24. fejezet - Felfordult világ

Drága Olvasóim!

Itt van még időben a következő rész, bízom benne, hogy majd tetszeni fog. Nem tudom, számomra különösen sokat jelent, majd a végén Ti is megtudjátok, hogy miért. Szerintem kicsit más lett, mint, ami megszokott, remélem azért nem lesz zavaros.
Szeretném megköszönni Nektek, hogy még mindig érdeklődést mutattok a történet iránt, ez rengeteget jelent. Hihetetlen aranyosak vagytok, hogy folyamatosan írtok, komolyan! És amint kitettem részt, már el is kezdek válaszolgatni a kommentjeitkre! :)
Imdálak Titeket!

Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy

- Miért zúgtál belém régen? - teszi fel a következő kérdést. Nem akar tágítani, mindenképpen kíváncsi erre. Nagyszerű. - Hiszen nem is ismertél.
Mélyet sóhajtok, egy ideig még húzom az időt azzal, hogy helyzekedek az ülésen, majd amikor már kényelmesebb nem is lehetne, kelletlenül észreveszem a fürkésző tekintetét. 
- Csak - rántom meg a vállam nemtörődöm stílusban. 
- Ez nem is rendes válasz! - háborodik fel kissé, kérlően noszogat. - Na!
- De hát nem is tudom - teszem szét tehetetlenül a kezeim. - Fogalmam sincs. 
Farkasszemet nézünk, ő engem, én őt szuggerálom. Most biztosan próbálja kitalálni, hogy mennyire mondok igazat. Viszont az ajkaimat szorosan egymáshoz préselem, egy szót sem szólok. Ez az igazság. Nem tudom, miért zúgtam bele. Az ilyennek nincs konkrét oka, egyszerűen csak megtörténik.
- Akkor úgy veszem, hogy most eljátszottad az nem-kötelező-válaszolni esélyed - dönti el végül, mire én vagyok az, aki a száját eltátva mered rá. Ezt nem gondolhatja komolyan, hiszen feleltem a kérdésére! - Belen, ne nézz így rám!  Mi az, hogy "csak"? Nevetséges! 
Bosszúsan méregetem, úgy viselkedek, akár egy durcás kislány. Szemöldökömet mérgesen összeráncolom, talán még a számat is lebiggyesztem egy kicsit. Tüntetően elfordulok tőle, kibámulok. 
Zuhog a hó, a dugó nem mozdul, az autók lámpája lepi be az eltorlaszolt utat. Az ablaktörlő folyamatosan tisztítja a szélvédőt a ráhullott csapadéktól. Néha távolról felszólal egy-egy dudaszó, az emberek idegesek, és türelmetlenek. Mindenki menni akar már. 
A szenem sarkából látom, ahogyan Harry áthajol hozzám, a következő pillanatban pedig egy meleg puszi éri az arcomat. Utána megnézi, hogy haragszom-e, de mivel úgy teszek, mintha ennyitől nem enyhülnék meg, ad még egyet. Ajka éppen csak súrolja a bőrömet, mire a fejemet felé fordítva alakítom át csókká. A végén a homlokomat nekitámasztom az övének, lehunyomom a szemem. 
- Képtelenség elmagyarázni, hogy mit szeretek benned. Mindent. 
Harry halványan elmosolyodik. Ujjainkat összekulcsolja, elhajol, és rendesen visszaül.
- Elfogadom a válasznak - adja meg magát végül. - Te jössz. 
Tudom, mit akarok kérdezni. Hiszen már olyan régóta fúrja az oldalamat. És nem bírom tovább.
- Miért tartottál attól annyira, hogy el kell menned turnéra, és külön leszünk? 
Halkan tudakolom meg, finoman. Már előre érzem, hogy ez egy érzékeny téma lehet. Hiszen még az emlékezetemben él, ahogyan szenved. Mintha nem csak pár hónapról lenne szó, hanem legalább egy évről. És az a félelem a szemében... az attól való félelem, hogy egy utazás mindent megváltoztat.
Megköszörüli a torkát, nem számított erre, bármennyire is nyilvánvaló, hogy egyszer még sor kerül rá. Zavartan a hajába túr. Mennyire más, mint én. Ha a helyébe lennék, valószínűleg terelném a témát, vagy szinte suttogva, félve vallanék be mindent. Ellenben az ő hangja határozottan cseng, mint aki már beletörődött, hogy vannak dolgok, amiket nem képes megváltoztatni. 
Az első turné alatt kezdőtött, mikor Harry először volt teljesen távol a családjától. Ritkán láthatta őket, szinte minden idejét lefogalta a zene. Egyik helyről jártak a másikra, annyit utazott, mint még sose. Imádta a nyüzsgést, hogy megvesznek érte a lányok. A fél világ őt akarta, mindenki figyelte. Bármit mondott, bármit tett, nyílt titok volt. A magánélete megszűnt, de nem érdekelte. Élvezte, ha a címlapon viríthatott, ha ellenállhatatlannak tartották. Elfelejtette, honann is indult, már nem számított, ha egy otthon töltött hétvége helyett inkább a srácokkal ment el bulizni. Megrészígette a hírnév, ami nem is csoda, ilyen fiatal fejjel. Önző volt, elhanyagolta a szeretteit. 
Gemma telefonált, viszont túl fáradt volt hozzá, hogy beszélgessenek. Nem vette fel, inkább lenémította, hogy majd másnap visszahívja. Másnap elfelejtette. És azután is. 
- Szüksége volt rám. Nem kért volna nagy dolgot, csak hogy kiönthesse valakinek a szívét, hogy menjek haza egy kis időre. De mikor újra beszéltünk, már elkéstem, egy óceán volt közöttünk. Mire végre hónapok után eljutottam Holmes Chapelbe, semmit se tudtam tenni. Gemma rendbe jött, sose mondta el, mi volt a baja. Nem haragudott rám, pedig borzasztóan megbántottam. 
Nem is kellene nagyon befejeznie, mert értem. Értem, hogy Harry azóta lett ilyen tökéletes. Azóta figyel ennyire az emberekre, azóta segít ott, ahol tud. Azóta fél attól, hogyha távol van bárkitől is, újra magával ragadja majd az a világ, aminek piszkosul nehéz nemet mondani. Azóta kezeli rendesen a körülötte lévő felhajtást. Semmit se ér, ha mindenki imád, de közben a tulajdon nővéred csalódott benned. 
- Igazán... - kezdenék bele halkan. - Igazán sajná...
- Ne sajnáld - rázza meg reflexszerűen a fejét. - Csúnyán elcsesztem, viszont már elmúlt - ereszt meg egy erőtlen mosolyt. 
- De azt is sajnálom, hogy nem nagyon segítettem, hogy ez elmúljon - magyarázom. 
Ha tudtam volna, egészen biztosan nem teszem annak ki, hogy miattam szenvedjen. Bár itt volt most nem az történt, amitől tartott. Ezúttal nem ő volt az, aki cserben hagyta a másikat. Hanem én. És ezzel csak rontottam az amúgy is rossz helyzetén. Ezek után mondja neki valaki azt, hogy menjen nyugodtan turnézni, úgyse változik semmi...
Harry is hibázott, ő is rontott el dolgokat. Csak ő másokkal ellentétben előnyére fordította, és tanult belőlük. 
- Nem tudtad - mosolyodik el. 
- Sokat jelent, hogy elmondtad - köszönöm meg neki. 
Mielőtt még bármit is reagálhata rá, a sor elkezd előttünk lassan mozogni.
- Végre - sóhajtja, újra beindítja a motort, és beövezve magát finoman a gázra lép.
- Így is nagyon későn fogunk odaérni - pillantok a lehalkított rádió feletti digitális órára. 21:46. Jócskán elment az idő. - Mi lenne, ha csak holnap mennénk? - vetem fel az ötletet.
Harry ujjai olyan erősen markolják a kormányt gondolkozás közben, hogy szinte teljesen elfehérednek. Ütemesen dobol, végül kiereszti a bent tartott levegőt.
- Legyen - egyezik bele. - Ma már túl késő van, zavarnánk.
Látom, hogy a vállai kissé leengednek, a családja viszontlátásval együtt járó izgulás távozik belőle. Fontos számára, hogyan fog sikerülni a karácsony, hiszen azóta is újra és újra azt akarja bizonyítani, hogy soha többé nem lesz olyan, aki képes lenne elhanyagolni őket.

