10. fejezet - Szavak nélkül

Drága Olvasóim!

Nagyon-nagyon-nagyon, sőt eszméletlenül köszönöm, amiért annyian írtatok biztató kommenteket az előző fejezethez. Én komolyan nem találok rájuk szavakat (Szavak nélkül, haha). Eszméletlenek vagytok, imádlak Titeket, egytől-egyik! A kommentekre szokás szerint nem volt időm válaszolni, de pótlom, amint tudom, ígérem, válaszolok az összesre!
Köszönök még egyszer mindent!

Millió puszi, Azy

who are you | via Tumblr
Az estém ijesztően rosszul telik. Nem tudok aludni, a tévé unalmas, a kint tomboló vihar sem kicsi. Az ágy kényelmetlen, a fejemben kavarognak a gondolatok, túl éber vagyok mindenhez. Fogalmam sincs mit csináljak, egyszerűen mindent unok. Elkezdek filmet nézni, de nem köt le, hallgatok zenét, viszont akkor meg folyamatosan rémeket látok, és attól tartok, hogy amíg én nem figyelek, történni fog valami. Idegennek érezek magam körül mindent. Nem arról van szó, hogy nem szoktam hozzá, hogy máshol aludjak vagy ilyesmi. Azt hiszem a zavarodottságom okát maga Harry okozza. Elvégre ott alszik pár falra tőlem. 
Ráadásul azt mondta gyönyörű vagyok.... Ő annak lát. 
Félretúrom a takarót, kiszállok az ágyból, és a tévét magam után hagyva kisétálok a fürdőbe. Belenézek a tükörbe, erősen feltérképezem az arcom minden szegletét. Mit láthat ebben szépnek? Hogyan gondolhatja, hogy gyönyörű vagyok? Nem látja, hogy a vonásaim rondák? Nem látja azt a millió hibát, amit én? 
Lehet, hogy látja, csak nem érdekli. Súgja a tudatalattim. Megeshet az is, hogy Harry sincs megelégedve magával, csak éppen nem mutatja, nem beszél róla. Bár fogalmam sincs, mi lehet olyan dolog, amit ő zavarja. Hiszen tökéletes. Tökéletes emberek nincsenek. Számomra ő az. 
Inkább elemelem a tekintetemet a tükörről, mélyet sóhajtok. Visszamegyek a hálószobába, beletúrok hullámos hajamba. Csendesen nézegetem a képernyőt, éppen egy elcsépelt film megy. Nincs kedvem visszafeküdni, mert akkor garantáltan nem alszom órákig.
Harry pulcsijának zsebébe rakom a kezeimet, arra az elhatározásra jutok, inkább körbejárom a házat. Lámpákat nem akarok oltani, elvégre azzal felhívhatom magamra a figyelmet. És a legkevésbé sem szeretném, hogy Harry miattam keljen fel. 
Eléggé rémisztő éjszaka a ház. Kint folyamatosan dörög az ég, villámlik, az eső ütemesen csapódik a tetőnek, az ablakokon halkan kopog. Mindenhol sötétség. Szerencsére a szemem hamar hozzászokik, a tárgyak és a bútorok kikörvonalazódnak. Remek, legalább nem megyek neki a falnak. 
Lassan indulok el, ám kicsit habozok, amikor balra kell fordulni a folyosó végén. Tudom, hogy pofátlanság, amit csinálok, de hát unatkozom. Pusztán két szoba nyílik, utána egy ablakkal véget ér a folyosó. Azon kinézve azonban még inkább szembesülök vele, hogy a fákat mennyire tépdeli az erős szél. Bele sem akarok gondolni, hogy ilyenkor milyen lehet kint lenni. Megborzongok, és inkább a sötétbarna ajtó elé lépek. Tétován benyitok. 
Azt hiszem Harry "dolgozószobájára" leltem. Óvatosan behajtom magam mögött az ajtót, felkapcsolom a lámpákat. Hunyorítanom kell a hirtelen jött a fényességre, de eszemben sincs leoltani, a kíváncsiságom felül kerekedik. Egy kényelmes L alakú vajszínű kanapé, finom huzattal. Négy, szintén ilyen színű, fekete mintákkal ellátott szőnyeg. A falak kicsit sötétebb barnák. Fényes parketta, egy polcon lemezek sokasága, a babzsákfotelnek támasztva egy gitár. Az üvegasztalon rengeteg papír. Vannak vázlatok, kusza firkákkal, mintákkal, nevekkel, telefonszámokkal. Aztán egy szépen írott, tiszta tintával elkészített kotta, dalszöveggel.
Ajkamba harapva ereszkedek lejjebb, térdemre támaszkodva nézem meg közelebbről is. Inkább a vázlatok érdekelnek, azok érdekesebbek. Mind egy dalnak a próbálkozása, rengeteg verzióval. A lapok szélén apró X-ek szerepelnek, mintha csak feszültséglevezetésképpen vagy unalomból pont ezt a betűt vésné. Néhány helyen már a papír is átszakadt. Aztán random telefonszámok, olyan utasításokkal, hogy "Hívd fel!", "Nagyon fontos, ezt tényleg hívd fel!", de a legviccesebb, talán az, hogy Harry egy olyan felhívással akarta magát buzdítani a telefonásra, hogy "Ne engedd, hogy Liam beelőzzön!" Muszáj elmosolyodnom. 
Tovább nézem a firkákat, de a legtöbb értelmetlen vagy absztrakt motívum. Kicsit csalódott leszek, abban reménykedtem, valamennyire többet megtudhatok róla. 
Elhúzom a számat, visszarakom a papírokat olyan sorrendben, ahogyan voltak. Felállok, még egyszer végig nézek mindenen, aztán leoltom a lámpát, és kimegyek. A velem szemben lévő szobával szemezgetek, úgy érzem, totál pofátlanság, amit csinálok, mégis erős késztetést érzek, hogy bemenjek.
Hála az égnek a kezdő lépést még nem teszem meg, ugyanis zajokat hallok. Pontosan az ajtó mögül. 
Fogalmam sincs, hogy mi lehet, és túlságosan megijedek ahhoz, hogy rendesen reagálni tudjak. Akaratlanul is a félelem az, ami elönt. Harry alszik, nem? Akkor mégis mi a magyarázat arra, hogy beszédfoszlányok szűrődnek ki bentről? Mély levegőt veszek, igyekszem uralkodni a remegésen. Közelebb megyek, lélegzetvisszafojtva hallgatózok, miközben azon vagyok, hogy ne rohanjak el sírva. 
- Igen, ne aggódj, már bent vagyok.
Mi a franc? Bent? Mi az, hogy bent? Te jó ég! Ki ez? Mit akar? Csak nem betört? Az kizárt! Harry Styles háza úgy be van védve, mint egy börtön. Nem juthat ide be valaki úgy, hogy ne tudná a riasztó kódjait, és ne lenne meg az az ezer kulcs, ami a bejövetelhez kell. Lehetetlen. 
- Tudom, de hát mit csináljak?
Reszketek, tanácstalan vagyok. Férfi hang, de nem tudom, hogy ismerős-e. Erősen kétlem, hogy Harry-é. És ő mégis miért mondaná, hogy bent van? A saját házában? Nem, ez biztosan nem ő. 
- Ezt már megbeszéltük. 
Az egész testem reszket, hihetetlenül félek attól, hogy ki van bent, és mit akar. És mi van, ha észreveszi, hogy itt vagyok? Ujjamat az ajkaim közé szorítom, folyamatosan ráharapok, a tekintetemet összevissza kapkodom, minden mozdulattól, nesztől tartok.
- Majd megkeresem Harry-t, és elintézem, ígérem.
Tessék? Elintézi? Mi a franc? Mit képzel? Nem teheti ezt, ez nem lehet igaz, nem történhet meg. Nem velem, nem itt, nem most. 
És igen, ekkor jön el a pillanat, hogy teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy olyan ember van a házban, aki bántani jött, aki veszélyes.
Eddig abban a hitben éltem, hogy gyáva vagyok, ám, amikor a falról leakasztott képpel a kezemben egyszerűen feltöröm az ajtót, teljességgel megcáfolom ezt az elméletet. Felgyülemlett bennem az adrenalin, tettre késznek érzem magamat, még akkor is, ha csak egy alig hetven centiméteres festmény a fegyverem. Nem érdekel, nem fogom csendben végig hallgatni ennek a pszichopatának a terveit.
Közben ordítok, úgy gondolom, ezzel majd jó alaposan ráijesztek az emberre, hiszen nyilván nincsen tudomása arról, hogy kihallgatták. A célom nem éppen érem el, az első, amit felfogok a szobában folyó dolgokból az... semmi, csak bámulok lemeredve, próbálom összeszedni magamat. 
Egy másik vendéghálószoba tárul a szemem elé, ugyanúgy néz ki, mint az enyém. A lámpák égnek, az ágy szélén egy férfi áll, lábánál egy bőrtáska. Nem olyan nagy, épp elég ahhoz, hogy pusztító fegyvereket tartson benne. 
- Ki vagy?
A hangom elcsuklik, mégis bátran igyekszem szembe nézni vele. Kezdem úgy érezni magamat, mintha csak egy akciófilmbe csöppentem volna. Nem szabad látnia, hogy félek. Márpedig halálra vagyok rémülve.
A férfi összeráncolja a szemöldökét, furcsállva néz rajtam végig. Sötét göndör haja van, világosabb bőre, nagy válla. Feketébe van tetőtől talpig, bőrdzsekit és bakancsot visel. 
Egy ideig csak bámul, fogalmam sincs, hogy mit tervez.
-Ki vagy, és mit akarsz? - ismétlem meg a kérdést, kicsit magabiztosabban. Nagyot nyelek. Te jó ég, csak össze ne essek! A szívem a torkomban dobog, most már egész biztos magas a pulzusom.
A következő pillanatban a pasi egy mozdulattal a kabátjához nyúl. Több dolog történik egyszerre. Úgy gondolom a fegyverért nyúl, megrettenek, erre nem számítottam. Kikerekednek a szemeim, felsikoltok, a földre vágom a képet, és kirohanok a szobából, miközben jó hangosan becsapom magam mögött az ajtót. 
