27. fejezet - Túl jó megjátszás

Drága Olvasóim!

Hoppá, úgy tűnik tegnap este annyira fáradt voltam, hogy elaludtam, mielőtt még kirakhattam volna a részt... Nagyon sajnálom! Viszont most itt van, iszonyatosan bízom benne, hogy tetszeni fog, hozzám nagyon közel áll, és majd megtudjátok, hogy miért. :)
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki kommentelt, aki elolvasta, aki leírta, hogy mit gondol. Főleg ezeknél a részeknél borzalmasan sokat jelent, hogy tudom, mit gondoltok. Szóval hálás vagyok, és a díjak miatt is! Ti vagytok a legjobb Olvasók, imádlak Titeket! 

Ezer puszi, Azy

- Rendben, rendben - mondom halkan, csak ezt tudom hajtogatni. Louis már egy ideje a telefon másik oldaláról próbálja önteni belém a lelket, miszerint ne adjam fel a reményt. Elmeséli, hogy amikor ő volt annak idején kórházban, akkor Norina sem adta fel, és kitartott mellette. Pedig akkor nem pár napról volt szó. Igazándiból feleslegesen fecsérli a szót, mert eszemben sincs feladni semmit sem. Itt nem ez a gond. A különbség a kettő eset között, hogy amíg Louis nem önszántából került veszélybe, mert egyszerű baleset történt, Belen magát jutatta ilyen helyzetbe. Sőt, ha rajta múlott volna...
- Köszönöm - suttogom mégis, fáradtan túrok bele elég hosszasra nőtt hajamba. - Majd még kereslek - teszem le, de előtte még a lelkemre köti, hogy mindenképpen maradjak erős. Megígérek neki mindent, majd bontom a vonalat. 
Sokan azt hiszik, hogy Louis és én eltávoludtunk egymástól azután, hogy durván túlzásba estek a kapcsolatunkat illetően, azonban tévednek. Igaz, hogy már nem olyan, mint régen, de a legnagyobb gondokban, mégis ő az, aki elsőként felhív. 
Mivel az idő kezd egyre hidegebb lenni, inkább leszállok a kert padjának támlájáról, vontatott léptekkel indulok vissza a kórház épülete felé. Közben óvatosan összehajtom a levelet, elteszem a zsebembe. Nem akarok sietni, elvégre elég nyilvánvaló, hogy Seey nem lát szívesen a húga közelében, én pedig semmi esetre szeretnék még egy összetűzést vele. 
A bakancsom orrát figyelem végig, nem veszem észre a bejáratnál várakozó Jack-et. Amikor az üvegajtó előtt felemelem a fejem, és tekintetem találkozik az övével, megállok a mozdulatban. A kezem a "Tolni" feliratot nyomva lelassul. 
A húszas évei vége felé járó menedzser most is ügyel a külsejére. Fekete szövetkabát, sötétkék farmer, barna bakancs, és szintén fekete sál. Kezeit zsebre vágva ácsorog, véletlenül se dőlne neki a falnak, ahhoz ő túl merev. Rövid haja a szokásos módón áll, világos írszeivel aggodalmasan pásztáz.
- Jack - engedem el az ajtót, így az visszacsukódik. - Ideértél?
- Én vagyok a menedzsere, mégis én tudom meg a legutoljára, hogy mi történt - rázza meg a fejét lemondóan, arca ráncokba szalad. -  Gondolom az orvosok ugyanannyit mondtak nekem is, mint neked.
- Még várni kell, hogy bármit is kijelenthessenek az állapotáról - nyelek egyet.
Bólint egy aprót, utána mintha ott se lennék mellette, elmered a távolba. A világért se mutatná ki, hogy jobban megrendíti ez az egész, mint gondolta volna. Természetes, hogy egy bizonyos szintig közel állt hozzá Belen, hiszen éveken keresztül együtt dolgoztak, de talán ő is a saját bukásának ítéli meg, hogy ide jutottunk.
- Szerinted mennyi idő lesz, hogy ezután rendbe jöjjön? - kérdezi végül, ő biztosra veszi, hogy megtudják menteni, hogy még nem volt túl késő.
- Sok. - A hangom rekedt és erőtlen. Tisztán lehet érezni, hogy ez elmúlt pár óra maga volt a pokol. - Nagyon sok.
- Mintha azt ígérted volna, vigyázni fogsz rá... - veti a szememre.
- Ne kezdd el -  feszülnek meg idegesen az izmaim. - Ne itt, és ne most! Szerinted magamtól nem tudom?!
Pontosan tisztában vagyok vele, hogy miként kezdődött a hazodozás, a megjátszás, a bonyolítás. Miként kezdett felfordulni az életem, olyan irányban, ahogyan nem gondoltam volna.
Belen sosem tudta. Mindösszesen annyi információt kapott meg a kamu-kapcsolatunkról, hogy a közös dal miatt van. Fogalma se volt róla, mennyi minden van még emögött.
Körülöttem tombolt a Larry Stylinson baromság. Kezdtünk beleőrülni a dologba, kezdett tönkretenni mindent. Ameddig Louis az alkoholba menekült a sztárság problémái elől, én próbáltam normál ésszel kibírni. Hirtelen a semmiből feltűnt egy szőkeség, Norina, aki először csak Louis barátnője lett, később a mennyasszonya. Azonban engem még mindig értek támadások, ahogyan az ő kapcsolatukat is. Nem volt vége.
Kellett valaki mellém, aki majd lenyugtatja az embereket. Kellett valaki mellém, aki majd bebizonyítja, hogy mennyire nincsen igazuk. Kellett valaki mellém, aki csak még inkább eléri, hogy a címlapokon szerepeljek. A menedzser szerint.
Nem mentem bele, élből elutasítottam a dolgot. Nem kényszeríthettek, hiszen az én választásom, mit kezdek az életemmel. Én pedig nem akartam.
Egészen addig, ameddig nem Belen-ről volt szó, ameddig nem találkoztam vele a hotelben.
Egyszerűen csak meg akartam ismerni, egyre többet és többet megtudni róla. Amikor összezáródtunk a liftben, és félt, amikor elesett a lépcsőn, és sírva találtam rá a folyosón. Amikor rám nézett, és valami olyasmit láttam ott, amit még soha. Teljesen máshogyan viselkedett velem, mint bárki. Egyszerre volt távolságtartó és mégis mintha szüksége lett volna rám. Összezavart.
Ekkor határoztam el el, hogy csak abban az esetben vagyok hajlandó belemenni ebbe, ha Belen lesz az a személy, akivel végig csinálhatom.
Neki mást mondtak. Azt hazudták, hogy a menedzserek döntése miatt esett pont rá a döntés, az amúgy is tervezett közös dal miatt. Azt találták ki, hogy Los Angelesbe azért voltam vele kedves, mert már akkor tisztában voltam vele, hogy majd egy ilyen helyzetbe kényszerítenek bele vele. Fogalma sem lehetett róla, hogy szó sem volt ilyenről. Arról sem, ezt az egészet én akartam.
Méghozzá azért nem, mert törékeny volt. Borzalmasan törékeny. Csak rá kellett néznem, a sebes kezére, amit idegességben vakart szét, és tudtam. Túlságosan megijesztette volna, ha hirtelenjében megjelenek a közelében. Könnyebb volt úgy, hogy dühös volt rám.
Belen-nek pedig nem csak kellett valaki, aki miatt nagyobb hírverést kap. Nem. Jack látta rajta, mennyire kezd beleőrülni abba ebbe a világba, és nem akarta, hogy kiszálljon. Szüksége volt valakire, aki talán tud változtatni rajta, aki talán segít.
És én megígértem.
Esküszöm, mindent megtettem. Ahogyan egyre inkább többet voltam vele, egyre inkább beleszerettem. Nem megjátszás volt, hiába hitte azt. Tetszett, ahogyan néha nem szól semmit. Tetszett, hogy minden egyes mennydörgésnél összerezzent, mintha csak az ég szakadna rá. Tetszett, amikor makacsan összefonta a kezeit maga előtt, és szorosan szorította egymáshoz az ajkait. Tetszett, hogy egy idő után képes volt feloldódni, és olyan más volt. Tetszett, ahogyan zavartan elmosolyodott. Tetszett benne minden.
Azt hittem, jó úton haladok. Tényleg segíthettem neki, azt vettem észre, egyre jobban van. Hogy tévedhettem ekkorát? Hogy gondolhattam komolyan azt, hogy csak azért, mert én mellette vagyok, egy ilyen durva probléma megoldódik? Nem számít mit teszek, mert beteg. És ameddig ő nem fogadja el magát, ameddig ő nem szereti magát, addig semmit se ér, hogy nekem ő a világ legtökéletesebb embere.
- Sajnálom - halkítja le a hangját Jack, bánkodóan hajtja le a fejét. - Nem úgy értettem.
- Inkább feljtsük el - fújom ki idegesen a hideg levegőt. Lenyugszom, próbálok nem rá gondolni, mennyire elcsesztem mindent.
- Nem úgy értettem - ismétli meg megint, figyelmen kívül hagyva a kérésemet. - Nem a te hibád, ami történt. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Belen képes lesz ilyenre. 
- Jack - suttogom megtörten. Először azt akarom kinyögni, hogy kizárt, hogy most felidézzem a történeteket, inkább hagyjuk ezt a témát. Végül mégsem így döntök, talán jobb, ha elkezdek beszélni róla. - Amikor rájöttem, hogy bulimiás, én... - Elakad a szavam. - Teljesen rémült lettem. És ezzel pedig őt ijesztettem meg.
Csak hallgat, hatalmas a csend. Egyedül a szél süvítő zaja töri meg, és a kórházból parkolójába érkező mentőautók szirénája. Olyan nyomasztó, mintha az egész világ tudná, hogy baj van. Még a hajnali nap fénye sem képes elolaszlatni a levegőben szálló idegességet.
- Harry, már mindenhol kerestelek - csapódik ki hirtelen az ajtó, Gemma alakja jelenik meg az ajtóban. Világos haját éppen csak a füle mögé tűrte, máris kiszabadulnak belőle a tincsek. Azonban a legkevésbé se törődve kissé zihált külsejével, vékony ujjait a kabátomba mélyeszti.
- Mi történt vele? - térek rögtön a tárgyra, idegessé változik a testtartásom.
- Túlélte - meséli izgatottan, és egy halvány mosolyt is megereszt. - Az orvosok azt mondták, hogy sikerült az újraélesztés! Stabil az állapota! 
A bent tartott levegőt kiengedem, az izmaim elernyednek. Gemma hiába nem bír nyugton maradni, ez nem ragad át rám, meg sem bírok már mozdulni. Csak állok, miközben az oldalamon álló Jack is fellélegzik, és besiet az épületbe. 
Még mindig nem szólok semmit, az információ szó szerint sokkolt.
Belen él.
Látni fogom a mosolyát, hallani fogom a hangját. 
Abban a pillanatban mintha minden, a világ összes problémája összezsugorodna, és eltűnne. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy lehet nem is akar majd látni, sem azzal, hogy hány veszekedést kell majd még átvészelnem vele. Nem számít, mennyire utálhat vagy esetleg mennyire bánthatja, ami történt. Semmi. Mert a legfontosabb az, hogy most már bármi is legyen, tudni fogom, hogy ő él. 
- Ha felébred, be lehet menni hozzá - rángat ki a gondolatatim közül a nővrem hangja, csillogó szemekkel pislog rám. Aztán furcsállóan vonja össze a szemöldökét. - Mi a baj? Miért nem vagy felhőtlenül boldog?
Észre sem veszem, de még mosolygásra sem futja. Tekintetemet felvezetem az arcára, elkeseredetten bámulok rá. Rám van írva, hogy valami nem stimmel.
Igen, a legfontosabb az, hogy Ő viszonylag jól van. Viszont szembe kell néznem mással. Mi lesz ezután? Annyira könnyű volt bele sem gondolni, elhalogatni ezt. Viszont most, hogy talán pár órán belül már előttem fog feküdni... Félek, hogy hiába élte túl, sokkal rosszabbul lesz, mint bármikor. Nem akarom szenvedni látni. Nem akarom azt látni, hogy belül szinte meghal a fájdalomtól. Nem akarom, mert muszáj tennem ellene, és nem biztos, hogy engedné. 
- Csak úgy tudhatod meg, hogy mit fog mondani kettőtökről, ha beszélsz vele - olvas a fejemben Gemma, bátorítóan nyúl a kezem után, megszorítja. - Lehet, hogy végre rádöbbent, hogy mekkora hülyeséget csinált.
Erősen kételkedek abban, amit mond, de a kedvéért úgy teszek, mintha én is ebben hinnék. Muszáj így tennem, mert reális szemmel túl durva szembe nézni a tényekkel. Igazából a barátnőm öngyilkos akart lenni, és valószínűleg soha többé nem akar már látni. 

