A hangomtól megtelik az aréna, a rajongók a telefonjuk képernyőjével világítanak. Mind az én dalomat éneklik, egyszerre és tompán. Még is kihallatszanak az ismerős sorok, amiket még én írtam régen.
Emlékszem egész este fent virrasztottam miatta. Leültem a nappaliban, a gitárt a kezemben tartottam. Egyedül voltam. És depressziós.
A szöveg egy üres világról szól, amit semmi és senki nem tud igazán megtölteni. Sekélyes és apró örömek hihetik el, hogy minden rendben, hogy a baj nem is olyan nagy. Eltakarják az igazságot, mert az túl kiábrándító.
Igen, amikor megírtam, életem legnehezebb időszakán mentem keresztül, anélkül, hogy fogalmam lett volna róla. Nem tudtam, merre tartok, egészen addig, amikor is fel nem tűnt valaki. Valaki, akihez minden köthető. Valaki, aki a tudta nélkül felforgatta az egész életem, és változást hozott. Azt hiszi, csak rontott a helyzetemen, pedig ez pont ellenkezőleg van így. Szembe fordított saját magammal, és ez volt igazán nehéz. Beismerni, hogy valami nagyon nincs rendben velem, végre elfogadni mások segítségét.
Rengeteg hibát követtem el. Kezdve azzal, hogy nem szerettem magam, sem a kinézetem. Lehetetlenség volt elfogadni, hogy nem lehetek vékony. És ekkor még rosszabbul döntöttem. Bántani kezdtem magamat. Minden egyes nap. Lelkileg egyre lejjebb jutottam, és erről én tehettem. Élveztem. Azzal, hogy én lettem az első számú ellenségem, meg tudtam előzni, hogy más legyen az. Amikor én szidtam a kinézetem, úgy gondoltam, ha más meg is teszi, soha nem fog annak a fájdalomnak a nyomába érni, amit én teszek.
Úgy voltam vele, hogy megérdemlem. De ez hatalmas tévedés. Senki sem érdemli meg.Ameddig mindenkinek azt tanácsoltam, hogy fogadják el a testüket, és ameddig a zenémmel pozitív gondolatok tucatjait üzentem a rajongóimnak, én pontosan az ellentétét tettem ezeknek. Sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.
Éveken keresztül egy maszkkal éltem, mert féltem levenni. Az alatta lévő Belen ugyanis sebezhető és beteg volt. És egyetlen ember érte el, hogy levegyem, bármennyire is el akartam kerülni.
Amikor pedig nem volt már hová rejtőznöm, elkezdődtek a gondok. Be kellett volna vallanom, milyen is vagyok. De attól tartottam, ha megteszem, csak még inkább egyedül maradok. Mert az igazi énem... Bonyolult.
Tovább énekelek. Lehunyom a szemem, érzem, ahogyan a hangom szeretne már kitörni. Megvárom a tetőpontot, amikor kiereszthetem, ami bennem van. Minden érzelmet beleviszek, szeretném, ha a rajongóim tudnák, mennyire valódi ez a koncert az előbbiekkel ellentétben.
Fejemben hirtelen megjelenik Harry, és az utolsó beszélgetésünk.
"- Szia Harry! - suttogom, könnyek gyűlnek a szememben, és mielőtt megállíthatnám őket, lefolynak az arcomon. Mély levegőt veszek, ki akar kerülni, mielőtt még...
A kezem után kap.
Egy ideig nem mozdulok, habozva pillantok rá. Ő pedig vár. Nem tudja kimondja-e, amit. Őrlődik.
- Ezt tartsd meg - nyújtja felém a kendőt végül. - Kérlek."
A refrén közben a lesütött szemeimen keresztül is elsírom magam. A gyomrom apróra szűkül, az érzés átveszi az agyam felett a hatalmat, másra se tudok már gondolni.
Harry.
Bár ő azt gondolja, hogy ártott nekem, és mindenért hibás, hatalmasat téved. Csupán neki volt egyedül ahhoz ereje, hogy ne menekülhessek el.