- Harry, Harry, Harry! - kiabálok, ahogyan csak torkomon kifér. 
Az arcom könnyes, és folyamatosan újabb kis patakokban folynak végig az arcomon a sós könnyek. Feltépem Harry halószobájának ajtaját, kezem a kapcsolót keresi, de sehogysem találom, a szemem pedig a világosság után még nem igazán szokott hozzá a sötéthez.
- Harry - ismételgetem a nevét zokogva, a kezem a csupasz falat tapogatja, ami még inkább kétségbe ejt. 
Szerencsére fény gyullad, azonban nem nekem köszönhetően. Felébredt a kiáltozásaimra, összeráncolt homlokkal áll előttem egy szál alsónadrágban. Nagyon fáradtnak és álmosnak tűnik, nem csoda, én se lennék másmilyen, ha így keltenének az éjszaka közepén. 
- Mi van már?! - hunyorít, de amikor meglátja rémült arckifejezésem rögvest kicsit élénkebb lesz. - Mi történt, mi a baj? - kérdezi, közelebb lép.
- Van valaki az egyik szobádban, nem képzelődök, le akart lőni - sírom, kezemmel össze-vissza hadonászok, még mindig a történtek hatása alatt vagyok. Azt hiszem egyszerűen csak sokkot kaptam, az agyam képtelen volt ténylegesen feldolgozni, hogy ez történt.
- Belen, rosszat álmodtál? - ráncolja a homlokát.
- Nem viccelek - rázom hevesen a fejemet. - Kint van, komolyan, és nem tudom mit akar - hadarom, újra elöntenek a könnyek. 
Harry éppen szólásra nyitná a száját, viszont belé szorul a szó. Az ajtó kinyílik, belép rajta a férfi, ugyanaz. Kétség kívül jó kedvű, fogalmam sincs miért, de automatikusan húzok közelebb Harry-hez. 
Miért nevet? Mi olyan vicces? Mit akar?
A legnagyobb meglepetésemre Harry nem ijed meg, őszintén nevet fel.
- Marius Styles, te jó ég! - kap a fejéhez.
Harry és - ezek szerint - Marius megölelik egymást, az előbbi elképedve figyeli az új látogatót.
- Baszki, ne csináld már, a frászt hoztad Belen-re! - dorgálja meg, amikor elengedi. - Azt hitte le akarod lőni.
- Bocsánat, nem ez volt a célom - húzza el bocsánatkérően a száját. - Nem sejtettem, hogy ennyire megrémülsz - néz immáron rám, sötétbarna szemeiben bocsánatkérés tükröződik. - Sajnálom.
Ledöbbenve állok, még mindig kapkodom a levegőt, próbálom helyre tenni a dolgokat. Kettejük között kapkodom a tekintetemet. Össze vagyok zavarodva, emellett még mindig remegek. Ezt Harry is gyorsan realizálja, ezért magyarázkodni kezd.
- Maris az unokatestvérem. Brazíliában él, és ritkán jön haza. Mondtam ennek a seggfejnek, hogy jöjjön, amikor akar, de nem hittem, hogy szó szerint érti - forgatja meg a szemeit, mintha terhére lenne, de az őszinte mosolyából látom, hogy nagyon közel állhat hozzá.
- Nem akar megölni minket - jelentem ki, mire mindketten vigyorogva megrázzák a fejüket. - Félreértettem a helyzetet, nem a fegyveréért nyúlt.
- Tényleg bocs, én csak be akartam neki bizonyítani, hogy az unokatestvéred vagyok, az igazolványomért nyúltam - rántja meg a vállát. - De ha láttad volna magadat, amint egy képpel fenyegetőzöl... - nevet fel újra a látványra. 
- És a telefonbeszélgetés? - rázom a fejem értetlenül. - Azt mondtad, elintézed Harry-t.
- Ami annyit tesz, hogy megkeresem, és szólok neki, hogy megérkeztem - bólint, és nagyon próbál lenyelni egy felkészülő röhögést. Ez nem vicces, ő is így reagált volna. Na jó, inkább úgy mondom, hogy minden lány úgy reagált volna, mint én. 
- Értem - hajtom le a fejemet. - Én inkább most - motyogom, inkább elhagyom a terepet.
Beletúrok a hajamba, megdörzsölöm az arcomat, elindulok vissza a saját szobámba. Ez a sokk hatás pontosan elég volt ahhoz, hogy elálmosodjak. A mosdóba még gyorsan kiszaladok,hajamat lófarokba kötöm, utána hideg vízzel megmosom az arcomat. Ez kicsit megnyugtat. Egyszeriben kezdem szégyellni magamat, amiért rendesen nem kérdeztem meg, hogy ki ő, és mit akar. Túl nagy ügyet kerítettem belőle. Miért nem tudtam normálisan viselkedni? És ez a Marius miért nem mondott valamit, ahelyett, hogy félreérhető mozdulatot tesz?
Befekszem a nagy paplan alá, legalább a nyakamig felhúzom, próbálok elaludni. Már éppen elmerülnék az álmok világában, amikor halk kopogtatást észlelek az ajtómon.
- Harry vagyok - suttogja halkan, mivel egyébként nem tudnám beazonosítani. - Bejöhetek? - kérdezi, majd a választ meg sem várva, bepofátlankodik, közelebb jön. Nem olt lámpát, megáll az ágyam végénél, fél térdével megtámasztja magát, könyökét a magas ágykereten pihenteti.
- Mi ilyen fontos? - ülök fel.
- Nem esett le, de... - kezdi, hangja értetlen. - Te mit kerestél éjszaka a folyosón?
Ajkamba harapok, nem igazán akarom elmondani, hogy az ő szobájában kutattam. Azzal csúnyán megsérteném, elvégre semmi jogom nem volt hozzá. Éppen ezért óvatosan kikerülöm a témát.
- Nem tudtam aludni, furcsán érzem itt magamat - rántom meg a vállamat. 
- Ó - lepődik meg. - Remélem máskor jobb lesz.
- Máskor? - Most rajtam a sor, hogy meglepődjek.
- Miért, nem alszol itt máskor? - vonja fel a szemöldökét, arcán pimasz mosoly játszik.
- Ha ilyen elvetemült unokatestvérek látogatnak meg az éjszaka közepén téged? Nem. 
Képtelen vagyok megállni, muszáj elfintorodnom. 
- Azt üzeni, hogy tényleg sajnálja, amúgy a légynek se tud ártani, ne félj - legyint, és immáron ő is elmosolyodik.
- Én nem félek - húzom ki magamat dacosan.
- Valóban? - húzza fel a szemöldökét. Erősen bólintok, mire ő elneveti magát. -Belen te már attól parázol, ha valaki hozzád ér! 
- Hé! - ellenkezem dühösen, de folytatja, csakhogy immáron komolyabban, ezzel pedig nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire is így gondolja.  
- Szerinted nem látom, hogy összerándulsz, akárhányszor valaki a közeledbe ér? Hogy a karjaidat összefonod magad előtt, mert kellemetlenül érzed magad? Azt gondolod nem éreztem, amikor megcsókoltak, hogy kis híján elmenekültél?
- Elég legyen, nem hallgatom ezt tovább - állok fel a helyemről. Tudom, hogy igaza van, éppen ezért érint ennyire rosszul ez az egész. Nem vagyok dühös, sem ingerült, úgy teszek, mintha nem lenne rám hatással, amit mond. - Jó éjt, Harry! - lököm le a térdét az ágyról, elkezdem kifele nyomni a meztelen mellkasánál fogva. 
- Tudod, hogy igazam van - néz rám jelentőségteljesen, kicsit ellenkezik, hogy de pont annyira, hogy attól még ki tudjam tolni az ajtón. Ott már rácsuknám az ajtót, de a lábat a küszöbre rakja, ezzel megakadályozva. Várakozva bámul a szemembe. 
- Igazam van. - Hűha, de magabiztos.
- Nem - nevetem el magamat hitetlenül.
- De!
- Nem.
- Bizonyítsd!
- És mégis mivel? - vágom rá.
Harry széttárja a karjait, várakozva néz rám.
- Egy percig. 
Csak bámulok rá, ahogyan egy száll alsónadrágban, mégis tök nyugodtan áll. Pimaszul vigyorodik el, szeme mégis kisfiúsan csillog. Annyira könnyű szeretni, és mégis annyira nehéz. Szívem szerint megölelném, de a gátlásom nem engedi. Nem bírnám ki, túl sokat elárulnék magamról, ha megtenném.
- Kizárt - préselem össze az ajkamat. Kitartóan tartja még a kezeit, amolyan "akkor nekem van igazam" nézéseket lövell felém. 
- Csak nem félsz? - kérdezi gunyorosan. 
- Soha - szedem össze magamat, jobban kinyitom az ajtót, teljesen elé lépek. Egy pillanatig még habozva fürkészek az arca felé. Találkozik a tekintetünk. Harry merészül pislog, ezért mély levegőt veszek, és átkarolom. Kezeimet átfűzöm a nyakán, az ujjam bizsereg, ahogyan a bőréhez ér. Tenyerét a hátamra simítja, majd körül ölel. Erősen tart, minden mozdulata biztonságot sugároz.
- Látod, nem is olyan nehéz - mondja szórakozottan.
- Neked - suttogom halkan. Próbálom türtőztetni magamat, úgy kell tennem, mintha semmit se jelentene ez az egész.
- Nem kellene mindentől ennyire tartanod - rázza meg egy kicsit a fejét, a göndör tincsei egy momentumra az arcomhoz érnek, ezzel megcsiklandoznak. Mélyen beszívom friss illatát, az emlékezetembe vésem a bőre puhaságát, a védelmet, amit nyújt. 
Igaza van, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a legapróbb széltől is óvom magamat. Kockáztatnom kellene, azonban már teljesen belém rögződött a félelem, hogy össze fognak törni. Nem gondolok semmi másra, csak a védekezésre. És hála ennek az esti incidensnek, erre Harry is rájött.
Szorosabban ölel, nem kérdez vagy mond semmit. 
Nem akarom, hogy ez történjen. Nem akarom, hogy kiismerjen. 
Mégis megteszi. 