A várakozás most kevésbé idegörlő, mint amikor élet-halálról volt szó. Sokkal higadtabb mindenki, a veszély elmúlt, hiszen Belen most már csak alszik és pihenésre van szüksége. 
A családjával együtt várakozok a kórterem előtt. Gemmát hazaküldtem, mert iszonyatosan fáradtnak tűnt, és a legkritikusabb percekben így is velem volt, most már megleszek egyedül is. Jack valahova félrevonult telefonálni, éppen a sajtós problémákat tárgyalja, próbálja elintézni, hogy minél kevesebb információ kerüljön ki. Persze legtagadni már képtelenség, egy ilyen dolog eléggé hamar terjed. Viszont úgy lesz beállítva, hogy baleset történt. A kórház diszkréciójára elméletileg lehet számítani, de azért biztos, ami biztos. 
A telefonom állandóan csörög, a fiúk, az ismerősök, és persze Marius nagyon próbál elérni. Az unokatestvéremnek legutóbb annyit mondtam, hogy elutazok karácsonyozni a családhoz, erre tessék, a reggeli hírekben már biztosan azt látni, hogy Belen Wallist az éjszaka mentő vitte a kórházba. Nem csoda, hogy aggódik.
Mikor már legalább tízedjére hív, inkább felveszem. Félrevonulok, halkan beszélgetek. Eléggé tömören elmondom, hogy mi történt, bár néhány részletet inkább elhallgatok. Nem említem a levelet, és azt is csak körvonalasan árulom el, hogy mi volt az az végső ok, amiért ezt megtette. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak az utolsó estén múlott. 
Amikor leteszem a készüléket, pont akkor nyílik ki a betegszoba ajtaja, és az orvos egy kórlappal a kezében a családhoz megy. Nem igazán hallom, amit mond nekik, és nem is akarok odapofátlankodni, így tisztes távolból sétálok közelebb, hogy az utolsó szavakat még pont elkapjam.
- Semmiképpen se izgassák fel, pihenésre van szüksége. Illetve tilos bármilyen éles tárgyat magukkal bevinni, amivel bánthatná magát - teszi még hozzá, majd a lapokat visszarendezve a helyére, egy biccentés kíséretében elmegy. 
Bármennyire is be akarok hozzá rögtön rohanni, tudom, hogy még nem lehet. Először a családját kell látnia, nekem nem kellene ott lennem. Amúgy sem hiszem, hogy Seey szívesen venné a jelenlétemet.
Miközben a folyosó szinte kiürül, fel-alá járkálok. Szinte hallom az óra lassú kattogását, a percek óráknak tűnnek. Egyetlen fal választ el tőle, és ez felőröl. Látni akarom, a saját szememmel megbizonyosdni róla, hogy lélegzik és jól van.
Aztán fura dolog történik. Citte vékony alakja tűnik fel az ajtóban, őt követően Seey, majd Belen szülei. Nem értem, hogy miért csak egy fél órát töltöttek bent, viszont Mrs. Wallis hamar megadja a választ.
- Azt kérte, most te menj be hozzá - intézi hozzám a szavait, majd hozzáteszi: - Mi addig hazamegyünk, hogy elhozzunk néhány holmit neki, amire szüksége lehet.
Ezek szerint még bent tartják. 
- Köszönöm - reagálok meglepetten, majd kikerülve őket átszelem a bejárat és a köztem lévő távolságot. 
Gondolkodás nélkül teszem a kezem a kilincsre, semmi habozás nincs bennem. Attól függetlenül, hogy félek attól, hogy mi lesz ezután, minden bizonytalanságom elmúlik. Mert most Belenről van szó, és miatta, ha kell én leszek a legnyugodtabb és legtürelmesebb ember. 
Belépek a szobába, halkan zárom be magam mögött. Egy pillantást sem veszek a kórteremre. Nem érdekel, hogy az ablakokon beszűrődik a reggeli fény, sem az, hogy a zöld-fehér színek egy cseppet sem vidítóak. Nem veszem észre, hogy egyedül van a szobában, hogy az ágya kicsinek tűnik, hogy a mesterséges világítás frusztráló, és még azt sem, hogy túl steril minden. 
Egyedül csak őt látom, ahogyan a csontjai szinte átszúrják a bőrét. Az arca iszonyúan sápadt és beesett. Mindig is tudtam, hogy vékony, viszont ahogyan észreveszem a csuklóját, ahogyan a kórházi szalag lifeg rajta... Kórósan sovány. 
És ennek ellenére ahogyan találkozik a tekintetünk, a múlhatatlan barnaságába merülök, egy széles mosoly kúszik fel az arcomra. Az én Belenem, az ő törékeny tökéletességével. 
- Szia - köszönök, lassú léptekkel megyek az ágyához. 
Óvatosan ülök le a szélére. Kezem tétovázva az övé után nyúl, nem tudom mit fog szólni hozzá. A tenyerem közé rejtem. 
Hidegebb, mint az enyém. Finoman végig simítok rajta, halk sóhaj szökik ki belőlem. 
- Hiányoztál. 
- Szia - motyogja halkan, nem húzódik el. Egy másodpercig még állja a szemkontaktust, lesüti a pilláit. 
Egyikünk se szól semmit. Hallgatom a szaggatott lélegzetvételeit, ami a legmegnyugtatóbb hang számomra. Még a gépek ütemes pittyogása sem képes elrontani.
Egy kis idő után Belen óvatosan feljebb ül, összeszedi magát, és újra felém néz. 
- Harry,  én... - kezd bele, de a végén megcsuklik.
- Először én - vágok gyorsan közbe. Én akarok kezdeni, mert mielőtt még messzebb lökne magától, muszáj tudnia, hogy mit gondolok. - Biztos vagyok benne, hogy látni sem akarsz majd, és ezt most búcsúnak szánod - kezdek bele, mire bizonytalanul újra rám pillant. Hatalmas szemeiben félelem és aggodalom játszik. Retteg. - Viszont nem fogom hagyni. Mert bármit is tettél, megoldjuk, túljutunk rajta. Lehet nem is sajnálod, amiért elkövetetted a legnagyobb baromságot, amit csak lehetett, de én megbocsájtok. Igen, szinte minden meg fog változni ezután, kivéve egy dologot; ugyanúgy szeretlek, mint előtte. 
Ennyit arról, hogy ne izgassuk fel. Megremeg az ajka, elsírja magát, ujjaival ügyetlen mozdulattal törli le a könnyeit.
- Harry...
Csak a nevemet képes kinyögni. 
Közelebb ülök hozzá, kérdezés nélkül a fejét a mellkasomra húzom. Belepuszilok a hajába, a hátát kezdem simogatni. Legszívesebben olyan erősen szorítanám magamhoz, ahogyan csak tunám, azonban az egész biztosan fájna neki. Így csak óvatosan karolom át. 
- Könyörgöm, soha többé ne tegyél ilyet - suttogom neki halkan, mire ragaszkodóan a vállamba fúrja az arcát, átkulcsolja a derekamat.
- Én...
Nem tudom mit akarna mondani, és azt se, hogy mi zajlik benne. Hiszen sose tudtam biztosra, csak reménykedhettem benne. Talán miután elengedem, és megtalálja a hangját, elküld, hogy soha többé ne találkozzunk, mert "így lesz a legjobb". Viszont ez az, ami a legkevésbé számít. 
Pár órája még azt hittem soha többé nem láthatom. Azt hittem, hogy elcsesztem mindent, és elkéstem. Most pedig itt van, mellettem. Nem fogok azért elmenni, mert szimplán arra kér. Továbbra is segíteni fogok neki, hogy rendbe jöjjön. 
Mindig is azt fogom tenni, ami neki a legjobb. 