Sokkal jobbat érdemelt volna. Egy olyan valakit, aki nem csak kapaszkodik belé, hanem ugyanúgy mindent megtesz érte. Sosem küzdöttem magunkért. Egyszerűbb feladni.
Ő volt az, aki folyton tartotta bennem a lelket, ő volt az, aki megkeresett a turnéja után rögtön, ő volt az, aki sosem fáradt el abban, hogy szeretnie kell engem. Míg én... Sosem bizonyítottam neki igazán, mennyire fontos és mennyire szeretem. Kimondtam, igen. De nem bizonyítottam, nem rohantam utána, nem tettem meg
mindent.
Láttam, hogy ma mondani akart valamit. Valami fontosat. És én hagytam, hogy elmenjen, hogy végleg lemondjon rólam. Elhitettem vele, hogy ennek így kell lennie, a sorsunk az, ne találkozzunk többet.
A hangom elcsuklik, nem tudom folytatni a számot. A lábam mellé ejtem a kezem, a Harry-től kapott kendőt piszkálom. Hallom, ahogyan az emberek felmorajlanak, és a zene is leáll nem sokkal később.
Egy ideig csak állok, és gondolkozok. Muszáj, semmi másra nem tudok figyelni.
Lassan újra magam elé emelem a mikrofont, felnézek.
A kék és a halványsárga fények keresztezik egymást. Hatalmas plakátok, kamerás telefonok, zászlók virítanak mindenhol. Mindenki döbbenten, csodálkozva, kissé ijedten is figyelnek. Tudják, mi történt velem, és aggódnak.
- Sajnálom - suttogom bele meggyötörten. - Nem ezt akartam - rázom meg a fejem lemondóan.
Újabb szünetet tartok, összeszedem magam eléggé ahhoz, hogy folytatni tudjam a beszédet.
- Ez az utolsó koncertem - nézek körbe ismét, kiráz a hideg attól a sok mindenkitől, aki engem figyel. Nem a félelem tölt el, hanem az az igazán belülről jövő szeretet. Én szeretem ezek az embereket, még ha nem is ismerem őket. Többet tettek értem, mint azt valaha is gondoltam volna. Ezért tartozom nekik az igazsággal.
Lopva a közönség első soraiba meredek, ahol Jack áll. Vár. A mellkasa előtt összefont kezekkel vizslat engem, nem érti mit szeretnék. Tekintetemmel üzenek neki, némán kérem az engedélyét.
Amikor végre rájön, hogy mi is a célom, a szája sarka felfele görbül. Bólint.
- Sajnálom, amiért az utolsó dalt már nem tudom elénekelni - kezdek bele tehát, kiszakadva a menedzseremmel való szemkontaktusból. Most mindenki engem hall, és azt figyelik, mit mondok. - De el kell mennem.
Zavargás fut végig a sorokon, úgyhogy inkább gyorsan folytatom.
- Azt hiszem mind értesültetek arról, hol voltam az elmúlt hónapokban, és mi történt- nyelek egy nagyot, még egy kicsit furcsa ezt felhozni. - Hatalmas hiba volt, hogy hagytam ideáig fajulni a dolgokat. Tulajdonképpen az egész életem hibák sorozata volt - ismerem be.
Azonban többé már nem lesz így.
Akkor és ott lehunyom a szemem, kizárok mindent. És döntök.
- Én szeretem őt. Egyszer már feladtam, nem teszem megint.
Egy kerek másodpercig senki se szólal meg, azonban hamarosan a többség rájön, hogy kiről beszélek. Reménykedve nézek rájuk, mintha csak tőlük várnám a megváltást. Az arcomon végig szánkázik egy kósza könnycsepp, és a többi követi. Égetik a bőrömet.
- Elrontottam vele mindent - halkulok el újra. Biztos vagyok benne, hogy ők megértenek. - Úgyhogy megengeditek, hogy megkeressem és ezt neki is elmondjam? - csuklik el a hangom az utolsó szónál.
