vagyok - csicsergi vidáman.
- Lorena - tippelek, és mélyen belül csak remélni merem, hogy a jó testvérre tippelek.
- Pontosan - enged el, én pedig megfordulok. - Rég láttalak már - ölel meg.
- Én is titeket - festek egy széles mosolyt az arcomra, miközben elengedem. Mosolyogva nézek végig rajta, semmit se változott. De Lola! Te jó ég, hiszen szőke lett!
- Azta! - szökik ki a számon egy őszinte meglepettség, el sem hiszem! Nagyokat pislogok, próbálom felfogni, hogy hova lett a barna, normális barátnőm, és ki ez a szőke csaj.
- Túl sok? - igazítja meg egy tincsét zavartan.
- Dehogy, rohadt jól nézel ki - dicsérem meg, le sem bírom venni róla a szemem, nagyon más. - Csak szokatlan - magyarázom egy halvány mosoly kíséretében.
- Majd megszokod te is - vigyorog rám Lorena. - Anya már csapott egy sor hisztit, mert Holly is utánozni akarja...
Fejemben megjelenik az ikrek húgának arca, elképzelem, ahogyan a tükör előtt próbálkozik más színűre varázsolni a haját. Akaratlanul is finom grimaszba torzul az arcom, megértem a kiakadást.
- Megígértem neki, hogy ha elmúlt tizenöt befestem vörösre - nevet fel Lola, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja-e. Remélem nem.
- Még csak az kéne - forgatom meg a szemeimet, aprót csapok a vállára, ezzel is jelezve, hogy ne hülyéskedjen!
- Hogy van Harry? - tér rögtön tárgyra Lorena.
Akaratlanul dermedek meg a nevét hallva, ajkamat beharapva nézek körül. Mindenki egy pohár pezsgővel a kezében társalog valakivel. Néhány fotós járkál csak körbe, hogy megörökítse az esemény egyes pillanatait. De ők nem lesifotósok, nem csak a hírességekre mennek.
- Jól - motyogom inkább. Függetlenül attól, hogy biztos vagyok benne, senki sem fogja hallani; nem akarok beszélni róla. - Pár napja láttam utoljára, amikor hazahozott.
- Nem is hívott fel? - ráncolja a homlokát Lola, miközben int, hogy menjünk az egyik magasított kerek kis asztalhoz, amire lerakhatja a táskáját.
Megtámaszkodok, ujjaimmal a fehér asztallap szélét piszkálom, miközben súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem.
- Miért hívott volna fel? - kérdezem kissé keserűen, ezért inkább összeszedem magamat. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem is vagyunk együtt, ez csak megjátszás, de azért mégis vigyázok arra, mit mondok, rajtunk kívül vannak még elegen.
- Abból, amit mondtál, azt vettem le én is, hogy egyre több van köztetek - rántja meg a vállát Lorena, testvére szavait megerősítve bólint. - Az ember nem viselkedik csak úgy azzal, akit nem bír...
- Barátok vagyunk, csak ennyi - sóhajtom több éllel a hangomban, mint illene.
Szerencsére eszükben sincs magukra venni az idegességemet, pont ellenkezőleg, összenéznek, arcukon hatalmas vigyor jelenik meg.
- Oké, nem faggatózunk - teszi fel védekezően a kezét.
Ezzel pedig a téma le is zárva, észreveszik, hogy tényleg nem alkalmas erről beszélni. Helyette mást hoznak fel: mesélnek arról, mi van a családjukról, az enyémről is, hiszen a szüleimmel jóban vannak, szóba kerülnek a fiúk, hogy most éppen nincsen senkijük, Holly One Direction mániáját is eltúlozva panaszolják, a legújabb filmekről áradoznak egy sort, és még rengeteg ilyen. Odafigyelek arra, amit mondanak, mégis eközben valahol teljesen máshol járok.
Csak barátok lennénk Harry-vel? Semmi több? Valószínűleg igen.
Bár, ahogyan a múltkor idegesen elhajtott... Lehet már azok se.

Írhatnék egy könyvet arról, hogy miképpen kell egy ember életét tönkretenni. Hiszen tökéletesen megtettem. Ráadásul pont annak az embernek, aki erre sosem szolgált rá... De csak szép lassan.
Szóval Lolarena már korábban elmegy, azonban én kötelességemnek érzem, hogy odamenjek azokhoz, akiket ismerek, és pár szót váltsak is velük. Nem feltétlen unalmas a dolog, de már fáj a lábam a cipőben, és aludni akarok. Hamar letudom ezt, hagyom, hogy a fotós megörökítse, hogy én is itt voltam, aztán a cuccaimat magamhoz veszem, és a külön kijáraton indulok haza.
Az egész akkor kezdődik igazán, amikor kint körbeállnak a fotósok, pedig én csak ki akarok jutni. Folyamatosan fotóznak, kérdéseket intéznek hozzám, és próbálnak közelebb jutni. Ez még nem lenne baj, hiszen Lee mellettem van, és ügyel a testi épségemre, azonban egy valamit még sem ő tud megakadályozni...
Leejtem a táskámat, így kénytelen vagyok lehajolni, hogy felvegyem. A lenge királykék ruhámnak ez pont elég, lecsúszik a vállamról a finom anyag. Észre se veszem, de a zúzódott lila vállal megyek tovább. Rengeteg fotó készül rólam, mégsem fogom fel, hogy ez mit jelent. Az utánam ordított kérdéseket nem hallom, nem is akarnék rájuk válaszolni, csak megyek előre, minél hamarabb ki akarok innen jutni.
Aznap este döbbenek rá mindenre. Egy kényelmes cicanadrágban, és egy hosszított fehér pólóban ülök a kanapén. A tévé csak azért megy, hogy ne érezzem magamat egyedül ebben a hatalmas házban. Semmi érdekes nem megy benne, de hát nem is lehet mást várni közel tizenegy órához. Éppen ezért az interneten böngészek, csakhogy elüssem az időt. Nézelődök, válaszolok néhány emailre, Twitter-en is bekövetek embereket, amikor hirtelen az egyik rajongóm tweet-jére esik a pillantásom. "Ki bánthatta Belen Wallis-t?" Ezt írja ki, mellette ott van egy link. Hatalmasat nyelek, már előre félek, de rákattintok.
És ott vannak a képek rólam. A megzúzódott, lila vállammal. És ott van egy cikk. Benne azzal, hogy Harry-t tüntetik fel gonosznak.
- Ne, ne, ez nem lehet - kapom a szám elé a kezemet, mert pontosan bekövetkezik az, amitől féltem.
"Belen Wallis, a többszörös platinalemezzel rendelkező énekesnő alaposan megzúzódott vállát akkor vettük észre, amikor a Victoria's Secret eseményéről távozott. Leesett a táskája, így amikor lehajolt érte, mindenki számára láthatóvá vált a súlyos sérülés. Sietősen távozott a helyszínről, semmi magyarázatot nem adott. Különös viselkedésére nem kaptunk választ. 
Még pár nappal ezelőtt a szintén a pop-szakmában tevékenykedő Harry Styles barátjával látták együtt, aki a szétszórt és zavart, illetve kissé koszos állapotban is lévő lányt kitette a londoni háza előtt. Egy eléggé furcsa csókkal és öleléssel búcsúztak egymástól, majd pár perc múlva Harry idegesen hajtott el. Lehetséges, hogy a kettejük között lévő konfliktus tettlegességi fajult? " 
Nem hiszek a szememnek, hisztérikus állapotban nézem végig a Twitter-t, nézek meg internetes pletykaoldalakat. Mindenhol szóba kerül Harry, mindenhol azt hiszik, ő tette. Nem számít, hogy nincs sok alapja, a firkászok és a média dolga, hogy mindent kiforgasson. Szándékosan fel sem merítik annak a lehetőségét, hogy baleset történt velem.
- Harry - bámulom a képernyőt, arcomon patakokban folynak a könnyek, miközben levegőt is alig merek venni. - Ezt nem tehetik veled, kérlek ne - sírom el magamat teljesen, közel állok az idegösszeomláshoz.
Nem tudom mit csináljak, bocsánatot akarok kérni, vissza akarom csinálni, ez az egész az én hibám. Nem akarom, hogy őt gyanúsítják, nem akarom, hogy azt higgyék; képes lenne bántani. Akaratomon kívül, de ellene uszítottam a médiát, nem fogják békén hagyni. Nem engedhetem, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki, pláne nem miattam, pláne nem úgy, hogy semmit se tett.
Ezt sose fogja megbocsátani nekem. És én meg tudom érteni.