Fontos!


Drága Olvasóim!


Azzal a rossz hírrel érkezem most, hogy sajnos ma nem tudok részt hozni Nektek, mert annyi tanulnivalóm van/volt, hogy egyszerűen szinte alig jutok géphez. Igazán sajnálom, és remélem, hogy nem haragszotok rám! Gondoltam inkább szólok, mintsemhogy hiába várjátok, hiszen csak a jövő héten fog érkezni. :( 

Puszi, Azy

Interjú

Drága Olvasóim!

Ezúttal - nagyon késve - egy interjút hoztam Nektek, amit a fantasztikus Faith készített velem, az All about One Direction blog tulajdonosa. A bejegyzést ezen a linken is eléritek x! Ezúton is még egyszer szeretném megköszönni Neki, hogy rám gondolt!:) 

Sok puszi, Azy

Örülök, hogy elvállaltad ezt a kis interjút. Először is hogy érzed magad?
Köszönöm szépen, nagyon jól érzem magamat. Boldog vagyok, mert teljesen meglepett, hogy kíváncsi vagy rám, és interjút szeretnél készíteni velem. Tényleg sokat jelent.

Gondolom tanakodtál hogyan is választottalak ki. Először a véletlen műve volt, hogy megnyitottam a blogod és mikor beleolvastam tudtam, hogy te vagy a tökéletes alany. Bár még nem fejeztem be az olvasást nagyjából a történet felénél járok, de biztosra veszem, hogy be fogom. Az első kérdésem hozzád az, hogy bizonyára te ismered a legjobban a karaktereidet. Ha egy szóval kellene jellemezned Belen-t és Harry-t mi lenne az a szó?
Huh, ezt hihetetlen jó érzés olvasni, köszönöm szépen! Egyetlen egy szóval nagyon nehéz jellemezni valakit, úgyhogy eléggé bajban vagyok most... Belen-re talán az érzékeny illik, hiszen a betegsége és a félénksége miatt minden, ami történik vele, máshogyan hat rá. Harry ezzel szemben iszonyú segítőkész, és megértő, úgyhogy neki az "önzetlen" szót választanám.

Ne haragudj nem akartam egyből egy 100 dolláros kérdést rád zúdítani. Milyen körülmények között írsz? Szinte minden írónak meghatározó, hogy milyen környezetben szeret írni. Van, aki zene mellett nem tud, van aki csak a kopogó eső zajára. Te hogy vagy ezzel?
Szeretnék az a fajta lenni, aki késő este, a sötétben pötyög, de sajnos akárhányszor próbáltam, csak nagy nehézségek árán sikerült. A legjobb számomra kora délelőtt vagy akár délután írni. Zenét én is folyamatosan hallgatok közben, illetve az ablakom is mindig nyitva van. Ha esik az eső, ha fúj a szél, ha hideg van... Ez nekem állandó, szeretem, ha jön rám a levegő. Ezen kívül fontos, hogy a szobám ajtaja csukva legyen, nem tudok mások előtt írni.