9. fejezet - Gyönyörű vagy

Drága Olvasóim!

Itt lennék a következő résszel, nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, el nem tudom mondani, hogy mennyire boldoggá tenne. Azért is mondom ezt, mert nem rég kaptam egy kicsi negatívat, miszerint legyek egyedi. Tudom, hogy már említettem, és azt is, hogy lehet túlságosan magamra veszem, egyszerűen nem kellene velem foglalkozni, bárkivel előfordulhat. Engem mégis bánt, mert én is észrevettem, hogy kicsit kevesebben vagyunk, mint az elején, és könnyen meglehet, hogy valamit elszúrtam ezzel a történettel. Persze más, de nem gondoltam, hogy ennyire... Mindegy, csak gondoltam leírom, hogy én próbálok egyedi lenni, sajnálom, ha nem megy, esetleg rosszabbul írok, mint eddig (márha ez még lehetséges), akkor nagyon sajnálom, igyekszem változtatni, viszont ötletem sincs hogyan lehetne.
Akkor a jó része is: IMÁDLAK TITEKET! El sem tudom mondani, mennyire jól esik látni, hogy viszont vannak olyan emberek, akik írnak, leírják, hogy mit gondolnak, és ezzel rengeteg erőt adnak! Köszönöm nektek, komolyan sírok, amikor a pozitív visszajelzéseket látom, mert annyira hálás vagyok, hogy ilyen sokan időt szakítok rám!
(A kommentekre való válaszadással, cserékkel megint el vagyok maradva, de igyekszem, ígérem!)