13. fejezet - Szükségem van rád

Drága Olvasóim!

Még mindig bizonytalan a részek érkezése, hiszen a gépemet még mindig nem sikerült megjavítani, azonban úgy voltam vele, hogy akárhogyan is, de megpróbálom összehozni! Úgyhogy remélem valaki örül is neki! Iszonyatosan köszönöm az előző részekhez érkezett kommenteket, kivételesen sikerült az összesre válaszolnom, ahogyan a cseréket is kiraktam! Úgy érzem kicsit összeszedtem magamat, és ígérem azon leszek, hogy ez megmaradjon.
Imádlak Titeteket, jó olvasást! <333

Millió puszi és szeretet, Azy

Harry keze szorosan fonódik az enyémre, a bőröm ég alatta, a szívverésem már az egekben van. Úgy érzem, hogy itt és most meg fogok halni, nem bírom tovább a közelségét. Már a puszta jelenléte is több, mint furcsa, de ha hozzám ér, csak még inkább zavarban vagyok.

Elérjük a vizet, amikor mindketten megállunk. Vet felém egy lopott pillantást, elengedi a kezemet, utána lerúgja magáról a cipőjét. A nadrágjával már nehezebb a helyzet, hiszen iszonyú szűk, egy millimétert se tudja feljebb tolni. 

- Hát ez kínos - jegyzem meg. 

Muszáj elvigyorodnom rajta, kezemet a mellkasom előtt összefonva húzom fel a szemöldököm, miközben a hatalmas sóhajtással újra kinyújtózkodó Harry-t vizslatom. Idegegesen túr bele a hajába, szinte látom, ahogyan kattog az agya. 

- Ebbe nem gondoltam bele - húzza el a száját. 

- Semmibe nem gondolsz bele - bukik ki belőlem véletlenül. Semmi rossz indulatú szándékom nincs, egyszerűen csak képtelen vagyok befogni azt a marha nagy számat. Amint kimondom, már meg is bánom, az ajkamba harapok. Egy ideig csak rám mered smaragdzöld szemeivel, kutatóan keresi a tekintetemet, de én lehunyom a szememet.
- Sajnálom - suttogom halkan. 

A hangulat mindösszesen fél pillanat alatt fagyott meg, de ha azt hiszem már nem lehet rosszabb, tévedek. Nem hagyja a témát, biztosan nem lesz hajlandó átsiklani felette. A francba, pedig menyivel egyszerűbb lenne, ha elfelejthetnénk!

- Nem értem miért csinálod ezt - röhögi el magát kínosan, azt hiszem sikerült megbántanom. Megint. Egyre rosszabb embernek érzem magamat. 

- Mit? - emelem végül fel a fejemet, bűntudatosan, mégis félve nézek rá.

- Á, semmi - rúg idegesen a homokba, most pontosan ő az, aki nem hajlandó szemkontaktust kialakítani. 

- Fogalmam sincs miért mondtam, ne haragudj - mondom elhaló hangon. A karkötőmet birizgálom, érzem, ahogyan az idegesség csak egyre nő bennem. Félek, hogy annyira elcsesztem, hogy ezentúl látni se akar. Hajamba túrok, mondani akarok valamit, jóvá szeretném tenni. Mégsem bírok egy szót sem kinyögni, a torkom száraz. 

- Nem értem miért kell folyton bunkónak lenned velem, mikor semmit az ég világon nem csinálok - rántja meg a vállát. Még egy utolsó szomorú, lenéző és értetlen pillantást vet rám. Kifújja a levegőt, hanyagul legyint, mintha az egész semmiség lenne, pedig pontosan tudom, hogy ez nem igaz. Elindul vissza az autóhoz.
Én meg csak állok, bámulok utána, és tudom, hogy tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Nem ezt érdemli. 

Nyelek egy hatalmasat, összeszedem az összes bátorságomat, utána szólok:
- Harry!
Lassan fordul meg, szinte filmbe illő, ahogyan abban a pillanatban a szél a hajába kap, gyönyörű szemeit az enyémbe fúrja, és úgy néz rám. Mintha mindenen keresztül látna, mintha mindent tudna rólam, csupán arra vár, hogy én nyissak felé. Mert nem az a fontos, hogy ő mit gondol rólam, hanem az, hogy én mit gondolok magamról. Hogy én képes vagyok-e odáig jutni, hogy lépek. 

- Azt hiszem reflex - suttogom, tehetetlenül rántom meg a vállamat - Így védem meg magam...

- Tőlem? - nevet fel cinikusan.
Muszáj valamennyire bíznom benne. Muszáj támaszkodnom rá, különben összeesnék. Teszek felé egy bizonytalan lépést. Most vagy soha. Nem szabad elrontanom. 

- Igen, tőled - bólintok.
Annyi mindent mondanék még, mégis ennyire futja. Mondanám, hogy fogalma sincs arról, mennyire könnyen meg tud bántani, mégha nem is akarja. Fogalma sincs arról, hogy pont azért, mert számomra sokat jelent, egy apró mozdulata is tönkretehet bennem mindent. Fogalma sincs arról, hogy elég annyi, hogy nem úgy néz rám, ahogyan én rá, és én már romokban vagyok. - Jó fej vagy és kedves, és ha túlságosan megszokom, hogy mellettem vagy, akkor, amikor elmész, nem tudom mi lesz velem - hadarom, a szavak csak úgy ömlenek belőlem, meggondolás nélkül. - Itt hagysz, mert minden csak azért volt, mert a média így akarja. És már túl sok embert kellett magam mögött hagynom.... nem hiszem, hogy többet kibírnék. 