Mit szólnál, ha valaki megkeresne és mondjuk, egy könyvet szeretne kiadni a történetedből?
Elsősorban sírnék, hitetlenkednék, ugrálnék örömömben, utána pedig, ha valahogyan mégis sikerülne lenyugodnom, akkor természetesen hálálkodnék,  én lennék a világ legboldogabb bloggerinája.

Tudod én ezt sem tartom kizártnak.  A tehetségeket mindig keresik. Szóval egy kicsit a történetedre fókuszálva. Szerinted mik azok az előnyök a történetedben, amiért sokan szívesen olvassák? Mi a sikered titka?
Őszintén? Fogalmam sincs. Nem tudom miért olvasnak ennyien, hogy miért tart ki mellettem önzetlenül ennyi drágaság. Én egyszerűen csak írom, ami éppen eszembe jut, közben piszkosul élvezem. A "sikerem" titka úgyhogy abszolút semmi, az Olvasóimnak köszönhetek mindent.

Hogy vagy a negatív kritikával, gondolom te is kaptál már. Mivel akik sikeresnek mondhatják, magukat azokat mindig érik féltékenykedő névtelenek. Hogyan kezeled?
Az első két blogomnál szinte nem kaptam semmi rosszat, azonban ennél, a harmadik blogomnál, már én is kaptam negatívat. Ameddig tényleg építő jellegű, és nem támadó szándékkal érkezik, addig semmi bajom vele, sőt. Viszont sajnos a rosszindulatú megjegyzésekkel nem tudok mit kezdeni, ezek rengetegszer dühítenek fel, és keserítenek el egyszerre...

Szerintem nem érdemes ilyennel foglalkozni. Az olvasóid minden kommentben kinyilvánítják mennyire szeretik a történeted és csak ez számít. Mi volt a legkedvesebb dolog, amit valaha valaki érted tett a blogger közösségben?
Aranyos vagy, én is próbálok erre koncentrálni. Igen, nagyon szerencsés vagyok, amiért ennyire támogatóak. Te jó ég, ez még nehezebb kérdés, mint az első. Az emailen kapott kedves üzenetek, a sok komment, a több éves-hónapos kitartás mellettem az írásaim mellett... ezek mind-mind nagyon sokat számítanak nekem.

Ne haragudj a sok csavaros kérdés miatt. Csak próbálok olyan kérdéseket feltenni ami másokat is nagyon érdekel.  Nos nem tudom ez könnyebb kérdés lesz e vagy sem. Az 1D tagjairól írsz történeteket. Per pillanat Harry van a középpontban. Hogyan találtad ki, hogy „na, igen most Harry lesz a főszereplő ebben a blogban”? Hogyan „ismerkedtél” meg velük? Mi volt az, ami megtetszett bennük a legelején?
Nem, pont azért tökéletesek a kérdéseid, mert el kell rajtuk gondolkozni, úgyhogy ne aggódj! Ennek nincs igazán jelentősége, mindegyikükről szeretnék írni majd történetet - legalábbis remélem, hogy menni fog -, úgyhogy akihez éppen akkor kedvem van, és még nem volt, őt választom. Azt hiszem Zayn-ről láttam egy képet az interneten, amikor is rákerestem, hogy ki is ő, milyen bandában énekel. Ekkor meghallgattam a zenéjüket, megtetszett, és megszerettem őket. Azt imádtam bennük, hogy közvetlenek és viccesek voltak, akik nem szálltak el maguktól. Még kevés rajongójuk volt, úgyhogy közelinek éreztem őket magamhoz, bármennyire hülyén is hangzik.

De hogy is. Egyáltalán nem. Nos elérkeztük a végéhez. Még egy utolsó kérdésem lenne. Van valami, amit megosztanál magadról az olvasóknak?
Hát magamról nem szeretek igazán beszélni, és sajnos fogalmam sincs, hogy mi érdekelheti őket, úgyhogy azt hiszem erre most nem igazán tudok mondani semmit.

Csokis süti vagy cukorka?
Csokis süti, haha.

Jó választás. Még egyszer köszönöm, hogy időt szántál rám. További szép napot!
Én köszönöm, hogy rám gondoltál, és megtiszteltél ezzel. További szép napot!

26. fejezet - A legnagyobb hazugság

Drága Olvasóim!

Hűha, így nagyon az utolsó percekben, de még szombaton, itt is van az új fejezet. Először is tényleg nagyon köszönöm a sok-sok kommentet, amit az utóbbi részek alatt hagytatok, mindenképpen válaszolni foguk rájuk, csak sajnos nem tudom mikor, igyekzsem! A másik pedig, hogy ezt az utolsó 5 részt, ami hátramaradt, Harry szemszögéből fogom végig írni, remélem nem bánjátok. Jó olvasást, nem tudom, mit fogtok majd szólni ahhoz, ahogy a történet alakul!