Bár tisztában vagyunk vele, hogy azzal, hogy kiszállunk a kocsiból, máris nyilvánvalóvá tettük az emberek számára, hogy a sok kihagyás után, ismét együtt vagyunk, nem számít. Igen, nincs itt nekem Lee, és Harry testőre sem kísért el minket, de ez benne a jó. Ketten vagyunk.
Éppen csak hogy leparkolunk egy szálloda előtt, és már megyünk sietünk is befele. Már a recepciónál felismernek minket, de egy szót sem szól a nő, kedvesen végzi a dolgát. Miközben Harry kivesz nekünk egy kétágyas szobát, én nézelődöm.
A szálloda Holmes Chapel közelében van, pusztán egy negyedóra, míg beérnénk a városba. Nem túl távoli, de nincs is olyan közel. A kissé kopottas, szürke épületből arra következtettünk, hogy talán itt nagyobb nyugalomban lehetünk, mint egy ötcsillagos luxucsodában. Úgy tűnik, eléggék kevesen járnak ide, főleg azért, mert idejét múlt. A tapéta méregzöld, fekete antik minták díszitik. A hatalmas, fekete vascsillár a fejünk felett nem ad elengedő fényt, így a távolabbi zugok már sötétek. Az olajfestmények a falon azonban gyönyörűek, egyből beleszeretek egy fekete, gyászoló nőt ábrázoló műremekbe. Mondjuk eléggé lehangoló.
Még pont van időm feltérképezni a szemben lévő étkezőnél a bárpultot, ahol egy nevetgélő szerelmespáron kívül egy lélek sincs, amikor egy tenyér simul az alkaromra, ezzel kirángatva az a hely szemrevételezéséből.
A bőröndjeinket egy fiatal srác rápakolja egy kocsira, amit húzna utánunk, ha Harry nem venné át tőle, mondván, hogy erre igazán nincs szükség, majd ő. Mosolyogva figyelem a jelenetet, és amint a lift felé tartunk, nem bírom ki, hogy meg ne csókoljam.
- Ezt miért kaptam? - mosolyodik el, majd megnyomja a hívógombot.
- Mert jó fej vagy - vonom meg a vállam, mire ő pedig a szabad fél kezével közelebb húz, és puszit nyom a homlokomra.
Szinte belebizsergek az érzésbe, ahogyan átölel, ujjaim erőtlenül szorítják a pucsilját. Mélyen belélegzem az illatát. Így állunk, egészen addig, ameddig a nehéz, fémbül készült ajtók ki nem nyílnak előttünk.
- Amikor legutóbb együtt utaztunk bent ragadtunk - jegyzem meg, idegesen toporgok.
- Ezúttal nem fogunk, ne aggódj - motyogja a hajamba, óvatosan maga után húz.
Nagy levegőt veszek, és legyűröm a gyomorgörcsöm. Már sokszor utaztam liftben, és eddig sem féltem különössebben... a szorongásom nem fog eluralkodni rajtam, ha nem hagyom. Nem történik semmi, nem történik semmi. Ezt hajtogatom magamban, mint egy mantrát, miközben beszállunk.
Kettő perc sem telik el, és megérkezünk az első emeletre. Úgy, mint a lenti részleg, a folyosó is kihalt, a sárgás fényt árasztó lámpák azonban sokkal jobbak.
A szobánk azonban sokkal barátságosabb, itt végre belátták, hogy a sötét zöld nem túl jó szín. Helyette krémbarna függönyök, szürke padlószőnyeg, tölgyfából készült bútorok kaptak helyet, a fal pedig fehér. Van egy hatalmas franciaágy középen, azonban mindkettőnk figyelmét az erkély ragadja meg. Teljesen elüt mindentől, szinte már nevetségesen.
- Ez meg mi? - mutat felé röhögve Harry, a bőröndöket az ajtónál hagyja, mellém ér.
- Azt hiszem nem újították fel - nevetek. - Nézd, itt még tégla van - mutatok az kijáratot övező vöröses építőanyagra. Olyan, mintha nem is erkély lenne, hanem csak egy szimpla ablak. Beljebb van, mint a többi rész.  - Viszont nézz, milyen gyönyörű a Hold!
A várostól messze, itt már tisztább az ég, szinte ezer meg ezer apróbb csillag ragyog fent. A legtöbb fényt még is a teliholdnak köszönhető.
- Hű!
- Egész este eltudnám nézni - mosolyodok el.
- Akkor vegyük ki az ágyból a matracot, és aludjunk itt - ölel át hátulról, belepuszil a nyakamba.
- Tessék? - fordulok vele szembe, az arcomról nyilván tisztán leolvasható a meglepettség. - Tényleg?
- Ha ezt akarod, persze - néz rám komolyan.
- Oké, akkor én veszek egy zuhanyt, addig megcsinálod? - lelkesülök be, le se lehet rólam vakarni a boldogságot. Harry rögöhve bólint, úgyhogy egy gyors csókot nyomok a szájára, majd a pizsamámat előkotorva célba veszem a fürdőszobát.
Úgy tervezem, hogy öt perc alatt elkészülök. Azonban az égetően forró cseppek annyira jól esnek, hogy képtelen vagyok kiszállni a kabinból, habár a gőz már mindent ellepett. A "pancsolásomnak" az vet véget, hogy kettő kopogást hallok az ajtón, ami azt jelenti, hogy talán kicsit sietnem kellene. Gyorsan elzárom a vizet, és kilépek.
Még pont időben, ugyanis hirtelen a bejárat kinyílik, és Harry lép be rajta, félmeztelenül.
- Hé - háborodok fel, kezemmel gyorsan egy türölköző felé kapok.
- Bocs - vigyorodik el pimaszul, bár egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki bánja. - Viszont már fél órája bent vagy.
- De hát akkor is - hőbörgök még mindig, idegesen takargatom magam. - Még öt percet kérek - pillantok rá, és mivel nem igazán akar mozdulni, közelebb megyek, elkezdem kilökdösni. - Gyerünk, tűnés!
Harry nem bír magával, hirtelen közelebb húz, így csupasz mellkasának ütődöm. Keze a fenekemre csúszik, de mielőtt bármit is kinyöghetnék forrón megcsókol.
- Siess - morogja a számba.
És ezzel sikeresen eléri, hogy meg se tudjak szólalni. Csak az ajkamat rágycsálva bambán bámulok utána.
- Te jó ég - túrok bele végül a hajamba, és inkább az öltözködésre fókuszálok.
Pillanatokon belül elkészülök, úgyhogy Harry még mindig borzasztó jól szórakozva kikerül, és átveszi a helyem. Most ő az, aki hosszas időn keresztül bent van, bennem mégis van annyi, hogy nem török rá.
Amikor kijön, én már régen hason fekszem a matracon, egyenesen a Holdat bámulva. Hallom, ahogyan leoltja a lámpákat, felvesz egy meleg pulcsit, majd becsúszik mellém. Velem ellentétben ő az oldalára  fekszik, nem izgatja a hold, sem a csillagok. Szemét lehunyva pihen.
- Aludni fogsz? - kérdezem halkan, és úgy döntök, inkább most rá figyelek. Én is az oldalamra fordulva odabújok hozzá.
- Neked is kéne - feleli, miközben a magunkra húzza a barna takarót. Jó meleg van, bár ennek azt hiszem semmi köze annak, hogy vastag. Annál inkább annak, hogy Harry arcát miliméterek választják el.
- Jó éjt - hajolok közelebb, kínzó lassúsággal nyomom ajkaim az övéinek.
Résnyire kinyitja a szemeit, tényleg iszonyatosan kimerült ennyi vezetés után. Halványan elmosolyodik, most többre nem telik tőle.
- Neked is, Els - motyogja még félálomban.
Sokáig csendesen nézem, bámulom a hibátlan tökéletességét. Aztán kikászálódom mellőle, halk próbálok leni. Biztos vagyok benne, hogy már alszik, de azért nem szeretném felzavarni. Nesztelen léptekkel a nagy zacskó felé osonok, amiben az útra hozott rengeteg édesség, szendvics lapul. Harry hozta el, miszerint ő mindent meg tud enni. Több, mint a fele megmaradt.
Ellentétben vele, én szinte egész nap koplaltam. Végig ott zakatolt a fejemben, hogy nem kellene, és kibírtam. Viszont most egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra: muszáj ennem valamit. Muszáj. Csak egy keveset.
Először egy picivel kezdem, mondogatva, hogy ennyi, nem lehet többet. A kezem mégis mintha magától nyúlna újabb és újabbért, nem tudok leállni. Nem tudom, miért csinálom. Képtelen vagyok leállni.  Egészen addig falom magamba őket, ameddig ki nem űrítem az egész zacskót. Nincs több.
És ekkor döbbenek rá.
A bűntudat belém már, és nem kegyelmez. Fejben azt számolgatom, hogy vajon hány kalória lehettett, mennyit hízok majd ettől. Már holnap reggel látni fogja, hogy mennyit híztam. Ráadásul észre fogja venni, hogy eltűnt minden. Mi a fenét fogok mondani?
Dagadt leszek, dagadt leszek. Már az vagyok.
Egész testemben remegek, lábra is alig bírok állni. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, felperzselik a bőröm. A fejem hasogat, úgy érzem bármelyik percben felrobbanhatok.
A fürdőbe sietek, tudom, hogy nincs más lehetőségem. Kezemet a hideg víz alá tartom, majd a vécékagyló fölé görnyedek, a térdemnek ütközik a hideg kő. Ledugom a torkomon két ujjamat. Hányni akarok, megszabadulni mindentől, amit megettem.
Igen, megtenném.
Ha tudnám. Ha a következő pillanatban nem történne meg az, amitől egészen eddig tartottam. Ha nem nyitnának rám.
Megfordulok, az ájulás környékez, homályos a látásom. Harry a bejáratnál áll, haja kócosan hullik a homlokába. Engem bámul. Hitetlenül, sokkosan, összezavartan, teljesen letaglózva és... és úgy, ahogyan sosem akarám, hogy rám nézzen. Sajnálkozva.
A hasam görcsbe rándul, érzem, ahogyan szép lassan felfordul velem a világ. 

23. fejezet - Saját magát hibáztatná

Drága Olvasóim!

Itt is lennék, újra visszaállva - remélhetőleg - a rendszeres szombattal. Aki nem olvasta volna az előző bejegyzésemet, azoknak mondom, hogy tényleg köszönöm, hogy már több, mint 200 feliratkozó van, illetve a rengeteg kommentet is, amikre még ma (vagy legkésőbb holnap) szeretnék válaszolni! Mindent köszönök, imálak Titeket, és remélem tetszeni fog a rész!:)

Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy

UI: Azt hiszem még sosem írtam ilyen rövid részt, sajnálom, most nem ment több.