Millió puszi, hála, Azy

Vacogva megyünk vissza, egy szót sem szólunk, mindkettőnket alaposan meglepett, hogy képesek voltunk ilyen felszabadultan viselkedni egymással. Becsukódik mögöttünk az ajtó, végre valahára vissza érünk a jó meleg házba. Harry megdörzsöli a karját, elindul felfele a lépcsőn, gondolom azért, hogy átöltözzön. Én meg közbe ott állok szerencsétlenül. Egyedüli a holnap ruhám van itt, a pizsamámat egyszerűen elfelejtettem, váltóruhára pedig miért is gondoltam volna?
- Harry - szólok utána, mire megfordul. Felvonja a szemöldökét, ezzel jelezve, hogy mondjam, amit akarok. - Nem hoztam ruhát - nyögöm ki kínosan.
Egy pillanatig csak bámul rám, nem tudom, hogy mi járhat a fejében. Éppen ezért gyorsan mentegetőzni kezdek.
- Kiment a fejemből, én csak nem gondoltam bele... - simítok ki egy tincset a szeméből.
Még mindig komolyan néz, de aztán látom, hogy a szája széle egy kicsit megrándul, mintha egy feltörni készülő mosolyt akarna leküzdeni.  
- Most mi olyan vicces ezen? - pillantok rá feszengve.
- Semmi, gyere - int a fejével, hogy kövessem.
- Tök vizes vagyok - ellenkezem hirtelen, amikor eszembe jut, hogy nyilván lesz mit felmosni utánam. Harry színpadiasan felsóhajt, visszafordul. Komolynak látszik, mégis valamennyire úgy tűnik, hogy jól szórakozik. Csak tudnám min. 
- Igazad van - köszörüli meg a torkát. - Össze fogsz piszkolni mindent. 
- Akkor? - húzom el kétségbeesetten a számat.
- Szerintem vedd le őket itt- tanácsolja, majd mikor meglepettségemben a homlokig szalad a szemöldököm, folytatja. - De tényleg. 
- Most viccelsz, ugye? - merednek ki a szemeim.
- Nem - rázza meg a fejét. - Ez az én házam, az én szabályaim. 
Döbbentem kémlelem az arcát, próbálom felmérni, hogy szórakozik-e. Mivel nem neveti el magát, nem vonja vissza, úgy tűnik, tényleg ezt akarja. Nem tudom mit csináljak, elvégre én tényleg nem szeretnék gondot okozni neki a takarítással.
- Én felmegyek neked ruhákért, lehozom őket, és átöltözhetsz, oké? - kérdezi, én meg csak sután bólintok, nem értem, miért tűnik úgy, mintha valami hátsó szándéka lenne. Inkább elhessegetem a gondolatot, biztosan már belemagyarázok mindent. Le kellene szoknom arról, hogy olyan dolgokat hiszek és remélek, amik meg sem történnek. Egyszer még így nagyon pofára esek. Már ha eddig nem történt volna meg...
- Mindegy - suttogom saját magamnak, nyugtatásképpen. 
Harry eltűnik a lépcső tetején, az teljesen mellékes, hogy ő ugyanakkora mocskot visz fel, mint én. Hát oké, az ő háza, de én semmi esetre sem fogok terhet okozni vagy ürügyet szolgáltatni, hogy majd később a fejemhez vághassa.
Amíg várok reszketve harapdálom az ajkamat, már alig várom, hogy valami meleg vegyen körül. Viszont a tény, hogy Harry cuccaiba leszek csak akkor tudatosul, amikor elém nyújt egy szürke pulcsit, száraz zoknikat, egy törölközőt és egy melegítőnadrágot. Túlságosan fiúsak, túlságosan az övéi.
- Itt vannak - dob felém egy százas vigyort, ami ismét csak összezavar és gyanút kelt. Miért ilyen vidám? 
Összevonom a szemöldökömet, gyorsan végig mérem, és rájövök, hogy ő már átöltözött. Fehér hosszú ujjú, úgyszintén kényelmes melegítő, ami egy kicsit lecsúszva van, így tökéletes rálátásom nyílik izmos V vonalára. Te jó ég!
- Oh, köszönöm - veszem el gyorsan, és nagyon remélem, hogy az arcomba tóduló vér nem szúr szemet neki.
Ha igen is, nem mond semmit, csupán komótosan átmegy a nappaliba, majd hallom, ahogy bekapcsolja a tévét. Megkönnyebbülök, hogy már nem lát, egyszeriben engedem ki az eddig bent tartott levegőt. Kizártnak tartom, hogy végig nézze a vetkőzésemet, még magam előtt is szégyellem magamat, hát még előtte.
Először is szárazra törlöm a hajamat, merőn bízok benne, hogy hamar megszárad és nem fázok meg.
Utána ügyetlenül húzom le a felsőmet, minduntalan beleakadok az ujjába. Amikor végre a szőnyegen landol, megigazítom a melltartóm pántját, majd sietősen felveszem az általa adott pulcsit. Az ujja teljesen eltakarja a kézfejemet, jóval nagyobb, mint én. Elkezdem lehúzni a csőnadrágomat, de iszonyú nehezen megy, le kellene ülnöm hozzá, de nincsen egy erre alkalmas bútordarab sem. Egy sor bénázást követően  fel is borulok, hangos puffanással esek seggre. Klassz.
Halk nevetést hallok. Összevonom a szemöldökömet, fülelek, azonban nem ismétlődik meg, én meg meggyőzöm magamat, hogy csak képzelődtem. Elvégre Harry se nem hallhatta vagy láthatta az esésem. Halkat sóhajtok képzelgéseimen panaszkodva, aztán lehúzom a dagadt combjaimról a ruhadarabot, és a többi mellé dobom. Gyorsan feltápászkodom, lehajolok a melegítőért. Felveszem a zoknit is, összeszedem a nedves ruhákat, és a törülközőt is vállamra dobom.
- Kész vagyok - jelentem ki, átsétálok a nappaliba.
A szoba eléggé nagy, magas belső tér, rengeteg minden kapott helyet, amit az elején még nem is vettem annyira észre. Például a nagy tévét, a kisasztalt, a szép fehér szőnyeget, illetve egy nagy tükröt, amiből pontosan rálátni arra, ami az előszobában történik. Mindent. Pontosan. Látni.
Csak ott állok meredten, tekintetem a tükör és Harry között váltogatom, aki pedig pontosan szemben vele. Több fajta érzelem fut át rajta, amikor rájön, hogy lebukott. A még mindig a szüntelen jókedv, amiért sikeresen meglesett, a kis félelem, mert nem tudja miképpen fogok reagálni, és legvégül a halvány bűntudat.
- Te meglestél - szűröm ki a mondatot a fogaim között. Nem kérdezem, kijelentem, közben indulatosan indulok meg felé, a ruhákat indulatosan a földre vágom. Lecövekelek előtte. - Volt merszed, hogy megless?!
- Hé, nyugi - fogja meg a két csuklómat, távol tar magától, mielőtt tényleg nekiesnék.
- Mit képzelsz, mond csak? - csattanok fel, utálom a tényt, hogy átvert, és látott úgy, ahogyan senkinek sem engedném. Hogy lehetett ennyire bunkó? Honnan vette a bátorságot, hogy ezt tegye? Bele se gondolt, hogy ez mennyire durván bánthat engem?
- Jó, ne haragudj, sajnálom! - enged el végre, próbál lecsillapítani. - Nem tudtam, hogy ez ekkora ügy.
Rám néz, smaragdzöld szempárja idegenül fürkész. Képtelen rájönni, miért zavar. Visszaveszek, a hirtelen felindulásom eddig tartott, inkább vagyok megalázott és megsértett, mint dühös.
- Sok mindent nem tudsz - rázom meg a fejemet, halkan beszélek.
Igazam van, Harry szinte semmit se tud rólam, mégis minduntalan belemászik az életembe. Aknamezőn sétálgat, és sajnos túl óvatlan. Szólnom kellene neki, hogy inkább forduljon vissza, mert ez nem volt az egyetlen érzékeny pont. De ha figyelmeztetném, akkor tudná, hogy baj van. Legalább így talán anélkül tűnik el, hogy felfogná, milyen veszélyes is a közelemben lennie.
Megfordulok, lassan megyek el. Elindulok felfele az emeletre, nem érdekel, hogy fogalmam sincs, melyik szoba lesz az enyém, egy percig sem szeretnék lent maradni vele. Felérek, lámpákat gyújtok, így a szemem elé kerül egy kisebb folyosó, ami a végén balra kanyarodik. Benyitogatok a szobákba, keresek. Találok gardróbot, fürdőszobát, és végül a kanyarodás előtt rálelek egy steril, fekete fehér hálóra is. Végre.