Rengeteg puszi, Azy


Soha nem volt még ilyen. Soha nem éreztem magamat ennyire... Nincsenek rá szavak. Akárhogyan próbálkozok vele, hogy bármi jelét is mutassam annak, hogy észreveszem, ami körülöttem történik, nem sikerül. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor az ember feje zsong a különböző gondolatoktól, mégsincs így. Közel sem. Én üres vagyok. Azon dolgozom, hogy ne őrüljek bele a történetekbe. Csak meredek magam elé, kezemet összekulcsolom a térdemnél.
Ki tudja hány percen múlt, ki tudja, hogy mennyire máshogyan lett volna minden. Minden rohadt másodperc számított. És én tehetetlen voltam. Semmit se tudtam csinálni, csak várni. Várni arra, hogy kijöjjönek a mentők. Várni arra, hogy vajon Belen szíve tényleg leáll-e. Várni arra, hogy vajon az én kezemben fog-e meghalni.
Most pedig várni a kórházban arra, hogy túléli-e vagy sem.
Fel akartam pörgetni az időt. Régebben előre lapoztam, ha érdekelt egy könyv vége, nem bírtam ki. Beleettem a kajába, mielőtt még kész volt. Kimondtam, ami eszembe jutott, mielőtt még gondolkoztam volna. Mindent gyorsan csináltam, úgy, ahogyan én akartam, és akkor, amikor én akartam.
De Belen esetében más volt. Minden.
Őt nem tudtam irányítani, vele nem tudtam mit kezdeni. Annyira elvakította a saját maga iránt érzett utálat, hogy semmi és senki nem volt képes meggyőzni. A maga útját járta, nem avatott bele abba, min tépelődik.
Azt hittem, rendbe fog jönni. Segíteni akartam neki. Ráébreszteni, hogy tökéletes. Megmenteni pontosan attól, amit tett.
Nem sikerült.
Mit csinálhattam volna máshogyan? Jobban rá kellett volna erőszakolnom, hogy orvosra van szüksége? Árgus szemekkel kellett volna figyelnem egész este, hogy ne csináljon hülyeséget? Ordítani, hogy felfogja, ezt nem csinálhatja? Könyörögni, hogy hagyja abba?
Talán. De én megbíztam benne.
Nem értettem meg őt. Abban reménykedtem, kiismerem már annyira, hogy tudjam, ilyenre nem lenne képes. Viszont átvert. Nem is kicsit. Pontosan ezt akarta. Végig azon volt, hogy abba a hitbe ringasson, hogy ez az egész talán tényleg rendbe jön. Elaltatta a gyanakvásom, mert csak így tudott megszökni. Mindenki, és minden elől.
- Harry...
A most érkező lány sietős alakja visszarángat a valóságba. Gyors léptekkel jön, de előttem pár méterrel leassít. Gyötrelmes arckifejezéssel ül le mellém, rögtön kicsit jobban érzem magam a jelenlététől. Világos haja a vállamra borul, kötött, krémszínű pulcsis karját a hátamra simítja, fejét rám hajtja. Finom virágos parfüme keveredik az lakásában tárolt kávék és frissen mosott ruhák illatával. Mellettem ül, ő az egyetlen, akit felhívtam. Szándékosan megkértem, hogy anyát és apát ne ébressze fel, hagyja őket aludni, elvégre még hajnali négy van, és amúgy sem kell az egész családomnak itt lennie. Tudtam viszont, hogy Gemma bármi is legyen, rögtön mellettem terem, hogy ne legyek egyedül.
Legszívesebben azt mondanám neki, hogy ha lehet, ne mondjon inkább semmit, így is elggé borzalmas minden. Azonban az erőm mintha elhagyott volna, még az ajkaimat sem tudom megmozdítani. A szám száraz, a kezeim mintha megdermedtek volna.
- El sem tudom képzelni milyen lehet ez most neked- suttogja halkan.
Tenyerét rásimítja a kézfejemre, ezzel is mutatva, hogy támogat, és mellettem áll.
Torkom szakadtából ordítanék, hogy elmúljon a fájdalom. A fenébe is, nagyon nagyot kiálatnék, akkorát, hogy kiszakadjon a tüdőm. Csakhogy ne kelljen hallanom semmit se.
Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem, amit a ő is észrevesz. Érzem magamon a fürkésző tekintetét, ahogyan próbálja kitalálni, hogy mégis mi zajlik bennem. Nem kell neki sok idő, egy percig is elég a jobb profilomat tanulmányoznia, előtte egy nyitott könyv vagyok.
- Kire vagy dühös? - kérdezi meg, mindenéle köntörfalazás nélkül.
Nem válaszolok. Egy hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, az izmaim elernyednek. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna a kérdést. Semmi kedvem beszélgetni. Ellenben elég csak félig lepillantanom a kétsébeesett arcára, és tudom, hogy nem tehetem ezt vele. Nem zárhatom ki, nem engedhetem, hogy aggódjon értem.
- Nem volt joga ezt tenni - felelem végül, érzem, hogy az ér lüktet a haléntokomnál. - Nem gondolt senki másra, csak magára.
A felgyülemlett düh felszínre tör bennem. Nem igazán akarom bevallani, de az az igazság, hogy mérges vagyok. Rá.
- Ezt tartotta a legkönnyebbnek...
- Nem érdekel - csattanok fel, lerázom magamról Gemma ölelését, és kipattanok a kényelmetlen székből. - Elég erősnek kellett volna lennie ahhoz, hogy kitartson! Én ott voltam mellette, érted? Mindent megtettem, de semmi se használt!
- Igenis használt, ebben biztos vagyok - bólint nyugodtan. - Viszont Harry... Aki ilyen beteg, azon már nem igazán tud segíteni, ha mellette állnak.
- Mégis miért nem?! - tárom szét értetlenül a kezemet. - Elmondtam neki ezerszer is, hogy mennyire fontos, de ez nem állította meg, amikor megtette! A francba már, hiszen lenyelte azokat a kibaszott gyógyszereket, és közben egy percig se gondolt arra, hogy ezzel mit okoz - hadarom idegesen, fel-le járkálok.
Gemma csendesen nézi, ahogyan kiadom magamból a haragom, nem állít meg. Tudja, hogy egyszer úgyis vége szakad, most úgysem ér semmit, nem tud hatni rám. Úgyhogy folytatom, a csalódottságom előtőr, miszerint nem voltam elég jó.
- Rohadt önzőség ez az egész, egyszerűen nem fair! Nem gondolhatsz egyet, és próbálhatod meg megölni magad, ha egy kicsit nehezebbek lesznek a dolgok. Nem hagyhatsz magad mögött mindent, gondolnod kell másokra is. Egyszer sem kért segítséget, nem mondta el, miért csinálja, hogy mi ez az egész! Nem bízott bennem! Írt egy kurva levelet, és azt hitte, ezzel minden el van intézve, miközben egyáltalán nem. Érted?! Egy. Kurva. Levél - tagolom, ezzel is nyomatékosítani akarom, hogy ez mennyire kevés.
Jól esik szídni Őt, igen. Viszont azt hiszem az is jól esik, hogy Gemma mindennek ellenére, igyekszik megértőbb lenni. Mert szeretem. És ha most nem én vagyok az, aki védi, muszáj valakinek. Nem maradhat egyedül.
- Megmutatnád? - pillant rám még mindig hidegvérrel.
Indulatos mozdulattal rántom elő a farmerom hátsó zsebéből, simítok rajta egyet, majd elé nyújtom. Elveszi, a combjaira fekteti, majd belekezd az olvasásba. Nem kell sok idő, hogy átfussa. Amikor végez, visszaadja. Furcsállva ráncolja a homlokát.
- Azt írta, az életénél is jobban szeret.
- Az volt benne a legnagyobb hazugság - rázom a fejemet hevesen. - Mert ha tényleg így lenne, akkor az életet válaszotta volna.
- Vagy pont azért tette. Lehet azt gondolta, ha meghal, azzal neked idővel jobb lesz.
Nem szólok semmit, még kicsit járkálok a folyosón, tanulmányozom a kopott festéket a falon, a kórtermek ajtaján virító számokat, a lámpák halk zümmögését, a linóleum zöldes árnyalatát.
- Lassan megérkezik a családja is, ki kéne találni hogyan áruljuk el nekik - töröm meg a csendet.
- Hogy érted? - csodálkozik el. - Hát csak odamész, és...
- Igen? - húzom fel cinikusan a szemöldököm, nem hagyom, hogy befejezze. - És mégis hogyan közlöd egy családdal, hogy a lányuk, akiről azt hitték, teljesen jól van, öngyilkos akart lenni?
A mondat végére elkomorul a tekintentetem, attól, hogy hangosan kimondom, még a hideg is kiráz. Így olyan valóságos... Eloszlatja a reményt, hogy ez csak egy katasztrofális álom, és mindjárt felébredek, csak ezúttal Belen mellett. Akinek semmi baja, ép és egészséges.