Viccelődni nagyon elhamarkodott dolog volt, nem gondolta komolyan egyikünk sem, hogy tényleg megtörténik az, ami... Nos, ami minket ismerve már várható lett volna. Vagyis az, hogy negyedóra elteltével nem tudunk tovább menni, mert egy forgalmi dugó kellős közepén ülünk. Valamilyen baleset történt előttünk az úton, így szinte kilóméteres sor húzódik. Se előre, se hátra. Másik út kizárva, eleve megfordulni se tudunk. Természetesen ehhez még hozzájön, hogy már besötétedett, mindketten fáradtak vagyunk, és ja, és ha kifelejtettem volna azt az apró tényt, valami csepegni kezdett az imént, és nagyon erős a gyanúm, hogy ez nem hó. 
- Mondd csak, te ezt szándékosan csinálod? - fordulok felé kíváncsian, próbálom lenyelni a mosolyom.
- Mit? - sóhajt egyet fáradtan, rám néz. 
- Hányadik alkalom már ez? - nevetek fel. - Szinte mindig esik az eső, ha együtt vagyunk! 
- Csak poénkodtam, amikor bepakoltam egy kisebb túlélő felszerelést - túr bele a hajába, ami rendesen megnőtt a turné alatt. Idegesen dobol a kormányon, még nem adta fel a reménykedést. Pedig a mostani helyzetünknél már csak az lenne abszurdabb, ha fél perc alatt az előttőnk kígyózó kocsisor megindul vagy felszívódik. 
- Mulatságos vagy, amikor idegeskedsz - jegyzem meg szórakozottan, miközben arra utalok, hogy ő is pontosan ezt mondta nekem órákkal ezelőtt.
- Ez nem fog megmozdulni egy darabig - dől végül hátra az ülésen, lemondóan rázza meg a fejét. Úgy tűnik, meg se hallja, amit én mondok.
- Hát nem - konstatálom én is, kiövezem magamat.
- Ahj, pedig már azt hittem este Holmes Chapelben leszünk - kenődik el.
Csak most tűnik fel, hogy tényleg iszonyúan fontos lett volna neki, hogy még ma odaérjünk. Először rá akarnék kérdezni, hogy mégis miért ilyen fontos, de aztán inkább csendben maradok. A családja. Bele se gondoltam, hogy milyen régen nem láthatta őket, és ő velem ellenétben nem is tehetette meg. A hülye turné, aztán én... Minden összejöhetett neki.
- Holnap reggel már biztosan ott leszünk - próbálom megnyugtatni, és még egy mosolyt is megeresztek.
Bár arról fogalmam sincs, hogy ezt mégis hogyan tervezte, hiszen mindkettőnk családja egy helyen él, mégsem lehetünk egyszerre két helyen. Még nem beszéltük meg, hogy pontosan hogyan lesz az egész.
- Először menjünk a te családodhoz - javaslom, aggódva méregetem.
Haja kissé kócosan hullik a szemébe, egy nyugtalan mozdulattal tűri el. Rám pillant, mélyen a szemembe néz.
- Ugye nem csak azért mondod, hogy te lezárd a tied? - vizslat gyanakvóan. - Mert, ha igen, akkor...
- Nem - vágok közbe gyorsan. - Azért, mert veled ellentétben én nem fogok megőrülni, ha még egy ideig nem látom őket. Amúgy is azt gondolják, hogy Londonban ünneplek.
Nem tudja, hogy hihet-e nekem, úgyhogy óvatosan a keze után nyúlok, összekulcsolom a sajátommal. Jól esik, hogy meleg a keze, és perse szokásosan kiráz a hideg.
- Akkor köszönöm - mosolyodik el végül, hüvelyujjával végig simít a kézfejemen.
- És mivel fogjuk elütni az időt? - terelek inkább témát, oldani akarom a hangulatot.
- Fogalmam sincs - rázza a fejét, kicsit jobb kedvű, mint az előbb. Ő is kiövezi magát, leállítja a motort - Aki a mi történetünk írja, biztos nagyon jól szórakozik azon, hogy folyamatosan összezár minket.
- Akkor annak a valakinek nincs jó humorérzéke - teszem hozzá. - Egyébként mit fogunk csinálni? Nem tudom, te hogy vagy vele, de még a Teen Vouge magazinom se hoztam maggal.
Harry pislogás nélkül mered rám, aztán kiröhög.
- Hát, ha hiszed, ha nem, én sem hoztam magammal el a  Teen Vouge magazinomat. Véletlen otthon hagytam  húzza a száját gúnyosan.
- Tudod, hogyan értettem - forgatom meg a szemeimet nevetve. - Halálra fogjuk magukat unni.
- Játsszunk - veti fel az ötletet, és amikor értetlenül vonom össze a szemöldököm, elmagyarázza, mert azért a "játszás" eléggé tág fogalom. - Kérdezek tőled valamit, amire válaszolsz, aztán fordítva. Kötelező mindenre válaszolni.
Kapásból rávágnám, hogy nem, azonban még szerenécsre időben befogom a számat. Egy csomó dolog van, amire kíváncsi vagyok vele kapcsolatban. És valószínűleg a karácsonyi kapkodások közepette nem nagyon lesz időnk kettesben, amikor is kiszedhetném ezeket belőle.
Ezzel szemben viszont, ki tudja, ő mire kíváncsi...
- Egy kivétellel - harapok bele idegesen az ajkamba. - Egyszer nem kell válaszolni.
Kissé túl kétségbeesettre sikerült a kérésem, viszont muszáj adnom magamnak egy esélyt, hogy kitáncolhassak ebből.
- Rendben - bólint rá végül. - Kezded?
- Kezd inkább - rúgom le magamról a bakancsom, majd felhúzom a lábamat. Átkarolom a térdemet, megtámasztom rajta az államat, egyenesen Harry-re nézek. Szinte három másodperc alatt kitalálja mi az első dolog, ami érdekli.
- Ki volt az a srác, akibe bele voltál zúgva?
Bumm! A közepébe, semmi kertelés. Nagyon gyáva dolog rögtön az elején visszahátrálni?
- Harry - háborodok fel. - Ez nem fair!
- Miért ne lenne? - vigyorog még mindig. - Tök normál kérdés, úgyhogy ki vele!
Lesütöm a szememet, ég a fejem. Ráadásul érzem magamon a tekintetét, ami szinte éget.
Oké, ha megteszem, azzal... Nem tudom. Hogy mondhatnám el neki, hogy milyen régóta tetszik?
Tudod, Harry, már gimiben belédestem? De aztán, amikor megcsókoltad Zoeyt azon a  francos bulin, feladtam a reménykedést? Hogy aznap este annyira borzalmasan éreztem magamat, hogy megtetettem? Hogy aznap este először kihánytam mindent? Hogy próbáltam olyan vékony lenni, mint ő?
Próbáltam megfelelni neked.
Az emlékek össze-vissza kavarognak a fejemben, azt sem tudom melyik a rosszabb.
"Először muszáj hangosan felnevetnem, látva az őrült fejüket, amiket folyamatosan vágnak. De a mosoly hamar az arcomra fagy, a háttérben meglátom Őt. Őt, amint Zoey csókolja. A lány karja a nyaka körül, szinte belecsimpaszkodik."
- Belen - érkezik valahonnan a távolból a hangja, ez döbbent rá, hogy hol is vagyok. Lehajtom a fejemet, nem akarok ránézni. - Mit mondtam? - simít végig a alkaromon, össze van zavarodva.
- Semmit - mondom halkan, lassan csóválom a fejem. Mély levegőt veszek, minden erőmet összeszedem, hogy ne sírjam el magam.
Nem, Harry valószínűleg ezt a részét soha nem fogja megtudni. Nem fogom ezt tenni vele, mert ahogy őt ismerem, saját magát hibáztatná. Azt hinné miatta lettem ilyen.
- Semmi baj, csak... - erőltetek magamra egy mosolyt, úgy teszek, mintha a egyszerűen csak elérzékenyültem volna a sok szép emléketől. - Te voltál - pillantok rá.
Nem válaszol, azt hiszem próbálja megemészteni a dolgokat. Hiába nyitja szólásra a száját, egy hang se jön ki belőe. Összeráncolja a homlokát.
- Bár biztosan nem emlékszel, de egy iskolába jártunk - segítek inkább neki, elmagyarázom, hogyan lehetséges. - Nem igazán vettél észre.
- Azt tudom, hogy egy helyre jártunk - tisztázza gyorsan. - Viszont...?
Na, most rajtam a sor, hogy összeráncoljam a homlokom.
- Mi? Honnan? - értetlenkedek.
- Jack - válaszol egy névvel, mintha egyértelmű lenne.
Nem, ez nem mond sokkal többet. Mióta van ilyen jóba vele? Tegnap is azt mondta, hogy "besztéltem Jack-kel". Mégis miért beszélgetnek ők ketten ennyire sokat? És miért pont rólam?
- El sem hiszem, hogy... - tér vissza az eredeti témára, hitetlenkedve igyekszik megemészteni a dolgot. - Ha akkor tudtam volna...
- Mindegy - zárom le, úgyis még fel fogja ezt az egészet hozni. Harry elfogadja, beleegyezően bólint. - Én jövök - jelentem ki határozottan.
Rögtön három kérdés ugrik be, és fogalmam sincs melyiket tegyem fel először. Mi folyik Jack és közötte? Miért tart a távolságtól? És legvégül az, ami egyszerűen nem hagy nyugodni: Mi volt Zoeyval? És mi volt azokkal a lányokkal, akikkel lekapták?
- Volt valakid? - bukik ki belőlem hirtelen. Hát, ez várható lett volna. Persze, hogy nem az igazán fontos dolgokra koncentrálok, hanem azokra, amik megnyugtatnának.
- Mármint? - vonja össze a szemöldökét, de a szája szegletében apró mosoly bujkál. Szórakozik velem! Szúros pillantást lövellek felé.  - Nem - válaszol végül. - Olyanok nem, akik iránt tényleg éreztem volna valamit.
Akaratlanul is boldog mosoly kúszik az arcomra.
Nem szeretett előttem senkit. És pontosan ezért tettem jól, hogy egy szót sem szóltam neki arról, ami régen történt. Mert én sem szerettem előtte senkit. Nem fogom elrontani. 

Rész érkezése + köszönöm + játék

Drága Olvasóim!

Mivel a hétvégén nem jött a rész - ahogyan azt már észrevehettétek -, mindenképpen akartam hozni azért valamit, hogy tájékoztassalak Titeket a helyzetről, illetve megköszönjem az elmúlt időszakot. Ezen kívül pedig egy játékba is részt veszek, amit akkor szintén  hozok el. :)

Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy

Rész érkezése

Fogalmam sincs, mennyien tudjátok, de ezen kívül van még egy blogom, ami eléggé a vége felé jár, ezen a héten lesz az epilógus, úgyhogy amint befejeződik, több időm lesz erre a történetre. Sajnálom, amiért a hétvégén nem volt, viszont próbálok akkor visszaállni Nektek a szombatokra, hogy újra rendszeresség legyen.  