Oké, ez határozottan egy burkolt vallomásra sikerült. Még jó, hogy nem rögtön azt vágtam a fejéhez, hogy fogalmam sincs mi lesz velünk ezután, és tudom,  nem érez irántam semmit, ez pedig mérhetetlenül fáj. Olyan szinten, hogy az egyetlen megoldásnak az tűnik, ha elérem, ne kötődjek hozzá.
- Csak felejtsd el, ez most nagyon gáz volt - rázom meg a fejemet inkább, idegesen túrok bele a homokba. - Téged ezer meg ezer lány imád, és nyilván semmit se jelent, ha most én is azzal nyomorgatlak, hogy szükségem lenne rád, és sajnálom, nem leszek teher, csak tényleg borítsunk rá fátylat, ígérem én se leszek többé bunkó, próbálok viselkedni, és...
- Mondd csak, mikor szeretnél levegőt venni? - mosolyodik el finoman, ezzel belém fojtva a szót. Elhallgatok, az arcomba vér tódul, kínosan ajkamba harapok.
Harry közelebb jön, átszeli a kettőnk közötti távolságot. Megáll előttem, komolyan a szemembe néz. Nem merek levegőt se venni, lélegzetvisszafojtva viselem a közelségét. Centiméterek választják el tőlem. Legszívesebben megölelném vagy megcsókolnám, annyira fantasztikus érzés lenne, ha még ennél is közelebb lehetnék most hozzá. Megnyugodnék.
Azonban végül nem én vagyok, aki még inkább csökkenti a kettőnk közötti távolságot. Egyik kezével félresöpri a hajamat, ajkát egészen a fülemhez tolja.
- Szükséged van rám? - kérdezi halkan.
Egy percig ledermedek, nem tudom, hogyan is kellene most erre reagálnom. Ijedten és döbbenten húzódok el tőle, hogy arcáról leolvashassak valamit.
Kisfiús, nagyképű, magabiztos vigyor, de mégis megértő szemek. Pontosan tudja, mennyire szükségem van rá, mégis inkább viccet csinál belőle, hiszen így könnyebb nekem is és neki is.
- Idióta - lököm el magamtól játékosan, ezzel még magamat is alaposan meglepve. Szerencsére azonban úgy tűnik, benne van a szórakozásban, és abszolút lazán kezeli a dolgot.
- Igen? - röhögi el magát. - Hát Belen, azt hiszem, ezt nem kellett volna - csóválja a fejét, aztán se szó se beszéd, felkap a lábamnál fogva, de aztán a keze felcsúszik a derekamra. A hátára csap, egyik kezével erősen tart, mégis úgy érzem, hogy bármelyik percben elejthet. Egyszerűen szabadít meg a cipőmtől engem is, ugyanis ő már mezítláb van.
Megy előre a tenger felé, még kapálózok, szabadulni akarok. Én csak a távolodó autónkat és a lábunk alatt lévő még nedves homokot látom. Fogalmam sincs mikor érünk a vízhez, de azt hiszem így még jobban is járok.
- Engeeedj már el! - ordítok nevetve, közben egy erőset csapok a hátára.
- Ez fájt, megfizetsz - válaszolja, aztán az érzem, hogy visszaadja, ugyanúgy megüt. Igen, csak ő a fenekemre.
- Hé! - tiltakozok felháborodottan, de nem bírom abbahagyni a nevetést. - Perverz állat!
Fogalmam sincs, hogyan csinálta Harry, de egyik percről a másikra jobb kedvre derített, mintha az ég világon semmi probléma nem lenne. Egyedül az számít, hogy élvezzük, itt lehetünk, és nem is megyünk vissza.
Begázol velem a vízbe, ami ennek köszönhetően felfröccsen, ahogyan szembe haladunk a hullámokkal. Nem érdekli, hogy ruhában van, ahogyan az sem, hogy váltóruhánk sincsen.
- Te megőrültél, szent ég! - Tenyeremet, amennyire tudom, a vállára támasztom, próbálom felnyomni magamat, hogy lássak. - Elment az eszed! - próbálom kiszabadítani magamat.
- Mi van, Dirty Dancing-eset akarsz játszani? - röhög fel. Mielőtt még visszaszólhatnék valamit, érzem, hogy változtat a fogáson. Ez pedig rám nézve nem jelent semmit jót.
- Hé, hé, mit fogsz csinálni? - merednek ki a szemeim, legszívesebben most lekevernék neki egy pofont, de nem vagyok olyan helyzetben.
- Na, vajon mit? - Hallom a hangján, ahogyan vigyorog. Végül megáll a hátán még mindig velem. Több méterre kerültünk a parttól, a tenger már a combjáig ér.
- Meg ne próbá - próbálok fenyegetőzni, azonban mielőtt még be tudnám fejezni, össze kell csuknom a számat és a szemeimet. Harry ledobott magáról, én pedig egyenesen a nem túl mély vízbe merülök. Hamarosan leér a fenekem is, így a lábammal óvatosan tapogatózva fellököm magamat a felszínre.
A hajam vizesen tapad az arcomra, ahogyan a pólóm is, amikor feljövök. Végig nézek magamon, de egyetlen percre gondolom csak azt, hogy szégyellnem kellene magamat, azért, ahogyan kinézek. Ugyanis látom, ahogyan egy szórakozott vigyorral a képén Harry ugyanezt teszi. Teljesen máshogy reagál, mint számítok rá. Nem undorodik, nem fintorog, nem úgy tűnik, hogy kövérnek gondol. Pont ellenkezőleg.
- Ezért nagyon csúnyán meg fogsz fizetni - szűkítem a szemeimet, valamennyire tényleg mérges vagyok, amiért ilyen helyzetbe kerültem, de a másik felem, meg tudja, hogy előle már kevésbé kell takargatnom magamat. Nem ítél el.
- Már előre félek - gúnyolódik velem, erőltetetten mosolyodik el, amolyan "ugyan kérlek" ábrázattal az arcán.
- Jól is teszed - indulok el felé, nehéz lépni, neki viszont nehéz menekülnie. Hiába fordul meg, hogy minél messzebb jusson tőlem, gyorsabb vagyok. A hátára ugrom, próbálom lenyomni a fejét a víz alá. Nem nagyon sikerül, mindösszesen pár másodpercre.
- Ez nevetséges és szánalmas egyszerre - ráz le a hátáról, megfordul, most én vagyok az, aki kissé megretten.
Még hosszú időig ez megy. Kergetjük egymást, igyekszünk minél tovább lent tartani a másikat vagy megnehezíteni a szökést. Vannak pillanatok, amikor kicsit lenyugszunk, és csak élvezzünk, ahogyan a hullámok a lábunknak csapódnak.
Harry előttem van, éppen madarasat játszik azt hiszem. Kezeit kitárja, fejét kicsit hátradönti, élvezi a napsugarakat. Szabadnak és boldognak tűnik. Nem csak miattam csinálta, neki is szüksége van erre. Szüksége van arra, hogy elmeneküljön, hogy néha csak elfelejtse, hogy van egy másik élete, amit már jó régóta nem ő irányít. Csak ő velem ellentétben szereti nem kimondani a dolgokat, ő meg tud vele birkózni.
Egy ideig pusztán bámulom, azon gondolkozom, hogy már azért is mennyire szerencsés vagyok, hogy a barátja lehetek. Ez is elég. Nem fogom tőle kérni, hogy úgy nézzen rám, ahogyan én őrá. Befogom érni ennyivel, mert inkább ez, minthogy mindent elrontsak egy vallomással, ami már lehet nem lenne burkolt.
Hirtelen remek ötletem támad. Lehajolok a vízbe, megmarkolok egy jó nagy adag iszapot. Már előre vigyorogva közelebb osonok, és izomból megdobom vele Harry-t.
Hátrakapja a fejét, egy percre meglepődik, de amikor meglát, elmosolyodik. Kérdőn vonja fel a szemöldökét. Ajaj, bosszúra számíthatok.
- Neeee, kérlek, sajnálom! - ordítok nevetve, elkezdek futni.
- Ezzel már elkéstél! - rázza meg a fejét tehetetlenül, miközben rohan utánam.
A szél kicsit megindul, a libabőr végig fut rajtam. A hideg vizet folyamatosan az arcomba fröcskölöm, miközben a sziklák felé sietek, ott majd elbújhatok előle. Hátra fordulok, elégedetten állapítom meg, hogy távolabb kerültem tőle. Örömittasan mutatok be neki, utána eltűnök a hatalmas sziklák között.
Vigyáznom kell, mert itt már bármi felsértheti a lábamat. A talaj köves, nyomja a talpamat, mégsem adom fel az elképzelésemet. Kissé zihálva simulok az egyik sziklafalnak, onnan óvatosan kukucskálok ki. Kisöpröm az egyik vizes tincset az arcomból, halkan pihegve figyelek tovább. Harry gyorsított a tempón, eszeveszettül jön felém.
Aztán jön egy nagyobb hullám, ami pont képes arra, hogy kissé megingassa az egyensúlyomat. Még próbálok megkapaszkodni a sziklában, nem sok sikerrel. Seggre esek reflexből a kezemet teszem ki, hogy megtartsam magamat. Éles fájdalom hasít a vállamba, egy kisebb sziklára sikerül zuhannom. Még az a szerencse, hogy inkább lapos, így azon kívül, hogy erősen meg fog zúzódni, azt hiszem nem lesz nagyobb bajom.
- Áá - nyögök fel, elkezdem masszírozni a területet.
- Belen? - tűnik fel Harry, összezavarodik szenvedő arcom láttán - Mi történt?
Mielőtt még válaszolni tudnék, látom, ahogyan vet egy pillantást a vállamra.
- Megütötted? - vonja össze aggódóan a szemöldökét, közelebb jön, leguggol elém. Szerencsére itt már jóval kisebb a víz, a térdéig sem ér fel.
- Mondtam, hogy a te közeledben mindig történik valami - mosolyodok el fájdalmasan.
- Hadd nézzem - nyúl hozzám óvatosan, és mielőtt még ellenkezni tudnék, lehúzza a pólómat, de csak pont annyira, hogy lássa. Már halványan piros, nagy valószínűséggel perceken belül lila lesz. Hosszú ujjaival végig nyomogatja. - Ez fáj?
Bólintok, ajkamba harapok, hogy kevésbé érezzem a fájdalmat.
- Azt hiszem jobb, lesz ha megyünk - jelenti ki, és most kivételesen egyet értek vele.
Csöndesen és egy szó nélkül kezdünk kifele menni a partra. Nem tudom, hogy mi változott ennyire, hiszen csak megütöttem a vállamat. Nem nagy cucc, nem is fáj. Na jó, ez hazugság, de akkor sem kellene emiatt így viselkednie...
Összefonom magam előtt a kezeimet, végig lefele nézek, nem merek a szemébe nézni. Lustán rugdosom a vizet, aztán amikor kimegyünk a partra, kelletlenül veszem tudomásul, hogy a homokos lábamra kell felhúznom a cipőmet.
Aztán koszosan és vizesen szállunk be az autóba is. Harry csak mered előre, gondolkozik. Várom, hogy kimondja, mi a baja. Mivel nem igazán akar megtörténni, úgy gondolom, akkor én leszek az, aki megtöri a csendet.
- Haragszol rám? - nyelek egy nagyot, bűntudatom támad.
Lehet, hogy tényleg csak teher vagyok. Jogosan haragszik, amiért tönkretettem a napot. Ha jobban tudnék vigyázni magamra, még most ott lehetnénk, és nem kellene azon agyalnia, hogy miért is hozott el, úgyis csak a baj van velem.
- Igen - mondja ki komolyan.
Valahol a remény, amit édesen dédelgettem, hogy úgyse lesz emiatt mérges, és valami teljesen más baja van, összetörik.
- Értem - motyogom halkan, a torkom elszorul. Érzem, ahogyan a könnyek elkezdik szúrni a szememet. Nem tudom visszatartani őket, ezért inkább elfordítom a fejemet, és az ablaknak döntöm. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, amikor meglátja, hogy sírok, de közbevágok. Nem, nem akarok többet hallani, ez is elég volt.  - Menjünk haza!
Ajkait összeszorítja, elfordítja a kulcsot, bekapcsolja a fűtést, és elindítja a kocsit. Egyre távolabb kerülünk a parttól, én pedig az úton végig azon vagyok, hogy elfelejtsek mindent, mintha az elmúlt két nap meg sem történt volna. Sokkal könnyebb lesz így.
Nem tudom pontosan mikor alszom el, már csak arra emlékszem, hogy a szemeim egyre gyakrabban csukódnak le. Kicsit még így is fázok, ezért összehúzom magamat, fejemet a támlának döntöm, így arcom Harry felé fordul.
Még gyengén érzékelem, hogy egy meleg anyagot rám terítenek. Nincs erőm felfogni, hogy ki az, egyszerűen csak örülök, hogy kényelmesebben aludhatok.
De történik még valami, amire annyira nem tudok hova tenni, hogy biztosan csak álom lehet. Halk beszéd, mintha nekem mondanák, mégis csak egy semmibe vesző beszédfoszlánynak tűnik.
- Mi a szarért nem vagy képes vigyázni magadra? Abba nem gondoltál bele, hogy nekem pedig rád van szükségem?
Még álomnak is túl szép. 