 -Nem tudom, de hazudni akkor sem lehet - csóválja meg finoman a fejét. - Valószínűleg már amúgy is elmondták nekik, amikor értesítették őket. Nem kell nekünk.
- Máshogy kérdezem. Mégis hogyan közlöd egy családdal, hogy a lányuk, akiről azt hitték, jól van, öngyilkos akart lenni, miattam?
Várakozón mustrálom az arcát, látom, ahogyan megrándul, amikor az utolsó szót is kimondom. Sejtette, hogy eljön ez a pillanat is. Amikor eljön az önmarcogolás, hogy minden az én hibám. És részben így van.
Nem figyeltem eléggé. Mire észrevettem, hogy nincs mellettem, már túl késő volt. Túl későn láttam meg a levelet, túl későn törtem rá az ajtót, túl későn hívtam a mentősöket. Ez van. Elcsesztem.
- Nem a te hibád volt - áll fel, eléggé eltökéleten ahhoz, hogy rájöjjek: most azt akarja, hogy hagyjam abba ezt. - Harry, szüksége lesz rád, úgyhogy össze kell szedned magad.
Keserűen és fájdalmasan mosolyodok el. Szemeimet rá emelem az egy fél fejjel alacsonyabb nővéremre, halkan kérdezem meg azokat, amik a legjobban bántanak. Azokat, amikbe bele se merek gondolni, mert annyira félek a válaszoktól.
- Honnan tudod, hogy szüksége lesz rám? Honnan tudod, hogy nem fog meghalni?
Bizonytalanul, mégis reménykedve simít végig a karomon, és éppen szólásra nyitná a száját, amikor Belen családja megérkezik. Feléjük fordítjuk a fejünket.
Látszik rajtuk, hogy mindannyian úgy ugorhattak ki az ágyból, kapkodva öltözködhettek fel. Az anyukjája kísértetesien hasonlít rá. Hosszú, váll alá érő haj, félszeg és kapaszkodó tekintet, ami egybefonódik az apukájéval. Lehet nem nagyon beszéltek az út alatt, mert mindannyiukat szinte megöli a várakozás.
Lassan elérnek hozzánk, a szülei idejönnek, míg a tesvérek tisztes távolságból megállnak. Nem ülnek le.
- Te vagy Harry, igaz? - erőltet egy kényszeredett mosolyt magára Mrs.Wallis.
- Igen - mutatkozom be kissé tartózkodva, megrázzuk egymás kezét. Ezt megismétlem az férjével is. Mary Wallis és Peter Wallis. - Ő itt a nővérem, Gemma Styles.
Őt is kedvesen köszöntik, mintha csak olyan egyszerű lenne számukra. Pedig biztos vagyok benne, hogy belül szétrobbannak a feszültségtől. Ahogyan én is.
- Sajnálom, hogy így kellett először találkozunk - rebegi halkan Mary, sötétbarna szemeit fájdalmasan lehunyja egy pillanatra.
- Én is - válaszolom zavartan. Úgy érzem mondanom kell valamit. Muszáj. - Én... - Halkan beszélek, györtelmesen, még befejezni se tudom rendesen. - Én...
Hogy lett volna képes őket Belen maga mögött hagyni? Hogy tehette ezt velük? Hiszen csak rájuk kell nézni, a hülye is megmondaná, hogy mennyire szeretik.
- Nem a maga hibája - vág közbe az Peter, magázódva, mielőtt még bármit is kinyöghetnék. Tudja, hogy mit akartam.
- Igen, ne emészd magad!
Mrs. Wallis furcsán higgadt, mintha annyira nem lepte volna meg, hogy a lányát ennyire félreismerte.
Márha félreismerte.
Mert Belen esetében mindenki sejtette, hogy valami nincsen rendben. Én is, az elejétől kezdve. Mindenki észrevette a kicsi jeleket, mégis szemet hunytunk felette. Nem vettük észre, hogy borzalmasan nagy bajban van. Nem jöttünk rá, hogy ha nem rángatjuk ki a gödör mélyéről, akkor még lentebb kerül.
Nem csak az én hibám. Mindenkié.
De legfőképpen Belené.
- Elmegyek, iszom egy kávét - tereli el a témát inkább Mr. Wallis, kezében néhány aprót tart. - Kérnek?
- Nem, köszönjük - rázza meg a fejét Gemma helyettem is.
- Megyek, elkísérellek - bólint egy kicsit Mrs. Wallis, és vele tart.
Elindulnak a folyosó vége felé. Mary keze átkarolja a férje derekát, vállán egy kabát pihen. Ragaszkodóak, úgy tűnik, egy centit se hajlandóak a másik nélkül megtenni. Ezzel szemben a testvérpár - később, mint megtudtam Citte és Seey, - egymáshoz se szólnak. Hát, nem lehet túl jó viszonyuk, ha még ilyen helyzetben is van egymással szemben némi fenntartásuk.
Nem ismerem őket, de iszonyúan hasoníltanak Rá. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a testtartás, ugyanolyan sötét haj. Ráadásul Ő is folyamatosan a karkötőivel babrált, mint Citte. Bár a nővére szerintem sokak szemében jobban bejönne, ahogyan elnézem, nekem mégis minden részéről Els ugrik be.
Rohadtul látni akarom.
Amint hallotávolságon kívül kerültek Belen szülei, Seey ellöki magát a faltól, feldúlt tekintettel indul el felénk. Gemma kissé ideges lesz mellettem, ami nekem is azt súgallja, hogy ellenben a szülőkkel, talán ő máshogy gondolja a dolokat.
- Hogy engedhetted, hogy ezt tegye? - kérdez rá rögtön. - Miért nem állítottad meg?
- Csak nem gondolod... - kezdene bele Gemma a védelmezésébe, de egyszerre ketten is közbe vágunk.
- Nem kell - szakítom félbe, egy kérlelő pillantással fojtom belé a szót. Nem kell, hogy megvédjen.
- De, pontosan ezt gondolom! - csattan fel Seey is. - Ha tetszik, ha nem, ez a szemétláda tehet mindenről! Ő volt mellette, észre kellett volna vennie, hogy valami nem stimmel, segítenie kellett volna!
- Hé, Seey, állj le - lép be hirtelen a képbe Citte is, mérgesen próbálja visszafogni a bátyját. - Ő mindent megtett, amit lehetett! Elég!
- Nem, nem elég, Belent éppen újraélesztik, nem tűnt fel?! - kiáljta el magát idegesen. - És ha sikerül is, ki kell mosni a gyomrát... És ha élni is fog, már semmi nem lesz ugyanolyan!
Erre egyikünk se mond semmit, pontosan tudjuk, hogy igaza van.
Semmi lesz már ugyanolyan.
Ingerülten kikerülöm őket, és elindulok a folyosó másik irányába. Magam mögött hagyom mindannyiukat. A végén lefordulok. Lemegyek a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat. Egyenesen a kertre nyíló ajtó felé sietek, szinte feltépem.
Kint már hajnali öt lehet. Még kicsit sötét van, de lehet látni. Halvány köd lepi el az egyébként füves területet. Mindenhol padok, köves utak, kopasz fák. Üres és csendes. Se egy madárének, csak a távoli autók zúgását lehet hallani.
Sétálok egy kicsit. Átvágok a halvány hórétegen. Van, ahol már inkább latyak van, ott is gondolkozás nélkül gázolok át a bakancsommal. Végül leülök egy eldugott pad tetejére, ahol a méretes fenyőfák miatt kizártnak tartom, hogy bárki is észrevegyen.
Mélyet sóhajtok, az ajkaim közül kiszökő levegő nyomot hagy. Olyan, mintha csak füstöt fújnék ki. Előveszem Belen levelét, fél kezemmel fáradtan támasztom a fejem, míg a másikkal a papírdarabot szorongatva olvasom el újra és újra a sorait.
"Képzelj egy világot, amiben nem vagyok benne, ahol nem ismertél meg. Akárhányszor csak szenvedést akarnék okozni az emlékekkel, tedd ezt. Segíteni fog. Egy idő után az lesz az igazi világod. És ígérem, boldogabb leszel."
Lehunyom a szemem. Egy olyan világ, ahol nem ismertem meg.
Nem működik. Nem fogok egy olyan világban élni, amiben ő nincsen benne. Az nem lesz az igazi.
- Baromság - szűröm a fogaim között dühödten, legszívesebben összetépném a levelet. - Kibaszott nagy baromság, mert élni fogsz!
Még én is érzem, hogy mennyire bizonytalan ez az egész. Tudom, hogy rohadtul mérges vagyok rá. Tudom, hogy nála önzőbb emberrel még soha életemben nem találkoztam. Tudom, hogy ő is gyűlölte magát. Tudom, hogy beteg. Tudom, hogy szeretem. Tudom, hogy nem hagyhatom magára.
De azt nem tudom, hogy hogyan tehetett ilyet. Azt nem tudom, mi lesz, ha az a világ, amit elképzelnem is szörnyű, egyszerre valóság lesz.
Belen, hát nem jöttél rá, hogy attól még, hogy te egyszerűen kisétálsz az életből, se neked, se nekünk nem lesz jobb?  