Köszönöm

Mint már az előbbi bejegyzésemnél is írtam, az utóbbi időben rengeteg minden miatt tartozom nektek rengeteg hálával. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy a válaszaim, vagy a fejezetek elé írtak nem igazán tűnnek úgy, hogy értékelem, amit értem tesztek. Úgyhogy szeretném most nyilvánvalóvá válni, hogy a legszerencsésebb bloggerinának érzem magamat, amiért itt vagytok.
Először is: Átléptük a 200 olvasót! (sajnos a kép később készült, lecsúsztam...) Ez valami hihetetlen, azt sem tudom mit mondjak. Ez hatalmas szám, soha nem gondoltam volna, hogy eljutok ide... Fantasztikus érzés, és ezt (is) nektek köszönhetem!
Másodszor: Minden egyes rész alá írtok. Elmondjátok a véleményeteket, és ezzel erőt adtok a folytatáshoz. Bűntudatom van, amiért rengetegszer akkor válaszolok csak rájuk, amikor már kint van az új rész - rosszabb esetben még akkor sem. Utólag természetesen ezeket mindig pótlom, de egyikőtöktől sem várom el, hogy visszakeresgesse. Szóval ezt iszonyatosan sajnálom, minden erőmmel próbálok ezen változtatni!
Harmadszor: A pipák is rettenetesen boldoggá tesznek ám! Nem nagyon szoktam említeni, de látom, hogy hányan kattintotok rá, hogy elolvastátok. Aki már ennyit megtett, már azzal lekötelezett.
Tényleg imádlak Titeket, nem tudom elégszer hangsúlyozni. Az összes kedves szóért, pipáért, feliratkozásért, kattintásért vagy esetleg már azért is, hogy belekukkantotok a történtbe, HÁLÁS VAGYOK remélem ezt tudjátok!

Top 5 női karakter

Meghívást kaptam egy játékra szerecsendiotól és Tyra W.-től is, aminek iszonyatosan örülök, köszönöm szépen. A feladatom az, hogy kiválasszam a szerintem legjobb öt női karaktert, ezt lehet blogból, filmből, sorozatból is, azonban én mindenképpen könyvből válogatom ki őket, ha nem gond. Íme:


5. Lucy Pevensie
C. S. Lewis - Narnia krónikái
Ő a történet legkisebb szereplője, szerintem mégis az egyik legfontosabb. Ő hitt benne egyedül, hogy Aslan visszatér, ő az egyetlen aki még akkor is reménykedik, ha már senki sem. Maga a megtestesült ártatlanság és jóság - számomra legalábbis mindenképpen. Képes megbocsájtani teljes szívéből még azoknak, akik ellene tettek rosszat. Harcol és küzd, mégis emberi marad közben.  Nem adja fel.



4. Hermione Granger
J. K. Rowling - Harry Potter
Az egyik valaha megalkotott legélethűbb és legtökéletesebb karakter egyben. Minden kis apró hibája olyanná teszi, mint mindenki mást, de azoknak a helyzeteknek köszönhetően, amikbe belekerül mégis sokkal különlegesebb. Bátor, erős, kiáll a barátai mellett és még magáért is. Ha nehéz helyzetbe is kerül nem panaszkodik semmi miatt. Nem adja fel, még akkor sem, ha amiatt bántják, hogy mugli, még akkor sem, ha nem szeretik viszont, még akkor sem, ha tudja, hogy bármelyik pillanatban meghalhat.


3. Remy Starr
Sarah Dessen - Altatódal
Elsőre - sőt, talán másodjára is - eléggé átlagos, egyszerű, semmilyen karaktere van. Kicsit talán ellenszenves is. Könnyen tűnik egy beképzelt csajnak, aki mindenféle bűntudat nélkül töri össze a srácok szívét. Viszont ahogy egyre haladtam a könyvvel, rájöttem, hogy minden csak azért van, mert tényleg nem akar szerelembe esni. Mindent megtesz, hogy ne legyenek komoly érzelmei  bárki iránt, így védi meg magát a csalódástól. Amikor pedig akarata ellenére beleszeret Dexterbe... nem tudom, hihetetlenül valóságos és sebezhető lesz. Ahogyan a legtöbb karakter, akit szeretni lehet, ő is beáll a sorba, és nem adja fel.


2. Scarlett O'Hara
Margaret Mitchell - Elfújta a szél 
Eltökélt, határozott, mindent megtesz azért, amit akar. Nagyon sokszor önző, átgázol azon, akin kell, ha ez tartja őt életben. A saját érdekeit tartja szem előtt, kihasználja az embereket. Nem veszi észre, ami a szeme előtt van, ragaszkodik a saját elképzeléseihez. A legjobban szeretem benne, hogy mindenre olyankor döbben rá, amikor már késő, és bánhatja. Viszont még a legvégén, még akkor is kitart, tovább harcol Rhett szerelméért. Nem adja fel.  Röviden egy nagyon kidolgozott, erős és talpraesett női karakter.



1. Grace Carlyle 

Cat Clarke - Összekuszálva
Számomra egyértelmű volt, hogy ő is idekerül, hiszen odáig vagyok érte. Minden egyes hibája, tette, érzése szörnyen valódi. Nem, nem menti meg a világot, nem segít ártatlan embereken, nem helyezi mindig másokat maga elé, nem tesz meg mindent a céljaiért. Sőt. Önző, menekül a problémák elől, rengetegszer gyáván viselkedik. Elfelejti azokat, akik szeretik őt, hajlamos csak magával foglalkozni. 
Ezzel szemben végig arra vágyik, hogy szeressék, hogy valaki elfogadja olyannak, amilyen. Ő az, akit elhagynak, megcsalnak, elárulnak és feladja. 

Akiket szeretnék meghívni:

Vivian J. Walker 
Dorine Osteen

22. fejezet - Porcelánbaba

Legkedvencebb Olvasóim!

  • Tudom, késtem. Nem akarok kifogásokat keresni vagy magyarázkodni, gondolom úgyis unjátok már. Családi problémám volt, így alakult. Sajnálom...
  • Új kinézet, illetve a "Történet" és a "Fejezetek" oldalt is módosítottam egy kicsit. Remélem tetszenek azért. :) 
  • Szavazás van oldal, kíváncsi lennék a véleményetekre. Ha nem nagy kérés, szánjatok rá kérlek egy pillanatot majd... Előre is köszönöm! 
  • Imádlak Titeket, de a következő bejegyzésemben - ami még nem a rész lesz - , szeretnék hosszabban hálálkodni sok mindenért, ami így az utóbbi időben összegyűlt, úgyhogy itt most rövid leszek, és egy marha nagy KÖSZÖNÖM-öt mondok csak! 
  • Még két komment van, amire nem válaszoltam, hiszen ezek csak nem rég érkeztek, holnap ez is meglesz. A többire azonban igen. :) 
  • Tudom, hogy még rengeteg minden nem derült ki (miért fél Harry a távolságtól, hogy jutott eszébe felhívni Jack-et stb. stb.) de ami késik, nem múlik, kitartás! 
Annyi puszi, mint az égen a csillag, Azy