Helyzetjelentés

Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy újra és újra kések a résszel, én legalább annyira unom, hogy sose jön össze, mint Ti, higgyétek el. Ameddig még suli van, nem tudom biztosra megígérni, hogy minden héten új rész érkezik, de rajta vagyok. Most éppen a netbookom romlott el, a nővérem gépét vettem kölcsön egy kis időre... Ezért most ez nem jön össze, ameddig a gépem nem javul meg, az pedig attól függ, hogy anyukám, mikor haza ér (elutazott), meg tudja-e csinálni. Szóval meghatározatlan idő múlva újra jelentkezem, addig is sok sikert és kitartást szeretnék kívánni nektek az iskolához, kitartás, mindjárt vége van!:)

Millió puszi, Azy

12. fejezet - "Let's run away"

Drága Olvasóim!

Itt is lenne a következő rész, ismét remélem, hogy tetszeni fog nektek, és örömöt fog okozni az olvasása! A kommenteitekre ismét csak késve tudok majd válaszolni, remélem nem haragszotok meg érte! Köszönöm, amiért mindig írtok, eszméletlen édesek vagytok! Hálával tartozom mindenért!
Eddigi személyes kedvencem!

Millió puszi, Azy

Let's run away

Az eső megállás nélkül zuhog, egy percre se hagyja abba. Villámok és hangos mennydörgések követik, olyan, mintha az ég ránk akarna szakadni. Sötét van, egyedül az autó lámpája ad némi fényt. Emellett majd megfagyok, Harry fűteni nem akar, lehet nem is tudna, nem értek ehhez.

- Miért van az, hogy akárhányszor mellettem vagy, mindig valami baj történik? - sóhajtok egy hatalmasat.

- Mi az, hogy mindig? - lepődik meg. 

- Kezdjük azzal, hogy beszálltál mellém a liftbe, mire az pár emelet után megállt. Halkan jegyzem meg, hogyha egyedül mentem volna, ez biztosan nem történik meg. Utána szinte pofára esek a lépcsőn, és érdekes módon, ott is a közelben vagy. Átmegyek hozzád, mire betörnek - sorolom, és folytatnám is, de Harry gyerekes felháborodása félbeszakít.

- Ezt most te sem gondolod komolyan - képed el. - Belen, a liftről nem én tehetek, ahogyan arról sem, hogy szerencsétlen vagy, és be sem törtek hozzám! Marius az unokatestvérem! - magyarázza hevesen.

- Nem vagyok szerencsétlen - csattanok fel.

- Ugyan - röhög fel. - Te egyszerűen vonzod a bajt, nem az én hibám.

- Csakugyan? - förmedek rá, a szememmel ölni lehetne. - Akkor most mégis kinek a hülyesége miatt vagyunk itt? 

- Te cseszted fel az agyam - válaszol idegesen.

- Elegem van, én ezt nem hallgatom tovább - mosolygok fájdalmasan, elkezdem visszavenni a cipőmet. A kezem kissé remeg, ezért képtelen vagyok magamra húzni.

- Most hova mész mégis? - lepődik meg, feljebb csúszik az ülésen. - Nem zavar, hogy zuhog az eső odakint?

- Nem zavar, hogy nem bírok itt maradni veled? Egyszer már ezt eljátszottuk, belefáradtam! - fordulok felé hevesen. A mozdulat közben álltam meg, a hajam az arcomba hullik, kezemmel ügyetlenül söpröm ki őket onnan. - És nem érdekel az eső, ha veled vagyok, úgyis folyamatosan zuhog. 

- Persze, ezt is kend rám - nevet fel keserűen, tenyerét a kormányra csapja. - A szar időjárást is biztos én irányítom, tényleg minden egyedül csak.... - folytatná még, viszont én már nem bírom. 

- Elég már! - szólok rá, hangom túl éles és túl hangos.

Belé fojtom a szót. Tekintete semmit mondó, fogalmam sincs, mire gondolhat jelen pillanatban, de biztosan a pokolba küldene. Elfordulok tőle, nem bírom állni a szemkontaktust, kínosan lehunyom a szememet, fejemet az ablaknak döntöm. 

- Bocs, nem akartam - mondom halkan. 

Lassan megrázza a fejét. Végre újra rá merek nézni, azonban szemében a harag egy szikráját se látom. Csak azt, hogy aggodalmasan fürkész. Inkább nem figyelem tovább, és az időjárástól függetlenül kinyitom az ajtómat. Mélyen beszívom a kintről jövő friss és hideg levegőt. Bámulok, figyelem, ahogyan a szél a fákat tépi, az eső a füves területet változtatja sártengerré. A lábam vizes lesz, ezért  újra bezárom. Az ablakot húzom le egy kicsit, sokkal jobban érzem magam, hogy kapok levegőt.
- Téged nem zavar? - fordulok újra felé, meglepetten veszem észre, hogy eddig engem figyelt.

- Dehogyis - mosolyodik el finoman, végre mással kezd el foglalkozni. 

Megszabadul a bakancsától, lenyomja a saját ülését, így szinte már vízszintes helyzetben van, hátramászik a csomagtartóhoz. Hosszú karjával erősen kutat valami után.

- Mit keresel? - ráncolom a homlokomat.

- Megvan - emeli ki büszkén a plédeket, és még néhány pulóvert. 

- Ezek a tieid? - helyezkedek törökülésbe, kezembe veszem a három ruhadarabot. Mindegyik nagy, és jó vastag. - Miért vannak itt? 

- Fogalmam sincs, azt hiszem lusta voltam kivenni őket a kocsiból - vigyorodik el. - Ez lesz az enyém - veszi el a szürkét. Kicsit leporolja, majd a fején keresztül magára húzza. - Tessék - dobja felém a feketét.

- Vegyem fel? - nézek rá kérdőn. 

- Nem, edd meg - válaszol szarkasztikusan, amolyan "ez most komoly kérdés volt" fejet vág. 

- Jó, oké, értettem - nevetek fel.

A pulcsi jó meleg, az ujja hosszabb, mint a kezem, így az sem fázik. Harry valami párnának valót keres hátul, így szerencsére nem látja, amikor óvatosan megszagolom. Tisztaság és Harry illata van, legszívesebben végig az orrom előtt tartanám, de mivel nem akarom, hogy azt higgye őrült vagyok, inkább eltekintek tőle.