25. fejezet - A menekülés útja

Drága Olvasóim!
  • Köszönök ismét mindent, a kommentekre pedig válaszolok, amint tudok.
  • Ehhez nem fűznék most nagyon mást, szerintem ez lesz a legmegosztóbb fejezet, és elképzelhető, hogy néhányotok utána megutálja ezt az egészet... Hát, most erre csak azt tudom mondani, hogy muszáj így lennie, és nagyon remélem, hogy azért lesznek olyanok, akik megértik azt is, hogy miért.
Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy


Izgulok, a fejem zsong, fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Ha lehetne, átugornám azt a részt, amikor csak állunk, és egyikünk se szól egy szót se. Nem vagyok erre kíváncsi. Azt a pillanatot akarom, amikor már vége, amikor már az egész elmúlt.
Azt kívánom, bárcsak egy álom lenne, amiből mindjárt felébredek. Bárcsak meg se történt volna. Minden olyan hirtelen történt, minden olyan abszurd... sose gondoltam bele igazán, mi lesz ezután. Pedig valahogy mindig sejtettem, hogy ez elkerülhetetlen. Előbb vagy utóbb be fog kövezkezni. És az a legrosszabb, hogy eddig bármennyire is próbáltam meggyőzni magamat, hogy amit csinálok, az rendben van, elég most Harry mélyzöld tekintetébe pillanatanom, és látom, hogy nincs. Mert akkor nem lenne ennyire ijedt.
Sok minden van, ami elvonhatná a figyelmemet arról az egyperces csendről, ami hosszú éveknek tűnik. A hideg csempe a talpam alatt. A barna lakk, ami kezd kissé lepattogzani a körmömről. A kék törülköző, amin sötétebb foltok vannak, ott, ahol még nem száradt meg teljesen. A kósza tincs, ami kiszökik a fülem mögül, és előre hullik. Harry.
Viszonylag mégis hamar reagál. Egy árva szót sem szól, csak közelebb jön. Meredten ácsorgok, nem tudom mit akar tenni. Nem bírok ránézni, szégyellem magamat előtte. Lehajtom a fejem, megvárom, hogy teljesen elém érjen.
És akkor olyat tesz, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Soha. Fél kezével letörli az arcomat, megtisztít a könnyektől, amik a pániktól mintha elapadtak volna. Aztán a mellkasára húz, izmos karját a derekamra csúsztatja, és magához ölel.
A karjaim csak zsibbadtan lógnak mellettem, úgy állok ott, akár egy rongybaba. Azt hiszem, ha nem viszonzom, akkor el fog engedni.
Márpedig én pontosan ezt akarom.
Nem tudom miért, és nem tudom, hogyan lehet annyi erőm, hogy erre képes legyek. De van. Mert abban a momentumban lehetlen másra gondolnom, minthogy eresszen el, és hagyjon egyedül.
Mert valami megtört bennem.
Mert akkor és ott, a lelkem egyetlen megoldást talál, ami elfogadható számára. A menekülés útját.
Engedtem, hogy túl közel kerüljön, engedtem, hogy függjek tőle. Olyan hülye voltam, hogy beleszerettem. Ez pedig mindkettőnk számára rosszat jelent. Mostantól.
- Sajnálom - töröm meg végül a hallgatást. A szavam halk, gyenge és nyomasztó.
- Nem kell - suttogja.
Pedig pontosan kell. Harry bármennyire is bármennyire is próbál a mentőövem lenni, ez nem történhet meg. Nem, mert nem tud segíteni, magamat csak én menthetem meg.
Nem tudja már kitörölni az emlékezetemből, hogy azon kívül, hogy sajnálkozva nézett rám, volt még valami. Amivel még inkább nehezebb lenne megbírkózni. Megrettent. Tőlem.
Nem véletlenül utálom azt a kérdést, hogy "Mi jár a fejedben?". Ha őszinte lennék, és elmondanám, a legtöbb ember őrültnek nézve vagy megriadna. Pontosan azért, mert a gondolataim nem boldogak. És senki se szereti azokat az embereket, akik nem boldogak.
Erőtlenül fonom köré a kezemet, meg akarom tartani a látszatot.  Előtte. Muszáj, csak így tudok majd elmenni. Ha már most megsejti, hogy megpróbálom átverni, akkor még inkább ragaszkodni fog ahhoz, hogy mellettem maradjon.
Beszívom az illatát, megjegyzem. Elraktározom az agyam egy részébe, hogy amikor már újra egyedül leszek, emlékezzek rá.
- Kár volt eddig halogatni, hogy beszéljünk - ismeri be gyötrelmesen. - Belen, neked segítségre van szükséged. Keresnünk kéne egy... - Elhallgat.
Orvost? Pszichiátert? Szakembert? Valakit, aki nem te vagy? Valaki, aki kezelni tudja a betegségem? Mégis melyikre gondoltál, Harry?
- Tudom - hazudom, lesütöm a szemem. - Ha visszaértünk Londonba, ígérem megteszem. Úgy rendben van?
Kicsit eltávoldok tőle, hatalmas szemeimet rámeresztem. Mindent beleadok, hogy meggyőző legyek. Hinned kell nekem. Csak így tudlak itt hagyni. Kérlek, Harry, könnyítsd meg! Hidd azt, hogy igazat mondok.
Bizonytalanul méreget, hezitál. Sejti, hogy valami nincs rendben.
Hiszen nem így kellett volna történnie. Sírnom, üvöltöznöm vagy hisztiznem kellett volna, azt kiabálva, hogy "semmi bajom", miközben őrülten csapkodok magam körül. Vagy le kellett volna tagadnom, ostoba magyarázatokat kitalálnom. De semmiképpen se rögtön beismernem, hogy valami tudom, hogy ez így nem jó. Aztán azt megígérni, hogy még egy doktort is keresünk...
Az igazság az, hogy ez nem is olyan nagy ügy, nem is érdemes vele foglalkoznom. És Harrynek se kellene. Hiszen hány ember csinálja ezt rajtam kívül? Csak egy kicsit fogyózok, na és? Minden lány arra vágyik, hogy vékony lábai, lapos hasa legyen. Mind, kivétel nélkül, elégedetlenek vagyunk legalább egy kis részünkkel. Nem vagyok más. Nem vagyok rosszabb.
Látom rajta, hogy meg akarja tudni, hogy a szemébe hazudok-e. Talán azért is kérdez végül meg mást. Mélyen legbelül nem is akarja hallani a választ.
- Ugye tudod, hogy őrülten szeretlek? - néz rám komolyan.
Kár lenne már azzal áltatnom magamat, hogy Harry csak a média és látszat miatt csinál mindent. Ahhoz ő ugyanis túl jó.
Egyszerű kérdés, mégis hatalmasat üt. Ez az egy, amiben biztos vagyok. Viszont még ez sem elég ahhoz, hogy meggondoljam magam.
- Igen - rebegem, alig lehet hallani. - De hidd el, én téged még annál is jobban.
Ez most nem olyan, nem-édes-én-jobban-szeretlek dolog.  Tényleg így gondolom, és muszáj ezt tudnia. Mert ha már egyedül lesz, és rádöbben arra, hogy mit tettem, az okát is ismernie kell.
Halványan elmosolyodik, ezzel is kicsit oldva a feszülséget. Megint közel húz, puha puszit nyom a homlokomra.
- És azt is, hogy tökéletes vagy? - motyogja a hajamba.
Erre már nem válaszolok, félek, hogy megremegne a hangom. A pulcsijába fúrom az arcom, ujjaim ragaszkodóan kapaszkodnak belé.
Ne folytasd, környögöm. Már így is elégg fáj számomra ez az egész.
- Fogalmam sincs, miért teszed ezt magaddal, miért...
Nem akarom, hogy folytassa.
- Menj előre - vágok közbe határozottan. Összeszedem minden erőm, mielőtt még befejezhetné a mondatot. - Én is megyek mindjárt utánad. - Eltávolodok tőle, álacot öltök. Látszik rajta, hogy nem akar itt hagyni, főleg nem azután, ami történt. Márpedig nekem rá kell bírnom. - Nem fogok... semmit csinálni, ne aggódj! - erődködöm.
Harry belátva, hogy talán tényleg szükségem lehet néhány szabad percre, amiben rendbe szedem magam, bólint egy aprót. A kezei lehullanak rólam, de tekintete az enyémbe fúrdódik. Mivel nem állom, és inkább leszegem a fejem, sóhajt, és elindul kifele.
Amint beázórdik mögötte az ajtó, az összes bent tartott levegő egyszerre szakad ki a tüdőmből, mintha már egy pillanatig se bírtam volna tovább. Remegő kezekkel túrok a hajamba, amik utána az ajkaimat találják meg. Szakadatlanul tépkedni kezdem azon kívül, hogy fogaimmal is minduntalan harapom. Nem kell sok, hogy megérezzem a vér vasas ízét, így inkább gyorsan abbahagyom.
A csuklómon lévő hajgumival ügyetlen mozdulatokkal összefogom a rakoncátlan tincseimet. A mosódkagyló fölé hajolok, megmosom az arcom, majd a fogaim is. Szárazra törlöm a bőröm, mélyet szívok a levegőből. Összeszedem magam, most erősnek kell lennem. Ha egy pillanatra is megtörik az álca, amit felépítettem, akkor vége. Újra elgyengülök, és mivel biztos, hogy nem tudom és nem is akarom azt tenni, amit Harry szeretne, csak mindkettőnkek megnehezítem a gondjait.
Nem tölthetek vele már sok időt, akkor akaratlanul is olyan ragaszkodó leszek, hogy hagyom, hogy mellettem maradjon. Márpedig ennek tilos megtörténnie.
- Csak nyugalom - suttogom saját magamnak, próbálom a légzésemet egyenlítesíteni. - Minden menni fog.
Kimegyek a fürdőszobából, látom, hogy Harry ahelyett, hogy már feküdne, mintha mi se történt volna, az eredeti ágy keretén ücsörög. Előrehajol, kezeit összekulcsolja, térdén támasztja meg a könyökét. Előre bámul, annyira gondolkozik valamin, hogy szinte meg se hallja, amikor mögé érek.
Leülök mellé, mire összerezzen. Hamar rendezi vonásait, kiegyenesedik, fél kezét a vállamra teszi, így automatikusan a vállára dőlök.
Mindketten furcsán kezeljük a kialakult szituációt. Ő nem akar rám támadni, mert attól fél, hogy akkor elmenekülök. Én pedig nem mentőzök, beleegyezek abba, amit mond. Legalábbis ő ezt hiszi.
Hát nem érzed, hogy minden túl könnyű így, Harry? Hát nem érted, hogy én nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mint egy beteget? Nem vagyok az.
- Túl jutunk majd ezen - szólal meg, hangja rekedtes. - És minden rendben lesz.
Biztosan  magát akarját nyugtatgatni azzal, hogy én rendben leszek. Mert persze sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem lennék számára teher. Vajon örül, hogy kiderült vagy jobb volt addig, ameddig nem tudott semmit?
Mivel egy árva szó sem hagyja el a számat, nem beszél ő sem többet. Úgyis felesleges, nem nagyon lehet ilyenkor bármit is mondani. Már az is, hogy minden rendben lesz, túl sablonos. Álszentség, hiszen a szíve mélyén ő se gondolhatja, hogy ez így igaz.
Hiszen alig pár perc alatt minden megváltozott.
Megmozdul mellettem, amiből arra következtetek, hogy fel akar állni. Meg is teszi, ezért vele egyidőben én is kinyújtózom. Végig simít az alkaromon, halvány mosolyt ereszt meg, és egy másodperc töredékig, mintha tényleg hinnék neki. A csillogó, mélyzöld íriszek, amik az enyémbe fúródnak, leírhatatlan békét árasztanak, és egy kis ideig képesek rábírni, hogy bízzak Harry-ben. Bízzak benne annyira, hogy tudjam, mindent megfog tenni, hogy tényleg rendben legyek.
- Szeretlek, Belen.
És pont ezért veszélyes ez az egész.