Amikor reggel felkelek, beletelik egy időbe, míg rádöbbenek, hogy min vagyok túl. Életemben először. Te jó ég! Hiába igyekszem pár perc után már nem bírom tovább színlelni, hogy alszom, és muszáj kinyitnom a szemeimet.  
Lustán pislogok, körülnézek. A ruhák a padlón, a takaró összegyűrten kettőnkön, az ablakon csak halvány derengés érkezik be. Tél van, így még nincs világos. A szoba csendes, lehet hallani Harry szuszogását és az óra kattogását. 
Nem hiszem el, hogy megtettem. Nem hiszem el, hogy nem akartam belevonni ebbe az egészbe, - azt szerettem volna, ha elmegy, és egyedül hagy - erre pontosan az ellentéte történik. 
És mégis... nem tudom megbánni. Bármennyire is rá akarom erőszakolni a porcikáimra, hogy azt kívánják, bárcsak meg se történt volna, lehetetlen. Mert ha csak visszagondolok arra, hogy hogyan érintett, mennyire vigyázva nyúlt hozzám, milyen óvatos volt... Ha lejátszom a fejemben újra azt a pillanatot, amikor a szemébe néztem, és egyszerűen nem láttam ott mást, csak a jót... Ha felidézem azt a biztonságot, amit végig nyújtott... Nem. Életem legszebb estéje volt, és soha nem fogom sajnálni. 
Halkan sóhajtok, nincs kedvem felkelni. És azt hiszem nem is tudnék. Harry fél lábát átveti rajtam, meztelen felsőtestének körülbelül fele hozzám simul, miközben karját a derekamon pihenteti. A bőröm szinte ég ott, ahol hosszú ujjai kissé felgyűrik a pólómat. Szó szerint félig rajtam alszik. Arca a párnát nyomja, göndör tincsei kuszán hullnak rá. Ajkait kicsit eltartja egymástól, lassan veszi a levegőt. Háta egyenletesen emelkedik fel-le. Gerincének vonala szépen rajzolódik ki, kísértetésien vonz, hogy végig simítsak a rajta.
Változtatni próbálok a helyzeten, de nem egészen sikerül, így egy pillanatra azt hiszem fel is ébred. Mocorogni kezd, szemeit résnyire összeszűkítve hunyorog. Nem úgy tűnik, hogy nagyon fel akarna kelni, ellenkezőleg, visszacsukja őket. Hasáról először csak oldalára fordul, ezzel egy időben pedig karját a csípőmre csúsztatja. Majd mikor már a újra a hátán fekszik, a mellkasára húz. 
Nem ellenkezem, jobban mondva, nem bírok ellenkezni. Fejemet megtámasztom a vállán, lábamat immáron én rakom át az övén. Elidőzök vonzóan izmos hasán, utána egy kis habozás után kezem rásimítom. Lassan rajzolgatom körbe a tetkóit. 
- Belen - nyögi félálomban. - Könyörgöm. - Már éppen kezdenék értetlenkedni, hogy mégis mire érti, amikor beelőz. - Megölsz, ha továbbra is ezt csinálod - morogja halkan.
Kissé olyan, mintha mérges lenne, de amikor egy fáradt és nyűgös ásítás kíséretében mégis csak felébred, és mélyzöld tekintetét az enyémbe fúrjon, pontosan tudom, hogy miért ilyen.
- Bocsánat - harapok az ajkamba, elpirulva sütöm le a szememet.
Nem bírok ránézni, úgyhogy inkább a nyakába fúrom az arcomat. Tenyerét felvezeti meztelen hátamon, a hajamba túr, majd puszit nyom a homlokomra.
- Tudod, hogy értettem - suttogja, átölel. 
- Azt hiszem - válaszolok halkan, beszívom az illatát. 
Percekig csak fekszünk, egymás karjaiban, mintha semmi se létezne rajtunk kívül. Nem gondolok arra, hogy ezután mi lesz kettőnkkel, és láthatólag ő sem akar, mert nem hozza fel a témát. Túl szép minden, túlságosan is tökéletes ahhoz, hogy leromboljam. 
Az egyetlen dolog, amit akarok, az ő, de nem kaphatom meg fájdalom nélkül. Mert fájni fog, nem is kicsit. Túlságosan is szükségem van rá, és ha most engedem, hogy még inkább tőle függjek, félek mi lesz utána. Mi van, ha egyszer csak beleun abba, hogy problémáim vannak, hogy kövér vagyok, hogy nem vagyok mindig felhőtlenül boldog? Mi van, ha egy napon, felkel, és már nem érzi ugyanazt, mint én? 
- Nagyon elkomolyodtál - jegyzi meg, megcirógatja az arcomat. - Min gondolkozol? 
- Semmin - rázom meg a fejemet, nem akarok róla beszélni.
- Els - szól rám finoman, és amikor végre újra rá merek nézni, felvont szemöldökkel vár arra, hogy beavassam. - Arról van szó, ami tegnap este történt? 
Bár igazából teljesen más járt a fejemben, ez a téma is eléggé élénken jelen van, úgyhogy inkább úgy teszek, mintha eltalálta volna. 
Némán bólintok.
- Talán fájt vagy... - kezd el aggódni, rögtön sokkal éberebb, feljebb ül, háta mögé begyűr egy párnát. - Ha igen, én nagyon... - kérne bocsánatot, azonban közbevágok. 
- Jaj, dehogyis, nem erről van szó - rázom meg gyorsan a fejemet. - Te... - szívom be élesen a levegőt. - Tökéletes voltál. - Kifúj.
Te tökéletes voltál, én nem. 
- Akkor? - ráncolja a homlokát. 
Nem akarom kimondani hangosan, ahhoz túlságosan is félénk vagyok. Ezért csak próbálom valahogyan úgy a tudtára adni, hogy ne legyek tök zavarban. Muszáj tudnia miért voltam olyan szerencsétlen. Nem hozza szóba direkt, de attól még biztosan tudja. 
- Tudod, nekem ez... - köszörülöm meg a torkom. - Különösen sokat jelentett.
- Ahogy nekem is -  biztosít róla, ellenben félreért. Még mindig nem esett le neki, hogy mire célzok.
- Harry, van oka annak, hogy elszúrtam - sóhajtom.
Látom az arcán, hogy még inkább nem vágja mire is akarok kilyukadni.
Gondolkozom. Most vagy fél percig még szerencsétlenkedem, és próbálok utalgatni, hogy a végén borzasztó kínos legyen az egész vagy... vagy szimplán kimondom. Az utóbbi mellett teszem le a voksom, essünk túl rajta.
- Nekem ez volt az első, oké?
Csend. 
Idegesen birizgálom a hajam végét, azt sem tudom, merre nézzek vagy mit csináljak, hogy ne látszódjon, mennyire nem akartam erről az egészről így felvilágosítani.
- Nem volt soha senki mással? - lepődik meg, tiszta sor, hogy nem erre számított.
- Nem - erősítem meg. - Soha. Ami azt illeti kapcsolatom se volt - bukik ki belőlem. Újabb csend. - És ha már ilyen őszinteségi rohamom van, elmondanám, hogy de azért volt olyan, akibe bele voltam zúgva - folytatom. - Csak soha nem érdekeltem.
- Ki volt? - kap rá a témára, látom az érdeklődést a szemében.
- A-a, többet már nem árulok el - mosolyodok el. - Így is tök kínos ez az egész.
- Na már kérlek - noszogat. - Őrült, ha nem érdekelted, nekem elhiheted.
Felnézek rá, amolyan "Hah, most őrültezted le magad, Styles" ábrázattal, amiből ő semmit se vesz észre. Tenyerem még mindig mellkasán nyugszik.
Kérlelve, szinte könyörögve bámul rám, olyan akár egy elveszett kiskutya. Annyira nehéz neki nemet mondani, amikor ilyen aranyos.
- Ne csináld - sóhajtok fájdalmasan.
- Kérlek - ismétli kissé nyafogva, kezét a tarkómra csúsztatja, magára húz. Lábaimat csípőjénél lelógatom, így azok az ágyon pihennek, míg felsőtestem előre dőlve teljesen rajta van. - Kérlek - suttogja, ajka vészesen közeledik.
- Nem - rebegem az utolsó erőmmel, ez már eléggé bizonytalan ellenállás.
- Légyszi - simít végig hüvelyujjával a nyakamon.
Kiráz a hideg, ösztönösen hunyom le a szememet. Bár még nem kapott választ, szája már az enyémen landol. Finoman csókol, többször is. Nem siet sehova, minden egyes másodpercet lassan kiélvez, húzza az időt. Az őrületbe kerget.
Halkan zihálok, homlokomat az övének támasztom, amikor szétválunk. Orrunk épphogy összeér.
- Rendben, viszont cserébe én is válaszokat akarok - mondom neki halkan.
- Mivel kapcsolatban? - ráncolja össze a homlokát. - Én mindenben őszinte voltam veled.
- Könnyű úgy őszintének lenni, hogy kerülöd a kényes témákat - vonom fel a szemöldököm, ezzel egy időben lovaglóülésbe tornázom magam, tenyeremet a V-vonalára csúsztatom. - Oh - lepődök meg saját magamon, és zavarba jövök, amiért ilyen egyszerűen "mászkálok" Harry testén.
Pimaszul elvigyorodik, amikor észreveszi rajtam a nyilvánvaló jeleket, teljesen el is felejti, hogy miről beszéltünk még az előbb.
- Ne zavartasd magad - rántja meg lazán a vállát, láthatóan remekül szórakozik. - Nyugodtan tapizz le, megengedem.
- Elég - vörösödök el teljesen, inkább gyorsan le is veszem a kezem róla.
- Hé - kap a csuklóm utána, finoman körülfonja.
Most már komolyabb, bár még így is tisztán látom a kis nevetőráncokat a szeme körkényén. Teljesen felül, így már csak a combján ülök.
- Semmi baj - mosolyodik el gyengéden.
Ajkamba harapok, nem bírom állni a tekintetét, közel állok hozzá, hogy elsírjam magam.
- De nem könnyű, én meg nem voltam ilyen helyzetben, és nem tudom, hogy, amit csinálok az jó-e... - kezdenék bele, a hangom megremeg a végén. Közben feszülten birizgálom a körmeimet. - Sajnálom, ha bénázok, csak ez teljesen új, és még szoknom kell - hadarom idegesen. A mondat végén már fel merem emelni újra a fejem.
- Amit csinálsz, az tökéletes - nyugtat meg gyorsan. - Nem azért nevettem, ne aggódj!
Már rögtön ellenkezni kezdenék, hiszen ezt most csak biztosan azért mondja, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. Ettől pedig menthetetlenül rosszabbnak érzem a helyzetet.
Szerencse, hogy aztán mégsem osztom meg vele az aggályaimat, mert a következő pillanatban eloszlatja az összeset.
- Én pedig egyszerűen csak élvezem nézni, ahogyan egyre könnyebben viseled, hogy velem vagy - vallja be nyíltan, ami abszolút meglep. - És bármennyit is bénázol, nem szúrtál el semmit tegnap. Senkivel se volt még olyan jó, mint veled.
Annyira.... nem, erre nem tudok mit mondani.
Hogyan képes csak így közölni ezt, ilyen nyugodtan? Hogyan képes közben a világ leggyönyörűbb mélyzöld szemeivel mosolyogni? Hogyan képes szeretni engem? Hogyan képes hibák nélkül élni? Hogyan?!
- Köszönöm - nyögöm elhaló hangon, nem bírom ki, hogy hozzá ne bújjak.
Átölel, jó szorosan. Arcomat a meztelen vállába fúrom, élvezem a testéből áradó meleget.
- Én köszönöm, hogy én lehettem az első - mondja halkan, majd puszit nyom a homlokomra.
Szeretem.