- Nincs semmi, amit lehetne használni - mászik újra előre, bocsánatkérő kifejezéssel az arcán. Újra leül az ülésre, tekintetét rám szegezi. - Magasan szeretsz aludni?
- Aha, de mindegy - rántom meg a vállamat. Nem akarok olyannak tűnni, aki ennyire érzékeny a körülményekre. - Nem nagy ügy.
Harry nekitámasztja az hátát a kocsi oldalának, pont ahogyan én, így egymással szemben ülünk, csak az a különbség, hogy én a vállamra terítettem egy plédet. Az ujjamon lévő gyűrűt piszkálgatom, gondolkozom azon, hogy mondanom kellene-e valamit.
- Álmos vagyok - döntöm neki fejemet az ülésnek. - Elfáradtam.
- Én is, hidd el... - mosolyodik el halványan, miközben megdörzsöli a szemét.
Aztán még egy kicsit beszélgetünk arról, hogy holnap mégis mit fogunk mondani, hova tűntünk, illetve, hogy várja-e a Csodálatos Pókember 2. premierjét. Egyértelműen nem, amit jó hallani, mert én se. Valamiről még utána elkezd mesélni, de annyira nem tudok koncentrálni, érzem, hogy lassabban pislogok, mintha csak a szemeim ólomsúlyúak lennének.
Már éppen elaludnék, amikor Harry óvatosan felébreszt azzal, hogy az ülésemet hátranyomja.
- Köszi - motyogom félálomban, nem tudok többet kinyögni.
Kényelmesen elhelyezkedem, megigazítom magamon a plédet, felhúzom a lábaimat, és a kezemet az arcom alá támasztva folytatom az alvást. Gyengén érzékelem, hogy Harry is fészkelődik egy sort, majd kinyomja a lámpát.

Másnap reggel arra ébredek, hogy a nap a szemembe tűz, és kis híján megvakít. Hunyorogva takarom el az arcom, inkább a másik oldalamra fordulok, és azért imádkozok, hogy sikerüljön vissza aludnom. Még pár percen keresztül csak fekszem ott, a pléd már teljesen rám sül, iszonyú melegem van.
Lerúgom magamról, és mivel teljesen lehetetlennek tartom, hogy még pihenhessek, inkább felülök.
Harry még alszik, halkan szuszog. Egy ideig csak nézem, elmerengek a vonásain. Olyan kisfiús és férfias egyszerre, szinte lehetetlen, hogy valaki ennyire jól nézzen ki. Ezt már büntetni kéne.
Nehezen, de elszakítom róla a tekintetemet, visszaállítom az ülést is. Leveszem magamról a pulóverét, előkotrok egy rágót, majd a cipőmet felkapva kiszállok a kocsiból.
Ragyogóan süt a nap, az ég tiszta, egy felhő sincsen rajta. Valamennyire felszáradt a mellettünk húzódó út is, de még látszik a tegnapi felhőszakadás nyoma. A madarak édesen énekelnek, a fákat lágyan simogatja a szél. Pont ideális az idő.
Nem sok időm van nézelődni, mert az autó ajtaja kinyílik, Harry pedig kissé morcos ábrázattal, nyúzottan lép mellém. Hoppá, szerintem én keltettem fel.
- 'reggelt! - köszön, hangja rekedtes és mély. - Kellene egy kávé - ásít egy hatalmasat.
- Nekem meg egy zuhany - dörzsölöm meg az arcomat.
Nekidől az autó elejének, összehúzott szemmel méri fel a terepet.
- Elment a vihar - állapítja meg, úgy tűnik jó kedvre deríti a szép idő.
- Igen, hála az égnek - mosolygok, szememet lehunyva fordulok a nap felé, élvezem, hogy a meleg az arcomat érinti. - Ilyen időben lenne a legjobb most a tengerparton lenni - sóhajtom álmodozva. Lelki szemeim előtt már látom, ahogyan a jó hideg vízben állok, a hullámok a lábaimat nyaldossák.
Harry nem szól semmit, de hallom, ahogyan visszamegy a telefonért, és a pénztárcáért.
- Kicsit előre megyek, megnézem, van-e a közelben benzinkút, rendben? - fordul felém, látom, hogy immáron ő is rágózik.
- Oké - bólintok egy aprót.
Elindul előre, én meg felhuppanok a kocsi motorháztetőre. Figyelem, ahogyan zsebre tett kézzel, lazán megy, mintha nem lenne tudatában annak, hogy még ezzel is mennyire képes elképeszteni. Csak nézem, olyan furcsa belegondolni, hogy mindenki előtt a barátom, a valóságban pedig alig tudok róla valamit. Az enyém, de mégsem.
- Ha egy kicsit megyünk, ott lesz egy - közli, amikor egy idő után kocogva visszajön. Nem fulladt ki, arcán egy izzadságcsepp sincsen. Lelassít, amikor már csak pár méter választ el minket.
- Remek - csapom össze a tenyereimet. - Akkor induljunk haza - csúszok le a kocsiról. Megkerülöm, majd beszállok.
- Haza - motyogja az orra alatt Harry, miközben ő beül a helyére. Nem szólok semmit, csak annak tudom be, hogy legalább annyi kedve van visszamenni a városba, mint nekem.  - Remélem azért még elég lesz a benzin- sóhajtja, elfordítja a kulcsot. Néhány pillanatra lehunyja a szemét, mintha imádkozna azért, hogy sikerüljön.
- Nem fogyott ki teljesen?
- Hála az égnek még nem, valamennyire időben leálltam - túr bele megkönnyebbülten a hajába. Mivel az közel és távol senki sincsen, csak futólag néz körbe, és már vissza is áll az útra. Normál tempóban vezet, olyan, mintha attól félne, bármelyik percben leállhat a kocsi.
Igaza van, az autóban még van annyi, hogy a közelben lévő benzinkútig eljussunk. Marha nagy szerencsénk van, az is megeshetett volna, hogy több száz kilométerre van a legközelebbi. Na, az már valóban szánalmas lett volna, még tőlünk is.
Megérkezünk, én a helyemen maradok, míg Harry bent fizet. Kicsit jobban körülnézek. Tiszta a kocsi, egyáltalán nem szemetes vagy koszos, ettől függetlenül eléggé sok minden van benne. Papírok, bőrkarkötők, néhány zsebkendő, napszemüveg, egy félig üres vizes palack, sörnyitó, egy váltócipő, két kalap és egy jegyzetfüzet. Kedvem lenne belenézni, de miután a házában már meglestem a dolgait, pofátlanságnak érzem, hogy itt is kutakodok.
- Kaamubaigaist - száll be mellém hirtelen, a szájában - egy már immáron nyálas - térkép van. Kezében két poharas kávé, szendvicsek és rágó. Elnevetem magamat, inkább megszabadítom a papírkötegtől. - Kaptam útbaigazítást - ismétli meg, így már sokkal érthetőbb.
- Köszönöm - veszem el tőle a jegeskávét, ő a sajátját pedig a sebváltó melletti italtartóba helyezi.- Akkor merre tovább?
- Ha tovább haladtunk volna egy kicsit, beértünk volna Belvedere-be - hajt el, kiérünk újra az útra. - Azért is volt ilyen közel egyébként a benzinkút.
- Úgy tűnik valami jó is történik velünk - iszok bele az italomba, jól esik.
- Az is a tied - int a fejével az egyik sonkás, fóliába becsomagolt szendvics felé. - Reggelinek.
Ajkamba harapok, kényelmetlenül kezdem érezni magamat. Fogalmam sincs, hogyan fogom kivédeni ezt. Túl messzire mentem Harry-vel, mi van, ha egyszer rájön? Azt nem bírnám elviselni.
- Nem vagyok éhes, de köszi - erőltetetten mosolyodok el, mintha tényleg csak arról lenne szó, hogy nem kívánom. Felhúzom a lábamat az ülésre, a kezemmel átkarolom, államat a térdemre támasztom.
- Ne hülyéskedj már, egy csomó ideje nem ettünk, nekem majd kilyukad a gyomrom - pillant felém meglepődve.
- Majd talán később - próbálkozok be.
Érdeklődve mereng el az arcomon, látom rajta, hogy mondani vagy kérdezni akar valamit, de gyorsan elterelem a témát.
- Nézd, itt van a város, amiről beszéltél - hívom fel rá a figyelmét, rámutatok a táblára, ami örömmel üdvözöl minket Belvedere-ben. - Innen mennyi idő míg megérkezünk?
- Egy óra - saccolja meg.
Tovább iszom a kávémat, csak figyelem a reggeli forgalmat. Harry bekapcsolja a rádiót, így a köztünk lévő némaságot betöltik a legújabb slágerek. Amikor a One Direction egyik száma következik sandán rá pillantok, várom a reakcióját. Elneveti magát, és ezért nekem is muszáj mosolyognom.
- Elkapcsolhatok, ha szeretnéd - nyúl a rádió felé, ezzel egyidőben én is oda emelem a kezem, hogy felhangosítsam. Így a kezünk összeér, rajtam pedig végig fut a hideg. Nem értem, hogy miért van rám ilyen hatással már csak egy érintése is. Fogalmam sincs, észreveszi-e, hogy gyorsan elhúzódom, és nem merek ránézni, hogy megnézzem.
- Hagyd kérlek, szeretem a zenéteket - kérlelem.
- Köszönöm a fiúk nevében is. - Úgy tűnik ez jól esik neki, mert elmosolyodik. Aztán előveszi a térképet, megnézi, hogy merre is kell tovább menni. Egy ideig tanulmányozza, forgatja, majd visszadobja a hátsó ülésre.
Az út hátralévő részében nem beszélgetünk valami sokat. Annál inkább hülyéskedünk. Ugyanis Harry megtalálja az egyik ősrégi lemezét, és annyira megörül neki, hogy muszáj a tizenéves feje által összeválogatott zenéket hallgatnunk. A legtöbb valami katasztrófa, és bár ő erős vehemenciával védi őket, szerintem mindketten tudjuk, hogy az ízlése kicsit megváltozott azóta. Aztán jön egy szám, a "Let's run away" valami Hayley Reinhart-tól, ami abszolút lesokkol. Kérdőn pillantok Harry-re, el sem hiszem, hogy képes volt ezt hallgatni.
- Erre már én se tudok mit mondani - röhög fel. - Lehet véletlen került rá.
- Véletlen, ja szerintem is - nevetem ki nagyon csúnyán, és nem bírom abbahagyni. - Te jó ég, Harry, ne már!
- De amúgy tök jó szám szerintem - kezdi el, de a ugyanúgy vigyorog. - "Let's run away my love, follow the stars above" - énekli.
- Nem bírom - fogom a hasamat, már szó szerint fájdalmat okoz ez az egész.
És így alakul, hogy még legalább háromnegyed órán keresztül ezt hallgatjuk, a végén már én is megtanulom a nevetségesen egyszerű szöveget. Hangosan énekeljük, miközben folyamatosan röhögünk. Harry elbaromkodja az egészet, olyan magas hangon vág bele a refrénbe, hogy már nem kapok levegőt.
- "Live forever this moment" - énekli tovább nevetségesen, mire a combomat kezdem csapkodni.
Sajnos viszont gyorsan haladunk az úton, túl gyorsan, az idő hamar elmegy. Nem sok autóval találjuk szembe magunkat, olyan érzésem van, mintha egyenesen a világból mennék ki. Mintha már semmi más nem számítana, csak az, hogy vele lehetek.
- Megérkeztünk - jelenti ki hirtelen Harry, mire feleszmélek a bambulásból. Már előre látom, hogy valami nem stimmel. Lassan kiszállunk a kocsiból, döbbenten nézek körül.
Nem hiszem el, hogy hova érkeztünk. Közel sem Londonba.
A tengerpartra.
Messzebb látok másokat is fürdeni, de ők velünk ellentétben fürdőruhában vannak. Nem túl zsúfolt ez a part, ami a mi szempontunkból szerencsés. Ráadásul olyannyira a szélén vagyunk, hogy esélytelen, hogy felismerjenek. Ettől függetlenül viszont még mindig aggódok, hogy ezt nem kellene.
- Mit keresünk itt? - nyögöm ki. - Harry, meg fognak minket ölni, ha nem megyünk haza! - túrok bele zavartan a hajamba, kétségbeesett arcot vágok.
- Te mondtad, hogy milyen jó lenne ilyen időben a tengerparton - rántja meg a vállát. Egy ideig várja, hogy ennek megörüljek, de mivel nem teszem, tanácstalanul szétteszi a kezeit. - Meg, hogy le kellene fürdened... - folytatja, ekkor már képes vagyok megszólalni is.
- De nem itt - képedek el a szavába vágva. Idiótán ácsorgok, a súlyomat egyik lábamat a másikra helyezem.
- Belen, nyugi már - mosolyog rám, megragadja a kezemet. Félénken pillantok lefele, hatalmasat nyelek. Zavarodottan fúrom a tekintetemet Harry-ébe, akin semmi nyomát nem látom annak, hogy megmozgatná ez a dolog. - Tök jó lesz, ne aggódj! Majd valamikor visszamegyünk! Na, gyere már! - int a fejével, aztán a elkezd húzni a víz felé.
Én pedig engedem. Engedem, mert így Harry nem ereszti el a kezem. Engedem, mert úgy érzem, ha ezt most elszalasztom, akkor bánni fogom. Engedem, mert úgy érzem, mintha a világon rajtunk kívül senki más nem lenne. Csak Ő meg én.
És legvégül engedem, mert ez nem kényszer. Mert végre nem a kamerák és a média miatt van az egész.
Mert végre ez nem megjátszás. 