Feloltom a villanyokat, így már kevésbé érzem magamat egyedül, és kevésbé félek a kint még mindig tomboló vihartól és dörgésektől, amik fél percenként megrezegtetik a házat.
Először is lefürdök, végre valahára megszabadulok a hajamban lerakódott mocsoktól. Kétszer is átmosom, erősen dörzsölöm a bőrömre a tusfürdőt. Sokáig áztatom magamat a meleg vízzel, fantasztikusan esik, miután jól átáztam. Megszárítom a hajamat, próbálok nem foglalkozni azzal, hogy a lágy hullámok eltűnnek, és helyettük rendes göndör fürtök jönnek elő. Visszaveszem Harry tiszta és száraz ruháit, átsétálok a vendégszoba háló részébe, bekapcsolom a hatalmas plazmát, ami a franciaággyal szemben van. Kényelmesen összekuporodok a takaró alatt, fejemet megtámasztva nézem az idióta műsort, amit egy kevés kapcsolgatás után találok. A figyelmemet egyáltalán köti le, folyamatosan azon zakatol az agyam, hogy mit és mennyit láthatott. Biztosan észrevette, milyen dagadt és undorító vagyok. A gondolattól felfordul a gyomrom, arcomat a párnék közé temetem. Hihetetlen nagy szégyen jár át, soha nem éreztem magamat ennyire pocsékul. Nem akarom tudni mit gondol.
Az ajtó kinyitódik, kopogtatás nélkül. Nem reagálok, kezeimmel magamra húzom még a pulcsi kapucniját is, ezzel eltakarva rémes hajamat. Jaj, miért kell újra meg újra ezt tennie velem? Csak menjen el, hagyjon magamra, sokkal könnyebb lenne. Mindkettőnknek. De komolyan.
- Nézz fel - kér Harry, a hangból ítélve az ágy végénél áll.
Nem válaszolok, semmi humorom beszélgetni vele. Talán elmegy, ha látja semmi értelme. Viszont meg sem moccan. Nem könyörög, de el sem megy. Nagyszerű.
- Oké, mit akarsz? - csattanok fel idegesen, amikor öt perc is eltelik néma csendben.
Felkapom a fejemet, meglátom, amint a bejáratnál áll, tőlem több méterre. Kezeit összefonja a mellkasán, féloldalasan nekidől az ajtófélfának Bűntudat csillog a szemében, de azt nem tudom, hogy ténylegesen megbánta-e.
- Fogalmam sem volt, hogy így reagálsz - szólal meg végül, aprót ránt a vállán. - Mindenki túltenné rajta magát, és ha te látnál engem, engem se zavarna...
- Hát tényleg nem érted? - förmedek rá dühösen, a szavába vágva. Nem értem, miért hozza ki belőlem ezt az énemet. Azelőtt mindig visszahúzódó és csendes voltam. Talán azért reagálok mindig ilyen hevesen, ha velem van, mert félek attól, hogy jobban megismer a kelleténél. - Itt nem erről van szó! Nem akartam, hogy úgy láss, nem volt hozzá jogod!
- De most mi bajod van? - Kezdi ő is elveszíteni a türelmét. - Nem voltál meztelen, olyan, mintha fürdőruhában lettél volna!
- Abban se láthatnál! - vágom a fejéhez.
- És mégis miért nem? - tárja szét értetlenül a kezeit, miközben amolyan "te jó ég, mi a francért ekkora dolog ez" fejet vág.
- Mert egy dagadt undorító ember vagyok, azért! - csúszik ki a számon.
Amint kimondom, megbánom. Ezt nagyon-nagyon nem kellett volna. Ó, a fenébe is már!
A levegő megfagy, a feszültség kézzel fogható. Harry ajkai kicsit szétválva maradnak, szeméből tisztán ki lehet olvasni a döbbenet.
- Felejtsd el - rázom meg a fejemet hevesen. - Nem mondtam semmit.
- De igen - bólint, arca megmerevedett, behatóan méreget.
Lesütöm a szememet, csendben átkozom magamat. Legszívesebben elsírnám magamat, de tudom, hogy most inkább meg kellene erősítenem a maszkomat, amit magamra húztam. Most kell erősnek mutatnom magamat. Mert ha nem, örökké bánni fogom a gyengeségemet. Mert ha nem, Harry még talán belém lát...
- Nem fontos - préselem össze a számat.
- Belen - mondja ki lassan a nevemet, annyira különös tőle hallani. - Te ezt gondolod magadról?
- Nem - hazudom.
Harry egy ideig még ácsorog, erősen gondolkozik, szinte hallom, ahogyan a kis fogaskerekek mozognak. Aztán sarkon fordul, és kimegy a szobából.
Amint becsukódik az ajtó fellélegzek, mintha csak egy ezer tonnás súly szakadna le rólam. Arcomat a tenyerembe temetem, el sem hiszem, hogy tulajdonképpen ennyire ostoba voltam. Nem szabad ilyeneket mondanom, mert akkor rájönnek, hogy mi a helyzet. Magabiztosnak kell tűnnöm, akkor támadhatatlan vagyok. Legalábbis ezt remélem.
Nem számítotok arra, hogy Harry visszajön. Ellenben megteszi, kezében immáron a telefonjával.
Meg akarom kérdezni, hogy mit keres itt megint, de a szavak a torkomon ragadnak, egyszerűen túlságosan kellemetlenül érzem magamat, ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele.
Nyitva hagyja az ajtót, közelebb lép, leül az ágy szélére. Nagyon nyomkodja a készülékét, valamit elmélyülten keres. Amikor megvan, felém fordítja a képernyőt. Google, képkeresés. És én.
- Látod ezt?
Még a nyári elején kaphattak le, éppen egy kávéházból jöttem ki. Napszemüveg van rajtam, éppen lefele nézek, kezemmel a szörnyen gáz és göndör hajamat próbálom rendbe szedni.
- Mit kezdjek vele? - suttogom halkan, visszatolom Harry-hez az Iphone-t. Nem akarom látni, köszönöm.
- Szerinted dagadt undorító ember vagy? - vonja fel a szemöldökét. Erősen összeszorítom a számat, inkább csöndben maradok, minthogy újra belemenjek ebbe a témába. - Belen! - szól rám.
- Ez nem tartozik rád - fonom a kezeimet össze a mellem alatt.
- De igen - néz rám komolyan.
- Mert hogy?
- Mert hogy gyönyörű vagy, basszameg, és nem igaz, hogy nem látod! - csattan fel hirtelen.
- Te meg vak! - válaszolom reflexből.
Tulajdonképpen meg sem hallom, amint mond, el sem jut a tudatomig. Ahhoz túlságosan szép, túl jó. Nem is veszem komolyan, mert tudom, hogy csak azért hiteget ezzel, mert a jóérzése erre kötelezi. Ettől pedig rettenetesen szánalmasnak érzem magamat.
- Te jó ég, most dicsértelek meg és el sem hiszed! - röhög fel hitetlenül.
- Azért mert van két szemem, és látom, amit látok - pillantok rá, szemem akaratlanul telik meg könnyel. Fogalmam sincs miért, tulajdonképpen nem is érdekel. - Ezt kell mondanod, mert nem akarsz még jobban megbántani. De nincs szükség rá, oké? - hadarom zavartan. - Inkább ne beszéljünk róla!
- Hidd el, nem azért teszem - néz bele egyenesen rám, amitől összerándul a gyomrom. 
Lesütöm a szememet, halkan sóhajtok fel. Nem fogok erről diskurálni vele, akkor megpróbálna meggyőzni arról, amiről felesleges.
Érzem, ahogyan a kapucni leesik a fejemről, így gyorsan odakapok, de Harry kezét érintem meg. Eltekintek a bizsergéstől, próbálom visszahúzni. Ő erősebb, semmi esélyem.
Egy szót sem szólunk, farkasszemet nézünk. Tudom, miért csinálja ezt, arról viszont halvány lila gőzöm sincs, hogyan jött rá, hogy a hajamat is takargatni akartam.
- Jó lenne, ha te is úgy látnád magadat, amilyen igazából vagy - mondja halál komolyan, mire a hasam összerándul.
Bámulok rá, meg sem bírok mozdulni, ahhoz túl sok ez az egész. Kihasználja ezt, elengedi a pulcsi kapucniját. Feláll, lassan kimegy, én pedig csak nézek utána. Az ajtóban még egyszer hátrafordul, rám néz. Nem tudok mit kiolvasni a tekintetéből az egész olyan ködös. Sajnál? Szánakozik? Esetleg nem érti mi van velem? Vagy épp az ellenkezője, és kezd számára világossá válni miket is rejtegetek?
Tudom, hogy aggódnom kellene, mégis csak az utolsó mondandója cseng a fülemben.
Hát Harry, szerintem meg az lenne jó, ha te sosem látnál úgy, ahogyan én magamat. Megrettennél. 