Aztán az elkövetkezendő órákban több dologgal is tisztába kerülök.
Harry azt a tényt, hogy mindig is egy városban éltünk könnyedén kezeli. Szinte semmi jelentőséget nem tulajdonít neki, ami azért fura. Legalább egy olyan megjegyzést vártam volna, hogy "Ne már, lehet találkoztunk is már, anélkül, hogy tudtuk volna!" vagy a kérdést, hogy "Nem jártunk egy suliba?". Tulajdonképpen bárminek örültem volna. Egy aprócska jelnek, hogy nem hagyja hidegen a dolog.
Aztán azzal az elgondolással, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, eltereltem a figyelmem. Nem érdekli, hogy mi lett volna, ha akkor jövünk össze, ez igaz, azonban lehet pont azért, mert már együtt vagyunk, és nem nagyon számít más.
Ez volt az első dolog.
A második az, hogy nem szándékozik lemondani arról a tervéről, miszerint kimozdít a házamból, és elvisz Holmes Chapelbe, a családomhoz. Pár nap múlva kezdődnek a karácsonyi ünnepek. Neki pedig szilárd elhatározása, hogy ott legyek a szüleimmel, a testvéreimmel és a barátnőimmel.
A harmadik az, hogy én pedig nem szándékozok ellenkezni.
Bármennyire is szégyellem bevallani, de az egyetlen oka nem más, mint Harry. Nem akarok tőle távol lenni, megőrjítene a tudat, hogy ő ott van, én pedig itt. Még sosem töltöttük együtt egy ünnepet se, még sosem találkozott a családommal és a barátaimmal, még sosem járt a szobámban, még sosem randiztunk rendesen. Bár azt hiszem az utóbbira nincs is igazán szükségem. Borzasztó jók vagyunk abban, hogy véletlen alkalmakból teremtsünk tökéleteseket. Tehát akkor az közös randikat leszámítva szükségem van rá, hogy vele lehessek.
Úgyhogy egy csomó bőrönddel várok arra, hogy Harry is összepakoljon, és értem jöjjön. Szinte másodpercenként az órára pillantok, abban reménykedem, hogy minél előbb itt lesz. Imádok vele autózni, egyszerűen akkor senki más nincs kettőnkön kívül, senki sem zavar.
Nem sok kell, hogy eldőljek a kanapén, amikor a csengő megszólal, én meg automatikusan nyitom ki neki, hogy bejöhessen. Most nem nézem végig a biztonsági kamerán, ahogy a kapu kinyílik előtte, és eljön a ház bejáratáig.  Helyette előre megyek, és az ajtóban várom.
- Így csak estére fogunk oda érni, miért nem siettél? - sóhajtom, és legalább ezredjére ellenőrzöm az időt. - Majdnem három óra az út!
- Jó, nyugi, elővigyázatosságból már pakoltam mindent - teszi fel védekezően a kezeit, majd mindenféle előrejelzés nélkül magához húz és hevesen megcsókol. - Mulatságos vagy, amikor idegeskedsz.
- Ha mindig így letámadsz előbb-utóbb szívrohamot fogok kapni - sóhajtom újra, próbálom lelassítani a pulzosomat, ami ilyenkor már az egekben van. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám.
- Kockáztatok - vigyorodik el, majd nem bír a hülye fejével, és még egyszer úgy megcsókol, hogy beleszédülök. Kezével azért a biztonság kedvéért erősen tart.
- Ennyire felbátorodtál? - kérem számon, majd amikor csak egy vállrántással és szemtelen mosollyal válaszol, elhatározom magam. Csak egyféleképpen állíthatom le.
Forrón visszacsókolom, a hajába túrok, kissé durván markolok bele a tincseibe. Amennyire tudok hozzásimulok. Szinte kézzel fogható a kettőnk közötti feszültség. És mivel már nem ő irányít, nem bírja.
- Oké, menjünk - köszörüli meg a torkát szórakozottan. - Hol vannak a bőröndjeid? - les be a nappaliba a vállam fölött. - Te jó Isten! - kerekednek ki a szemei. - Haza is költözöl vagy mi?
- Ezek a legszükségesebbek - jelentem ki eltökélten. - Nem hagyok itt semmit.
- Hát legyen - dörzsöli meg a halántékát fáradtan. - Maximum majd leszakad a kocsi csomagtartója.... - motyogja az orra alatt. - Remélem téglák vannak benne.
- Jó, akkor hagyd, majd én kiviszem, ha ilyen nagy probléma - kerülöm ki türelmetlenül, meg akarom ragadni a táskát. Igen ám, de sokkal nehezebb, mint amire számítok, így azon kívül, hogy pár másodpercre a levegőbe emelem, semmi más nem történik. Tompán érkezik le a szőnyegre.
- Azért ennyire nem lehet tele - furcsállja Harry, kiemeli a kezemből. Könnyedén felkapja, olyan, mintha számára meg se kottyanna.
Aggódó pillantással mér végig.
- Csak gyengék a karjaim, nem nagy ügy - állapítom meg mímelt lazasággal, még legyintek is hozzá egy aprót.
Próbálom kerülni a témát, de érzem, hogy egyre inkább túl nő rajtam ez az egész. Harry is azt hiszi túl vékony vagyok, miközben ennek pont az ellenkezője van. Még lenne hova fogynom, nem is keveset.
Elfordulok tőle, a szőnyeget kezdem pásztázni, csendes fohászt mormolok, hogy ne hozza fel, hogy felejtse el az egészet. De nem így történik.
- Sok mindenről kell még beszélnünk, ugye tudod? - ölel át hátulról, puha puszit nyom a nyakamba.
- Igen- suttogom, kezeimet az övére simítom, rászorítok.
Pontosan tudom, Harry. Tudom, hogy próbálsz óvatosan hozzám érni, nem összetörni. Mintha csak egy porcelánbaba lennék. És azt is pontosan tudom, hogy bármennyire is vigyázol, kicsúszhatok a kezeid közül. 

21. fejezet - Téli meglepetések

Drága Olvasóim!

  • Tudom, hogy mindig szombaton érkezik a rész, de ezentúl olykor-olykor átcsúszhat vasárnapra, ha nem gond. Néha csak így tudom megoldani, sajnálom. 
  • A rengeteget komment miatt eszméletlen sok hálával tartozom Nektek, köszönöm szépen mindegyiket. Bár nagyon el vagyok maradva a válaszolgatással, megígérem, hogy amikor kikerül a következő rész, be lesz pótolva az összes! :) 
  • Cseréket rakom, amint tudom, ahogyan a díjakat is. (Amiket szintén borzasztóan köszönök!)
  • KEDVENC RÉSZEM, imádtam írni! 
  • Ti vagytok a legjobb Olvasók, remélem élvezni fogjátok az olvasást!
Kismillió puszi, Azy

Leteszem a telefont, hagyom, hogy a sírás eluralkodjon fölöttem. Hangosan veszem a levegőt, szinte kapkodok érte. Úgy érzem, a tüdőm ég, a szívem pedig rövidesen apró darabokra szakad. Képtelen vagyok leállni, hiába próbálok megnyugodni, nem sikerül.
Hallom a fejemben Harry hangját. El sem hiszem, hogy ilyen önző vagyok. Tönkreteszem azt, amim van. Amint valami fontossá válik számomra, vagy túl közel kerül hozzám... egyszerűen eltaszítom. Messzire lökök magamtól mindenkit, aki próbál segíteni vagy szeretni. 
A néma szoba a fájdalmamtól telt, a sírásom hangja megtöri a csendet. Visszahanyatlok a párnára, a kezem még mindig nem engedi el a takarót. Erősen szorítom, ezzel akarom csillapítani valahogyan a bennem dühöngő vihart. A könnyeim megállíthatatlanul folynak le, forró nyomukat hagyják maguk után. 
Szeretem őt.
Nem könnyű beismeri, de így igaz. És pontosan ez a tudat az, ami megöl. Mert nem tehetem ezt vele, nem ránghatom bele valami olyasmibe, amit nyilvánvalóan nem akar. Nem kényszeríthetem rá a problémáimat. Pedig velem csak az jár. Tényleg jobbat érdemel. Valaki olyat, aki nem fél attól, hogy szeresse őt. Aki nem fél attól, hogy ő szereti. 
Undorító dolog volt telefonon megtenni ezt az egészet. Tudva, hogy nem tud tiltakozni. Tudva, hogy nem tud ellene tenni. De pontosan ez volt a célom. Ha ott áll előttem, és rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel, az édes mosolyával, és könyörög... Nem. Képtelen lettem volna akkor is elküldeni. Hiszen annyira egyszerű dolog őt szeretni. Túlságosan is.
Messziről figyelni, titkon arra várni, hogy talán egyszer észre fog venni a suli folyosóján, az egy dolog. Ártatlan kis dolognak indult, ameddig akkorára nem nőtte ki magát, hogy nagyobb lett nálam. Bármit is akartam tenni, bárhogyan is kerestem mást helyette, bárhogyan is tereltem el a figyelmemet, újra találkoztunk. Csak ezúttal már biztos lehettem benne, hogy észrevett. 
Szánalmas vagyok. Amint rám mosolyog valaki, vagy segíteni akar valamiben, én különlegesnek érzem magamat. Úgy gondolom, tényleg törődik velem, és nem csak udvarias. És, ha az a személy Harry... 
Kombinálva a dolgokat, szinte szó szerint beleestem. És pontosan ez a gond. Estem. Nem szép lassan szerettem bele, hanem bumm!
Észrevette a sebes kezemet, amit idegességemben szétkapartam a liftben. Meghallotta a sikolyomat, amikor letört a cipőm sarka, és szinte kicsavarodott bokával a lépcsőn szerencsétlenkedtem. Elérte, hogy kicsit fesztelenebbül viselkedjek mellette. Felfigyelt arra, hogy nem tartom magamat szépnek. Megjegyzett egy olyan kósza kívánságot, hogy mennyivel jobban érezném magamat a tengerparton. Teljesítette is. 
Túl tökéletes, ilyen tényleg nem létezik. 
Felszáradnak a könnyeim, azzal biztatom magamat, hogy ez az ő érdeke lesz. Mert én nem adhatom meg azt a tökéletességet, ami jár neki. Ennyi. 
Remeg az ujjam, de előkotrom a telefonomat. Vár még rám még egy hívás. Jack. Nem csinálom ezt tovább. 
Feladom. 

Hónapokkal később... 