A válasz egyértelmű.
Én sírok, a közönség sír, Jack mosolyog.
Rohanok. Rekordgyorsasággal zuhanyoztam le, pakoltam össze pár tiszta ruhát magamnak, és pakoltam bele egy táskába. Úgy szaladok, mint még soha.
A hátsó kijárat felé tartok, hiszen ott áll a parkolóban az autóm. Bedobom azt a kevés cuccot, amit magammal viszek, gyorsan bepattanok, és meg sem állok Leeds-ig. Ez a tervem, és biztos vagyok benne, hogy semmi és senki nem fog már megakadályozni ebben.
Azonban tévedek.
Kicsapódik az ajtó, én pedig kilépek a késői éjszakába. A személyzeti parkolóban a lámpák sárga fénye világítja meg a környéket. A város ilyenkor még nem alszik, a távolból dudaszó, zene és autók zaja hallatszik. Mindent jól látok, bár már valószínűleg fél tizenkettő körül jár az idő. Ez a mindenhonnan érkező fények, de legfőképpen az aréna világításának köszönhetően.
Nem szentelek sok figyelmet, a kocsim felé tartok, futólépésben közelítem meg. Beülök a kormány mögé, a másik ülésre dobom a táskát. Leveszem a kabátom, azt pedig könnyed mozdulattal száműzöm hátulra. Elfordítom a kulcsot, bekapcsolom a lámpákat.
És ekkor történik.
Felpillantok, és meglátom.
Ott áll a stadion oldalának dőlve, karjait összefonja maga előtt. Lazán figyel engem, mintha az ég világon semmi se sürgetné. Mélyzöld tekintete az enyémbe fúródik, próbál olvasni bennem.
Leállítom a motort, kiszállok az autóból. Kilépek, hogy ne az üveg mögül nézzem, hanem a saját szememmel is meggyőződhessek róla: nem csak képzelődöm.
Döbbenten bámulok a pár méterrel előttem ácsorogó fiúra, az ajkaim kicsit még el is nyílnak meglepetésemben. Mondani akarnék valamit, de a torkomon akad a szó.
Harry nem ment el Leeds-be, még itt van. Rám várt. Te jó ég!
Zavarodottan csóválom meg a fejem, alig akarom elhinni, ami történik. Lassú léptekkel indulok meg fele. Nem érdekel, hogy az autóm ajtaja tárva nyitva marad, sem az, hogy a kabát nélkül csípős az idő. Semmi más. Csak Harry.
Ő is ugyanígy tesz, ellöki magát a faltól, felém közeledik.
Szinte egyszerre lépkedünk, majd amikor már a köztünk lévő távolság pár centire csökkent, megállunk.
Felnézek rá, tenyerem finoman csúszik fel a mellkasán. A szemem megtelik könnyel, újra elgyengülök. A göndör haja, az alig borostás arcbőre, a mosolyra húzódó ajkai. Minden, ami már annyira régen hiányzott, most egy karnyújtásnyira van tőlem.
- Éppen utánad indultam - jelentem ki suttogva. - Azt hittem már a buszon vagy Leeds felé.
Láthatóan meglepődik azon, amit mondok, egy pillanatig meg se szólal. Azt hiszem végig gondolja, hogy ez mit is jelent pontosan.
- Nem - int nemlegesen a fejével végül, boldog mosoly kúszik fel az arcára. - Megmondtam nekik, hogy majd utánuk megyek, előbb viszont mindenképpen megvárlak.
Próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy ezt tette értem, de nem megy. Lesütöm a szememet, érzem, ahogyan a könnyek elkezdik szúrni a szemem, és ismét utat törnek.
- Harry - sírom, a mellkasába temetkezem. Ujjaim görcsösen szorítják a pulcsiját, már elfehérednek.
- Shh, nyugi már - vigyorodik el, magához húz. - Mindketten itt vagyunk, nem?