Fontos bejegyzés!

Sziasztok, egyetlen, drága Olvasóim!


Most összegyűlt pár dolog, amit fontosnak tartok közölni Veletek, így úgy döntöttem, hogy ebbe a bejegyzésbe sűríteném bele a mondandómat, illetve az indokokat. :)

  1. A rész jövő héten érkezik csak, mostantól kéthetente lesz friss.
    Oka: Sokat kell tanulnom, még többet fog kelleni, és mivel kettő blogot vezetek egyszerre, csak így tudom megoldani. Ezt a határidőt viszont 100%-ig tartani fogom, és a kommentekre is lesz időm válaszolni.
    Megjegyzés: Tudom, a mostaniakkal el vagyok maradva, de a következő résznél pótlom az összeset. Utólag is bocsánat a késedelemért.
  2. Levettem a 'nem' lehetőséget a bejegyzések alól.
    Oka: Láttam, hogy jeleztek rajta, hogy nem tetszik. Viszont indok nem érkezett. És most szeretnék tisztázni valamit. Nincs szükségem a negatív kritikára! A véleményetek mint mindig, most is érdekel. Ha valami nem tetszik, nyugodtan el lehet mondani, mert jól fogom fel, ez számomra pozitív kritika.
    Negatívnak az minősül, hogy csak annyit kapok: "legyél már eredeti". Köszönöm szépen, próbálok az lenni, igazán sajnálom, ha szerinted nem sikerül. Írd le min változtassak, mi nem tetszik, a legkisebb sértődés nélkül fogadom meg a tanácsodat, mert könnyen igazad lehet.
    DE! Semmi tanács, indoklás, min javítsak gondolat, csak egy beszólás... Nem segít semmit, ellenben azon zakatol az agyam, hogy mit kellene máshogyan tennem, és még rosszul is esik. Szóval még egyszer köszönöm, remélem elégedett vagy, hogy "jól megmondtad."
    Megjegyzés: Sajnálom a kiakadást, próbálok eltekinteni általában az ilyenektől...
  3. Ismét feltüntetném az ASK.FM  profilomat.
    Oka: Szeretném, ha (akár névtelenül) elmondanád, ha valami nem tetszik  (soha nem fogom megtudni, hogy Te voltál-e az). Ellenben kérlek bőven fejtsd ki a dolgot, csak így van értelme, ezáltal tudok változtatni.
    Megjegyzés: Nem mintha ezt kommentben eddig nem lehetett volna megtenni.
  4. Új design.
    Oka: Már untam a régit, ezért váltottam, de még türelmesen várok az új külsőre, ami már tényleg végleges lesz.
    Megjegyzés: Tudom, hogy ez is ronda, mint a bűn, de ez van.
Na, ezek lennének a dolgok, remélem nem untattalak vele nagyon Titeket! Szeretném megköszönni azt a rengeteg kommentet, amivel elhalmoztatok, potyogtak a könnyeim az olvasásuk közben! Te jó ég, annyira, de annyira imádlak mindannyiótokat, el sem tudom mondani. Hálás vagyok az összes gesztusért, támogatásért, ami felőletek érkezik! Én vagyok a legeslegboldogabb bloggerina miattatok! :')  <333333

Milliónyi puszi, szeretet, hála, Azy

8. fejezet - Gyerekes fogócska


Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, ami a személyes új kedvencem. Nagyon remélem, hogy nektek is tetszeni fog, elmondani nem tudom, mennyire boldog lennék! Az előző részhez érkezett kommenteket már elolvastam - természetesen - viszont válaszolni még nem volt rá időm, ha nem haragszotok. Ez még a héten pótlom. Rengetegen írtatok, ami könnyeket csalt a szemembe, annyira meghatódtam, hogy még mindig kiálltok mellettem! Hatalmas hála és KÖSZÖNET Nektek, egyszerűen csodálatosak vagytok, a véleményetek borzalmasan sokat jelent számomra! Imádlak Titeket!