Még akkor is ez jár a fejemben, amikor már az ágyban fekszünk, és Harry elaludt. Az én szemeim bár csukva vannak, éber vagyok. Órákon keresztül csak fekszek mellette, szándékosan nem hozzábújva. Halkan lélegzik, mellkasa fel-le emelkedik. A barna takarót a hóna alá gyűrte, tenyerével megtámasztja az arcát. Legszívesebben megcsókolnám, mégsem teszem, mert nem akarom felébreszteni.
Halkan, nagyon halkan kúszok ki mellőle. Fogalmam sincs, mit fogok mondani, ha megint felkel, de próbálok úgy mozogni, hogy erre esély se legyen. Lábujjhegyen sétálok el a földön heverő táskámig, óvatosan húzom ki a cipzárt. Lennie kell valahol egy tollnak. Muszáj.
Hamarosan rá is találok a zsebkendők, hullámcsattok tömkelében, amin kívül még az iratok, egy dezodor, a parfümöm, és még rengeteg minden helyet kapott. A kedvenc tollam, ezzel írtam régen a naplómat is, ezért szinte mindig magammal hordozom.
Mivel üres lapot nem találok, a spirálos, kis alakú hátidőnaplóm egy papírját tépem ki. Leülök az apró dohányzóasztal elé, pont oda, ahová még úgy ahogyan beérkezik kintről a sápadt, téli fény. Már hajnalodik. És mire feljön a nap, én már sehol se leszek.
Írni kezdek.

Harry! 

Mielőtt még elmondanám, hogy miért ezt a levelet olvasod, ahelyett, hogy velem beszélnél, tudnod kell néhány dolgot. Tudnod kell őket, mert azt hiszem csak így leszel képes majd tovább lépni.  
Viszont előbb a legfontosabbat: szeretlek. Ez legyen az, amit soha, ismétlem SOHA ne felejts el. Tilos. Annyira szeretlek, mégha az, amit tettem, nem is pont ezt bizonyatja. Ami történt, az nem a Te hibád. Te mindent megtettél, amit csak lehetett, rendben? Hiszen Te vagy a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam. Te vagy az egyetlen, aki megtudta, hogy... 
Nem érdemellek meg. Mert annyira önző voltam, hogy még a te szerelmed se képes arra, hogy megmentsen. Hiába szeretsz, hiába vagyok számodra tökéletes... nem a te dolgod, hogy megjavíts valamit, ami már ezer miszlikre szakadt. 
Lenne egy kérésem: Bocsáss meg! Most talán még nem tudod miért, de megfogod. Ezért zártam be az ajtót... Nem szabad látnod. Ha mégis valahogyan ez bekövetkezne, hunyd le a szemed. Képzelj egy világot, amiben nem vagyok benne, ahol nem ismertél meg. Akárhányszor csak szenvedést akarnék okozni az emlékekkel, tedd ezt. Segíteni fog. Egy idő után az lesz az igazi világod. És ígérem, boldogabb leszel. 
Talán nem volt okom rá. Hiszen minden az enyém volt, amit bárki csak kívánhat magának. Ezért voltam önző. Emelett gyenge, mert nem találtam más megoldást. Bár, az igazság az, hogy nem is kerestem. Nem is akarok keresni. 
Amikor rájössz mindenre, akkor gyűlölni fogsz. És megértem, hidd el. Ismerlek, haragudni fogsz magadra, ha így érzel, de nem kell. Talán egyszer el fog múlni, talán nem. Bármit is gondolj rólam utána, egy percig se bánd. Én választottam ezt az utat, és ez ezzel jár. 
Tévedtem, két kéresem lenne. A családom, Lola és Lorena, azok, akiket mind még magam mögött hagyok... 
Azt hittem sok mindent képes leszek írni. De úgy érzem, elfogytak a szavak. Itt már nincs mondanom. 
Harry, szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig is foglak. Az életemnél is jobban. 

Belen

Halálosan nyugodt vagyok. Az üvegasztalon hagyom a levelet, félbehajtom. Lassú léptekkel kerülöm ki a bútort, elindulok a bőröndöm felé. Kiveszem a kis dobozt, a kezeim közé zárom. A fürdőszobához megyek, de mielőtt belépnék, még utoljára rá pillantok. A könnyek szúrják a szemet, mégsem gyengítenek el. Becsukódik mögöttem az ajtó. A zár kattan. A tenyerembe öntöm a fehér gyógyszereket.
Vége lesz. Szabad leszek. Megmenekülök mindentől.
Csak egyet nem tudtam.
Nem megmenekülök, hanem el.