Átkarolom a nyakát, jó nagyot szippantok az illatából, a nyakába temetkezem. Karját a derekamra csúsztatja, finoman szorít.
- Annyira szeretlek - suttogom elhalkulva. - Nagyon, nagyon.
- Én is téged - simít végig a hajamon, kicsit eltol magától.
Egymással szemben állunk, és mindketten ugyanazt érezzük. Túl sok a mondanivalónk egymásnak, túl sok mindent hallgattunk el az utóbbi időben, túl sok mindent értettünk félre.
Lehet, hogy most lenne az a pillanat, amikor mások megbeszélik az egészet. Talán ilyenkor is kéne.
Mi mások vagyunk. Nincs szükségünk arra, hogy most rögtön tisztázzuk, mi is volt valójában. Jelen pillanatban nem számít, hiszen a legfontosabbat tudjuk. Szeretem, ő szeret. Innentől kezdve semmi gond nem lehet.
Egyedül... a távolság.
- Veled megyek - jelentem ki, letörlöm az arcomat. - Bárhova is menj, nem akarok többé távol lenni tőled.
- Úgy érted a turnéra? - kérdezi vontatottan, mintha félne attól, hogy félreérti.
- Igen - erősítem meg, szipogva bólogatok.
Tudom, mennyit jelent ez számára. A turné és a túl nagy őrület, ami ilyenkor körülötte zajlik, könnyen elveheti az eszét, úgyhogy örül, ha van mellette még valaki, aki emlékezteti. A fiúk is megteszik ezt alapjáraton, de őket ugyanúgy lefárasztja a felhajtás.
Harry csöndben marad, ellenben a pillantásában benne van minden. Hálás nekem, pedig ennek fordítva kellene lennie.
A fülem mögé tűr egy tincset, hüvelykujjával végig simít az arccsontom, amíg meg nem állapodik a tarkómnál. Egy lépést közelebb lép, így testem erőtlenül csapódik neki.
Tudom, hogy mi fog következni, úgyhogy automatikusan hunyom le a szememet. Az ajka egy másodperccel később már az enyémen landol. Először finoman, lassan csókol, utána ahogyan felbátorodik, egyre türelmetlenebb és szenvedélyesebb.
Aznap este, a közel négy órás úton átbeszéltünk az egészet.
Én végre annyi idő után bocsánatot kérek tőle, amiért nem léptem hamarabb, amiért régen nem küzdöttem érte. Elmesélem neki, mennyire hiányzott, amikor Holmes Chapel-ben gyógyítottak. Szeretném, ha tudná, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Nem mondtak semmit arról, hová tűnt, én pedig azt hittem, véglegesen rájött, mennyire nehéz eset vagyok. Mielőtt közbevághatna, hogy megmagyarázza, miért is tűnt el, én akarom kezdeni. Elmondom még neki, hogy ha így is lett volna, én nem nehezteltem volna rá, mert neki köszönhettem mindent.
Ő az oka annak, hogy itt lehetek, egészségesen és jóval több kilóval. Ő az oka annak, hogy meggyógyultam, hogy végre elfogadom magamat. Ő az oka annak, hogy élek.
Harry következik.
Így végre megtudom.
Los Angelesben, amikor találkoztunk, észrevett. Igazán észre. Meg akart ismerni.
Nem vékonyabban, nem teltebben. Úgy, ahogyan voltam. Ő kérte meg a menedzsereket hogy én legyek az a lány, akivel majd találkozgatnia kell a média előtt. Már azelőtt figyelt rám, mint gondoltam volna.
Figyelt és vigyázott.
Emlékszem, miképpen nyugtatott, mikor összeszorultam vele a liftben, és kijött a klausztrofóbiám. Aztán elestem a lépcsőn, a bokám alaposan kibicsaklott. A segítségemre sietett, a karjaiban vitt fel az emeletre. Észrevette, hogy véresre kaparásztam a kezemet. Hiába akartam elkerülni, de rájött, hogy gyenge vagyok.