11. fejezet - Maradjatok Londonban!

Drága Olvasóim!

Ahogyan ígértem, itt is lennék a következő résszel, nagyon bízom benne, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. (Passzol a mostani időjáráshoz is.)
A sok-sok kedves szót most is irtózatosan köszönöm, nem tudom hol lennék nélkületek! Sokat jelent, hogy olvastok, várjátok a részeket, és mindig kiálltok mellettem! Imádlak Titeket!

Millió puszi, Azy

UI: A kommenteitekre holnap fogok válaszolni csak sajnos, de válaszolni fogok, ez biztos.
UI 2.: Ha bárkit is érdekelne, a vizsgáim jól sikerültek, megérte rájuk tanulnom!:)

Aznap este olyan jól aludtam, mint még sose. Attól féltem, hogy a vihar és a szokatlan környezet esetleg zavarni fog, de szerencsére nem így történt. És ehhez egyedül Harry ölelése kellett. Olyan biztonságérzetet adott, ami végig kísért, így nem aggódtam semmi miatt. Másnap reggel viszont pont ezért siettem el. Nincsen szükség rá, hogy újra találkozzunk, hogy ez megismétlődjön. Maradjon csak távol tőlem, úgy a legbiztonságosabb mindkettőnknek.
Nem vártam meg, míg felkelnek Marius-szal,  gyorsan összepakoltam a cuccaimat, rendet hagytam magam után, hívtam egy taxit és elmentem. Biztos vagyok benne, hogy megint lekaptak a fotósok, és mivel éppen ez volt a cél, jól jött ki, hogy Harry pulcsiját vettem fel. Eredetileg persze nem loptam volna el tőle, hiszen nem akarok kötődni hozzá, azonban már csak a látszat kedvéért is muszáj. 