Millió puszi és szeretet, Azy

A bennem lévő kettősség szinte széthasított. Egyszerre voltam dühös és csalódott. Próbáltam magam előtt is titkolni, hogy mennyire de mennyire megalázó, ami velem történt, de képtelenség. És pontosan jól tudom, hogy ezért utálom és megvetem őt. Nem tévedtem. Elég volt csak egy kicsit jobban közelebb kerülni hozzá, és máris csalódtam. Ez most sokkalta jobban fáj, mint eddig bármi. Elviseltem, hogy láthatatlan voltam a szemében, nem szóltam semmit, amiért nem ismert fel. Figyelmen kívül hagytam minden visszautasítását, amikről még csak fogalma sem volt. Azonban ezt már nem nyelem le.
Nincsen kedvem beszélni senkivel, azt szeretném, ha magamra hagynának, félek, hogy túlságosan megérzik, nincsen minden rendben. Mégsem tudok mit csinálni, az életemhez tartozik a folyamatos emberek között lévő munka. Követem Jack utasításait, meghallgatom, amit kér, és úgy teszek, semmi sem változott volna. Viszont ez a legnagyobb hazugság, mert egyszerűen minden megváltozott. 
A percek, órák, napok túl gyorsan repülnek, egészen addig, amikor Jack be nem jelenti, hogy ideje elkezdeni a színjátékot. Eddig csak Twitteren beszélgettünk, ezzel is már elindítva a pletykákat, de most jön a java, ezúttal biztosra veheti mindenki, hogy több van közöttünk, mint barátság. Ha tudnák...
A terv egyszerű. Harry értem jön estefele, a házam előtt vár. Összeszedem a dolgaimat, kimegyek elé. És akkor megcsókol. Ebbe még nem nagyon gondolok bele, mert azt hiszem rosszul lét nélkül nem menne. Beszállok a kocsiba, elvezet a házáig, ahol egész éjszaka leszek. Másnap reggel pedig elmegyek. Kezdésnek ennyivel indítunk.
Az egész média ezzel lesz tele, mindenki mást fog hinni, mint az igazság. Még több gyűlölködő üzenet fog érkezni, az utálat középpontjában fogok állni. Az újságok címlapján az elkapott lesifotók virítanak majd. "A nőcsábász Harry Styles ezúttal Belen Walllis-t szemelte ki áldozátul". Twitteren ezrével veszítem el a követőimet, a világtrendek között a kapcsolatunkat jellemző "Harren" vagy valami hasonló baromság lesz. 
Hatalmasat sóhajtok, ma már ötödjére vagy az órára pillantok, ami csak azért sem akar megállni. Túlságosan siet. Mindjárt itt lesz értem, és minden elkezdődik. 
Akaratom ellenére izgulok, hiába próbálok tenni ellene, nem megy. Fogalmam sincs miképpen fogok viselkedni Harry-vel szemben. Képtelenség ugyanúgy néznem rá, mint ezelőtt. Olyan, mintha az eddig általam "megismert" ember teljesen más lenne. Amit Jack mondott, teljesen összetörte a róla kialakított képemet, mintha csak egy mély álomból ébrednék fel, ami után a valóság hideg és könyörtelen. Nem lehet ilyen, nem lehet ennyire számító és kíméletlen.
Már csak arra eszmélek fel, hogy a telefonom képernyőjén a gondolataimban lévő arc jelenik meg. Hív. Mély levegőt veszek, egyszerűen kinyomom, hiszen ez csak jelzés, hogy megérkezett. Feltápászkodom a kényelmes kanapéról, zsebembe süllyesztem a telefonomat. Az előszobába megyek, ahol leakasztom a vékony bőrdzsekimet az akasztóról. Gyorsan belebújok, magamra kapom a Conversemet, majd végig pillantok magamon. Legszívesebben hánynék, de mivel már a mai nap során többször is megtettem, most eltekintek tőle.
Egy fekete csőnadrág, egy ujjatlan fehér hátul hosszított lenge felső. A kezemen bőrkarkötők sorakoznak, a nyakamba egy apró ezüstlánc lóg. A körmeim feketére vannak lakkozva, a szemem hangsúlyosan ki van festve,  a hajam hullámokban omlik a vállamra.
Magamhoz veszem a táskámat, leoltom a lámpákat, majd kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Kulcsra zárom, megbizonyosodom róla, hogy a riasztók be vannak kapcsolva. Keresztülsétálok a kerten, egyenesen a kapuhoz megyek, miközben próbálom leküzdeni az érzéseimet. Nehezemre esik bármire is gondolni, a szívem a torkomban dobog.
A kezemet a kilincsre simítom, erőtlenül lenyomom, és kilépek. Felemelem a fejemet, és megpillantom. Ott áll, és lazán a hatalmas, fekete kocsijának dől. Egy szürke felsőt visel, amihez egy kockás kék inget húzott. Pilótaszemüveg a fején, a szokásos fehér Converse a lábán. A késő délutáni időpont miatt a nap már megy le, halvány narancssárga sugarai éppen rásütnek. El kell ismernem, hogy szívdöglesztően jól néz ki, kevés vagyok mellette.
Mielőtt még foghatnám magamat, és egy könnyed mozdulattal otthagyhatnám, észrevesz. Arcán hatalmas vigyor terül el, mintha csak erre várt volna már napok óta. Most azonban már nem tud megtéveszteni, én is tisztában vagyok vele mi a helyzet. Egyszerűen megjátssza ez az egészet, minden apró mozdulata mű. Hihetetlenül aggasztó, hogy ebben ennyire jó. Vagy az, hogy ennyire vak vagyok.
Mégis... megingok. A légzésem szaporává válik, a buta és naiv lelkem azt hiszi ez igaz. Elmosolyodom, én sem tudom, hogy őszintén vagy sem. Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy Harry szerepet játszik, és ha nem akarok még inkább megsérülni, nekem is ezt kell tennem.
- Szia - jön közelebb.
Minden olyan hirtelen történik. Az egyik percben még pár méter távolságra van tőlem, a következőben már előttem áll, teljesen életnagyságban. Teste beárnyékol. Felpillantok rá, belekapaszkodom a smaragdzöld szemeibe, keresek valamit, ami talán valódinak bizonyul. Nincs sok időm, mert nagy kezeivel közrefogja az arcomat, és megcsókol. Tudtam, hogy ez lesz, mégis meglep. Ajkai az enyémen landolnak, finoman ízlelgeti azokat. Teljesen elgyengülök, azt szeretném, ha soha nem érne véget az a pillanat, és mindörökre csak ilyen közel érezhetném magamhoz. Hogy érezzem az illatát, a közelségét, tudjam, hogy velem van.
- Szia - távolodok el tőle, szememet lesütve simítom a derekára a kezemet. A mozdulat ösztönösen jön, mintha százszor csináltam volna. Ránézek, próbálok leolvasni valamit az arcáról. Kiismerhetetlen. - Megyünk? - kérdezem zavartan.
- Persze - bólint még mindig halvány mosollyal, kezét az enyémre kulcsolja, és maga után húz. Furcsa érzés, ahogyan a bőre az enyémhez ér. Furcsa, hogy mindig őt akartam, és most így kapom meg. Inkább sehogyan, mint hazugságok árán.
Kinyitja előttem az ajtót, én beülök, majd megvárom, amíg újra megkerüli a járművet és ő is beszáll. Elindítja a motort, megnyomja a gázt, majd elindulunk a háza felé. Nem szól egy szót sem, ahogyan én se. Egész végig így megy, én kibámulok az ablakon, néha megkérdezem, mennyi idő múlva érünk oda. Szerencsére véget vethetünk ennek a borzalmas helyzetnek, amikor már Harry házában vagyunk.
- Itt is lennénk - közli, de még nem áll le, valahogyan kinyitja az autóbejárót, így egyszerűen behajtunk. Amint az önműködő ajtó földet ér, biztosak lehetünk benne, hogy senki sem lát.
- Remek - motyogom az orrom alatt, követem, és én is kiszállok. Az épületbe érve kis híján eláll a szavam, ez még az enyémnél is nagyobb. - Hű! - szalad ki a számon.
Minden szoba csodaszép, látszik, hogy nem sokat van itthon, akkor szerintem sokkal otthonosabb és rendetlenebb lenne. Így inkább egy Ikea katalógusból kivágottra hasonlít.
Gyorsan leveszem cipőmet, utána a nappali sétálok. Egy ideig ácsorgok, figyelmesen szemlélem a nyilvánvalóan drága képeket, amik a falon függnek. Harry eközben levetkőzik, kabátját egyszerűen egy kisebb szekrényre vágja le.
Mikor befejezi, hallom, ahogyan utánam jön, és megáll. Megfordulok, kíváncsi vagyok, mit lép. Most mit fogunk csinálni mégis? Ott áll halál lazán, kezeit a zsebébe süllyeszti, féloldalasan dől neki az ajtófélfának.
- Nem gondoltam volna, hogy belemész. - Megfagy körülöttem a levegő, én még nem gondoltam volna, hogy felhozza a témát. Furcsán méreget, utána felteszi a következő kérését: - Miért?
- Én is ugyanezt mondhatnám - válaszolok szárazon, megfogadom magamnak, hogy semmi esetre sem bízok meg benne vagy hiszem el a hazugságait. - Nem egészen említetted az elején, mire megy ki a játék.
Kezemet összekulcsolom a mellem alatt, kételkedve nézek rá. Dühít, amiért olyan nyugodt. Ennyire nem rendíti meg a dolog, amit tett?
- Jack nem akarta, hogy sérülj, ezért jobbnak látta, ha önszántadból mész ebbe bele - rántja meg a vállát.
- És? - húzom fel a szemöldökömet. - Azt gondoltad, hogy csak úgy megszerezhetsz, és minden el van intézve? - csattanok fel, túl sok az önbizalma, ezzel szemben az enyém nullával egyenlő. Az, hogy azt gondolja könnyedén a karjaiba rohanok, csak még inkább rombolja.
- Hé, hé - löki el magát a faltól, kezeit védekezően emeli fel. - Nem az én ötletem volt, mondom!
- Mégis belementél! - emelem fel a hangomat, kijön belőlem az iránta érzett gyűlölet. Harry nem mond semmit, egy kósza bocsánat sem hagyja el a száját, ami még inkább felhúz, ezért folytatom. - Úgy tettél, mintha pusztán emberi jóérzésed kötelezne arra, hogy segíts, miközben végig utasításra csináltad!
- Oké, én ebbe nem megyek bele - röhögi el magát, majd megfordul és felmegy az emeletre. Csak így.
Én meg ott maradok, idétlenül ácsorogva a nappaliban. Fogalmam sincs mit kellene tennem, azt se, hogy mit lehet ebben a baromi nagy házban csinálni, miközben holnap reggelig össze vagy zárva egy olyan emberrel, mint Harry. Kizárt, hogy normál emberekként kezelem, ameddig gerinctelenül viselkedik.
Zavarodottan túrok bele a hajamba, semmi esetre sem szeretnék a házban maradni. Azzal a lendülettel visszakapom a cipőmet, majd a kertbe sietek. Hangosan csapom be magam mögött a bejárati ajtót, hadd hallja csak! Keresek egy olyan helyet, ami valamennyire védve van a növények által. Találok egy hatalmas követ, egy fa tövében. Pont elég messze van, nem láthat rám. Lehuppanok rá, hátamat a vaskos törzsnek döntöm. Lábamat felhúzom, átkarolom a karjaimmal, arcomat a térdeim közé hajtom.
Az agyam lebénult, képtelen vagyok rendesen gondolkozni. Végig azon járnak a gondolataim, hogy miképpen lehettem ennyire hülye. Azt gondoltam, magától foglalkozik velem.  Ó, mekkorát tévedtem. Átvert, ennyi az egész. De lefogadnám, hogy ha szép lennék, máris máshogyan állna a dolgokhoz. Felszínes.