Ujjaimat szorosan fonom a bögrém köré, jól esően melengeti a tenyeremet. Még túl forró a kakaó ahhoz, hogy beleigyak, és nem akarom megégetni a nyelvemet. Óvatosan fújok rá, aztán letelepedek a vajszínű kanapéra. Felhúzom a lábamat, a fél kezemmel magamra húzom a gyapjú plédet. Egy ideig némán nézem a piros-zöld-fekete színkombinációt, zavartan piszkálom a takaró végén lévő rojtokat. Végül finoman megrázom a fejemet, ezzel is kirázva a fejemből azt, hogy olyanra gondoljak, ami csak fájdalmat okozna.
Nincs még olyan késő este, talán hét óra lehet, de a decemberi időnek köszönhetően már ilyen korán sötétedni kezd. A hó nagy pelyhekben szakad odakint, rátelepedett a fűre, és biztosan a kertkapuhoz vezető kőúton is vastag rétegben állna, ha tegnap nem hívtam volna valakit, hogy tisztítsa meg.
A kanapéval szemközti hatalmas ablakok felé fordítom a fejemet, kibámulok rajta. Máskor boldoggá tenne a téli látvány, a fenyőfák zöld tűlevelein lévő hókristályok. Lefogadom, hogy felhívtam volna a családomat, Lolát és Lorenát, hogy együtt menjünk el korcsolyázni vagy sétálni. Azonban mióta lemondtam arról, hogy idén velük ünnepeljenek, nem hiszem, hogy bármelyik is teljesülne.
Azt hazudtam nekik, annyi munkám gyűlt össze, hogy képtelenség hazamennem Holmes Chapelbe. Mikor aggódtak, és kérdezősködtek a hogylétem felől - mert hozzájuk is eljutott a hír -, a legjobb formámat hoztam, hogy újabb kitalációval álljak elő. Muszáj volt elhitetni velük, különben nem hagytak volna nyugtot. Így biztos lehetek benne, hogy inkább dühösek és megbántottak, amiért a munka fontosabb, mint hogy megkeressenek, és rám erőltessék az együtt karácsonyozást.
Végre eléggé lehűlt ahhoz a kakaó, hogy beleihassak. Lenyalogatom a tetejéről a tejszínhabot, egy ideig ízlelgetem a számban, aztán rendesen kortyolok. Kicsit marja a nyelőcsövem, de élvezem.
Feltápászkodom a kanapéról, pont annyira, hogy elérjem a padlófűtés és a radiátorok távirányítóját. Beállítom, hogy legyen melegebb, mert fázom. Ezen kívül a lámpák fényét is halványabbra veszem, így már elég hangulatosan lengi be a szobát a derengés. A kőasztalra rakom a bögrém, kényelmesen nyújtózom el. Még jobban magamra húzom a takarót, megigazítom a fejem alatt a párnát.
Szinte egész nap csak pihenek vagy alszok. És ez megy már hónapok óta. Nem csinálok semmit. Szó szerint semmit. Nem beszélek senkivel, nem nézek tévét, nem éneklek. Lélegzem, mégsem létezem.
Kis híján elalszom, érzem, ahogyan a szemhéjaim egyre nehezebbek, végül megkönnyebbülésként ki sem nyitom őket többet. Egyenletesen emelkedik a mellkasom. Ki és be. Ezért imádok csukott szemmel feküdni. Mert ilyenkor van időm elképzelni olyan dolgokat, amik a valójában sose történnének meg. Vágyak, álmok, be nem teljesített kívánságok. Egy olyan képzeleti világot teremtettem, ahol boldognak érzem magam. 
A csengő, mintha csak szándékosan igyekezné megzavarni a pihenésemet, hangosan vágja ketté az ábrándozásomat. Unottan nyúlok egy újabb távirányító után, bekapcsolom a tévét, megnézem a külső kamerák felvételeit, ami egyenesen közvetíti felém, hogy ki áll a kapuban.
Nem hiszem el, ez nem lehetséges.
A szívem hevesebben kezd el verni, szinte olyan hangos már, hogy attól tartok, az egész szobát betölti. Ajkamra harapva sütöm le a szememet, hitetlenül rázom a fejemet.
Ilyen nincsen, hogy a fenébe kerül ide? Mit keres itt? Miért nem felejtett el, ahogyan annak lennie kéne? Hiszen azóta, ami aznap este történt nem hívott vagy keresett. Feladta. Azt hittem, kész, vége, itt végre lezárhatom ez azt egész zűrös kapcsolatot, ami hozzá fűz.
- Nem nyitom ki neked, ne haragudj - suttogom, próbálom megakadályozni, hogy újra elgyengüljek. - Kérlek menj el - könyörgök, bár tudom; nem is hallja mit mondok.
Nem tágít. Ott áll, kitartóan csönget. Eléggé elszántnak tűnik, nem zavartatja magát, hogy bizonyára már a folyamatosan a nyomában lévő fotósok már lefényképezték. Miért kell elindítani egy újabb pletykát? Ráadásul ha nem engedem be, és nem is megy el, csak még többre adok okot... Nagyszerű.
Bizonytalanul állok fel, elsétálok a falhoz, ahol a biztonsági rendszer egy része van. Megnyomom a gombot, ami a kapuhoz vezet, így az lassan kinyílik. Látom a képernyőn, hogy Harry keze megáll az újabb csengetésben, és picit meglepetten döbben rá, hogy könnyebben ment ez az egész, mint tervezte. A kabátzsebébe vágott kézzel sétál lazán el a ház bejáratig, ahol kettőt kopog.
A hatalmas falaknak köszönhetően itt már egészen biztosan nem látja senki. Most már kint hagyhatom, kopoghat, amennyit csak akar, nem muszáj beengednem.
- Belen, sokkal hamarabb túl esünk ezen, ha kinyitod ezt a rohadt ajtót - csapja a tenyerét a fára erősebben, hallom a hangján, hogy határozott céllal érkezett. Ahogyan pedig őt ismerem, elég valószínű, hogy el fogja érni. Vagy legalábbis mindent megtesz az ügy érdekében.
Nem merem még megtenni. Fogalmam sincs milyen reakciót fog kiváltani belőlem, ha tényleg szemtől szembe találkozunk. Én erre még nem készültem fel!
- Gyerünk, ne csináld már - folytatja tovább, idegesen dörömböl az ajtón. - Beszélnem kell veled! Fontos, engedj be!
Sóhajtok egy aprót, a kezemet birizgálva gondolkozom. Végül azonban erőt veszek magamon, és úgy döntök, jobb tényleg minél gyorsabban megtudni mit akar. Muszáj lesz. Minél tovább itt van, annál több sebet tép fel, annál több fájdalmat okoz.
- Végre - jön be rögtön az ajtón, nem érdekli, hogy be sem invitáltam.
Meglep, hogy ennyire heves, hogy most nem tapintatos, visszafogott és türelmes. Valami történt, ami miatt ilyen. Valamit tettem, ami nem tetszik neki.
Ajaj.
Becsukom mögötte a bejáratot, és mire megfordulok már megszabadult a kabátjától és a bakancsától. Egy sötétzöld pulcsi van rajta, egy normál kék farmer... és mégis borzalmasan jól néz ki. Az idő csak neki kedvezett. Smaragdzöld szemei ugyanúgy csillognak, göndör tincsei ugyanúgy vonzanak. És legszívesebben itt helyben azt akarnám, hogy magához húzzon, jó erősen szorítson, és soha többé ne engedjen el. Azt akarnám, hogy újra úgy nézzen rám.
De most ez nem történik. Fogalmam sincs, hogy érez-e még valamit vagy csupán egy ideig emésztette magát, és most már túl van rajtam. Az, hogy én a nap minden percében rá gondolok, még nem jelenti ezt, hogy fordítva is így van. Egyáltalán nem.
Láthatóan végig mér, azonban az egyelten, amit letudok olvasni az arcáról, az hogy megrémisztem. Rendben, valószínűleg nem erre számított.
Nem bírom tovább állni a pillantását, így kikerülöm. Bemegyek a nappaliba, visszaülök a kanapéra. Ismét magamra terítem a plédet, felhúzott lábbal várom, hogy Harry kövessen. Azt hiszem még nem volt itt. Mindig csak felvett a ház előtt, sose jött be.
Végre feltűnik, ő is bejön. Lustán lépked, körülnéz. Nem szól egy szót sem, feltérképezi a helyiséget.
- Miért jöttél? - veszem elejét a dolgoknak. - Mi olyan fontos?
Nem akarok ellenségesen viselkedni, mégsem tudom eltüntetni az élt a hangomból. Hiszen lövésem sincs milyen szándékkal "tört be" ide, bár muszáj úgy tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A hangomra abbahagyja a bámészkodást, és újra rám emeli fürkésző íriszeit. Közelebb jön, láthatóan nem tudja, hogy most ő is üljön le vagy álljon. Végül az ácsorgás mellett dönt.
- Beszéltem Jack-kel - kezdi, összefonja maga előtt a karjait. Olyan, mintha számon kérne rajtam valamit. Ami vicces, mert pontosan azért idegenítettem el magamtól, hogy ez ne történhessen meg. - Rendben van, hogy pihenni akartál, és több hónapos szünetet tartasz a zenélésben. Rendben van, hogy szinte el sem hagyod a házad. Rendben van, hogy hoztál egy döntést, és önző módon senkit se kérdeztél meg róla, nekik milyen érzés! De az nem fair, hogy kizárod a családod, a barátaid!
Idegesen sorolja a dolgokat, a végén már egészen dühös. Igazam volt, ez tényleg számon kérés.
- Miről beszélsz egész pontosan? - kérdezném meg, de alig van időm befejezni a mondatot, mert közbevág.
- Komolyan nem mész el a családodhoz? Szar kifogások mögé bújsz, és lerázod a barátaidat? - támad nekem, feldúltnak látszik. - Jack elmondta, hogy azt hazudtad nekik, hogy a munka miatt nem tudsz velük lenni!
- Nincs jogod utánam kutakodni - pattanok fel a helyemről. Nem számít, hogy legalább húsz centivel alacsonyabb vagyok nála, felháborodottan nézek fel az arcába. - Miért érdekel téged egyáltalán mit csinálok?!