Hazaérve ledobom a táskámat, ezzel párhuzamban pedig hatalmas sóhaj hagyja el a számat. Ledőlök a kanapéra, fejemet a párnába fúrom. Furcsán érzem magamat, a hasam görcsbe rándul, akárhányszor csak arra gondolok, ami tegnap este történt.
A telefonom csörgése zavar meg, mindösszesen pár másodperc erejéig van lehetőségem pihenni. Fintorogva nyúlok a készülékért, a képernyőre meredve veszem észre, hogy Jack hív. A hátamra fordulok, és felveszem, próbálom rövidre fogni a dolgot.
- Igen? - szólok bele rögtön.
- Neked is szia - válaszol némi éllel a hangjában. - Láttad a képeket?
- Milyen képeket?
- Na szerinted? - nevet fel, úgy tűnik nagyon boldog. Szuper, ezek szerint jó Harry jó színész, én meg... nekem nem kellett megjátszanom magamat. - Címlapon még nem láttalak titeket, de ami késik nem múlik.
- Pedig életem vágya volt, hogy velem legyenek tele a pletykalapok - siránkozok cinikusan.
-Az a csók, hihetetlen! - folytatja az áradozást. - Mintha tényleg valóban szerelmes lennél! Elég megnézni a tekintetedet a képeken!
- Oké, köszi, hogy szóltál erről, van még más is? - terelem el gyorsan a témát, semmi kedvem arról csevegni, hogy milyennek tűnök.
- Csak a szokásos programokat emailezném el neked délután, ha nem bánod. Néhány fellépés, illetve kaptál pár ajánlatot, hogy különböző márkák ideiglenes reklámarca legyél. Már szelektáltam, amiket érdemes megfontolni, azokat küldöm, rendben?
- Persze, meglesz - bólintok fáradtan.
- És a legutolsó, utána már tied is a nap... Szóval Twittere semmit ne írj ki Harry-vel kapcsolatban, egyenlőre a képek beszélnek. Holnap este még egy találkozót beiktattunk, csak hogy megerősítve legyen a mostani állapot. Utána pár hét szünet, megjelentek a Csodálatos Pókember 2. filmpremieren, ahol már úgy mutatkoztok be, mint egy pár. Szépen elmesélitek, hogy a közös dalokon dolgoztatok, amikor megkedveltétek egymást. Maximum ennyit, egy szóval se többet.
- Még jó, hogy forgatókönyvet nem írtok - jegyzem meg epésen, idegesít ez az egész helyzet.
- Rossz kedvedben vagy, úgy érzem... De ha már a forgatókönyvet említed, szeretném, ha Harry-vel feltűnő helyre mennétek a randitok alkalmával, és feltétlenül maradjatok Londonban!
- Hova mennénk, Hawaii-ra? - reagálok reflexből, de Jack nem értékeli.
- Belen, veled ma nem lehet beszélni - sóhajtja, és szinte látom magam előtt, ahogyan a homlokát vakarja. - Úgyhogy le is rakom, és kérlek ne felejtsd el átgondolni az ajánlatokat.
- Oké, minden meglesz, de kérhetek egy nagy szívességet még? - csapok még le gyorsan, mielőtt még véglegesen rám vágná a készüléket. - Tudnál szerezni három jegyet a Victoria's Secret Fashion Show-ra? - harapok ajkamba, lehunyt szemmel várom a választ, akár egy áldást.
- Ez miért az én dolgom?
- Kérlek, kérlek - ülök fel a kanapén. - Ez nagyon fontos nekem. Megígértem Lolának és Lorenának, szeretnék velük találkozni.
- Megnézem mit tehetek - ajánlja fel készségesen egy kis habozás után.
- Hűha, köszönöm szépen - fújom ki a bent tartott levegőt, iszonyú nagy megkönnyebbülés jár át.
- Viszont most lerakom, ma még hívlak - búcsúzik kedvesen. - Légy jó!
És mielőtt még válaszolni tudnék, megszakad a vonal. Boldogan teszem félre a telefont, még azért sem háborodok fel, hogy nem hagyott elköszönni, a barátnőimmel való viszonylag közeli találkozás feldobja a napom.
Eszembe jut, hogy anyuékkal is illene most már beszélnem, hogy elmondhassam nekik Harry-t, nehogy azt gondolják ténylegesen van valami, és kavarni kezdjenek. Tudom, hogy Jack valószínűleg arra kérne, senkinek egy szót se, de a családomnak és Lolarenának nem fogok hazudni.
Így következik egy jó fél órás magyarázkodás, kedély csillapítás, és a beszélgetés végére biztos vagyok benne, hogy anya ma nem hagy nyugtot Jack-nek. Szerencsére apa nincsen otthon, amikor telefonálok, így az a bomba majd később robban. Lolának és Lorenának csak annyit üzentek Hollyn keresztül, hogy a jövő heti bemutatón találkozunk, és mindent elmesélek részletesen, ne aggódjanak.
Ezek után Twitter-re is kiírom hogy ma laza napom lesz, posztolok egy képet a gyönyörű kertemről, bekövettek pár embert, és válaszolok néhány kérdésre. Úgy érezem, hogy mindent megtettem, amit úgymond a feladatomnak lehet hívni, tényleg szabad vagyok.
A szabadság könnyed érzése mindösszesen néhány percig tart, amint elillan, bármennyire se szeretném, de unatkozni kezdek. Nyilván ezer dolog lehet, amit ilyenkor csinálhatnék, azonban egyik sem tereli el kellőképpen a gondolataimat, folyamatosan azon kattogok, hogy mi lehet itthon a kaja. Harry-nél tartottam magamat, több órán keresztül semmit se ettem, de nem bírom tovább, másra sem tudok gondolni, minthogy éhen halok,
- Nem szabad enned, bírd ki - suttogom saját magamnak folyamatosan.
Felállok, azzal az elhatározással, hogy inkább a szobámban leszek, ott kisebb a kísértés. Azonban a tekintetem akaratlanul is a konyhára esik, nagyon nehéz tovább mennem. Ajkamba harapok, szememet lesütöm. Nem vagyok elég erős.
Szép lassan a szekrényhez vezet az utam. Kinyitom, bámulom azt a rengeteg mindent, ami benne van. Csoki, keksz, gumicukor, burgonyaszirom. Nyelek egyet. Pengeélen táncolok, úgy érzem, minél tovább állok egy helyben, annál kevesebb az akaraterőm.
Végül nem bírom ki,  benyúlok, kiveszek egy tábla csokit. Beleharapok, elkezdem magamba tömni, de még meg se rágtam, már töröm le a következő sort. És ez így megy tovább, nincs megállás, amint gyorsan megeszem az egyiket, utána másikat, nem állok le, szinte kieszem az összes édességet. Képtelen vagyok irányítani magamat. Evésroham tört rám, ami ellen nem lehet és nem is tudok tenni.
Fogalmam sincs mennyi ideig tart. Nem is számít, ami fontos, az az, amikor vége szakad. Mindent megettem, az ebből fakadó nyugodtság kétségbeejtően hamar elszáll, a helyét valami teljesen más veszi át. Valami rettenetes.
Tehetetlenül a hideg kőre rogyok, fejemben cikáznak a gondolatok, megkezdődik az önmarcangolás, az önutálat. Tudom, hogy ettől el fogok hízni, úgy érzem, már most öt kilóval több vagyok. És emiatt gyűlölöm magamat, tükörbe se bírok nézni.
Sokáig csak ülök, semminek érzem magamat. Egy üres alaknak, akinek még saját maga felett sincs uralma. Egy lánynak, aki folyamatosan csak csalódást tud okozni.
Könnyes arccal kelek fel, meg akarok szabadulni attól, amit magamba vittem. Tilos meghíznom, azt mindenki látná. Kiröhögnének és lenéznének. Velem szemben vannak elvárások, az egész világ figyel. Vékonynak kell lennem, vonzónak.
A mosdóba érek, remegve hajolok a vécé fölé. Ledugom az ujjamat a torkomon, mindent kihányok. Meredten bámulok előre, lehúzom a vécét, kiöblítem a számat, és fogat mosok. Összeszedem a bátorságomat, és tükörbe nézek. Alig ismerem fel, akit benne látok.