Órákon keresztül ülök ott, kezdek hasonlítani egy szoborra. Nem mozdulok, nem akarok bemenni, mert akkor találkoznom kellene vele. Még a légzésem is merev, olyan, mintha egy gép lennék. Fejemben ezer meg ezer gondolat cikázik végig, amiktől rosszul leszek. Csalódottság, harag, megalázottság, düh.
- Belen, már kilenc óra van - szakít félbe egy hang, mire kiszakadok az általam alkotott világból, és visszatérek a valóságba. Ezek szerint már egy jó ideje nem csinálok semmit.
Nem válaszolok, annyit se érdemel meg.
- Nem maradhatsz kint - sóhajtja Harry.
- Dehogynem - motyogom, végre hajlandó vagyok felemelni a fejemet.
Tekintetemet mélyen az övébe fúrom, nem értem, miért nem hagy egyszerűen itt. Szálljon le rólam, könnyebb mindkettőnknek.
- Esni fog - pillant fel az égre, ahol már tényleg fekete felhők gyülekeznek, pedig nyáron későn szokott sötétedni. Nem is sejtettem, hogy már ilyen késő van.
- Akkor megázok - válaszolom reflexből.
- Megfázol.
- Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne - pillantok fel rá. - Mert tudom, hogy úgysincs így - mosolyodom el gúnyosan. - Menj csak vissza!
- Ne csináld - rázza meg a fejét, felém nyújtja a kezét, ezzel arra célozva, hogy menjek vissza vele. - Gyere!
- Nem - ejtem ki határozottan a szócskát, ezzel teljesen felhúzva Harry-t.
- Mit akarsz, mit mondjak? - háborodik fel, visszahúzza a kezét, idegesen túr bele inkább a hajába.
- Azt, hogy valamennyire megbántad, amiért egy utolsó patkányként viselkedtél - szállok vele vitába hevesen, felpattanok a helyemről. Egy pillanatig ott állok vele szemben. Látom, mondani akar valamit, mégsem szólal meg. - De látom az nem megy.
- Akkor ázz el, nem érdekel - mondja ki könyörtelenül, megfordul, és szépen elmegy. Figyelem a távolodó alakját, egészen addig, míg el nem nyeli a sötétség.
Nem akar beszélni róla. Semmit se mond. Pedig pusztán arra lenne szükségem, hogy lássam, megbánta. Vagy megmagyarázza. Bármi. De nem hajlandó... Azt hittem ismerem, mégis teljesen másnak tűnik.
Hisztérikusan a hajamba túrok. Reményvesztetten döntöm meg a nyakamat, az ég felé emelve az arcomat. Meglepően észlelem, hogy az koromfekete, esőfelhők ezrei takarják el a csillagokat. A kert sötét és hideg, a levegő fülledt, a szél is elkezdett fújni. Nem egy kis zápor fog érkezni, hanem egy hatalmas vihar.
Visszarogyok a kőre, arcomat a kezembe temetem, erőt vesz rajtam a sírhatnék. Mégsem teszem, elegem van, amiért Harry közelében folyamatosan bőgök. Nem érdemli meg a könnyeimet sem.
Hosszú, hosszú ideig csak ülök, és nézek ki a fejemből. Legszívesebben haza mennék, de tudom, hogy nem lehet. Itt kell maradnom.
Egy eső csepp éri a homlokomat, hidegen ütődik neki, majd lefolyik az arcomon. Kipislogom a szememből, az égre emelem a tekintetemet. Még több csepp zuhan rám, a következő pillanatban pedig az ég hatalmasat dörög, és szó szerint rám szakad az ég. Ömleni kezd a csapadék, mintha dézsából öntenék.
Nem kell sok idő, hogy átfázzak, és minden ruhám alaposan elázzon. Tisztában vagyok vele, mennyire gyerekesen viselkedem. Egy normális ember már régen a büszkeségét félretéve, visszament volna, hogy elkerüljön egy náthát. Talán nem vagyok normális, ez a baj.
Összehúzódom, próbálok valamennyire a fa alatt maradni, hogy kevésbé érjen az eső, hasztalan. A hajam nedvesen tapad az arcomhoz, az ajkam remeg, a folytonos mennydörgéstől összerezdülök. Sötét van, szinte semmit se látok, olyan, mintha legalábbis egy erdőben lennék, és nem egy kertben.
A tetőpont akkor érkezik el, amikor egy hatalmas villám valahol a közelben becsap. Nyilván elég messze van ahhoz, semmi bántódásom sem eshetne, én mégis úgy érzem, hogy legalábbis a lábam előtt történt. Ijedten ugrok fel, riadtan tapogatózva indulok el visszafele, kezem alatt érzem a fa göcsörtös kérgét. Ügyetlenül kerülöm ki, kicsit megbotlok valamiben. Gyorslépésben haladok, utána már futásnak eredek. Csak a lábamat figyelem, nem szeretnék elesni valamiben. Rátérek a bejárat felé tartó köves útra, azt hiszem nyert ügyem van, de tévedek. A lábam megcsúszik, hatalmasat taknyolok. Szerencsére a fenekemen kívül semmi nem bánta, azonban rendesen összekoszolom magamat. Már csak ez hiányzott.
Amikor már az ajtó előtt állok, megkönnyebbülten nyitok be, már az sem érdekelne, ha maga a Sátán házba kellene megszállnom. Kissé zihálva csapom be magam után, a ház biztonságérzetétől megnyugodva döntöm neki a hátamat.
Harry meghallja az érkezésemet, arcán gúnyos vigyorral jön ki a nappaliból, szemöldökét felhúzva mér végig. Nem mond semmit, de látom rajta, hogy már igencsak kikívánkozik belőle egy jó kis beszólás.
- Remélem örülsz - vetem oda neki, az arcomon ülő mérges kifejezést semmiért se vakarom le magamról. - Eláztam.
- Te tehetsz róla - vonja meg a vállát, a kezében szorongatott tálból kivesz egy darab pattogatott kukoricát, lazán dobja a szájába. - Én mondtam, hogy gyere be!
Egy szúrós pillantással jutalmazom, inkább nem reagálom le a dolgot, semmi értelme nem lenne. Állja a tekintetemet, mire végül elfordítom a fejemet. Leveszem a sáros cipőmet, a sarokba teszem, utána a nedves kabátomtól is megszabadulok.
A hajamból csurog a víz, egyenesen a padlóra, egy kis tócsa keletkezett már alattam. Ajkamba harapva szemlélem az általam behozott dzsuvát. Újra Harry-re nézek, már éppen egy bocsánat szócska szaladna ki a számon, de szerencsére hamar megállok. Mert ahogyan ott áll, jóízűen eszegetve, dühös leszek. Jól mulat rajtam, az sem érdekli, hogy a saját házában lesz kosz. Sokkal többet ér számára a látványom.
- Jól szórakozol, mond csak? - húzom fel fél szemöldökömet.
- Rohadtul - vigyorodik el, ismét neki dől a falnak, úgy tűnik nem képes megállni a két lábán, folyamatosan támaszkodnia kell. Olyan laza, majd szétesik.- És hidd el, ha látnád magadat, te is ugyanígy élveznéd.
Az ötlet hirtelen jön, tulajdonképpen át sem gondolom, pusztán szeretném letörölni azt az önelégült vigyort az arcáról. Felkapom a cipőmet, egyszerű mozdulattal vágom hozzá. Annyira meglepődik, hogy abba hagyja a röhögést, és lefagy. Az a gond, hogy én is, egy ideig megijedek attól, hogy most mit fog tenni, de nem sokáig. Akaratlanul elvigyorodom, minden pénzt megér Harry képe, amin szemrevételezi a cipőm nyomát a mellkasán. Ennyit a tiszta és száraz pólójáról.
- Megőrültél? - csattan fel idegesen, kezével próbálja eltüntetni a koszt, sikertelenül.
- Mi a szarért röhögtél ki? - tárom szét a kezemet. - Most már nem olyan vicces, mi?
- Komolyan mondom, hogy most meghalsz - pillant rám gyilkos tekintettel.
Nyilvánvalóan nem kellene továbbra is jól szórakoznom, de bármennyire is próbál megijeszteni, a helyzet túl mulatságos hozzá. Lerakja a tálat, majd felkapja a ledobott cipőt, hozzám akarja vágni. Az én reakcióidőm gyorsabb, az ajtót gyorsan kinyitom, fedezékül használom. Kint szakad az eső, és hihetetlen hideg van, viszont fordult a kocka, jobban járok, ha kint maradok.
Hallom, ahogyan valamilyen tárgy puffan a fának. Hangosan felnevetek.
- Gyerekes vagy!
Nem sokáig vigyorgok, mert a következő percben kivágódik a bejárat, Harry követ az esőbe.
- Tudod ki a gyerekes! - kiáltja, de ekkor már az ő haragja is elpárologott. A dacos védekezésével pontosan azt bizonyítja be, hogy nekem van igazam.
Kint hatalmas vihar tombol, a szél kis híján elfúj. A zoknim egy perc alatt átázik, a már vizes ruháim még inkább hozzám tapadnak. Rohanok az esőben, nem érdekelnek a hatalmas villámlások és dörgések. Futólag hátrapillantok, már Harry, minden áron el akar kapni. Most már egyáltalán nem ijesztő semmi, egyszeriben megszűnt létezni a sötétség, és a vele járó félelmeim. Csak őt látom, ahogyan utánam szalad. Mindketten tisztában vagyunk vele, mekkora ökörség, amit teszünk. Elfelejtjük, hogy milyen helyzetbe vagyunk belekényszerítve, a bunkó megjegyzéseket, amit még nem rég levágtunk egymásnak. Egyszerűen gyerekekként viselkedünk, mert ez az egyetlen útja, hogy ne roppanjunk össze a ránk mért nyomás alatt.
Kihasználva, hogy a sötétség miatt nem láthat olyan jól, és pár méterrel előtte járok, beszaladok egy fa mögé.
Az eső szakad, a lábam alatt hideg a föld, a karom libabőrös, egész testemben remegek, a hajam csatakokban lóg. Arcomon mégis hatalmas vigyor ül, mert jól érzem magamat.
- Ugye tudod, hogy előlem nem bújhatsz el? - kiáltja túl a vihart Harry.
Ajkamba harapva sütöm le a szememet, nagyon remélem, hogy nem talál meg. Várok egy kicsit, utána óvatosan kikukucskálok. Furcsállva pillantgatok körbe, egyszerűen nem látom. Már éppen feladnám, és előjönnék, hogy mégse keressen órákig, amikor is rájövök, hogy már ezzel lebuktattam magamat, azért nem vak.
Próbálok elfutni mellette, de esélytelen, kezeivel megragadja a derekamat. Kicsit túl hevesen kap el, így megcsúszok a füvön, viszont magammal rántom őt is. Mindketten a jéghideg földön kötünk ki.
- Megvagy! - vigyorodik el gonoszul Harry, kezével gyengéden szorítja a csuklómat. Nem mintha el akarnék menekülni. Fölém tornyosul, térdeivel támasztja magát. Nem tudom levenni a szememet a tökéletes vonásairól. Arca pár centiméterre van tőlem, még a sötétben is látom a szemében a furcsa csillogást, amivel rám néz.
Túl közel van, amit ő is észrevesz.
- Induljunk be - javasolja inkább, az előbbi jókedve odaveszett, csakúgy, mint az enyém. Talán messzire mentünk.
- Egyetértek - bólintok egy aprót.
Feltolja magát, és végleg leszáll felőlem, megtörli vizes arcát. Én is felállok, eltekintek attól, hogy miképpen nézhetek ki. Ügyetlenül a fülem mögé tűröm a kósza tincseimet. Lassan lépkedünk befele, most már tényleg mindegy, hogy mi lesz. Ha megfázunk, megfázunk.
Amíg mögötte haladok egy árva szó nélkül, azon gondolkozom, mi történt, amiért mindent félretettem, és eszetlen fogócskába bocsátkoztam vele. Tulajdonképpen gyűlölöm kellene. Utálnom, amiért nem mond semmit, miért lett volna képes átverni és kihasználni.
De valahogyan könnyebb haragudni rá, ha nincs előttem. Mert ha belenézek a szemébe, képtelenség elhinnem róla bármi rosszat. Úgy látom, ő a legtökéletesebb az ember a világon, akinek minden szavát elhiszem, legyen az igaz vagy sem. Nem lehet gonosz és számító. Képtelenség, hogy ne higgyek benne.