 - Nem teheted ezt - rázza a fejét, hitetlenül nevet fel. - Hagytam időt neked. Vártam, hogy beszélj arról, mi történik veled! - Szólásra nyitom a számat, de belém fojtja a szót. - Hónapokon keresztül a telefonomat lestem, arra számítva, hogy egyszer a te kibaszott neved áll rajta, érted?!
- Harry - találom meg a hangomat. - Én...
- Nem, még nem fejeztem be - folytatja, eléggé mérgesnek látszik. - Amikor túl gyorsan haladtam, megijedtél, úgyhogy azt reméltem, ha kicsit eltávolodok, talán jobb lesz. Nem lett jobb! - A végét már szinte ordítja, tényleg hihetetlen ingerült. - Elmondanád, hogy mit tudnék még tenni?
Bármennyire is hangosan kiabál velem, bármennyire is viselkedik vehemensen, és tesz úgy, mintha haragudna rám, igazából... igazából megbántottam. Nem is kicsit.
- Sajnálom - suttogom megtörten. Fizikai fájdalmat okoz ott állni előtte, és nem megérinteni. Pusztán centiméterek vannak közöttünk, kézzel fogható a feszültség, egyfajta vibrálás. - Tényleg...
- Nem a kurva szánalom kell, hanem te!  - üvölti. - Egyedül te kellenél, de mikor egy lépéssel közelebb érezlek magamhoz, tulajdonképpen kettővel hátrébb vagy! Nem bízol bennem vagy mi?
Az utolsó mondatában észre lehet venni az elkeseredettséget, azt, hogy szinte beleőrül abba, hogy úgy érzi, ő nem elég. Ami nevetséges, mert pont fordítva van.
- Magamban nem bízom, oké? - csattanok fel, most már én is kezdek ideges lenni. - Nézz magadra, és most rám! - gesztikulálok hevesen a kezemmel. - Ahogy mondtam, jobbat érdemelsz!
- Els, esküszöm, hogy te kibaszott tökéletes vagy nekem, szóval ne te döntsd már el, hogy mit érdemlek! - képed el teljesen. - Hajlandó lennél elhinni, és végre elfogadni?
Meg se hallom azt a részt, hogy "kibaszott tökéletes vagy nekem", az agyam csak azt a részt fogja fel, hogy Harry ellenkezik velem, és idegbeteg módjára őrjöng.
- Nem csak erről van szó - jelentem ki, kezdek belefáradni a veszekedésbe. - Én... - kezdem, de elakadok.
- Te? - vonja fel a szemöldökét. - Befejezzem helyetted? TE szarsz arra, hogyha fontos vagy valakinek, csak az a lényeg, hogy a TE dolgod könnyű legyen. TE nem vagy hajlandó elmondani azt a zűrzavart, ami lejátszódik benned, és hagyni, hogy segítsek. TE rohadtul úgy gondolod, minden egyszerűbb, ha megszakítod a kapcsolatot a külvilággal, és úgy élsz, mint valami kibaszott remete!
- Hé - kapom fel a vizet.
- Talán nem ez az igazság? - teszi szét a kezeit tehetetlenül. - Elfogadnám, ha csak engem zártál volna ki, de nem fogom végig nézni, ahogyan a saját családodat is elküldöd.
- Mégis mit tudsz csinálni, hogy megállítsd? - emelem a plafonra egy pillanatra a tekintetem, és még egy sóhaj is kicsúszik. - Nem rángathatsz be a kocsidba, és vihetsz haza!
Amitn kimondom, meg is bánom. Hiszen pontosan egy ilyen akaratlanul is provokáló megjegyzés ülteti el a gondolatot a fejében, hogy ezt tegye. Amolyan "nem hiszed, hogy megteszem?" arccal néz felém.
- Csak tégy prób....
- Nem - állítom meg, mielőtt még hangot adhatna gondolatainak. - Ki van zárva, ezt egyszerűen te sem gondolod komolyan - röhögök fel hitetlenül.
- Azt hiszed nem bírok el veled? - ráncolja a homlokát. - Ha erőszakkal kell kimozdítanom téged innen, megteszem, hidd el - méreget behatóan.
- Hagyd abba, nem vicces - túrok bele a hajamba fáradtan. - Elég...
- Szerintem se vicces, ez a baj - neveti el magát ennek ellenére. - Ez az egész helyzet kurvára nem vicces, hanem siralmas!
- Fejezd be - szólok rá feldúltan. - Menj el - mutatok az ajtó felé, kerülöm a tekintetét.
- Nem fogok - határozza el magát még inkább, a csuklóm után kap.
Mintha áramütés érne, összerezzenek. Elkapom, ráhúzom a hosszú pulcsim ujját. Már el is felejtettem milyen hatással van rám pusztán az, hogy magamon érzem a karját.
- Mi történt veled? Bármi is az, csak avass be, könyörgöm - halkul el, végre úgy látja, hogy meg tud győzni, hogy végre valahára megtörtem. Újra a kezem után nyúl, csak ezúttal túl gyenge vagyok ahhoz, hogy elhúzzam. Összekulcsolja az ujjainkat, finoman rászorít.
Érzem, hogy engem mustrál, ezért nem merek felnézni, a fehér szőnyeget bámulom. A fejemen ezer meg ezer gondolat cikázik keresztül, hamarosan fel fogok robbanni. Valami belülről feszít szét, egyre inkább növekszik. Meg kell szabadulnom tőle, mielőtt ténylegesen beleőrülök ebbe az egészbe.
Felemeli az államat, ezzel kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Az elején még ellenkezek, azonban amint elveszek a tekintetében, határtalan nyugalom árad szét bennem. Csak egy töredékpercig elhiszem, hogy minden rendben lesz.
Viszont szerencsére még időben emlékeztetem magamat, hogy nem szabad. Nem szabad belemennem egy újabb játékba, tartanom kell magamat ahhoz, hogy Harry messze legyen. Az ő érdekében. Ha még most is nem is tudja, később rá fog jönni, hogy ez mindkettőnknek a legjobb megoldás.
Vár a válaszomra.
- Nem lehet - szűröm a fogaim között, elengedem a kezét, félig elfordulok. Nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire nehezemre esik az egész. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet. - Menj el!
Nem mozdul. Feszült, szaggatottan szívja be a levegőt, igyekszik megőrizni a nyugalmát. Utolsó próba.
- Kérlek Els - ismétli, egy arasznyival közelebb lép, így szinte már teljesen előttem áll.
- Menj el! - vágom az arcába megint, ezúttal sokkal határozottabban és kegyetlenebbül, mint először. Akkor még kértem, most már parancsolom.
Abban reménykedem, hogy ezzel végleg elűzöm mellőlem. Egy lendülettel kikerülöm, úgy döntök, ha ő nem hajlandó elhagyni a terepet, akkor rajtam a sor. Magam mögött tudva, halkan fellélegzem, elindulok felfele a lépcsőn.
- Ne merj megint meglépni - ordítja utánam, hallom, ahogyan megindul utánam.
Egyre gyorsabban szalad, így nekem is kettesével kell vennem a lépcsőfokokat. Azonban sajnos így is elkések, utolér, indulatosan tol neki a falnak. Kezei automatikusan kulcsolódnak a csuklómra, lefogva, hogy ne tudjak ellenkezni.
Annyira közel hajol, amennyire csak tud, és úgy, hogy még ne érjen össze az ajkunk.
- Most mondd, hogy menjek el - suttogja szinte a számba.
A térdem remeg, alig állon a lábamon. Meg akarok szólalni, de nem tudok. Szó szerint megbabonáz, hogy hónapok után végre itt van előttem, teljes életnagyságban.
- Tedd meg, és itt sem vagyok, ígérem - mondja halkan még mindig.
Pontosan tudja, hogy milyen hatással van ez az egész most rám. Ahogyan azt is, hogy még a lélegzetem is elakad tőle. Még sosem láttam ennyire eltökéltnek, határozottnak és... szexinek. Még sosem láttam rajta, hogy ennyire akar.
- Szeretnélek megcsókolni - néz bele mélyen a szemembe, apró csillogást vélek felfedezni az övében.
Zihálok, kétségbeesetten kapaszkodok a tekintetébe. Biztos vagyok benne, hogy ha most elengedne, összeesnék.
Egyelten szót vagyok csak képes kinyögni, azt is szinte némán.
- Csókolj!
És teljesíti a kívánságomat. Átszeli a kettőnk közötti távolságot, ajkai türelmetlenül ízlelgetik az enyémeket. Testét hozzám szorítja, kezével finoman cirógatja a derekam vonalát. Ujjaim a hajába csúsznak, durván túrok bele fürtjeibe. Hirtelen felkap, így lábaim körülölelik csípőjét, hogy megtartson. Erősen tartja a hátamat, biztonságban érzem magamat. Lassan lépked fel a maradék négy lépcsőn, ügyel rá, hogy véletlenül se essünk el, de közben pedig egy perc erejéig sem enged el. Felérünk, de nem áll meg, tovább megy, egészen a legközelebbi ajtóig, amit lábával erősen lök be. Elbotorkál az ágyig, ahol végre letesz, azonban hamar fölém kerül. Magamon érzem a súlyát, az izmos mellkasát, hosszú lábait. Fél kezével megtámasztja magát.
Óvatosan simít végig ujjával az arcomon. Az államnál kezdi, onnan áttér a számra, legvégül pedig a fülem mögé tűr egy tincset. Újra rám néz, a vágy tisztán kiolvasható a szeméből.
- Rohadtul szeretlek, Belen Wallis - suttogja rekedten, halványan elmosolyodik.
A könnyek ellepik a szememet, két tenyerem közé szorítom a fejét.
- Én is szeretlek - mondom ki egy fáradt mosollyal, aztán magamhoz húzom, és forrón megcsókolom.
- Ne félj, vigyázni fogok rád - törli le a könnycseppet, mikor kicsit eltávolodik. Erőtlenül bólintok, képtelen vagyok bármit is mondani.  - De nem csak most. Mindig.
Mindig.