- Arra gondoltam elmehetnénk sétálni - veti fel az ötletet Harry, amikor meglát a házból kifele jövet.
Mikor elé érek, kicsit lelassítok, tudom, hogy mi következik. Ugyanaz, amit ezentúl mindig el kell játszanunk. Harry a derekamnál fogva közel húz magához és megcsókol. Nem tart sokáig, pusztán pár másodperc erejéig, utána kicsit eltávolodik tőlem. Azt hiszem oké, ennyi pont elég volt, de tévedek. Mert még egyszer megcsókol, ezúttal rendesen.
Voltak, akik megcsókoltak Harry előtt. Egész pontosan ketten. Az egyikőjükkel mindösszesen egyszer mentem randizni még mielőtt ismert lettem az egész világ számára. A másikukkal pedig... nem tudom, azt hiszem túl sokat ittam akkor, és akaratomon kívül összegabalyodtunk.
Azok a csókok nem voltak komolyak. Nem éreztem semmit.  De most...
Most csak arra tudok koncentrálni, hogy ne essek össze, karom emiatt csak bambán lóg mellettem, miközben az ő ajka finoman tapad az enyémre. Ujjával végig simít a bőrömön, amitől még a hideg is kiráz. Túl hamar ér véget, túl hamar szakad meg minden.
- Így még a rajongók is elhiszik - néz rám, mielőtt még bármit is kérdezhetnék.
Aha, hát persze, hogy azért csinálta, hogy hitelesebb legyen. Naiv és szánalmas vagyok, ha egy percre is az fordult meg a fejemben, hogy élvezhetné.
- Igen, szerintem is - motyogom halkan, próbálom elrejteni, hogy legszívesebben már most elmenekülnék innen.
Rosszul kezdem magamat érzeni, a hasam apróra zsugorodik, a torkom elszorul. Kihasznált és csalódott vagyok. Nem hibáztatom Harry-t, amiért valójában nem lenne képes belém szeretni. Nem hibáztatom, amiért nem tart vonzónak, amiért mindent csak a média miatt csinál. De attól még hogy nem haragszom, bánt és fáj. Éppen ezért csendben szállok a kocsiba, nem szólok egy szót sem. Nem akarok beszélgetni, nem akarok jópofizni. Ha túlságosan is elkezdem azt hinni, hogy ez valós lehet, még jobban összetörök, mert sose lesz az. Ez csak színjáték.
- Hova lenne kedved menni? - kérdezi Harry, nem vesz észre semmit a bennem lezajló harcokból.
- Sehova - válaszolom, nem érdekel, ha bunkónak tűnök.
- Tessék? - lepődik meg. Pirosat kapunk, így összeráncolt szemöldökkel felém fordul, nem ért. Hát persze, hogy nem.
- Sehova nincs kedvem menni - nézek rá. - Viszont sajnos kell, nincs választásom.
Látom, hogy megbántom a szavaimmal, azonban a világért se mutatná ki. Inkább némán lenyeli a sértettségét, még így is próbál kedves lenni.
- Nézd, tudom, hogy ez most egy szar helyzet mindkettőnknek, de azt hittem a tegnap előtti este miatt...
- Igen? Mégis mit hittél? - támadok rá hirtelen. - Azt, hogy ennyi, boldogan megyek bele ebbe az egészbe? Hogy majd barátunk leszünk, és minden oké? - Harry szólna valamit, viszont a lámpa vált, az útra kell figyelnie, ezért folytatom. - Ez egy szar helyzet, igazad van. De nem akarok a barátod lenni, nem kell jó fejnek tűnni előttem!
Feszült vagyok az egész helyzet miatt, bánt, amiért a tudta nélkül folyamatosan elutasít. Dühöt érzek, amiért egy hazugság az egész. Tulajdonképpen most szakadt el a cérna, elegem van, és sajnos rajta tudom levezetni.
- Fogalmam sincs mi a bajod van - emeli feljebb ő is a hangját, szuper, sikerült felidegelnem. - Miért ne lehetnénk barátok, ha már ezt kell csinálnunk? Sokkal könnyebb úgy együtt időt tölteni, ha jól kijövünk, és a múltkor még úgy tűnt, ezzel te is így vagy...
- Nem érdekel, hogyan tűnt - vágok közbe.
Erre ő sem tud mit válaszolni, fel van háborodva, tisztán látom az arcán, hogy dühös rám. Mégsem szól semmit, magában mérlegel. Idegesen fogja a kormányt, valószínűleg azon gondolkozik, hogy most velem üvöltsön-e, vagy inkább maradjon továbbra is csendbe. Azt hiszem a második mellett dönt, hirtelen felindulásból egyszerűen megfordul a kocsival, átmegy a másik sávba. Vagy tízen ránk dudálnak, az én fejem pedig tompán ütődik az ablaknak a száznyolcvan fokos fordulat miatt.
- Megőrültél? Ez totál szabálytalan volt! - kapom felé a tekintetem ijedten. Nem érdekli, hogy mit mondok, eszeveszett sebességgel vezet, közben előcsúsztatja a telefonját a zsebéből. - Most még telefonálni is fogsz? Mondd csak, arra hajtasz, hogy elvegyék a jogosítványodat? - üvöltök rá.
- Belen, megtennéd, hogy kussolsz? - húzza fel a szemöldökét, szeméből pedig süt a szemrehányás.
- Hogyan beszélhetsz...? -  kezdenék bele, és folyatnám is, de belém fojtja a szót.
- Kuss már! - kiált rám.
Azt se tudom, hova megyünk, miért ilyen idegbeteg, és hogy miért ordítozik velem. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy ha ilyen tempóban vezet kifele a városból, hamarosan elhagyjuk Londont. Jack meg fog ölni.
Több, mint egy órán keresztül megyünk. Még mindig feszült, de mivel meg se szólalok, valamennyire lenyugszik. Az eső közben rákezdett, ömlik, mintha dézsából öntenék, hangosan kopog az autó tetején. A szélvédőt folyamatosan törölni kell, hamar besötétedik, Harry nem fázik, nem fűt, azonban én kezdek szétfagyni. Ráadásul egy olyan útra tértünk rá, ahol senki se jár.
Aztán egyszer csak a kocsi lelassul, Harry félreáll az autóval, és végleg megállunk
- Hajlandó vagy elmondani, mégis hova a szarba jöttünk? - pillantok rá kis idő múlva, még mindig nem vagyok hajlandó kedvességet erőltetni magamra.
- Ahj, basszameg - szitkozódik halkan, fejét a kormánynak üti.
Kérdőn pillantok rá, mikor nem akarja észrevenni, inkább rákérdezek.
- Harry?
- Azt se tudom hova akartam menni, csak vezettem - övezi ki magát dühösen.
Ez most komoly? Ez számára a nagy megoldás, ha valami gond van? Hogy vezet?
Inkább nem reagálom ezt le, elkönyvelem Harry furcsaságai közé.
- És? - húzom fel a szemöldökömet. - Megérkeztünk a világ végére körülbelül, miért nem fordulunk akkor vissza?
- Mert kifogyott a kurva benzin azért! - fordul felém ingerülten.
Csak pislogok, el sem tudom hinni, hogy ez most komoly.
- Szórakozol? - döbbenek le.
- Miért szórakoznék ezzel, mondd csak?
- Akkor vázoljuk a helyzetet, oké? - rázom meg a fejemet, ujjamon kezdem számolni a rossz tényezőket. - Kifogyott a benzin, több, mint száz kilométerre vagyunk Londontól, már majdnem kilenc óra van, és zuhog az eső!
- Jól látod - bólint, smaragdzöld szemeit az enyémbe fúrja.
- Tudod egyáltalán, hogy legalább hol vagyunk? Csak körvonalasan? - dörzsölöm meg a halántékomat, próbálok kinézni az ablakon, de semmi esély.
- Nem figyeltem az utat, már mondtam - rántja meg a vállát.
Már nem tűnik idegesnek, inkább a tehetetlenség gyötri.
- De mi az, hogy nem figyelted? - túrok bele a hajamba, tényleg nehezemre esik elhinni, hogy valaki ennyire idióta barom. - Teljesen elment az eszed? Még is, hogy a francba jutunk haza, elmondanád?
- Mit tudom én, majd felhívunk valakit, hogy jöjjön értünk, vagy megvárjuk, míg egy kocsi erre jön - válaszol ismét kicsit magasabb hangerővel, mint illene. - Megoldom - tárja szét a kezét.
- Kezdheted, zsenikém - bökök a telefonja felé.
Elkezdene telefonálni, de a térerő nagyon gyenge, így pár másodpercenként megszakad a kapcsolat.
- A picsába már - vágja a telefonját a hátsó ülésekre.
- Hát én is ezt mondom - sóhajtok, tényleg tanácstalan vagyok. - És az is fix, hogy én nem fogok kiállni az esőbe, hátha észrevesznek, és segítenek - teszem hozzá.
- Akkor megmondanád mit csináljunk? - emeli rám a tekintetét.
- Miért tőlem kérdezed, te vezettél ide! - hibáztatom. - Oldd meg, hogy hazajussak!
- Szép is lenne - morogja.
Nem mondok inkább semmit, így néma percek következnek. Nagyon remélem, hogy gondolkozik valami megoldáson, mert én nem fogom megtolni a kocsit, pláne nem ilyen esőben. Mélyet sóhajtok, kiövezem magamat, kicsit hátradöntöm az ülést, leveszem a cipőmet, és felhúzom a lábamat. Elkényelmesedek, hiszen úgyse szabadulok innen hamar.
Elkezdek a kialakult helyzeten gondolkozni, és ahogyan Harry-re nézek, aki tulajdonképpen magával küzd... nem is tudom, egyszerre csak elfog a nevetés. Egyre inkább, aztán már nem is tudom visszatartani. Vicces nézni, hogy ennyire szerencsétlen a sorsunk, és hogy Harry ennyire rosszul érzi magát miatta. És mégis mennyi volt az esélye, hogy ilyen megtörténhet? Semennyi. De velünk mégis megtörtént. Hivatalosan is szánalmasak vagyunk
- Örülök, hogy nevetsz, mert nem jutottam semmire, ami egy dolgot jelent - övezi ki magát Harry is, lerúgja a cipőjét. Úgy tűnik, mintha a hangulat oldottsága miatt, már ő is kevésbé lenne feszült.
Na, ekkor már tényleg lefogy a mosolyom, ajkamba harapva nézek rá. Tudom, hogy mit fog következni, mégis rákérdezek.
- Mégpedig?
- Ma itt éjszakázunk.