Átmentem hozzá, azt a látszatot kellett keltenünk, hogy nála éjszakázok. Azonban teljesen máshogy sült el, mint gondoltuk volna. Először gyűlöltem őt, mert azt gondoltam, hogy megjátssza, hogy kedves velem. Összevesztünk, én kint maradtam az esőben. Dörgött az ég és villámlott, úgyhogy rövidesen bemenekültem a házba. Adott száraz ruhákat, amiknek olyan illata volt, mint neki. Egy kicsit meglesett, amikor öltöztem, ezért kiakadtam. Aznap mondta először, hogy gyönyörűnek tart.
Próbáltam elaludni, viszont sehogy sem ment. És Marius jelenléte sem segített sokkal többet. Megijesztett, azt hittem, valami őrült járkál Harry házában, így gondolkodás nélkül hozzá rohantam. Nem fogom soha elfelejteni, hogy hogyan változott meg egy perc alatt a testtartása, amikor azt hitte bajom eshet. Ahogyan azt sem, számára mennyi könnyű volt szavak nélkül is rájönni, amire másnak nem: szinte mindentől féltem.
A másik randin Londonban kellett volna maradnunk, de Harry-t felidegesítettem azzal, hogy ellenségesen viselkedtem vele. Gondolkodás nélkül vezetett ki a városból, egészen addig, amíg el nem fogyott a benzin. Félreállt, és gondolkozott, hogy a maradék üzemanyaggal, mégis meddig mehetünk. Pusztán az volt a probléma, hogy azt sem tudta, hol vagyunk. Együtt aludtunk a kocsiban. Folyamatosan kopogott az eső, én fáztam, mégis biztonságban éreztem magam vele.
Másnap reggel egy kósza félmondatból hallotta meg a kívánságomat a tengerpartról. És teljesítette. Örökké a fejemben fog égni a kép, amint iszapot dobálunk egymásra, és olyan felszabadultan fröcsköljük a másik arcába a hullámokat, mint két gyerek.
Aztán a balesetem, és az este, feltétlen bocsánatot kellett kérnem a média miatt...
Átmentem hozzá pakolni, segítettem válogatni a ruháit. Akkor kaptam a kendőt, ami még mindig a kezemen van. Csak úgy nekem adta. Tisztán él a fejemben, hogy ezt gondoltam: Harry Styles a földkerekség legtökéletesebb embere. És ha tetszik, ha nem, beleszerettem.
Nem is sejtettem, mennyire igazam volt.
Vetek egy pillantást a csuklómra, amin ott díszeleg Harry sálja.
Másnap reggel megcsókolt.
Együtt voltunk.
Sok minden próbált közénk állni. A média, a távolság, a betegségem, én magam. Mind olyan problémát okozott, amikről meg voltam győződve, sose fogjuk átvészelni.
Mégis itt vagyunk, megerősödve, és kitartóan.
Oldalról szemlélem Harry tökéletes arcát. A keze után nyúlok, összekulcsolom a kettőt. Észreveszi, ujjával végig simít a kézfejemen. Nyom rá egy puha puszit.
- És most? - vonom fel a szemöldököm. - Mit csinálunk az út maradék részében?
- Van egy-két ötletem - kúszik fel egy szemtelen vigyor az arcára.
Megforgatom a szemem, játékosan vállba bokszolom. Még mindig remekül szórakozik, emiatt pedig egyre inkább zavarban érzem magam.
- Harry, ne már - kérlelem, hogy könyörüljem meg rajtam.
- Jaj, tudod, hogy imádlak - jegyzi meg mosolyogva. Végre abbahagyja a feltűnő méregetésemet, lenyeli a fene nagy jó kedvét, és megkímél.
Bólintok.
- Remélem tudod, hogy én még jobban - nézek felé, rám is átragadt a mosolygása.
Közelebb hajol. Megcsókol.
A szívem a torkomban dobog, az érintésétől kiráz a hideg.
Mellette mindig is boldog maradok.
VÉGE
